2019. április 17-én, szerdán került sor az első sajtónyilvános éjszakai Mi-24-es gépágyús éleslövészet bemutatóra Hajmáskéren. A több hónapos, alapos felkészülést követően a Pápára kitelepülő, Újmajort részben előretolt töltőhelyként (FARP – Forward Arming and Refuelling Point) használó állomány már hétfőn és szerdán is hajtott végre különféle lőfeladatokat, azonban nevezett napon a Magyar Honvédség szervezésében mindezt a sajtó számára is megtekinthetővé tették.
A reaktivált hazai Mi-24-es flottából négy darab Mi-24P (oldalszámok: 336, 335, 334, 332) vett részt a gyakorlaton. Maga a bemutató egy előzetes eligazítással, illetve szakmai prezentációval kezdődött. Simon Péter alezredes, a kitelepült harcihelikopter-raj parancsnoka magyarázta el az éjjellátó berendezés működését, a képességeit, a vele való repüléssel kapcsolatos tapasztalatait.
A helyszínen készült képgalériánk a fotókra kattintva érhető el!
A sisakra erősíthető éjjellátóval megtámogatott lövészet során előretolt repülésirányítók (JTAC) által kijelölt célokat küzdöttek le a gépek, melyek pilótái még a legnagyobb sötétben is magabiztosan tudtak manőverezni a kivilágítatlan terep felett, olykor igen alacsonyan.
A lövészet két legfontosabb technikai eleme az NVG (Night Vision Goggles) és a Mi-24P helikopter legfőbb jellegzetessége, a Grjazev-Sipunov tervezőpáros által megálmodott GS-30-2K 30mm-es gépágyú volt.
Szigorúan kronológiai sorrendben, idehaza, a Mi-24-es típussal, a legelső éjjellátóval is megtámogatott éjszakai éles célleküzdés valamikor 1986-89 között a hazánkban állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoport hajózóinak jutott. A beszámolók szerint mind a Kadafalván, mind pedig a Székesfehérváron állomásozó Mi-24-esekkel volt próbálkozás a harckocsikról ismert úgynevezett aktív infravörös éjjellátó alkalmazásával. Ez a klasszikus megoldás lényegében egy, a terepet pásztázó nagy teljesítményű infravörös reflektor és a hozzá hangolt éjjellátó berendezés együttese, ahol az alkalmazhatóságot jelentősen megnehezíti, hogy a pilótakabin műszerezettsége, annak megvilágítása természetesen ezzel nem kompatibilis. Az ilyen rendszereket főleg fixen beépítve, amolyan infratávcsőként lehet alkalmazni, ami elsősorban az operátornál jöhet szóba, de a helikoptervezető esetében már kevésbé. Maga az ötlet nem egyedi és nem is kimondottan szovjet, hiszen korábban az amerikaiak is hasonló módszerekkel kísérleteztek az AH-1-esek fedélzetéről - hasonló eredménnyel.
Az NVG képesség nem teljesen újszerű a hazai forgószárnyas közösség életében, hiszen jó tíz éve már volt két NVG-kompatibilis Mi-17-esünk, amelyek akkor igen szerencsétlen módon úgy kapták meg a képességnövelést, hogy a szintén esedékes nagyjavításukra már nem jutott pénz. Emiatt hiába volt meg a képesség, azzal akkor sokáig nem tudtak élni a magyar hajózók.
Az akkori tapasztalatok is megmutatták, hogy az orosz NVG rendszer képességei nem igazán megfelelőek, ekkor került sor az amerikai AN/AVS-9-es rendszer kipróbálására, amivel a tapasztalatok igen kedvezőnek bizonyultak. Ez a folyamat akkor, a fentiek miatt egy időre megrekedt, továbbá megmaradt kizárólag a Mi-17-es típuson. Nem sokkal később a magyar Mi-24-eseket leállították, ebben az időben már napirenden volt a hazai katonai helikopterflotta teljes nullázódása is.
Az azóta eltelt idő alatt sok minden megváltozott, előbb a Mi-17-eseket nagyjavították Oroszországban, majd sor került ugyanitt 6 darab Mi-24P és két darab Mi-24V nagyjavítására és korlátozott képességnövelésére is. Ez utóbbi esemény talán legfontosabb momentuma, hogy a hazai Hind oldalszámok tovább gyarapodhattak, hiszen a hetvenes évek végén beérkező Mi-24D, majd a nyolcvanas évek közepén rendszeresítésre kerülő Mi-24V és a kétezres évek legelején a Dunai Repülőgépgyár végóráiban repülőképessé tett két darab ex-NDK-s Mi-24P után a maradék négy P is hadrendbe kerülhetett hazánkban.
