IJN Akagi – A felkelő nap éles kardja

Politika és az anyatermészet

Miután 1905 májusában a japán flotta Csuzimánál megsemmisítő vereséget mért az oroszokra, Japán olyan országgá vált, amelyet komolyan kell venni. Az már más kérdés, hogy a nyugati nagyhatalmak ezt nem igazán akarták tudomásul venni és ezért később komoly árat fizettek.

A csuzimai győzelem eufóriája ellenére azonban, a japán admirálisok látták, hogy a Birodalmi Flotta hajóparkja vitathatatlan ereje dacára elavulóban van, különösen a HMS Dreadnought csatahajó mindent felforgató hadrendbe állítása után. Oroszország legyőzése után - bár közvetelen érdekellentét ekkor még nem volt az Egyesült Államokkal -, a japán stratégiai tervezők egy jövőbeni háborúban már potenciálisan az USA - t tekintették az első számú ellenfélnek és ennek megfelelően elkezdték figyelemel kísérni az ott zajló flottafejlesztési tendenciákat. Mivel az US Navy ekkoriban 25 csatahajóból és csatacirkálóból álló ütőerőt tudott felvonultatni, ennek nyomán terjesztették be a japán kormánynak az úgynevezett nyolc-nyolcas flottafejlesztési doktrinát, amely a haditengerészet fő erőit ennek első változatában nyolc modern, nyolc évnél fiatalabb csatahajóból és nyolc páncéloscirkálóban határozta meg. Ez a kezdeti koncepció aztán a technikai gyors fejlődése miatt folyamatosan változott, mivel a csatacirkálók megjelenése után a páncéloscirkálókat már nem tartották eléggé erősnek. Az ambíciózus terv fő problémáját a program hatalmas pénzügyi vonzatai és a japán ipar behatárolt teljesítőképessége jelentette. Bár ekkorra az ország már jelentős hajógyártási kapacitással rendelkezett, ez még korántsem felelt meg az elvárásoknak és főleg kereskedelmi hajókra szakosodott. A lényegesen bonyolultabb hadihajókat emiatt kénytelenek voltak külföldi gyáraktól, így például a brit Vickerstől megrendelni. (a cég gyártotta a csuzimai győzelem jelképének számító Mikasát is, Togo admirális legendás zászlóshajóját)

1910 – ben a kapacitáshiány miatt a flotta kénytelen volt beérni egy új csatahajóval a Fuso – val és három modern, Kongo-osztályú csatacirkálóval. Maga a Kongo (nevét egy japán hegyről kapta és semmi köze az afrikai folyamhoz) még Nagy–Britanniában a Vickersnél épült, George Thurston tervei alapján, de a testvérei a Hiei, a Kirishima és a Haruna már Jokoszukában, Nagaszakiban és Kobéban került legyártásra. A program 1913 – ban további három dreadnought típusú csatahajóval (Ise, Hyuga és Yamashiro) bővült, de az 1. világháború kitörése után elakadt és csak 1917 – ben adtak zöldutat két új csatahajópár ( Nagato, Mutsu, és Kaga, Tosa), valamint négy Amagi-osztályú csatacirkáló építésének (Amagi, Akagi, Atago és Takao). A nyolc-nyolc felállás úgy tűnt, hogy végre valóra válik, azonban közbe szólt a nemzetközi politika és valamivel később maga az anyatermészet.

1922 – ben a Washingtonban megkötött fegyverzetkorlátoni egyezmény a Japán Birodalmi Flotta méretét az amerikai és a brit tengeri erők 60% - ban határozta meg amit a japánok persze hevesen elleneztek, de kénytelenek voltak elfogadni. Emiatt nekik is fel kellett áldozniuk számos hadihajójukat, de a már befejezés előtt álló Nagato és testvére a közadakozásból finanszírozott Mutsu mentességet kapott, ugyanakkor a Kaga és a Tosa bontásra lett ítélve, hasonlóan a teljes Amagi-osztályhoz. Hogy az addig elvégzett munka és az elköltött rengeteg pénz ne vesszen teljesen kárba, sikerült kiharcolni, hogy a már a több mint 40% - os állapotban lévő Amagi megmeneküljön szétvágástól és repülőgép-hordozóként fejezzék be. Ez azonban nem ment könnyen, mert a hajó még alaposan átépítve is jóval túllépte volna az ilyen esetekre meghúzott 27000 tonnás határt. A japánok szerencséjére az amerikaiak is hasonló cipőben jártak az eredetileg szintén csatacirkálónak tervezett Lexingtonnal és testvérhajójával a Saratogával. A megoldás, vagyis a súlyhatár 33000 tonnára emelése ifjabb Theodore Roosevelt (a korábbi elnök legidősebb fia) haditengerészeti miniszterhelyettesnek volt köszönhető.

