A 2857-es szakasz

Tizenkét fiatal vadászpilótát avattak hadnaggyá negyedszázaddal ezelőtt Szolnokon. Ők voltak annak a 2857-es szakasznak a tagjai, akik a korábbi években végzett tisztekkel ellentétben ismét három évet tanulhattak a Szovjetunióban. Évfolyamuk tulajdonképpen két évfolyamból állt, a beígért orosztanári diplomát viszont nem kapták meg.

Bár a jubileumi találkozó délelőtti programja az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis és a Gripenek megtekintése volt, az egykori szakasztársak egymás közti beszélgetésének a fő témája ennek ellenére mégis az együtt töltött évek alatt történtek felelevenítése volt. A visszaemlékezésekből kiderült például, hogy a ’80-as években minden jelentkezőt felvettek repülőgép-vezető hallgatónak, akit az orvosi bizottság erre alkalmasnak minősített.

Egy hónapos alapkiképzésük 1985 szeptemberében kezdődött, aztán egy évre beültek az iskolapadba. Tanultak mindent, ami orosz: nyelvtant, irodalomtörténetet, stilisztikát, fonetikát, a Szovjetunió történelmét és pártpolitikai ismereteket. Szakmai tantárgyuk viszont csak egy volt, a légi navigáció. Az első év végére tizenkilencen maradtak. Ez viszont komoly gondot jelentett, ugyanis 1986-ban harminc pilótajelöltet kellett volna kiküldeni a Szovjetunióba. A megoldás kézenfekvő volt: az abban az évben repülőgép-vezetőnek felvetteket – komolyabb katonai alapkiképzés és egyéves szolnoki előkészítő nélkül – a csoport után küldték. Így is csak huszonnyolc magyar hallgató tudta megkezdeni tanulmányait abban az évben a krasznodari repülőtiszti főiskolán.

Képzésük az időjárás függvényében zajlott: ősszel és télen iskolába jártak, tavasztól őszig pedig repültek. Először egy, a Fekete-tenger partján lévő légibázison és Novo Minszkaja repterén az Albatrost tanulták, a második évben pedig típust váltottak: átköltöztek Kusovszkaja légibázisára, ahol már MiG−21-esek állomásoztak. Az avatásukig hátralévő két évet itt töltötték. Elsajátították a nappal, kedvező időjárási viszonyok közti géppárkötelékben történő repülést, felkészültek az éjszakai légtérfeladatok végrehajtására, a légi célok elfogására, valamint a földi célok támadására irányított rakétával és bombával.

Tizenketten végeztek, az eredeti tervek szerint ezt követően fél évet még „lehúztak” volna a Kilián-főiskolán és a katonai végzettségük mellé megkapták volna az orosztanári diplomát is. Ebből azonban semmi nem lett, mindenkit azonnal beosztásba helyeztek. Nyolcan Taszárra, négyen pedig Pápára kerültek. A hadnagyi csillagig azonban igencsak rögös út vezetett. Molnár „Bagira” Gábor hallgatónak például az „Időegység alatt ki tud több fenyítést összeszedni” versenyszámban első nekifutásra sikerült a világcsúcskísérlete. A csúcstartó szerint az azóta is megdönthetetlennek tünő eredménye orosz kiképzőjüknek, Bojka hadnagynak köszönhető, aki valamiért nem szerette a magyarokat. Valószínüleg ennek az antipátiának tudható be az is, hogy egy alkalommal a szombati pihenőnapra rendelt el körletszemlét. Bagirának pedig ez volt az a bizonyos utolsó csepp a pohárban: a hadnagy elé állt, és egy félreérthetetlen nemzetközi kézjelzéssel hozta tudtára a nemtetszését. Bagirának addig egyetlen fenyítése sem volt, a következő hónapban viszont tizenkétszer kellett a szőnyeg szélére állnia.

Az utolsó évben aztán az egész magyar szakasz „eltünt”, kis túlzással két ország hadserege kereste őket. Minden baj forrása a szokásos tavaszi reptérkarbantartás volt. Ugyanis mivel repülni nem tudtak, a beton környékén pedig semmi dolguk nem volt, engedélyt kértek a reptérparancsnoktól a távolmaradásra. Az engedélyt megkapták, de a parancsnoknak meg sem fordult a fejében, hogy azt a két hetet a magyar csoport otthon akarja tölteni. A fiúk az utat gyorsan megszervezték: Rosztovig vonattal mentek, onnan egy helyi járatú repülőgéppel Moszkvába, majd a legközelebbi Malév-járattal Budapestre. A főiskola parancsnoka azonban minderről semmit nem tudott. Amikor pedig kiderült, hogy az egész szakasz úton van hazafelé, a kijevi állomáson akarta leszedetni őket a vonatról. A magyarok viszont akkor már Budapesten voltak.

Itthon nagy örömmel fogadták őket, hiszen jelentették, hogy reptérparancsnoki engedéllyel jöttek haza. Az oroszoknak csak három nap múlva jutott eszükbe Szolnokra telefonálni – mindnyájan alapos fejmosást kaptak, de a fenyítést ebben az esetben megúszták.

Az egykori 2857-es szakasz tagjai közül jelenleg ketten szolgálnak a légierőnél: Takács Géza alezredes a kecskeméti légibázis felderítőfőnöke, Kovács Viktor őrnagy pedig a bázis harcászati kiképző repülőszázadának a rajparancsnoka. A jubileumi találkozón rajtuk kívül részt vett még Dobay Attila, Drabik Sándor, Gerics János, Lakos Zoltán, Molnár Gábor és Major Attila.

Bálint Attila és Varga József nem tudtak eljönni, Katovics Balázs és Mizsei Mihály századosok pedig 1995. szeptember 13-án, egy kiképzési feladat végrehajtása során légi balesetben elhunytak.