A szolnoki pilóták tapasztalatai szerint az NVG kompatibilissé tett 24-esek az amerikai rendszerrel kiegészítve hatékonyan használhatók. A hajmáskéri látogatásunkkor feltűnt, hogy a gépek teljes sötétségben is képesek akár nagy sebességgel is biztonságosan manőverezni, még alacsonyan, föld közelben is. Ez utóbbinak különösen ott van jelentősége, hogy az elmondottak alapján kijelenthetjük, a magyar Mi-24-esek elkövetkező hét évében a hangsúly áttevődik az éjszakai feladat végrehajtásra, ahol is az önálló célfelderítés helyett a személyzet munkáját az úgynevezett előretolt repülésirányítók (JTAC - Joint Terminal Attack Controller, illetve ahogy idehaza hívják, ERICS, Előretolt Repülésirányító Csoport) segítik, illetve határozzák meg.
A JTAC csoportok jelölik ki a célokat, amelyeket a Mi-24-es gépeknek, de főképp géppároknak, akár rajoknak a megjelöléstől számított lehető legrövidebb időn belül kell megsemmisíteni. A célok megjelölésénél az olyan, levegőből nem egyértelmű helyzeteket - mint például az infra célzónyaláb melyik végén van a JTAC és melyik végén a célpont - különféle technikákkal teszik egyértelműbbé. Ilyen például a céljelet a célponttal kígyózó mozgással fedésbe hozás, mely során a helikopter személyzete számára egyértelmű, hogy a mozgó, majd egy ponton megállapodó pont a támadandó célterületet fedi.
A másik alapvető módszer szerint a célzónyaláb tájolása alapján állapítják meg annak melyik végén van a cél. A gyakorlat során a JTAC határozza meg a szimulált fenyegetés fajtáját, a helikopter parancsnokának ennek alapján kell meghatároznia a támadás profilját: kézi lőfegyverek esetén távolról, azok hatótávolságán kívül kezdik meg a tüzelést, míg hordozható légvédelmi eszközök (MANPADS) esetén „fűnívóban” közelítik meg a célt és ugrásból kezdik a támadást, hogy ne adjanak elég időt az ellenséges eszköznek felderítésre, befogásra és tűzkiváltásra.
Maga az NVG igen hatékony, annak ellenére is, hogy látószöge távolról sem mérhető össze az emberi szemével, így a vele való repülés komoly felkészülést igényel. Az oroszországi nagyjavítást követően a komplett kabinműszerezés és a helikoptervezető ASzP-17V automatikus célzórendszere (ez felel a gépágyú, a bombafegyverzet és a nem irányított rakéták célravezetéséért a hátsó kabinban) úgynevezett NVG-kompatibilis lett. Hasonlóan ehhez, a gép éjszakai fényszórói is képesek éjjellátó-üzemmódban aktív infravörös reflektorként funkcionálni. A látható fény tartományában ilyenkor semmi sem észlelhető abból, hogy a helikopter személyzete képes csak számára látható fénynyalábbal pásztázni a felszínt.
A lövészet során láthattuk (napnyugtáig a sziluettekből, később a helyzetjelzők fényeiből), hogy a szólóban, illetve géppárban dolgozó helikopterek sokszor a tereptárgyak takarásában manővereztek, majd egy adott pillanatban, a támadás előtt ugrásból indítva hajtották végre a gyors rácsapásokat. Ezekkel a manőverkombinációkkal az ellenfél számára igyekeztek leszűkíteni a reakcióidőt. Azokban az esetekben, mikor a gépek még a helyzetjelzőket is lekapcsolták, csak a hang alapján lehetetlen volt még megsaccolni is a gépek helyzetét. A Mi-24-es jellegzetesen zajos jószág, ám abból a távolságból a gép zaja akkora fáziskéséssel érkezik, hogy amíg lehetett szemmel is követni a gépeket, nem ritkán akár 45 fokkal is arrébb kezdi el keresni a szem, mint ahol valójában a gép járt. És ehhez adódik hozzá a terep adta visszhangok és egyéb zavaró tényezők is. Mindez azért fontos, mert egy kivilágítatlan gépet pusztán az éjjellátókkal megkeresni az égen az ellenfélnek is nehéz feladat.
Az orosz NVG-vel kapcsolatos korábbi hazai negatív tapasztalattal egybecseng, hogy maguk az orosz katonák is kifogásolták a képességeiket a szíriai éles próbák során, így egyelőre az amerikai rendszer integrációjával végzett magyar eredményekkel kapcsolatban nem érdemes orosz kontroll-referenciákat keresni, különösen úgy, hogy a lényegesen modernebb Mi-28N-ek esetében fogalmaztak meg negatív kritikát.