Amikor úgy tűnt, hogy a probléma politikai része végre rendeződött, 1923 szeptemberében Tokio környékét, Yokohamát és Yokosukát hatalmas, 8,2 - es erejű földrendgés rázta meg, amit 6 - 12 méter magas cunami követett. A Nagy Kanto Földrengésnek nevezet természeti katasztrófa óriási anyagi károkat és a becslések szerint 15 és 145 ezer közötti halálos áldozatot követelt. A földrengés a jokoszukai hajógyárban a sólyán lévő, félkész Amagit is annyira megrongálta, hogy a kiszálló műszaki bizottság úgy döntött, hogy nem lehet, de legalábbis nem éri meg kijavítani, ezért selejtezésre került. Szerencsére kéznél volt a Kurében hasonló készültségi fokon lévő Akagi, így az lépett a helyére. (a szétszedett Atago és a Takao nevét két új nehézcirkáló kapta meg) A japán haditengerészet hordozóprogramjának másik alanya az ugyancsak félkész állapotú Kaga csatahajó lett. (a Tosa hajótestét úszó céltárgyként használták fel)

Még egy félkész csatacirkálóból sem könnyű repülőgép-hordozót építeni, emiatt az Akagi magán viselte a kísérletezés és a típus korai képviselőinek számos jellegzetességét egész pályafutása alatt. Az átalakítást kidolgozó mérnökcsapat vezetője Yuzuru Hiraga báró, mérnök-ellentengernagy volt, aki amellett, hogy Japán legjobb hadihajó tervezőjének számított (számos sikeres cirkáló és romboló került ki keze alól), de ő volt a Birodalmi Flotta műszaki főnöke is.

Amikor az Akagi gerincét 1920. december 20 – án lefektették, vízkiszorítása csatacirkálóként még 47000 tonna lett volna, öt páncéltornyában tíz darab 410 mm – es nehézágyúval, valamint az oldalsó kazamatákba telepített további tizenhat 140 mm – es löveggel, hat 120 mm – es légvédelmi ágyúval és nyolc 610 mm – es torpedócsővel.

Mindez új szerepkörében felesleges volt, így nem is került beépítésre. A már legyártott 410 mm - es lövegeket átadták a hadseregnek és partvédő ütegekhez használták fel őket, de éles bevetésre egyik sem került és még 1943 - ban mindegyiket kiselejtezték, majd beolvasztották az egyre krónikusabb acélhiány miatt.

Az Akagi 251,8 méteres hosszával és 30,8 méteres szélességével alapvetően megfelelt ahhoz, hogy repülőgép-hordozóvá alakítsák, mert eléggé stabil volt, nem dülöngélt. Gépészetileg alapvetően nem változtattak rajta, így maradt a négy 131200 lóerő összeteljesítményű Gihon gőzturbina és a tizenkilenc Kampon típusú vízcsöves gőzkazán. Ezek közül tizenegy tisztán szén, nyolc viszont vegyes szén-kőolaj tüzelésű volt. (az olaj ekkor még inkább az égésgyorsító szerepét töltötte be) Ez a meghajtás 30 csomós (kb. 56 km/óra) sebességet tett lehetővé, 14 csomós utazósebesség mellett, nagyjából 15000 kilométeres hatótávolsággal.

A páncélöv vastagságát a súlycsökkentés és a telepítendő hangár várható tekintélyes tömegének kompenzálására 254 – ről 152 mm – re csökkentették, a hajótest fedélzeti páncélja 79 mm vastag lett lett. A hajótestre értelemszerűen nem került már fel az eredeti csatacirkáló felépítmény, hanem helyette, a hajóközepet elfoglaló, dobozszerű, - egyébként-páncélozatlan -, háromszintes hangár került. Ezek közül a hajótestben kialakított legalsó, csak 791 négyzetméteres volt és itt elsősorban a szétszedve tárolt, tartalék repülőgépeket raktározták. A felette lévő másik kettő összterülete viszont már elérte a 7467négyzetmétert, ami nagyjából hatvan repülőgépnek volt elegendő típusoktól függően. A két emelőlift közül csak a kisebb, hátsó érintette mindhárom hangárt, az elülső nagyobb - amely a legfelső repülőfedélzet jobboldalán, egészen elől volt, csak a két felső szintet szolgálta ki.

Az Akagi pályafutásának korai szakaszában három repülőfedélzettel rendelkezett. Az előfedélezeten egy 55, felette pedig egy alig 15 méter hosszú húzódott, amelyek a középső, illetve a felső hangárba torkollottak, hogy a repülőgépek közvetlenül onnan startolhassanak. Indítókatapult beépítése fel sem merült, helyette indításkor a pilóta felpörgette a motort, majd hirtelen kiengedte a féket. Ez a korai, könnyűépítésű kétfedelűeknél még működött is, de ahogy a gépek mérete és ezzel együtt tömege és növekedett, változtatni kellett rajta.

