Az amerikai szezon

Kiskora óta vágyódva bámulta a repülőtér életét, 16 évesen Szandán kezdett repülni Zöglinggel, és egészen a C vizsgáig jutott. Érettségi után, mint annyian, ő is jelentkezett a Horthy-alaphoz, hogy az akadémián folytathassa tanulmányait.

Már akkor sem hazudtoltam meg későbbi önmagam, egy igazi produkcióval nyitottam az orvosi vizsgálaton. Mint a cserkészcsapat kürtöse, a kezembe adott U alakú csőből egyetlen szuszra kifújtam a higanyt. Az orvos kicseréltette, mondván, rossz a müszer, de miután megismételtem a produkciót, nem erőltette tovább a dolgot. A gyalogsági kiképzést Szombathelyen kaptuk. Gyakran voltam Mititzky századparancsnok és a többi jutasi kiképző begyében, mert sohasem fékeztem a nyelvem, ettől függetlenül kedves emlékeket őrzök azokból az időkből.

Módszer ide vagy oda, azt nem lehet elvitatni az elöljáróinktól, hogy fantasztikus közösséget kovácsoltak belőlünk. Magam is több egy életen át tartó barátságot köszönhetek azoknak a hónapoknak. Miután kiderült, hogy vadászpilótának szánnak minket, CR-32-esen és Rómeón kaptunk harcászati kiképzést. A többiek innen az akadémiára kerültek, engem büntetésből csapathoz osztottak be, és az egész nyarat végigrepültem. Közel 6-800 órás gyakorlatot szereztem így a levegőben, míg ők a biflázással birkóztak. Aztán jött a behívó, és én is csatlakoztam hozzájuk. A tananyagban volt mit bepótolnom, viszont az Arado 96-oson én oktattam a repülést néhány sorstársammal. Az akadémián is a sport emelt a többiek fölé, mivel céllövőbajnok voltam és remek lovas, s ha tehettem, a sportnak éltem ott is. A szigorú katonai fegyelem mellett is csodálatos volt az a két év, amit Kassán töltöttünk...

Népszerüek voltunk a hölgyek kö­rében, s minket sem hagytak hidegen a bájaik. Fiatalság bolondság, ma már mindenki így tartja számon azokat az időket. 1943. augusztus 20-án felavattak, majd szétosztottak minket csapatokhoz. Engem három másik gyakorlott repülőtársammal rögtön Messzer-tanfolyamra vittek. Ez a három hónap is halálunkig tartó barátságot hozott mindannyiunk számára, fantasztikus oktatóink voltak. Innen kerültem Mátyásföldre az 5/1-es századhoz Szüts Csabával és Benkő Zebivel, hogy a frontot megjárt, harcedzett "öregek" keze alatt folytathassuk a tanulást. Ök addigra már tapasztalatokat szereztek Héján, CR-42-esen, sőt Messzeren is. A Héját sosem tudtuk megszeretni, nehézkes, lecsúszásra hajlamos gép volt, ennél már csak egy rosszabb akadt, a Sólyom, amin Tapolcán repültünk az iskola után. Nem véletlenül nyerte el a Vaskoporsó nevet. A CR-32-est, 42-est viszont határozottan kedveltük remek mürepülő-tulajdonságai miatt, annak ellenére, hogy már nem számított korszerü típusnak.

A Messzer-tanfolyamon a tananyag elengedhetetlen része volt a mürepülés. Az oktatóink mintegy előrepülték nekünk a feladatot, amit utánuk kellett csinálnunk. Némelyik figurának már a nézésétől is csak úgy tekeredett a nyakunk. Aki nem tudta leutánozni, "kiesett" az oktató mögül, az a szidalmak után kezdhette elölről, míg meg nem tanulta. Akkoriban csak a CR-30-asnak volt kétüléses változata, így főleg együléses gépeken tanultunk. Ettől önállóbbak lettünk, mert nem számíthattunk arra, hogy majd az oktató korrigál, nekünk kellett megbirkózni a feladattal. Később sem pártolt el tőlem a szerencse, hiszen Heppes Aladárban olyan parancsnokra leltünk, aki mindig együtt volt velünk, semmiből sem vonta ki magát, s így gyakorlati példával állt előttünk. Igaz, 1944. április 3-án és 13-án, Budapest bombázásakor mi még nem ülhettünk gépbe, az öregek kerültek bevetésre, de a rádiós kocsiból végigkísérhettük az eseményeket. A hónap végén Veszprémbe került le az 5/1-es, és lett az első század a Pumáknál Zongora néven, ezt követte a többiekből megalakuló Drótkefe, illetve Retek. Tele volt az élet ellentmondásokkal. Amikor a Yacht Clubban, a vasutasüdülőben és a Pannóniában elszállásoltak minket, úgy éreztük, mi vagyunk az élet császárai, s ez így is volt a szabadidőben, de reggelente jött a "terrorkocsi", hogy a repülőtérre, bevetésre vigyen minket. Vízpart, napsütés és ötvenszeres túlerő. Az "amerikai szezon" kemény próba elé állított minket, hiszen még meg sem barátkoztunk a hőn áhított Messzerekkel, máris rá kellett ébrednünk arra, hogy a Mustangok gyorsabbak, és hogy a túlerő olykor kegyetlenül egyenlőtlen harcra késztet minket.

