Az indiai Rafale beszerzés margójára - Vágyak és realitások

A világ legnépesebb demokratikus államában nagyon fontosak a politikai és vallási szimbólumok. Ennek megfelelően választották ki az ünnepség dátumát is: nem csupán az önálló légierő megszületésének 87. évfordulóját ünnepelték aznap, de az ázsiai térségben igen fontos Vijayadashami hindu vallási ünnepe is erre a napra esett. Szükség is van az istenek segítségére, hiszen a Rafale-projekt, mint gyakorlatilag minden indiai katonai beszerzés, európai szemmel nézve egészen hihetetlen fordulatoktól és csúszásoktól terhelt. Rajnath Singh védelmi miniszter természetesen roppant optimistán nyilatkozott az RB001 lajstromjelű deltaszárnyú átvételekor: a beszerzés „komoly előrelépés Franciaország és India stratégiai kapcsolatainak elmélyítésében.”

Persze sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az új „csodadelták” mondjuk, egy pakisztáni terrorista fészek ellen hajtsanak végre - remélhetően a 2019. február 26-i, Balakot városa mellettinél pontosabb - precíziós csapásmérő támadásokat. Az indiai pilóták legalább 1500 repült órát „tekernek majd bele” még Franciaországban a Rafale EH (együléses) és DH (kétüléses) változatokba, mielőtt azokat átrepülik új, végleges szolgálati helyükre.

Elhúzódó döntés

A tisztánlátás érdekében kezdjük az alaptézissel: a lakosságszámban óriási ország légiereje óriási problémákkal is küzd. Az elvárások magasak, a történelmi példák kemények, a fenyegetések valósak: csodát kellene tenni egy egyre öregedő és csökkenő számú gépparkkal, rengeteg balesettel és ebből eredő pilóta- és gépvesztéssel, problémás megbízhatóságú légi háttériparral, végtelen rétestésztaként nyúló hazai repülőfejlesztésekkel, végleg kikopó típusokkal. A feladat már az első pillantásra is szinte megoldhatatlan. Ezt keresztezzük a fegyverbeszerzések terén legendásan körülményes és tragikusan lassú programokkal - az eredmény előre borítékolható.

Nem volt ez másképp a közepes méretű, többcélú harci repülők beszerzésére indított Medium Multi-Role Combat Aircraft (MMRCA) nevet kapott projekt esetében sem. A kellően hosszadalmas előkészítések után 2008-ra összeállt ajánlatkérési dokumentumok alapján a politikusok és a tábornokok bizony mertek nagyot álmodni: fogunk 8 milliárd amerikai dollárt és cserében kapunk 126 darab, 4+ generációs, modern vadászbombázót. Ezekkel az indiai „vadászszendvics” közepét szerették volna megtölteni: felül az alapvetően a légi fölény biztosításával megbízott, licenc alapján gyártott Szuhoj Szu-30MKI-k vannak, alul pedig a hazai fejlesztésű és gyártású HAL Tejas könnyű, egy hajtóműves deltaszárnyú lenne. Ez utóbbiról csak annyit, hogy az 1989 óta folyó Tejas-programban a mai napig sem sikerült a légierő számára megfelelő változatot kifejleszteni. Talán majd a Mark 2-esek, valamikor…

A szendvicsnek ráadásul méretesnek kell lennie. A vonatkozó doktrínák szerint a légierő célja (melyet utoljára 1985-ben ért el) a 42 vadász/támadó/vadászbombázó század hadrendben tartása, de még a minimum is 39 század. Az indiai stratégák szerint ez az a minimális erő, amivel egyszerre két fronton, Kína és Pakisztán felé is képes eredményes védekező háborút vívni a haderő.

Nos, ehhez képest a helyi információk szerint már 2016-ban is alig 32 századdal rendelkezett, miután három MiG-21-essel ellátott egységet feloszlattak. Ráadásul a megmaradt alakulatok állománya sem volt teljes, és a meglévő vadászgépek hadrafoghatósági mutatói is gyakran siralmasak. Sőt, az akkori előrejelzések szerint - amelyek eddig be is teljesültek - ez a szám 2022 végére újabb 14-gyel csökken: a maradék „huszonegyesek” és a tovább már nem üzemeltethető, rengeteg karbantartást igénylő MiG-27-esek is kikopnak a hadrendből. Ha a jelenlegi összes fejlesztési terv csúszás nélkül megvalósulna - a további, a jövőben beérkező Rafale-okat is beleérte -, akkor leghamarabb 2035-re állhatna vissza a légierő a 42 százados erőre. Abba most helyhiány miatt bele se menjünk, hogy figyelembe véve az alapfokú és haladó kiképzőgépek siralmas helyzetét, honnan lesz minderre elég hajózó…

