Szerződéskötésre vár - Thaiföld légierejének JAS 39 Gripen E százada

Thaiföld meglehetősen izgalmas geopolitikai környezetben található: a térség biztonságpolitikai helyzete, Kína felemelkedésének és katonai ereje jelentős növekedésének köszönhetően az elmúlt két évtizedben jelentősen megváltozott. Ennek számos, meglehetősen izgalmas eredménye van már most is: gondoljunk csak az Oroszország helyett immár az Amerikai Egyesült Államoktól és Franciaországtól nagy mennyiségben repülőgépeket vásárló Indiára (Kína legnagyobb térségbeli riválisára) vagy éppen a Vietnamba érkező amerikai Beech­craft T-6C Texan II-ekre, melyeket hamarosan követhetnek majd vadonatúj C-130J Super Herculesek is.

Thaiföld azonban nem is annyira alakítója, inkább túlélője a térségbéli háborúknak és más, jelentős eseményeknek. A korábban még Sziámnak nevezett ország sorsát sokáig az amerikai, angol és francia kormányok egymás közötti vetélkedése határozta meg, majd a második világháborúban a francia gyarmatbirodalom meggyengülését követően a légierőre építő, területszerző hadjáratot indított Laosz és Kambodzsa ellen. A francia haditengerészet térségbeli flottája azonban túl erős ellenfélnek bizonyult, s így 1941. január 28-án japán közvetítéssel Tokióban békét kötöttek. Ez viszont a közvetítőként fellépő japán császárság befolyásának növekedését hozta, uralom alá került az ország egy része, majd a második világháború ázsiai befejezését követően visszatért az Egyesült Királyság és Franciaország. A korábban megszerzett területek elúsztak, de megmaradt valami fontos: a légierő hatékonyságának bizonyítottsága.

Történelmi gyökerek

A Királyi Thai Légierő (Kong Thap Akat Thai) harci gépei beszerzésének története követte az ország kapcsolatainak változását a sorsát befolyásoló helyi vagy európai hatalmakkal. Az első lökést egy belga úriember, nevezetesen Charles Van Den Born adta meg. Ő volt az, aki 1910 február másodikán Farman III-as kétfedelűjével tartott egy bemutatót a Sra Pathum lóversenypályán az ámuló polgárok és Chakrabongse Bhuvanath herceg, hadseregtábornok, a Királyi Thai Hadsereg vezérkari főnöke szeme előtt. Mivel ő IV. Ráma király testvére is volt, így meglehetősen nagy befolyással rendelkezett. A technika fejlődése iránt érdeklődő herceg azonnal meglátta a lehetőséget, így Kamphaengphet Akarayothin altábornagy irányításával, a hadsereg szervezeti keretei között felállt az első, még ideiglenesnek szánt repülőalakulat. Franciaországban három tiszt sajátíthatta el a légjárás izgalmas tudományát - és hamarosan négy-négy Nieuport IV-es és Bréguet III-as is érkezett. 1914-ben már a király előtt tartottak bemutatót a gépek és hajózóik: a siker egyértelmű volt, így a Bangkok melletti Don Muangban egy repülőtér épülhetett, ahol immár állandó egységként dolgozhattak a levegő meghódításán a sziámi pilóták és műszakiak. Érdekesség, hogy az 1200 fős Sziámi Expedíciós Erőkkel az ország egyedüli ázsiai államként vett részt az első világháború európai frontjának harcaiban. A katonák között 370 pilóta és műszaki is volt, akik azonban csak a háború utolsó szakaszában hajtottak végre néhány bevetést. Veszteség nélkül, igaz, légigyőzelmet sem arattak.

Irány a modernizáció!

Cserében viszont Sziám elmondhatta, hogy az 1920-as évekre már náluk volt a térség meghatározó légiereje. Ennek megfelelően nem csak a létszám bővült, de egyre újabb és modernebb típusok is érkeztek. Az 1920-as években az Egyesült Királyságtól vásárolt Avro 504N-eket 1933-1934-ben már az új barát, az Amerikai Egyesült Államok technikája követte. A Vought O2U Corsairek, a Curtiss 75N Hawkok és a furcsa kinézetű, de már teljesen fémből épített, egyfedelű, kéthajtóműves Martin B-10-esek már az 1930-as években elérhető képességek javát hozták el. Elindult a hazai tervezés és gyártás is, hiszen jelentős költségekkel és rengeteg idővel járt az exportált gépekhez szükséges alkatrészek behozatala. 1927-ben emelkedett a levegőbe a Boripatra: az első olyan repülőgép, amelyet teljes egészében már a hadsereg légierejének mérnökei terveztek és építettek. Két példánnyal egészen az indiai Új-Delhi városáig, majd később a vietnami Hanoiba is eljutottak. 1929-ben egy Prajadhipok nevet kapott vadászgép gördült ki a hangárból, melyet 1930-ban egy gyakorlógép követett. 1937. április kilencedikén alakult meg a Királyi Sziámi Légierő, Phra Vejyanthrangsarit ezredes parancsnoksága alatt. 1939-re az országnév megváltozásával immár Thai Királyi Légierőként ismert haderőnem a Nemzetek Ligájának adatai szerint öt légiezredben 207 merevszárnyúval rendelkezett: 128 gép harci, míg 79 oktató és kiképző feladatokat látott el. Többek között a sokat látott, első világháborús Avro 504N-ek egy része is repült még…