Akkoriban szenvedtük el a legnagyobb veszteségeket. Az amerikaiak technikában és létszámban is fölényben voltak velünk szemben, ráadásul a mi sorainkban sok volt a rutintalan, kezdő pilóta, akinek a figyelmét a gép vezetése kötötte le, a légiharcra már nem igazán tudott figyelni. "Vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse" - tartja a Pumák jelmondata, s erre bizony szükség is volt. Bátran küzdöttünk, de csak a túlélők tarthatták magukat szerencsésnek is.

1944. november 7-én én is földközelben menekültem hazafelé, immár lőszer nélkül, amikor két Mustangba botlottam. Az egyik csak nézett, de a másik nem kegyelmezett nekem, és rendesen megsorozott. A gépem égett, így egyetlen lehetőségem maradt, úgy 150 méterrel a föld felett kiugrottam, s ebben a reménytelen magasságban még az is bonyolította helyzetemet, hogy a kötelek a lábam köré csavarodtak. Az ernyőnek csupán harmada nyílt ki, s mit szépítsem, úgy puffantam a földre, mint egy liszteszsák, miközben úgy éreztem, egyetlen ép csontom sem maradt. Még így is szerencsésnek mondhatom magam, amiért az akkoriban példa nélkül álló szituációt élve megúsztam. A gépem úgy 300 méternyire tőlem esett le. Sajnos a Mustangok visszafordultak, így felrémlett előttem, hogy felesleges volt minden kétségbeesett küzdelmem, mivel mindkét oldalon előfordult a háborúban, hogy fegyvertelen ejtőernyősökre lőnek.

Moccani sem bírtam, hát égnek emeltem összekulcsolt kezem, jelezvén, náluk van a döntés. Mázlim volt, úriembereknek bizonyultak, és billegtetve búcsút vettek tőlem. Később Cica ezt úgy írta meg, hogy nem imára kulcsolt kézzel, hanem gratulációt kifejezve integettem feléjük. Nem tagadom, így szebben hangzik, ha egy bátor Pumáról szól a történet, de az igazság mégis ez volt. Bízom benne, hogy sikerül a Mustangok pilótáira rátalálnom, már nyomon vagyok egy amerikai újságíró segítségével, akinek sikerült ráakadnia arra a Liberator-pilótára is, akit én lőttem le. Végül kiderült, hogy ezt a kalandot is sikerült megúsznom fájdalmas zúzódásokkal, még csak el sem tört semmim. Egy hét után bepakoltak egy Bückerbe, ezzel hazarepültem Pápára, hogy otthon lábadozhassam. Egy hónap múlva már bot nélkül is tudtam járni. Bár nem vagyok hívő, nem lehet okom panaszra az őrangyalom müködését illetően, hiszen az egész háborút megúsztam ennyivel. Volt ugyan még egy hasra szállásom, amikor egy Liberator kilőtte a motoromat, de ott meg sem sérültem. Igaz, ma is borsózik a hátam, ha arra gondolok, milyen rémisztően kopogott a gép a sziklás talajon.