Szóval az MMRCA lenne a „mindenes”, ami a légierő gerincét jelentené. Nem titkolt cél volt továbbá a meglévő kavalkád csökkentése: a jelenlegi hétről (a már említett Szu-30MKI és a Tejas mellett a támadófeladatokra specializálódott bicskaszárnyú MiG-27 Bahadur és társa, a Jaguar IS/IM, a MiG-29B és az ebből modernizált UPG, illetve az öreg MiG-21 Bison áll még hadrendben) háromra csökkentve a negyedik generációs vadászbombázók típusának számát. Ehhez jönne majd még a generációs ugrást jelentő, „lopakodó”, két hajtóműves nehéz, támadó és légi fölény kivívására egyaránt alkalmas merevszárnyú, de az orosz-indiai FGFA projekt bedőlését követően elég nagy a csend ezen a területen.

Érthető módon a jelentős darabszámot képviselő üzlet minden szóba jöhető gyártó fantáziáját megmozgatta. A startvonalon felsorakozott a Dassault Mirage 2000-5 Mk. 2, az Eurofighter Typhoon, a Lockheed Martin F-16C/D Falcon, a Boeing F/A-18E/F Super Hornet, a JAS-39C/D Gripen és a MiG-29OVT Fulcrum is. Megjegyzendő, hogy ez utóbbi gyár komoly hangsúlyt fektetett arra, hogy a MiG-29 Baaz-okat évtizedek óta repülik már az indiai hajózók és hamarosan befejeződik a több mint 60 példány átépítése a MiG-29UPG változatra. A Dassault viszont többek között abban bízhatott, hogy a szintén öreg motorosnak számító Mirage 2000H-k jelentenek majd versenyelőnyt. Igaz, a francia deltaszárnyúval és a magashegyi, 1999-es kargili háborúban nyújtott teljesítménnyel igencsak elégedett tábornokok hiába kacsintottak a továbbfejlesztett Mirage 2000-5-ösök felé: ekkor már a Rafale-ok gyártásában és exportálásában voltak érdekeltek a Dassault vezetői.

Megjegyzendő, a tervezett 126-os vásárlás sem jelentette volna az MMRCA-projekt végleges nagyságát: 2007-ben Fali Homi Major tábornok, a haderőnem vezérkari főnöke (aki amúgy tapasztalt, több mint 7700 órát gyűjtött helikopter-pilótaként vette át a vezetést) további 74 gép későbbi, opcionális megvásárlásáról beszélt. Igaz, ekkor még arról is szó volt, hogy csak az első 18 példány (azaz egy századnyi) készül el a leendő győztes hazai üzemében, a többit majd helyben szerelik össze. No, de ne szaladjunk ennyire előre…

Menet közben módosult a leendő típussal szembeni elvárás is. Miután a 2000-es évek közepén már úgy látták az optimistább tábornokok és (nem meglepő módon) a gyártó Hindustan Aeronautics mérnökei, hogy a Tejas könnyűvadász hamarosan hadrendbe áll, így a 20 tonnás maximális felszálló tömeg jelentette korlátot is eltörölték. Ezzel rögtön kiszélesedhetett a választék is, hiszen a későbbi győztes Rafale is közel 25 tonnás tömeggel rendelkezik. Mivel a projekt - a helyi szokásoknak megfelelően - meglehetősen elhúzódott, így 2009-re már egy alaposan kicserélődött mezőny várta a döntést: MiG-35, F/A-18IN, F-16IN, Typhoon, Rafale és persze a Gripen IN, a leendő NG egyik lehetséges, az igényeknek megfelelően kialakított változata. A vásárló elvárása volt a vételár legalább 50 százalékának visszaforgatása az indiai gazdaságba, illetve a teljes technológiai transzfer, beleértve a szoftverek forráskódját is. Az ajánlatkérő dokumentumokat végül 2007. augusztus 28-án küldték el a gyártóknak. A jelentkezők tesztelését Bangalore repülőteréről hajtották végre 2009-ben, majd alig két esztendővel később, 2011. április 27-én jelentették be, hogy a Rafale és a Typhoon maradt versenyben. Az a mai napig vita tárgya, hogy ebben pontosan mekkora szerepet kaptak a szakmai és a politikai szempontok… A versenyt végül 2012. január 31-én a franciák nyerték el, hivatalosan az alacsonyabb beszerzési ár és a gépek teljes, várható élettartamára vetített üzemeltetési és fejlesztési költségek (itt a kisebb üzemanyag-fogyasztást és az olcsóbb karbantartást emelték ki) miatt. Ekkor már 20-25 milliárd dollár közöttire nőtt az üzlet becsült költsége. A légierő által várt időpontra, 2013 márciusára természetesen nem sikerült megegyezni a szerződés részleteiben, így a dokumentum aláírása is elmaradt. 2014. március: már 28-30 milliárd dollárnál tartunk, s az első 18 példány Franciaországban készülne, a többi 108 pedig a HAL-nál, 70 százalékos hazai beszállítói aránnyal. Ám nyáron már a megvásárolandó mennyiség drasztikus csökkentéséről (80) és a vesztesek ismételt ajánlattételének felvetéséről érkeztek hírek. A Dassault nem akart jótállást és felelősséget vállalni a helyben, a HAL üzemeiben gyártott 108 gépért, mert erős fenntartásokkal viseltetett a meglehetősen érzékeny technológiát képviselő rendszerek, alkatrészek (hajtóművek, radar, fedélzeti számítógépek, elektronikai hadviselési rendszerek stb.) kezelésével és összeszerelésével kapcsolatban.