Térfélváltás

A második világháborúban az ország és így légiereje is japán befolyás alá került. Pibul Songgram tábori marsall, az ország miniszterelnöke Tokió-barát politikát folytatott, így nem meglepő, hogy hamarosan közel 100, modern japán harcigép érkezett. Így kaptak thai felségjelzést a még merev futóműves, de már egyfedelű, fémépítésű Nakajima Ki-27-esek, a Mitsubishi Ki-30-as könnyű- és Ki-2-es nehézbombázók, a Tachikawa Ki-36-os felderítő-futárgépek és a legendás vadászok, a Nakajima Ki-43-as Hayabusák is. A Francia Indokína és Thaiföld határvitája miatt 1940 októberében kitört háború során a Vichy-féle francia haditengerészet egységei mellett szárazföldi célpontokat is támadtak, illetve Laosz és Kambodzsa területén is indultak bombázó bevetésekre. A négy vadászgép által kísért hat bombázóval végrehajtott, Hanoi elleni 1941. január 10-i támadás is azt jelezte: a légierőt szükséges komolyan venni. Thai források szerint egy Mo­rane-­Saul­nier M.S. 406-os vadászgépet lőttek le, míg a francia források szerint saját veszteségük nem volt, ellenben két támadót sikerült megsemmisíteni. Az akció - legfőképp lélektani - sikerét tartják az egyik fő oknak a japán közvetítésre, amely a konfliktus megoldásához vezetett. Az 1941. január 28-án beállt tűzszünetig hét thai gép veszett oda a bevetések során.

Régi-új barátok

Az 1950-es évek elejétől, a hidegháború korai szakaszában, a koreai háború idején Thaiföld már az Amerikai Egyesült Államokkal működött együtt, meglehetősen szorosan. Nem véletlenül: az ország szerette volna elkerülni a kommunista hatalomátvételt. Így a legtöbb katonai repülőgépét is az Államokban vásárolta meg, kezdve a világháború csúcstípusát jelentő Grumman F8F Bearcatekkel, majd az első generációs sugárhajtásúakkal, azaz a még egyenesszárnyú T-33 Shooting Starokkal és az 1956-ban hadrendbe álló F-84G Thunderjetekkel. Megkapták Korea csillagát is: a villámgyors North American F-86F és L változatú Sabre-ökből 74-et állítottak hadrendbe 1961-től. A nemzetközi helyzet azonban egyre fokozódott, így 1966-1967-ben, a vietnami háború igazán forró szakaszának kezdetén Washington már szuperszonikus sebességű F-5A/B Freedom Fighter könnyű vadászgépeket szállított Thaiföldnek. Sokáig az F-5-ösök számítottak a légierő vadászképessége alapjának: az utolsó F-5E Tiger II-es 1988-ban érkezett meg.

Ekkor már javában zajlott egy másik, cikkünk szempontjából kiemelten érdekes beszerzés. Washington ugyanis hűségesnek bizonyuló barátjának átadta az 1980-as évek egyik sztárjának számító General Dynamics F-16-os Fighting Falcont. Igaz, először még a jelentősen kisebb teljesítményű, de nagyobb fogyasztású General Electric J79-es hajtóművel épített F-16/79-es változatot ajánlották fel számukra, de a fejlesztés sikertelenségét követően már „rendes” Falconok érkezhettek. Méghozzá több csoportban is: a Peace Naresuan I programban nyolc egy- és négy kétüléses, Block 15OCU változatú Sólyom érkezett, az 1987 decemberében aláírt szerződésnek megfelelően. Ezeket 1996 végéig 24 további vadászbombázó követte, melyek egyben az utolsó Block 15-ös változatnak is számítanak. Így teljessé vált a 103. „Lightning” és a 403. „Cobra” század állománya. A harmadik, 102. „Star” század Block 15ADF gépeit - 15 együléses és egy kétüléses B változatot - már használtak vásárolták meg a feleslegessé vált amerikai készletekből: az erősítést 2022-2003 között kapták meg. 2005-ben ehhez további 3+4 Block 15OCU érkezett Szingapúrból, melyet az Udon Thai légibázison végezhető kiképzési repülésekkel fizettek ki.