Furcsa időket éltünk akkor, és elemi erővel munkált bennünk az életösztön. Fiatalok voltunk, becsvágyók, olykor meggondolatlanok, s konokul hittünk benne, hogy velünk nem történhet tragédia. Úgy gondoltuk, az a legmegfelelőbb, ha Rejtő hőseihez hasonló lazasággal éljük az életet. Ma már nehéz lenne eldönteni, hogy ebből mennyi volt a tudatos döntés és mennyi az ösztönös védekezés, de sokunknak bevált. A bevetések okozta stresszt kitünően oldották az olyan apróbb gazemberségek, mint az elhíresült kerékgurigatásom.A géhás főnökünk Szombathelyre készült, s jelezte, hogy remek áron tudna értékesíteni autógumikat. Egy kis üzletre mindig kapható voltam, hát az éj leple alatt, de egyenruhában háromszor tettem meg az utat a németek szállásának kapujától a püspöki palotáig, ahol mi laktunk, elegánsan magam előtt görgetve egy-egy autógumit. A negyedikre sajnos már nem volt időm, mert közben kivilágosodott. Volt ugyan némi lelkifurdalásom a szövetségesekkel szemben, de ezt hamar enyhítette az az összeg, amiért az áru elkelt. A mi századunk lelkét terheli az a disznóság is, hogy cseppet sem hatott ránk a szálláshelyünk szelleme, így amikor felfedeztük a létét, utolsó cseppig megittuk a kanonok borát, s nem kegyelmeztünk a sonkáknak és a kolbászoknak sem. A sors fricskája folytán a háború után a papok még meg is dicsértek érte, hogy semmit sem engedtünk az ellenség kezére...

Az amerikai szezon végül átváltott az orosz korszakba, már nem volt annyira kegyetlen a túlerő, de mélázásra akkor sem sok időnk maradt. Ilyesmire egyetlen alkalommal emlékszem egész pályafutásom során, bár így utólag is restellem egy kicsit, hogy páholyból néztem végig egy légiharcot. A Messzereket indulás előtt be kellett kurblizni. Már mindenki úton volt, amikor végre az én gépem is beugrott, vágtattam hát, hogy beérjem a többieket a gyülekező légtérbe. Egészen megkönnyebbültem, amikor megpillantottam egy 12 gépből álló köteléket. Azt már csak a besorolás után vettem észre, hogy német felségjelü gépekhez csatlakoztam. Bámultak is, hogy mit keresek ott, de sok idejük nekik sem volt a lamentálásra, mert rádión Bécsújhely fölé irányították őket. Pillanatok alatt egy fantasztikus légiharc bontakozott ki előttem, olyan, amit a mai amerikai filmeken produkálnak vagyonokért és számítógéppel dúsítva. Egyszerüen lenyügöző volt a látvány, ami "az utolsó sorból" tárult a szemem elé. Annyira megbabonázott a borzongató élmény, hogy teljesen belefeledkeztem, csak akkor ocsúdtam fel, amikor a németek parancsot kaptak a leborításra, és magamra maradtam úgy 5000 méteren. Életem harmadik bevetése ilyeténképpen tanulmányi kirándulássá alakult, ahol mint megfigyelő vettem részt. Előtte Irányi Pali kísérője voltam, aki mint a család barátja, oltalmazott engem, és azt tanácsolta, ha szépen mögötte maradok, nem lesz semmi bajom. Ma már ez is elég komikusnak tünik, ha arra gondolok, hogy nekem mint kísérőjének őt kellett volna védenem. Kicsit elveszettnek éreztem magam, mikor rádöbbentem, hogy egyedül maradtam, s hogy nem mozizni szálltam fel. Kiszúrtam egy hazafelé tartó ellenséges köteléket, és elhatároztam, hogy a lemaradó gépet célba veszem, ahogy tanultam, de nem volt szerencsém, mert nem volt ilyen. Közben már a Drávánál jártunk, kigyulladt a piros lámpám is, jelezve: fogytán az üzemanyag. Nagy bátran lecsaptam hát az egész egységre, és közben veszettül nyomtam minden gombot, ami a kezem ügyébe akadt. Biztosan volt pár találatom. Elsuhantam alattuk, s már kezdtem büszke lenni magamra, amikor rádöbbentem, hogy a zuhanásban túlságosan felgyorsult a gép, és hiába tépem a botot, meg se moccan. Már a trimmert kezdtem kétségbeesetten markolászni, s csak úgy szakadt rólam a veríték, amikor az utolsó pillanatban - már szinte a fákat súrolva - ki tudtam venni a gépet a zuhanásból. Közben bizonyára túl voltam már az elszürkülésen is, nem tétováztam hát sokat, sürgősen hazafelé vettem az irányt. A leszállás után a szerelők még jól le is toltak, hogy mi az az öt lyuk a szárnyon. Valószínüleg gépfegyverlövedékek nyomai voltak, akkor hát átestem a tüzkeresztségen is.