A legfelső repülőfedélzetet ekkor még kizárólag leszállópályának használták és hossza 190,2, szélessége pedig 30,5 méter volt. Enyhén lejtett mind a tat, mind pedig az orr felé és a két kisebbhez hasonlóan ellenálló teakfa borítást kapott. A tat felőli végét alulról erős, rácsos szerkezetű acéltartók támasztották alá, amelyek között a mentőcsónakokat és motoros bárkákat tárolták. Már ekkor felszereltek a korai brit hordozókon használttal megegyező – a fékhorog és a drótkötél súrlódásán alapuló -, nem túl hatékony fékező rendszert is. Az Akaginak ekkor még nem volt sziget felépítménye, így a parancsnoki híd közvetlenül a felső fedélzet elülső vége alatt volt. A nyugati hordozókon a sziget a parancsnoki híd mellett magába foglalta a kéményeket is. A japánok sajátos, a kiefjezetten az ő hordozóikra jellemző megoldással a füstkivezető aknákat erősen megdöntve, oldalra vezették ki. A tizenegy szenes kazánhoz tartozó nagyobb átmérőjű lefelé hajlott és emiatt ezt ellátták egy speciális rendszerrel, amely erős dőlés esetén (például egy tájfun idején) a kémény száját elzárta, hogy ne juthasson be a tengervíz ugyanakkor kinyitott feljebb egy másikat. A szén – olaj fűtésűek kisebb, függőleges kéménye pedig mellette állt függőlegesen.

Az Akagi szolgálatba állítása idején a hordozók pontos feladatköre a világ hadiflottáinál még nem alakult ki véglegesen, ezért nehézcirkálókhoz hasonló tűzerővel látták el őket nemcsak önvédelemre, hanem esetleges önálló portyázásra is gondolva. A fő fegyverzetet emiatt tíz darab 200 mm - es Type 1 löveg alkotta (az amerikai Lexington-osztály volt a minta, 203 mm – es ágyúival), amelyek közül hatot kétoldalt, a törzs hátsó negyedébe áthelyezett kazamatákba telepítettek, négyet pedig párosával, két páncéltoronyban a parancsnoki híd alá, kétoldalt. Ezek a közepes méretű hajóágyúk 3 - 6 lövés/perces tűzgyorsaságúak voltak 22600 méteres hatótávolsággal. A két pár elülső löveg elvileg 70 fokban emelhető lett volna, hogy légvédelemre is használhassák őket, de a gyakorlatban a csőemelési szög csak 55 fok volt, így hatótávolsága kb. 2400 méter volt felfelé. A másodlagos fegyverzet hat Type 10 120 mm - es többcélú ágyúból állt, amelyeket kétoldalt felszerelt lövegerkélyekre helyeztek. Ezek tűzgyorsasága elérte a 6 - 8 lövést percenként, vízszintesen 16000, légvédelmi szerepben 11000 méteres hatótávval 75 fokos csőelemlésnél. A Type 10 lövegek elhelyezése szerepkörükhöz képest messze nem volt előnyös, mivel túl alacsonyra, jóval a felső fedélzet szintje alá kerültek és emiatt jelentős holtterük alakult ki és egyszerűen nem tudtak átlőni a fedélzet felett. A hajó védelmének ez volt a legfőbb gyenge pontja, amit sohasem sikerült teljesen orvosolni.

Az Akagi korai éveiben repülőcsoportja a Herbert Smith brit mérnök által japán megrendelésre tevezett Mitsubishi B1M torpedóvetőkből (28 gép), Nakajima A1N vadászgépekből(16 gép ) amely a brit Gloster Gambet licencváltozatából és további 16 Mitsubishi 2MR felderítőgépből (ugyancsak Herbert Smith munkája)állt. Ezek a korai hordozófedélzeti gépek adták az alapot a gyorsan fejlődő, későbbi félelmetes japán tengerészeti légierőnek, de szerepüket idővel már saját fejlesztésű típusok vették át.

A nagy átalakítás

1927 – es szolgálatba állása után az Akagi a japán flotta egyik legnagyobb és legerősebb egysége lett, mint az 1. Hordozóosztályt irányító Sankichi Takahasi ellentengernagy zászlóshajója. A huszas és a kora harmincas években a japán admirálisok többsége is nyugati kollégáikhoz hasonlóan a nehézfegyverzetű csatahajókban látta a haditengerészet fő ütőerejét és a hordozóknak, mint új fegyvernemnek egyelőre még csak ezeket támogató szerepkört szántak. A két háború közötti békeévekben az Akagi és időközben hadrendbe állított társai komoly szerepet kaptak azoknak az ekkoriban kidolgozott új harceljárásoknak a gyakorlati tesztelésében, amelyek a hordozókat a csatahajóknál is félelmetesebb és lényegesen hatékonyabb csapásmérő erővé tették. Ebben nagy szerepe volt Isoroku Yamamoto sorhajókapitánynak, aki 1928 decembere és 1929 novembere között az Akagi parancsnoka volt, fontos lépcsőfokaként szédületese iramban felívelő karrierjének. Itteni megbizatásának végeztével, hamarosan ellentengernaggyá léptették elő és alig egy évized múlva, 1939 – től már ő volt az Egyesített Flotta főprancsnoka. Az Akagira főparancsnokként is nosztalgiával gondolt és a csúnya, nagy hajó a személyes kedvence maradt.