A lövészet másik kulcsszereplője a jelenleg egyedüliként használható fegyverzet, a Mi-24P GS-30-2K kétcsövű gépágyúja. A két darab Mi-24V JakB-12.7 négycsövű nehézgéppuskája önmagában már nehezen szolgálja ki az éjszakai harcfeladatok során felmerülő kihívásokat, hiszen sem tűzerőben, sem lőtávolságban nem ér fel a jókora gépágyúkhoz képest.
Annak ellenére, hogy korábban is voltak éjszakai éleslövészetek a nehézgéppuskával is, a jelenleg alkalmazott támadási profilok 2km-es tűzmegnyitási távolsága egyszerűen túl sok a V-k csöves fegyverzetének. Miközben a 30mm-es gépágyú ezen a távolságon még a BMP jellegű célokat is képes hatékonyan támadni, a JakB lövedékeinek átütőereje és találati valószínűsége itt már nem biztos, hogy elegendő. Amíg vissza nem térnek a 80mm-es Sz-8-as nem irányított rakéták és akár a Sturm irányított páncéltörő eszközök, addig a V-k éjszakai bevethetőségével nem lehet komolyabban számolni.
A Grjazev-Sipunov GS-30-2K, vagy másképp 9A623K kétcsövű, Gast-elven működő gépágyú tervezése 1974-ben kezdődött. Az ilyen fegyverek sajátossága, hogy az egyik csőben végbemenő lövés lőporgázainak egy része működteti a töltényűr ürítésén túl a másik csőbe a lőszer behúzását és a zárszerekezet, így a két cső lényegében egymást működteti. Jellemzőjük a nagy tűzgyorsaság, hátrányuk a gázelvezetés miatt relatíve alacsony torkolati sebesség. Ezt persze annak fényében kell értékelni, hogy a Szu-25-ös csatarepülőgép számára kifejlesztett alap GS-30-2-es lövedék csőelhagyási sebessége is 870m/sec, azonban a szovjet tervezők úgy látták, hogy míg egy rácsapást végző merev szárnyú, sugárhajtásos repülőgép esetében jelentékeny járulékos a hozzáadódó sebesség, addig egy lassabb helikopter esetében erre nemigen lehet számítani. A 105kg-os, 1500mm-es csőhosszúságú GS-30-2-es tehát nem volt elég, annak ellenére sem, hogy sehol máshol a világon nem terveztek hasonló méretű és teljesítményű gépágyúval felváltani az addig általánosságban jellemző helikopterfedélzeti géppuskákat, vagy nehézgéppuskákat. Gondoljunk csak az AH-1-esek 7.62mm-es űrméretű, nagy tűzgyorsaságú Minigun-jait váltó háromcsövű 20mm-es, vagy az AH-56-osok, illetve a későbbi AH-64-esek rövid csövű, már-már gránátvető jellegű 30mm-es gépágyúira.
Ezzel szemben a szovjetek úgy látták, hogy a GS-30-2-esek eleve megkövetelik, hogy az ekkortájt rendszeresíteni kívánt Mi-24V sárkányszerkezetét az ágyú bekötési pontjainál jelentősen meg kell erősíteni, ugyanakkor az eredeti 1500mm-es csőhossz esetén a torkolat síkja pont az operátor fejével lenne egy vonalban. Először ezt a problémát egy jókora, hengeres lángrejtő csőtoldattal kívánták orvosolni, de végül az effektív csőhossz további növelése mellett döntöttek. A közel egy méterrel megtoldott 2400-es hosszra még így is további lángrejtő tölcsérek kerültek, de ezekkel már az első kabin elé került a hatalmas torkolattűz és az expandáló lőporgázok frontja, továbbá a csőelhagyási sebesség 940 m/sec-re nőtt (ezzel a Grajzev-Sipunov 30mm-es, tehát a 30x165-ös lőszert tüzelő gépágyútípusai közül kimondottan rekordernek számít). A hosszabb cső miatt azonban a 3000 lövés/perc tűzgyorsaságot már nem tudták tartani, ez leredukálódott 2400-ra. Ez azonban egy ekkora űrméretű fegyver esetében a helikopterek világában teljesen szokatlan érték, ugyanakkor a csőszájfékek teljes hiánya miatt szinte kezelhetetlen is. Emiatt a leggyakrabban használt tüzelési mód a csökkentett, 300 lövés/perc tűzgyorsaság, ezzel a gép egy rácsapásban akár két-három tűzmegnyitást is végre tud hajtani, elég nagy pontossággal. A normál, gyors sorozat során a gép orrát szinte lehetetlen végig a célon tartani, ennek a tüzelési módnak nagyobb kiterjedésű célfelületek esetén lehet jelentősége.
