A japán haditengerészet repülőcsapatai 1945-től napjainkig

Az 1941. december 7-ei, Pearl Harbort ért japán támadás tette ismertté és elismertté a Császári Flotta légierejét. A hadtörténelem egyik legnagyobb hatású hadmüvelete megváltoztatta a tengeri hadviselés szokásait, új korszakot nyitott a haditengerészet és azon belül a repülőeszközök alkalmazását illetően. Azon a decemberi napon egy új, már létező, de nem kellően becsült fegyvernem nyerte el méltó helyét a stratégák és a harctéri parancsnokok gondolatvilágában. Az akkori japán haditengerészeti légierő egy támadó felfogású, az ellenfél felkutatására, meglepésére és elpusztítására berendezkedett, nagy mozgékonyságú csapásmérő haderő volt, amolyan tengeri könnyülovasság, mely a repülőgép-hordozók fedélzetéről felszállva gyorsan lecsapott, aztán tovább is száguldott. Az amerikaiak szívóssága és a mögöttük álló mérhetetlen gazdasági erő végül is bebizonyította, hogy ennek a harcmodornak is van ellenszere, és a II. világháború végére fel is morzsolták a hajdan rettegett Császári Haditengerészeti Légierőt.

A japán kapitulációt követően a még megmaradt repülőeszközöket feloszlatták, a pilótákat szélnek eresztették vagy internálótáborba zárták. A megszálló amerikai csapatok a helyzet konszolidálódását követően és a hidegháborús szembenállás kialakulása miatt az 1950-es évek első felében azonban megkezdték az egykori ellenfél újra felfegyverzését saját világhatalmi elképzeléseikkel összhangban. Ennek megfelelően engedélyt adtak először a Nemzeti Rendfenntartó Erő (Keisatu Yobitai) létrehozására, majd pedig annak a Nemzeti Védelmi Erővé (Hoantai) történő átalakítására. 1954-ben aztán fegyvernemekre bontva létrejött a légierő, a haditengerészet és a szárazföldi haderő, a japán alkotmánynak megfelelően szigorúan önvédelmi jelleggel. A flotta az első repülőgépeit és helikoptereit még ebben az évben megkapta, a kiképzés megindítására Bell gyártmányú TH-13 forgószárnyasok és North American SNJ-6-os gépek érkeztek. Az első harci gépek ezt követően kerültek leszállításra, összesen 20 darab Grumman TBM-3W2 és TBM-3S2 Avenger, valamint 17 darab Lockheed PV-2 Harpoon került a JMSDF állományába. Az 1950-es évek második felében folytatódott a felgyorsult ütemü fegyverkezés, újabb és újabb típusok oldalára került fel a felkelő napot jelképező japán felségjel. A Consolidated PBY-6A Catalina nagy hatótávolságú járőrgépek és a Sikorsky S-51 helikopterek még amerikai gyárakból kerültek ki, az 1957-ben a Kawasaki Heavy Industries üzemeiben licenc alapján gyártani kezdett P2V-7 Neptune gépek azonban már egy új korszak beköszöntét jelezték. A háborús pusztításokat lassan kiheverő japán repülőgépipar ugyanis ebben az időben már képes volt a licenc alapján történő gyártásra, majd pedig a saját fejlesztésekre is jutott erőforrás. A politikai támogatás is megvolt ahhoz a törekvéshez, hogy a saját ipar megerősödése érdekében, ahol csak lehet, törekedjenek a Japánban történő gyártásra. A technológiai transzfer mellett ez jótékonyan hatott a munkaerőpiacra és a kiegészítő ágazatok fejlődésére is. Az elmúlt évtizedek során saját konstrukciók egész sora látott napvilágot, valamint kialakult egy igen hatékony és jelentős erőt képviselő, ugyanakkor sajátos felépítésü, a hazai és az importból származó eszközök egész sorát alkalmazó haditengerészeti légierő, mely müködésének megértéséhez szükséges egy kis gazdasági-politikai kitekintés is.

