In memoriam Lükő Zsolt

A magyar katonai repülés nagy családjának tagjai gyülekeztek a Komárom-Esztergom megyei Ácsteszér domboldalán fekvő temetőben. Az arcokról a fájdalom, a megdöbbenés és az értetlenség olvasható le. Senki se akarja elhinni, hogy Zsoltit, az örök vidám kollégát kísérik ma utolsó útjára.  Közel ezer ember veszi körül a temető közepén felravatalozott tölgyfa koporsót, amely a nemzeti lobogóval van leterítve, tetején az elhunyt katona kardja és ünnepi sapkája fekszik. A gyászolók nagy része a szolnoki helikopterbázis katonája, aki tudott, eljött, eljött elbúcsúzni. Itt vannak a szentkirályszabadjai régi kollégák is, a családtagok és a kis település apraja-nagyja. Mindenki egy-egy képet őriz Zsoltiról, és a ravatal mellett is az ő portréja látható.

Ha most ezeket a képeket előhívhatnánk, Zsolt életének fontosabb pillanatait eleveníthetnénk fel. Itt van a pár hónapos kisfiú, aki 31 évvel ezelőtt született meg az oroszlányi kórházban, majd egy kép a szolnoki katonai kollégiumból, ahol légijármü-szerelő szakon végzett. Egy másik sárguló képen a Bakony szívében müködő szentkirályszabadjai helikopteres alakulat tagjaként láthatjuk, majd egy újabb kép már Szolnokon mutatja a szállítóhelikopter fedélzetén egy kutató-mentő feladat végrehajtásában.

Természetesen nem csak munkáról, a munkahelyről szóló képek kerülnek elő az emlékek közül: itt vannak a boldog pillanatok barátnőjével, szüleivel és testvéreivel.

Az utolsó emlékkép 2008. január 31-én készül el. A szolnoki bázisról száll fel egy kötelék, látjuk, ahogy büszkén hasítja az eget a két helikopter, ez a felszállás Zsolti idei első és akkor még senki nem tudja, de ma már szomorú tény, hogy utolsó repülése. Az emlékképek elfogytak, és már csak a szomorú jelen van, búcsúzunk Lükő Zsolt posztumusz hadnagytól.

Az emlékezést és Takács Tamás őrnagy, tábori katolikus lelkész búcsúztatását két jó barát beköszönése zárja le. Dübörögve repül át a sír felett egy Mi–24-es harci és egy Mi–8-as szállítóhelikopter. Búcsúznak, búcsúznak a baráttól, akivel mindig kellemes pillanatokat töltöttek a levegőben.

A szertartás végén az Il Silencio dallamai visszhangzanak a bakonyi dombokról. Szívszorítóan szól a trombita éles hangja. A temetőből hazaindulva mindenki Zsoltira gondol. A kollégák úgy beszélnek még róla, mintha közöttük lenne, és igazuk is van. Tudják: az elkövetkező felszállásokkor mindig lesz a helikopternek egy láthatatlan tagja is.

Hadnagy úr, nyugodj békében!