A GS-30-2 és GS-30-2K fegyverek végül nem terjedtek el a szovjet/orosz repülőtechnikákon széles körűen. Bár a GS-30-2-es volt az eredeti fegyverzete a 9.01-es legelső MiG-29-es prototípusnak is, a gép LERX-ébe is eredetileg a dupla furatos áramvonalazó elem került, az ágyú jókora mérete és tömege helyett inkább egy sokkal kisebb és egyszerűbb megoldást kerestek. Ebben az időben a Grjazev-Sipunov páros már dolgozott a lövészpáncélosok számára kifejlesztett 2A42, rövid csőhátrasiklásos 30mm-es gépágyún, ennek átalakításával jött létre a mindösszesen 50kg-os tömeggel a világ legkönnyebb 30mm-es gépágyúja, a GS-301-es. Ez utóbbi terjedt aztán el szélesebb körben, hiszen egyaránt alkalmazzák a MiG-29-esek és a Szu-27-esek különféle variációin ezt a folyadékhűtéses, a rendkívül rövid cső ellenére is elég pontos eszközt.
A hosszított csövű 125kg-os GS-30-2K szintén nem került alkalmazásra más repülőeszközön, de még a Mi-24-esek további változatain se. A Mi-24P utolsó, még szovjet érában készült közvetlen folytatása, a Mi-24VP esetében visszatértek a forgatható, toronyba szerelt tűzfegyverhez, de a JakB géppuskáknál mindenképpen erősebb eszközt kerestek. Ez lett a GS-30-2-esek jellegét tekintve "kistestvére" a szintén Gast-elven működő GS-23L, amit jól ismerhetünk a MiG-21-es és MiG-23-asok különféle variációról, vagy akár a helikoptereken is függeszthető UPK-23-as gépágyúkonténerekből is. Ezután nem csoda, hogy a későbbi, Mi-35M helikopterek is a Mi-24VP alapján mentek tovább.
Felmerülhet a kérdés, hogy ha a GS-301-esek mérete és tömege annyira praktikusan alakult, akkor miért nem jelentek meg a különféle helikoptereken is? A válasz egyszerű, az 1500 lövés per perc tűzgyorsaság a harci helikopterek világában egyszerűen túl sok, ugyanakkor a járulékos, hatalmas reakcióerő és a hírhedten alacsony csőélettartam egy helikopter számára kezelhetetlen, illetve elfogadhatatlan.
A Mi-24-es után megjelent orosz harci helikopterek (Ka-50/52 és a Mi-28N) így kaphatták viszont meg a már említett 2A42-est, hiszen ott egyrészt a csőszájfék és a jóval alacsonyabb (300/600 lövés/perc) tűzgyorsaság miatt jóval kisebbek a reakcióerők, illetve a kétoldali hevederezés miatt nincs szükség vegyes javadalmazásra egy hevederen belül, hanem a személyzet egy kapcsolóval választja ki a célpont jellegéhez kedvezőbb lőszertípust.
A magyar Mi-24P-vel repülő hajózók a fenti jellegzetességek mellett is igen hatékonyan használják ki mind az NVG, mind a gépágyú adta előnyöket.
A további lépcsőfok pedig a rakétafegyverzet visszatérése lesz.
Dr. Koller József dandártábornok, az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis parancsnoka is jelen volt az eseményen, ahol meggyőződött a személyzetek felkészültségéről, a gyakorlat tervszerű és eredményes lefolytatásáról, valamint tájékoztatást adott a H145-ös program alakulásáról.
Végezetül megjegyezzük, hogy a Magyar Honvédség által szervezett és lebonyolított sajtónyílvános éjszakai éleslövészeten a hajózó és műszaki állomány, továbbá a HM munkatársak részéről a sajtó képviselői felé a hozzáállás készséges és kooperatív, míg a művelet megtekinthetősége és fotózhatósága elsőrangú volt.
A fotókért ezúton is köszönetet mondunk Laczkó Mihálynak és Kisdeák Lajosnak, a szakmai tartalommal bővített cikkért Laczkó Mihálynak, a meghívóért pedig a Honvédelmi Minisztérium Sajtó Osztályának!
Negyedik alkalommal ad otthont hazánk a Többnemzeti Helikopter Kiképző Központ szakmai útmutatásával az évenkénti helikopterharcászati oktatóképző gyakorlatnak Pápán, a Magyar Honvédség 47. Bázisrepülőtéren.
Amennyiben feliratkozik alkalmi hírlevelünkre, postafiókjába küldjük a legfrissebb híreket!
E-mail cím:
Megszólítás:
A hírlevél feliratkozáshoz el kell fogadni a feltételeket.