1935 novemberében az Akagit a saseboi hajógyár szárazdokkjába vitték és jelentős átépítésen esett át. Az elmúlt években csak minimális módosításokat végeztek rajta, így például hatékonyabb, saját fejlesztésű, hidraulikus fékezőrendszert telepítettek a felső fedélzetre. Az átalakítási munkálatokat beárnyékolta a gazdasági világválság, ezért egészen 1938 novemberéig húzódott és el kellett hagyni néhány tervezett változtatást, de a hajó így is megfelelt a megváltozott követelményeknek.

A legszembetűnőbb az volt, hogy megszüntették a két rövidebb repülőfedélzetet, mivel az időközben rendszeresített, illetve rendszeresítés előtt álló modernebb és nehezebb repülőgéptípusokat már nem lehetett róluk üzemeltetni. Az új konfigurációban csak a felső repülfedélzet maradt meg, amelyet immár egészen a hajóorrig, több mint 50 méterrel megnyújtottak, így hossza 249,17 méterre változott. Tat felőli szakaszához hasonlóan, a toldást itt is masszív acéltartókkal támasztották alá. A két elbontott fedélzet helyét nagyrészt a jelentősen kibővített hangár fogalata el, amelyet egy plusz emelőlifttel is elláttak. A 8600 négyzetméteresre növekedett alapterület akár 86 repülőgép befogadását is lehetővé tette. (61 bevethető és 25 szétszerelt tartalék) Az Akaginak eddig nem volt sziget felépítménye, de mosrt ezen is változtattak. Az új, feltűnően kisméretű szigetet az általános gyakorlattól eltérően, nem a repülőfedélzet jobb, hanem kísérletképpen a bal oldalára helyezték, tesztelve, hogy ez a kialakítás előnyösebb – e a le és felszállások szempontjából. Mivel úgy tűnik megfelelt, végül így is maradt a hajó egész további pályafutása alatt.

A hajtóművet korszerűsítették. A korszerűbb kazánok már mind olajtüzelésűeke voltak, az elhasználódott turbinák utódai pedig 2000 lóerővel nagyobb teljesítmény leadsásra voltak képesek. Ez a modernizált hajtómű a 41304 tonnára növekedett vízkiszorítás miatt nem hozott teljesítménynövekedést, sőt a sebesség még csökkent is kb. 31,2 csomóra, de a mintegy 7500 tonnányi üzemanyaggal a hatótávolság 16 csomós sebesség mellett, 18500 kilométerre növekedett. Megszüntették a kisebb függőleges kéményt és az összes füstgáz egyetlen, széles, lefelé hajló kivezetőcsövön át távozott.

A fegyverzetből elhagyták az elülső ikertornyokat, de az oldalsó kazamatákba épített 140 mm – es lövegeket a helyükön hagyták, mint ahogy a másodlagos fegyverzet is változatlan maradt, harcászatilag előnytelen elhelyezésével együtt. (modernebbre cserélésüket és magasabbra helyezésüket 1942 – re tervezték, de a történelem közbeszólt…) Viszont a légvédelmet kibővítették az oldalsó szponzonkra telepített, tizennégy darab új, 25 mm – es Type 96 – os gépágyúval, ami a francia Hotchkiss által tervezett fegyver licencváltozata volt és általánosan használták japán hadihajókon a későbbiekben. Az átépítés befejeztével, a fedélezeti repülőcsoport is megújult az akkor nagyon korszerűnek számító 12 Mitsubishi A5M vadász, 19 Aichi D1A zuhanóbombázó, és 35 Yokosuka B4Y torpedóvető- bombázóval, plusz 16 tartalék géppel. Az Akagi már ebben az új konfigurációban kezdte meg éles harci tevékenységét és lett a Japán Birodalmi Haditengerészet egyik leghatékonyabb csapásmérő fegyvere.

Diadalmenet

A japán hadsereg 1931 – ben, az első kínai – japán háború idején megszerzett Mandzsúriából (névleges uralkodójának a Pu – Jit, az utolsó kínai császárt tették meg) 1937 – ben nyomult be Kínába és ezzel kezdetét vette az 1945 – ig tartó véres, úgynevezett második kínai – japán háború. Bár a harcok alapvetően a szárazföldön zajlottak, 1939 januárjától 1940 novemberéig az Akagit és a többi japán hordozót is bevetették több váltásban az előrenyomuló csapatok légi támogatására. A hordozókról felszálló bombázókat saját vadászgépeik biztosították. A japán flotta az immár éles bevetéseken szerzett tapasztalatokat felhasználva, tovább csiszolta a repülőgép-hordozó hadviselés koncepcióját. A szakértők azt a végső következtetést vonták le, hogy a hordozókat és a rajtuk állomásoztatott repülőgépeket koncentrált támadóerőként a legcélszerűbb bevetni.