Ezzel fokozatosan sikerült felváltani a korábbi generációt képviselő F-5-ösök döntő többségét. Ma már csak az alaposan modernizált TH és THF Super Tigerek dolgoznak a 211. „Eagles” század állományában - pedig az eredeti tervek szerint már 2010-ben nyugdíjba kellett volna vonulniuk. Igaz, ma már az sem tűnik valószínűnek, hogy a Falconoktól el lehessen búcsúzni 2039-ig…

Távoli segítség?

Annak, hogy 2025-ben még mindig a Falconok jelentik a RTAF legfontosabb típusát, több oka is van. Egyrészt ott van a mindent átszövő bürokrácia hatása. A monarchia korábban sem volt híres a gyors és tiszta döntési folyamatokról, de a helyzetet súlyosbította az országot 2000 után sújtó gazdasági nehézségek, illetve az ebből fakadó pénzhiány, azaz a légierő korszerűsítéséhez szükséges források elégtelensége. Ez nem csak a beszerzésekre, de bizony a már meglévő vadászgépek üzemeltetésére s így a hajózók képességeinek szintentartására és fejlesztésére is alaposan rányomja a bélyegét.

Tervek pedig voltak és vannak is - s mindebből egyelőre egyetlen, századnyi JAS 39 Gripen (8 együléses C és négy kétüléses D) beszerzése valósult meg. Az sem ment egyszerűen, hiszen már a 2000-es évek elején megkezdődött a Falconok helyére szánt, új generációs vadászbombázók keresése. A leglogikusabb lépésnek a továbbfejlesztett F-16C/D-k vásárlása tűnt - a légierő vezetése is ezt tartotta a legjobb döntésnek. A 2001-ben megválasztott Thaksin Shinawatra azonban igyekezett nagyobb távolságot tartani az Amerikai Egyesült Államoktól, így növelve országa stratégiai mozgásterét a térségben. Thaiföld katonai függőségének csökkentését abban látta, hogy kormánya tárgyalásokat kezdett Oroszországgal 12 darab Szuhoj Szu-30-as vadászbombázó beszerzéséről. Az akkori indoklás szerint ezzel jelentős költségeket tudtak volna megtakarítani az amerikai ajánlathoz képest. Ezzel szemben a légierő akkori parancsnoka, Chalit Phukpasuk marsall, a haderőnem legtöbb magas rangú tisztjéhez és a királyi családhoz hasonlóan egyértelműen a Falconokat részesítette előnyben. Feltűnt azonban a nevető harmadik, a semleges Svédország kínálta JAS 39 Gripen. A kis méretű, egyhajtóműves, a Szuhojhoz és a Sólyomhoz képes jelentősen kisebb fegyverterhelésű gép elsősorban a fiatalabb, az újdonságot kereső és igénylő tisztek körében aratott tetszést. 2006-ban egy fegyveres puccs megbuktatta az éppen New York-ban tartózkodó Thanksin Shnawatrát, s a katonai junta az F-16-osok korszerűsítéséről döntött. A puccs miatt Washington azonban befagyasztotta a Thaiföldnek nyújtott védelmi támogatást, beleértve a vadászgépek modernizálásához szükséges segítséget is. Ezt követően a junta alternatív repülőgépforrásokat keresett - és talált. Ezt segítette, hogy már korábban, 2005 februárjában a svéd király a védelmi ipar képviselőivel Thaiföldre látogatott. A Gripenek mellett szólt a két uralkodóház szoros kapcsolata, az északi ország semleges politikája és az is, hogy a svéd fél meglehetősen rugalmasnak bizonyult a pénzügyi megoldások területén. Új gépekre pedig valóban égetően szükség volt, így Phukpasuk is „gyorsan” megkedvelte a típust, mi több, lelkes támogatója lett. 2007 októberében így Thaiföld 1,1 milliárd dolláros megállapodás keretében hat JAS 39C/D Gripen megvásárlásáról írt alá szerződést, melyet 2012-ben egy hatgépes utánrendelés követett. A gépek a Surat Thani légibázisra, a 701. „Sharks” század állományába kerültek. A flotta ma már nem teljes: az egyik JAS 39C 2017. január 14-én pilótahiba miatt egy családi nap légibemutatóján lezuhant. Pilótája, a 34 esztendős Dilokrit Pattavee őrnagy életét veszítette.