2015 elejére már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a két fél álláspontjai megmerevedtek, s nem várható kompromisszum a tárgyalásokon. India sokallta a vételárat, míg Franciaország továbbra sincs elragadtatva a helyi összeszereléstől és a számára kijelölt partnerek gyártási folyamatba történő bevonásától. Emellett gondot okozott a Dassault számára az alkalmazott technológia teljes átadásának elvárása is: ez viszont Új-Delhi számára volt elengedhetetlen, hiszen ezzel a saját, ismerten óriási gondokkal küszködő repülőiparának akart egy jelentős lökést adni.

Végül Manohar Parrikar védelmi miniszter július 1-én bejelentette: hivatalosan is visszavonták a 126 gépes megrendelést, így az MMRCA is kútba esett. Mivel azonban az országnak továbbra is igen nagy szüksége volt modern vadászbombázókra, újabb tárgyalási fordulók következtek. Ennek eredményeként Parrikar és francia minisztertársa, Jean-­Yves Le Drian egy olyan szerződést írt alá, amely 36, a Dassault-nál megépített Rafale és a hozzá tartozó fegyverzet (így az MBDA Meteor nagy hatótávolságú, lokátoros önirányítású légiharc-rakéta és a SCALP nehezen észlelhető cirkálórakéta) megvásárlásáról, illetve a szükséges üzemeltetési, oktatási és logisztikai szolgáltatáscsomagról szólt, csekély 7,8 milliárd euro értékben. További 18 példányt az inflációval kiigazított áron vásárolhat majd meg India a későbbiekben.

Fészekrakó program

Az eddigi információk szerint a harminchat vadász két századba elosztva viseli majd az indiai felségjelzést. Az első a 17. „Golden Arrows” lesz, melyet 2019. szeptember 10-én alapítottak újra - hiszen a Bathinda légibázison az akkor MiG-21 Bison-okat használó, immár 65 esztendős alakulatot feloszlatták. A Pakisztán határához közeli bázis marad, a típus változik: 14 együléses és négy, kiképzési célokra is kiválóan alkalmas kétüléses példány érkezik majd 2020 májusától. A második század a nyugat-bengáli, Kínához közeli Hasimara légitámaszponton dolgozik majd, hasonló gépfelosztással, az ide áthelyezendő, MiG-21M-eket repülő 101. „Falcons” századnál. Jól látható, hogy a haderőnem vezetése mindkét, szóba jöhető fronton állomásoztat majd a „csúcsvadászból” - nem véletlenül.

Azt azonban illik tudni, figyelmeztetnek a szakértők, hogy a 2016-os üzletkötés közel sem nevezhető sikertörténetnek - sem Új-Delhi, sem a Dassault szemszögéből. Gyakorlatilag kényszerhelyzetről volt szó: miután hosszú-hosszú esztendők tárgyalásai révén sem sikerült semmilyen, mindkét fél számára elfogadható megegyezést tető alá hozni az MMRCA-projekt során (ne feledjük el, még 2012-ben választották ki győztesnek a francia típust!), de a légierőnek égetően szüksége volt egy már repülő, megbízhatóan teljesítő, modern 4+ generációs vadászbombázóra. Tűzoltás jelleggel vásároltak tehát 36, francia gyártású Rafale-t. Ennyit a „Made in India!” hivatalos kormánypropagandáról…