1941 áprilisában, Chuichi Nagumo admirális irányítása alatt közös parancsnokság alá vonták az 1. (Akagi, Kaga), a 2. (Hiryu, Soryu), 3. (Zuiho, Hosho), 4. (Ryujo, Taiyo) és az 5. (Shokaku, Zuikaku) hordozóosztályokat és létrehoztak belőlük egy különleges csapásmérő különítményt, amelyet általában Kido Butai néven szoktak emlegetni. (az egységhez védőkíséretként általában két csatahajó, legalább három cirkáló és minimum kilenc romboló, valamint számos tengeralattjáró is tartozott, amelyket más egységekből különítettek ki) Ebben az időben látták el a hajókat a korszerű Mitsubishi A6M Zero vadászokkal, az Aichi D3A zuhanóbombázókkal és a Nakajma B5N torpedóvető-bombázókkal, amelyek a csendes-óceáni háború első felének meghatározó japán típusai lettek. A Kido Butai számára kidolgozott, az ellenség több hullámban, tömeges légitámadásokkal való „megpuhításán” alapuló harceljárás ekkor a legfejlettebb volt az egész világon és párosítva a kitűnően képzett, motivált repülőszemélyzetekkel, megalapozta a hamarosan elinduló győzelmi sorozatot.

A Kido Butai létrehozásának természetesen megvolt a maga oka, hiszen az Európában már javában dúló háború árnyékában Japán is elérkezettnek látta az időt az indokínai és a csendes-óceáni térség feletti uralom megszerzéséhez, amely ekkor nagyrészt brit, francia, holland, valamint a stratégiai fontosságú Fülöp-szigetek amerikai kézen voltak.

A legnagyobb és leghíresebb hadművelet amely az Akagit legendássá tette a Pearl Harbor elleni rajtaütés volt, de az elkövetkező hónapok diadalmas japán előrenyomulásában is főszerepet játszott. Az Akagi a Kido Butai zászlóshajójaként, repülőgépeivel ott volt szinte az összes nagyobb hadműveletben. 1942 januárjában a Bismarck - szigetcsoport és Rabaul inváziójánál, majd Wake szigetének elfoglalásánál és harcolt a Marshall–szigeteknél is. 1942. február 19 – én gépei lebombázták az észak-ausztráliai Darwin kikötővárost, hogy a nyugati szövetségesek ne tudják a Jáva elleni invázió visszaveréséhez bázisul használni. A támadás elérte a célját és rövidesen Jáva a többi holland gyarmattal együtt japán kézre került, amiben az Akagi ismét csak jelentős szerepet játszott.

1942 márciusában az Akagi egy csapásmérő kötelékkel behatolt az Indiai-óceánra és repülőgépei megtámadták a ceyloni Colombo kikötőjén, a britek fő indiai-óceáni bázisát. A japánok minimális saját veszteségekkel, súlyos károkat okoztak, ráadásul nemsokkal később vissztértek és április 5 – én elpusztították a Cornwall és a Dorsetshire nehézcirkálókat és tovább rongálták a kikötői létestményeket. Négy nappal később, az Akagi 16 Aichi D3A zuhanóbombázója végzett a Hermes brit hordozóval a kísérő Vampire rombolóval, majd az Athelstone tankerrel és a Hollyhock korvettel is. Az Akagi ezt az akciót is, akárcsak a többit, sértetlenül úszta meg, annak ellenére, hogy a britek kétmotoros Bristol Blenheim bombázóikkal megpróbáltak visszavágni. A japán flotta egyszerűen legyőzhetelennek tűnt, az Akagi és társai pedig sebezhetetlennek, de ez a helyzet sem tartott örökké.

Miután Jimmy Doolittle alezredes 1942. április 19 – én a Hornetről felszálló kétmotoros , B-25 bombázóival lecsapott Tokióra, Yamamoto az Akagit a Soryuval az amerikaiak után küldte, de a Hornet időben meglépett előlük. Az admirális szégyenként élte meg a merész akciót és ezután még eltökéltebben törekedett, a fő veszélyforrásnak tekintett amerikai hordozók kiiktatására, ami Pearl Harborban nem sikerült.

A négyhónapos folyamatos harc után Nagumo hajóit hazavezényelték javításra és készleteik és a repülőegységek feltöltésére. Ezzel egy időben a Shokakut és testvérét a Zuikakut leválasztották a Kido Butairól és a Korall-tengerre küldték, hogy az itteni offenzívában vegyenek részt. Az 1942 május 8 – án vívott csatát úgy tekintik döntetlennek, hogy a jelentős veszteségeket szenvedő felek közül a mérleg inkább a a japánok felé billent. Sovány taktikai győzelmük utóbb stratégiai vereséggé vált, mert a japán erők addig megállíthatalannak tűnő, dél felé tartó előrenyomulása elakadt. Mint utóbb kiderült végleg, de Yamamoto és stábja ekkor már újabb nagyszabású hadműveletet tervezett, amellyel reményeik szerint térdre, de legalábbis súlyos engedményekre kényszeríthetik az USA – t. Így kerültek a célkeresztbe az apró Midway-szigetek, a Csendes-óceán közepén.