Versenyhelyzetben

A Gripenek beszerzése a jelek szerint több évtizedre elnyúló korszerűsítési folyamat első lépése volt. A kormányt nem csupán az sürgeti, hogy az öregedő amerikai gépek fenntartása és hadrafoghatóságának biztosítása egyre drágább és egyre nehezebb, de a térség államai sem maradnak tétlenek. A szomszédos Mianmarhoz (azaz az egykori Burmához) hosszú és meglehetősen bonyolult történelem fűzi Thaiföldet. 2010 és 2012 között komoly határvillongások is voltak, melyet sikerült valódi háború nélkül lezárni. A mianmari fegyveres erők légiereje azonban jelentős modernizáláson esett át. A csúcsot már a hat Szu-30SzME jelenti, melyet a szintén korszerű JF-17 Block 2 Thunder egészít ki: egy 2016-os vásárlásnak köszönhetően ebből összesen 16 áll hadrendbe. Igaz, ez utóbbival kevéssé vannak megelégedve az üzemeltetők és a hajózók - de már ott vannak és repülnek. Ez arra kényszerítette a thai kormányt, hogy lépjen. Mertek nagyot álmodni és 2023-ban ismét Washingtonhoz fordultak segítségért. Méghozzá nem is akármiről lett volna szó: 12 darab F-35A Lightning II-es megvásárlásának engedélyezéséről kezdődtek meg az előzetes tárgyalások. Ezeknek azonban meglehetősen hamar vége szakadt: május utolsó hetére nyilvánvalóvá vált, hogy a generációváltásból - kellő politikai akarat híján - nem lesz semmi.

Nem véletlenül döntött így Joe Biden kormánya: kényelmetlenül közelinek érezték a 2014 és 2018 között kifejezetten Peking-barát politikát folytató Thaiföld és Kína kapcsolatait, így attól tartottak, a Lightning II-es technológiáját a rivális is könnyen és első kézből megismerheti. Washington inkább azt javasolta, hogy Bangkok további, modernebb változatú Falconokkal bővítse légiereje képességeit. 2023 végére így az RTAF vezetése és persze a bangkoki kormány előtt két választási lehetőség állt. F-16 Block 70/72 vagy JAS 39 Gripen E? Mindkét opció egyformán költséges, de cserében mindkét eladó jelezte: komoly ellentételezési lehetőségeket kínál fel az esetleges megrendelést elősegítendő. Washington természetesen a Kínával szemben kiépítendő geopolitikai ellensúly elemeként tekintett az ajánlatra, így megfelelő kölcsönöket is kész volt biztosítani. A SAAB a maga részéről széleskörű technológiatranszfert, a rendszerek későbbi továbbfejlesztéséhez szükséges képzéseket és ismeretátadást, valamint a nagy hatótávolságú, aktív radarvezérlésű Meteor légiharcrakéták átadását ígérte. Az ajánlatukat erősen támogatta az Egyesült Királyság is, hiszen az új generációs Gripenben is rengeteg brit eredetű alkatrész és részegység található.

A légierő vezetése végül 2024. augusztus 27-én döntött 12-14 Gripen E/F igényléséről. A szállítások a jelenlegi elképzelések szerint 2028-ban kezdődnének meg és a 102. század F-16A/B ADF-eit váltják majd le velük. A végleges szerződés ugyan még nem született meg, de Phumtham Wechayachai védelmi miniszter január végi nyilatkozata is megerősítette: a kabinet támogatja a katonák kérését. Ezt segíti, hogy a thaiföldi kormányok ritkán utasíthatják el a haderő beszerzési döntéseit, annak ellenére sem, hogy hivatalosan a törvényhozás hagyja jóvá a védelmi költségvetést. A tervek szerint az új Gripen E-század megvásárlásáról szóló dokumentumokat még 2025 végéig aláírják, de arról egyelőre nincs információ, hogy milyen fegyverzetet kérnek majd a vadászgépek mellé. Egyes értesülések szerint a kormány és a légierő a költségvetési források függvényében legalább még egy századra elegendő Gripen E hadrendbe állítását tervezik, hiszen az elsőnek megrendelésre kerülő 14 gép nem lesz képes pótolni a közeljövőben leállítandó Super Tigereket és a lassan mindenképp nyugdíjba kerülő, korai Falconokat. Kérdés, hogy a Saab és a kétüléseseket építő Embraer gyártósorai még meddig maradnak fenn: egyelőre csak Brazília és Svédország rendelt a közös projektként készülő típusból.

Forrás: Aranysas