Minden kezdet nehéz, de idővel belejön az ember. A háború végére 7 igazolt légi győzelmem volt: egy Liberatort, egy LA-5-öst és öt LA-7-est sikerült lekalapálnom az égről tanúk előtt. Arra már rosszabb szájízzel emlékszem, ami a háború utolsó hónapjaiban történt velünk, bár akkor is kötöttem remek üzleteket. Azt a kétüléses kis Klemm sportgépet, amelyen a húgomat menekítettem ki az országból, két pakli dohányért cseréltem. Törékeny váza ellenére az még elviselte, hogy a húgom mint afféle okos nő, úgy száz gramofonlemezt cipelt magával mint legfontosabbat, de a következő felszállásnál, amikor Kis Laci ült be a gépbe Grosspetersdorfból Bécsújhely felé repülve, már sztrájkba lépett, és megadta magát a föld vonzásának. Végül néhány ausztriai bevetés után éget ért a kilátástalan küzdelem, és mi nyugati hadifoglyok lettünk Welsben. Ahogy teltek a hetek, egyre jobban vágytunk haza. A terv megvalósításában cserkészkorom adta az alapot, amikor ügyesen bántam a fával. Az amerikaiak megirigyelték a rönkből épített táborunkat, hát csináltunk Davis őrnagynak is egy bungalót. Közben kieszeltük, hogy magunknak meg radírból faragunk egy olyan pecsétet, ami hitelessé teszi az általunk gyártott iratot, miszerint családkeresés céljából átléphetjük a zónát. Ment is minden, mint a karikacsapás, a hat teherautó hat különböző hágón eljutott a találkozási pontra, egyedül a mi csapatunk bukott meg azon, hogy angol zónából jőve hogyan lehetnek osztrák élelmiszerjegyeink. Egészen komolynak látszott a baj, ebből végül is Davis őrnagy mentett ki minket, s bár viszontagságos úton, de karácsony előtt egy nappal megérkeztünk Pápára. Sokáig nem tartott az örömünk, mert pár hónap múlva a tulajdonunkban lévő patika okán internálták a családomat.

Tobak Tibor: Pumák földön-égen

Említettem, hogy a párhuzamos évfolyamból Mátyásföldre került Michna Gyuri is. 1940-ben, a szombathelyi Regvin még együtt vettünk részt az újonckiképzésen. Ott történt vele az a kis kisiklás, ami miatt akkor a hivatásos tiszti képzéstől eltiltották. Írt ugyanis egy lapot a szüleinek, és az újoncszoba parancsnokát, Nagy Mihály szakaszvezetőt kérte meg, hogy adná postára. (Mi akkoriban még nem kaptunk kimenőt.) Nagy Mihály elolvasta a nyílt lapot.

Aztán rendkívüli sorakozó kö­vet­ke­zett. Az újoncszázad együtt állt, jelen volt az egész oktatói gárda meg az összes tisztes, köztük Nagy Mihály, vérvörös fejjel. Mititzky elordított magát:- Michna karpaszományos repülő!- Parancs!- Hozzám!

Gyuri kemény léptekkel, de igen zavart ábrázattal - már sejtett valamit - kimenetelt, és jelentkezett. Mititzky előhúzott a háta mögül egy postai levelezőlapot. Gyuri elsápadt. Mititzky olvasni kezdte a lapot. Fennhangon, valahogy így: "Michna Mihály úrnak, Pápa. Kedves szüleim! Jól vagyok, csak a koszt rémes és a bánásmód kritikán aluli. Századparancsnokom Mititzky, szobaparancsnokom egy barom szakaszvezető, akiből minden emberi vonás kiveszett..." - Hatásvadász szünetet tartott.

- Nézzék, kérem - szólt aztán, Nagy Mihályra mutatva -, itt áll a "barom szakaszvezető", akiben Michna karpaszományos repülő szerint "nincs emberi vonás"! Hát igaz ez? Nézzék meg jól ezt a "barom szakaszvezetőt"! - Nagy Mihály már teljesen kikészült, de Gyurinak a szeme sem rebbent. Mititzky folytatta a felolvasást: "Írjátok meg Háry Tatának, hogy csináljon itt rendet!" - A százados nem tudhatta, hogy Háry a Michna család barátja. Dühösen jelentette ki: "Aki a légierő parancsnokát csak úgy per tata aposztrofálja, akinek a századparancsnoka csak "a mititzky", és akinek a szobaparancsnoka "egy barom szakaszvezető", az nem lesz tiszt, amíg én a Regvinél vagyok!"

És a szavának állt. Gyuri elvégezte a tartalékos tiszti iskolát, de kivonták az aksjelöltek közül. "Büntetésből" reggeltől estig repülhetett a vadásziskolán, CR-rel, Romeóval, Stösserrel, még 1941-ben megkapta az Arany Sast, majd hadapród őrmester lett. Repült és fizetést kapott, míg mi az akadémia padjait koptattuk. Jól kitoltak vele...