Végállomás Midway

A Midway-szigetek, egy apró előőrs volt a Csendes – óceán közepén. A két kis sziget kb. 2100 kilométerre volt a Hawaii-tól, így a japán bombázógépek onnan már elérhették volna. Yamamoto és stábja úgy gondolta, hogy az amerikaiak semmiképpen sem engedhetik meg maguknak a támaszpont elvesztését és egy ide irányuló hadművelettel elő lehetne csalogatni és döntő csatában meg lehetne semmisíteni a Pearl Harbor -ban amúgyis alaposan meggyengített amerikai flottát, beleértve a hordozókat is. A Japán Birodalmi Haditengerészet tisztjei rendkívül magabiztosak voltak, el sem tudták képzelni, hogy veszíthetnek, hiszen a minőségi és mennyiségi fölény is az ő oldalukon állt. Az isten háta mögötti Midway csekély számú helyőrségével, könnyű célpontnak ígérkezett. Annyira, hogy nemcsak a bázis japán parancsnokát jelölték ki már előre, de az inváziós csapatok egyenesen a szigetekre kérték a következő tábori postájukat…

Csakhogy az amerikaiak már ismerték a terveiket, miután sikerült megfejteni a JN-25, vagy „Bíbor” néven is ismert japán haditengerészeti kódot és felkészülve várták a támadókat. Midway - re fegyvert, csapatokat, a bázis repterén állomásozó elavult vadászgépek és torpedóvetők mellé pedig nagyszámú modern bombázót (köztük tucatnyi B-17 Flying Fortresst) telepítettek. Ráadásul a térségbe vezényelték Raymond Spruance tengernagy TF-16 jelű harccsoportját a Hornet és az Enterprise hordozókkal, valamint a Frank Fletcher admirális vezette TF -17 – et a rohammunkában használhatóvá tett Yorktown – nal.

Nagumo harccsoportja négy flottahordozóval – a Shokaku súlyosan megsérült a Korall –tengeren, a Zuikaku légi csoprotját pedig alaposan megritkították, ezért nem voltak bevethetőek - két Kongo-osztályú csatahajóval, két nehéz és egy könnyűcirkálóval, valamint tucatnyi rombolóval május 27 – én futott ki Hashirajimából. Saipantól az inváziós erők 28 – án, egy nappal később pedig maga Yamamoto is elindult a főerőkkel, amelynek élén a vadonatúj zászlóshajója a Yamato csatahajó haladt. (Nagyjából ebben az időben indult el Bosiro Hosogaya admirális köteléke is az északi Aleut-szigetek elfoglalására, amelyet elterelő hadműveletnek szántak.)

Nagumo erői június első napjaiban érték el Midway térségét. Június 3 – án, miután a kiküldött felderítők felfedezték az inváziós flottát és kíséretét a főerőnek vélve azt, bombázókat küldtek rájuk, de azok nem okoztak jelentős károkat. A japánok furcsállották a dolgot, de nem fogtak gyanút, hogy az ellenség számít rájuk. Másnap kora reggel, kb. 462 kilométerre északnyugatra a szigetektől, 4 óra 50 – kor Nagumo szélbe fordította hordozóit és megindult az első 108 gépből álló támadó hullám. Az Akagi 18 D3A zuhanóbombázója 9 Zero biztosításával a Keleti-sziget repülőterére mért csapást. Közülük a légvédelem egy Zerot lelőtt, három zuhanóbombázót megrongált. A támadás a szigeteken jelentős károkat okozott és az amerikai védővadászokat kettő kivételével mind lelőtték. Tomonaga századosnak a csapásmérő kötelék parancsnokának feltűnt, hogy ezeken kívül Midway – en nem volt repülőgép. Nem tudhatta, hogy nagyjából akkor, amikor ők abbahagyták a felszíni célpontok támadását és visszaindultak a keresett repülőgépek éppen az ő hordozóikat bombázzák.

A támadást a Zerok és a légvédelem visszaverte. Nem volt nehéz dolguk, mert a rohamok teljesen szervezetlenül, eléggé amatőr módon zajlottak. A B-17 - ek nem szenvedtek veszteséget, mert ahhoz túl magasan repültek, de az öreg Vindicator zuhanóbombázók közül csak néhány, az akkor még vadonatúj típusnak számító öt TBM Avenger közül is csak egy tért haza. Az Akagit a végzet a B-26 – ok rohama idején legyintette meg először. Ezek az új kétmotorosok, nem torpedóvetésre voltak tervezve és személyzetük sem kapott ilyen kiképzést sem, így nem véletlen, hogy a barkácsolt kioldószerkezettel ellátott acélszivarjaik meg sem közelítették a célokat.