Ennek fényében különösen érdekes, hogy a már említett, kezdetben egyszerűen MMRCA 2.0, majd később, a rossz emlékeket elkerülendő módon MRFA nevet kapott projektben az előző forduló versenyzői vetélkedhettek egy, ki tudja, mikor (ha egyáltalán!) realizálódó, 110 gépes megrendelésért. Kérdés, hogy az indiai politikai és katonai vezetés vajon tanult-e az eddigiekből és kész-e - reálisan felmérve a hazai ipar és kutatás képességeit, teljesítményét - megfelelő engedményeket tenni az üzlet érdekben, a nacionalizmus helyett a pragmatizmust előrétbe helyezve. Mondjuk, ennek jeleként érdemes lenne a Rafale-t választani ismét, hiszen a háromtucatnyi „elődgép” már megfelelő oktatási, kiképzési és logisztikai tapasztalatokat adna az újabb vadászok befogadásához. A két, már említett bázison kiépített infrastruktúra is erős pozitívumként jelentkezhetne. Azt sem szabad elfelejteni, hogy minden egyes új típus hadrendbe állításával nem csupán a már amúgy is igen tarka típuspaletta bővül, de az üzemeltetők, a logisztikusok és a kiképzésért felelős szakemberek problémái is nőnek.

Igaz ugyanakkor - és ki tudja, melyik érv lesz erősebb -, hogy egy esetleges újabb francia siker esetén, ha csak nem sikerül komoly, jól kommunikálható eredményt elérni, mint amilyen a jelentősen olcsóbb ár vagy a hazai gyártás, kérdések merülnének fel: miért nem lehetett ezt az eredeti MMRCA-projekt keretében korábban meglépni? Ez viszont már nem a katonai repülés, hanem a politika mindenhol ködös-szürke területe, óvakodjunk is tőle…

Az viszont tény, hogy az alapvető, még az MMRCA-projekt elején lefektetett elvárás most sem lesz teljesíthető. A jelek szerint a kormány egyszerűen nem hajlandó számolni a gépek megvásárlása mellett más költséggel, már ami a hazai gyártást illeti, figyelmeztetnek a szakértők. Nem megvalósítható az az elképzelés, hogy a vadászbombázók legyenek egyrészt olcsóak, de az alacsony ár mellett épüljön ki a teljes hazai gyártási képesség is. Az épületek, a hangárok, a raktárak, a szükséges szerszámok, gépek és felszerelések nagyon sok pénzbe kerülnek, főleg egy ilyen, kis szériás megrendelésnél. Ezt pedig valakinek ki kell fizetnie és mélységesen megérthető, hogy ennek „zsebből kipengetésére” a Dassault nem vállalkozott.

Nukleáris játszótér

Nem szabad elfelejteni egy aprónak tűnő, de igen fontos képességet: a nukleáris elrettentést. India rendelkezik atomfegyverekkel, csakúgy, mint két szomszédja, egyben ellenfele: Pakisztán és Kína is. A „nukleáris triád”, azaz a légi, tengeri és szárazföldi indítású, atomtöltetű rakétákra és bombákra építő képességek kiépítése és fenntartása a mindenkori kormány alapvető feladata. Ennek része a légierő is, ahol jelenleg szabadesésű bombákat használnak erre a célra. Ezeket Dassault Mirage 2000H és a régi, hamarosan leállítandó Sepecat Jaguar IS/IB vadászbombázók hordozzák, a különleges feladatra felkészített századokban. Nos, mint ismeretes, a Rafale F3-as alkalmas az 500 kilométernél is nagyobb hatótávolságú, akár 300 kilotonnás robbanóerejű töltettel felszerelt Air-Sol Moyenne Portée-Amélioré (ASMP-A) irányított rakéta hordozására is. Természetesen nehezen elképzelhető, hogy Párizs a gépekkel együtt az ASMP-A-t is átadná, de semmi nem akadályozhatja meg Indiát, hogy egy saját fejlesztésű hasonló képességű fegyvert illesszen a már hazai színekben repülő deltaszárnyúakhoz. A légi indítású, torlósugár-hajtóműves, orosz-indiai fejlesztésű, 400 kilométeres hatótávolságúra becsült BrahMos-A méretei miatt alkalmatlan a Rafale-hoz: ami éppen elfér egy Szuhoj Szu-30MKI törzsközép alatti tartóján, az eléggé kilógna a francia deltaszárnyak alól. A két tonnára becsült tömeget (mely még így is 500 kilogrammal kisebb, mint a tengeri és szárazföldi indítású változaté) már szinte meg sem kell említeni…

Ezt felismerve kezdtek bele a BrahMos-NG néven emlegetett változat fejlesztésébe, mely a szándékok szerint a finoman szólva is mérsékelten megbízható, haditengerészeti MiG-29K-k, illetve a Rafale EH/DH-k csapásmérő képességeit növelné. Alig másfél tonnás indítási tömeg, jelentősen rövidebb hossz, a hangsebesség három és félszeresének elérése repülés közben, de 800 kilométerre megcélzott hatótávolság: kérdés, az NG-k testébe kerülhet-e nukleáris töltet?

Forrás: http://www.aranysas.hu/