John Muri főhadnagy, csak úgy tudott a Zerok elől elmenekülni, hogy a tat felől, gépével a Susie-Q – val néhány méter magasan húzott át az Akagi fedélzete felett, míg lövésze alaposan megsorozta a szétszaladó fehér ruhás matrózokat, kettőt leterítve közülük. Muri hátrapillantva látta, amint bajtársa, Herbert C. Mayes főhadnagy hosszú tűz és füstcsíkot húzó gépe, a „Satan’s Playmate” belecsapódik a tengerbe, csak centiméterekkel elvétve a hordozó felépítményét. Ha nekiütközött volna, végez Nagumoval és egész vezérkarával… Az már sohasem fog kiderülni, hogy szándékosan akart - e belerepülni az ellenség zászlóshajójába, de a japánokat alaposan meglepte a dolog, mert nem gondolták ellenfeleikről, hogy képesek lennének ilyesmire.

Nagumo a Midway felől érkezett támadás és Tomonaga jelentése nyomán egy újabb bombázást tervezett a szigetek ellen és ennek megfelelően kezdték felszerelni a tartalék gépeket bombákkal. Azonban a Tone cirkáló egyik felderítőgépe jelentette, hogy megtalálta az ellenséges flottát. A jelentés kissé zavaros volt, de a tengernagy tudván, hogy a hordozók az elsődleges célpontok, 7 óra 40 – kor utasította a műszakiakat, hogy azonnal szereljék át a második hullám gépeit hajó elleni fegyverekre. Ez legalább másfél órát vett volna igénybe, de most nem lévén elég idő, nem tartották be a szükséges előírásokat és a leszerelt bombákat nem vitték vissza a raktárba, hanem egyszerűen a hangár falához gurították, vagy a padlón hagyták szanaszét… Ez kényszerű hanyagság utóbb végzetesnek bizonyult.

Még Javában folyt a fegyverek átszerelése, amikor 7.55 – kor Midwayről 16 Dauntless zuhnóbombázó támadott Lofton D. Hendereson őrnagy parancsnoksága alatt. A levegőben lévő vadászok hatot leszedtek közülük, miközben megpróbálták a Hiryu – t eltalálni. Nagyjából ugyanekkor tucatnyi újabb B-17 érkezett Hawaii irányából (Midway – en kellett leszállniuk) és leszórták a magukkal hozott bombákat, de minden eredmény nélkül, mert a hajóknak sikerült kimanőverezni őket.

A Midway ellen küldött kötelék gépei 8.37 körül kezdtek visszatérni és alig szálltak le, máris levitték őket a hangárokba tankolni és átszerelni a hordozók elleni újabb bevetéshez, de 9 óra 18 – kor a munka megszakadt, mert befutott a Hornetről John C. Waldron parancsnok 15 Devastator torpedóvetője. A lassú és elavult gépeket a Zerok mind leszedték és egyedül George Gay hadnagy, az utolsó gép pilótája élte túl az akciót, aki aztán az csata hátralévő részét a vízben sodródva a közvetlen-közelről nézte végig. Waldron egységének pusztulása után az Enterprise 6. századából újabb 14 torpedóvető rohamozott Eugen E. Lindsey vezetésével, de nekik sem sikerült a Kaga elleni torpedótámadás. Négy kivételével az összes Devastaort lelőtték. (a típust hamarosan ki is vonták az első vonalból és helyüket az TBM Avengerek vették át) Az Akagi csak egy Zerot vesztett. A japánok nagyon elégedettek voltak magukkal, hiszen eddig az ellenség minden rohamát sikerrel verték vissza, az már más kérdés, hogy a torpedók kerülgetése miatt kénytelenek voltak hevesen manőverezni és nemcsak a harcrend bomlott fel, de sem indítani, sem fogadni nem tudtak repülőgépeket. Annyira a légtér alsó szegmensére koncentáltak, hogy nem vették észre az Enterprise és a Yorktown hirtelen feltűnő 28 Dauntless zuhanóbombázóját, amelyek egyébként csak véletlenül találtak rájuk. A hibásan megadott pozíciók miatt idáig az óceán felett bolyongtak és csak akkor fordultak a helyes irányba, amikor észrevették a Nautilus tengeralattjáróra vadászó Arashi rombolót, majd a nyomába szegődtek. Ekkorra már alig maradt üzemanyaguk.

10 óra 20 körül C. Wade McClusky százados összes gépe tévedésből a Kagára csapott le, noha az egység másik felének az Akagit kellett volna támadnia, megosztva a védelmet. Richard Best százados látva a Kagát elborító robbanásokat, az utolsó pillanatban két kísérőjével (Edwin John Kroeger hadnagy és Frederick Thomas Weber zászlós) átváltott a nem messze haladó Akagira és kioldották a bombáikat. Az első közvetlenül a hajó bal oldala mellett csapódott be, éppencsak elkerülve a fedélezet szélét, a második átszakítva a középső emelőliftet a hangárban, a harmadik pedig a repülőfedélzet végét leszakítva, közvetlenül a tat mellet esett a vízbe és robbant fel. Best bombája hozta el az Akagi végzetét, mert a hangárban szerteszét heverő bombákat, torpedókat a felkészítés alatt álló repülőgépeket mind levegőbe repítette és a hordozó lángbaborult. A tatnál becsapódó harmadik bomba robbanása elgörbítette a kormánylapátot, ami aztán 30 fokos szögben megszorult, így a hajó irányíthatatlanná vált és már csak körözni tudott. A gépek egyelőre még működtek, de a jobboldali gépházban mindenkit megölt a szellőzőkön leáramló füst. 10 óra 29 – kor Aoki kapitány elrendelte a lőszertárolók elárasztását, hogy gátat vessen a további robbanásoknak, de csak az elülsőket sikerült, mert a hátsó raktárak szelepei nem működtek. A tűzet táplálta a szétszakadt csövekből kiömlő repülőbenzin is és ettől méggyorsabban terjedt. Sem a tűzoltófecskendők, sem a szén-dioxidos oltórendszer nem működött. Az újabb robbanások felszaggatták a fedélzetet, egymás után kaptak lángra az indításra előkészített repülőgépek is és az Akagi alul és felül is tüzes pokollá változott. Az egyre nagyobb hőség miatt Nagumo törzsével együtt végül kénytelen volt elhagyni a hajót. Egy kötélen ereszkedtek le a Nagara könnyűcirkáló csónakjába.

A kárelhárítók még órákig küzdöttek lángokkal, hogy megmentsék a flotta büszkeségét, a végén már jobb híján vödrökből locsolva a vizet a tomboló tűzre, persze minden eredmény nélkül. Végül ők is és a végletekig elkeseredett Aoki kapitány is távozott az égő roncsról. (a kapitányt alig tudták rábeszélni emberei, hogy velük tartson, sőt eleinte a horgonylánchoz kötözte magát, így akarva hajójával együtt a mélybe menni)

Néhány perc alatt az addig még kétesélyes csata gyökeres fordulatot vett, a Kido Butai három legjobb hordozója égő roncshalmazzá vált. A többitől lemaradt Hiryu maradt egyedül sértetlen, de az sem sokáig. A róla felszálló repülőgépek még tudtak egy elkeseredett ellentámadást indítani és sikerült is elintézniük a Yorktownt, amely ezúttal nem úszta meg (végül az I-168 adta meg neki a kegyelemdöfést másnap), de végül az Enterprise és a Hornet gépei ezt az utolsó japán hordozót is ártalmatlanná tették.

A több száz kilométerre lévő zászlóshajón Yamamoto eleinte a beérkező hézagos üzenetek miatt még derülátó volt, de amikor közölték vele, hogy az Akagit el kellett hagyni, már tudta hogy nagy a baj. A főparancsnok leváltotta Nagumot - aki vezérkarának számos tagjával együtt az öngyilkosságot fontolgatta szégyenében - és a biztosító kötelék parancsnokát Nobutake Kondo tengernagyot nevezte ki a helyére, hogy mentve a menthetőt, próbálja éjszakai csatára kényszeríteni az ellenséget, illetve szétágyúzni Midway - t, de a befutó egyre rosszabb hírek nyomán végül lemondott erről és elrendelte a visszavonulást. Június 4 – én reggelre, már csak az Akagi volt a felszínen. Fontolóra vették, hogy hazavontatják, de állapota miatt ez már szóba sem jöhetett. Miután mindenkit evakuáltak a fedélzetről, Yamamoto személyes parancsára az Arashi, a Hagikaze, a Maikaze, valamint az Anowaki rombolók egy- egy torpedót lőttek ki rá és a tengernagy kedvenc hajója 1942, június 5 – én, reggel 5 óra 20 perckorkor méltóságteljesen elmerült. Legénységéből 267 ember veszett oda, a többi hajóhoz képest a legkevesebb.

A Midway - nél elszenvedett súlyos vereséget nem közölték a japán közvéleménnyel, sőt a japán sajtó az elterelő hadműveletnek szánt Aleut-szigeteknél elért hatalmas győzelemről – Attu és Kiska elfoglalása - írt. (a cikkek szerint Midway csak jelentéktelen elterelő hadművelet volt…) A túlélőket természetesen gondosan elkülönítették, az elvesztett hajókat, így az Akagit is – egy időre - csak szolgálatból kivontnak minősítették és szeptember 25 – én törölték a flotta hajólajstromából.

A hordozó roncsát 2019. október 20 – án a Vulcan Inc. RV Petrel nevű hajója találta meg 5490 méteres mélységben. Az Akagi a gerincén áll az óceánfenék iszapjában és a harci sérülésektől eltekintve meglepően jó állapotban van. Nem messze tőle fekszik a Kaga roncsa.