A japán haditengerészetnek és ezen belül a repülőcsapatoknak alapvetően két igen fontos feladatot kell ellátniuk. Mivel Japán egy iparilag rendkívül fejlett, ugyanakkor nyersanyagokban és energiahordozókban szegény ország, így jelentős behozatalra szorul, ugyanakkor az előállított, zömmel nagy hozzáadott értéket képviselő termékeinek jelentős részét külföldön értékesíti. Az iparosodottság magas foka, a sajátos orográfiai viszonyok, illetve a nagy népsürüség következtében kevés a termőföld, így a mezőgazdasági termékek döntő hányadából is importra szorul a világ egyik vezető gazdasági hatalmának számító ázsiai ország. Mindezekből következik, hogy igényeinek kielégítésére hatalmas tengeri szállítási kapacitásra van szüksége, valamint az ország létérdeke, hogy a hajózási útvonalak szabadon használhatóak és biztonságosak legyenek, a halászati helyeket senki és semmi ne háborgassa. A japán haditengerészeti erők egyik legfontosabb feladata, hogy szavatolják a saját tulajdonú, illetve a hazai cégek megbízásából szállítmányozást végző hajók biztonságát, és biztosítsák a környező tengereket, kikötőket. A másik fő feladatkört az 1950-es évek végétől a térségben egyre gyakrabban előforduló, elsősorban szovjet tengeralattjárók és felszíni haditengerészeti egységek generálták. Az egykori Szovjetunió távol-keleti részein állomásozó szovjet haditengerészeti erők folyamatos fenyegetettséget jelentettek, a Csendes-óceáni Flotta nukleáris meghajtású támadó tengeralattjárói számára az USA szövetségesének számító Japán és főleg a területén található amerikai támaszpontok elsőrendü célpontot jelentettek. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a vitatott hovatartozású Kurili-szigetek miatt a diplomáciai kapcsolatok is meglehetősen fagyosak voltak, így egy esetleges konfliktushelyzetben a békés megoldás helyett félő volt, hogy azonnal a fegyvereké lesz a főszerep. A Japánhoz közeli bázisaikról kifutó szovjet tengeralattjárók és hadihajók felderítésére és nyomon követésére, illetve szükség esetén azok megsemmisítésére a legalkalmasabbak a torpedókkal, aknákkal és érzékeny szonárrendszerekkel felszerelt nagy hatótávolságú járőrgépek és a gyors, sugárhajtású, rakétafegyverzettel ellátott vadászbombázók voltak. A japán katonai vezetés tehát igyekezett úgy fejleszteni a haditengerészeti repülőcsapatokat, hogy azok szervezeti felépítésüket és technikai eszközeiket tekintve is alkalmasak legyenek ezen feladatok ellátására.A fentiek alapján könnyen belátható, hogy legelőször azt a felderítőkapacitást kellett megteremteni és fejleszteni, mely lehetővé tette a környező nagy kiterjedésü tengerek ellenőrzését. Az alapvetően a II. világháború technikai szintjét képviselő Consolidated PBY-6A Catalina, Lockheed PV-2 Harpoon és Grumman TBM-3 Avenger gépek szükségszerü cseréje az 1950-es évek végén azt eredményezte, hogy új, korszerübb típusok egész sora jelent meg a JMSDF kötelékében. A kiszolgált Harpoonok helyére a Kawasaki által licenc alapján gyártott 48 darab P2V-7 Neptune (japán neve Owashi) került rendszeresítésre, az Avengereket pedig 60 darab Grumman S-2A Tracker tengeralattjáró-elhárító repülőgép váltotta. Az eredetileg az amerikai Lockheed által kifejlesztett Neptune járőrgépet később a japánok továbbfejlesztették, kicserélték a hajtómüveit, a szárnyak alá plusz sugárhajtómüveket szereltek, meghosszabbították a törzsét – így plusz operátor munkaállomásokat tudtak kialakítani –, és jelentősen modernizálták az elektronikai rendszereit is. A prototípus sikeres tesztelését követően 1966-tól a Kawasaki üzemeiben P-2J Kai jelzéssel további 82 darabot gyártottak ebből a strapabíró típusból. Az utolsó P-2J 1979-ben gördült le a gyártósorról, egyes példányai még az 1990-es évek elején is szolgálatban álltak.Míg a fent említett típusokat amerikai licenc alapján, illetve az eredeti konstrukciók továbbfejlesztésével gyártották, jó néhány teljesen új, japán repülőeszköz is rendszeresítésre került a JMSDF alakulatainál. Ezek közül talán a legérdekesebbek a JMSDF tengeri járőrgép pályázatára kifejlesztett, a ShinMaywa cég üzemeiben épített PS-1 és US-1 típusú járőrgépek, melyek tengeralattjáró-elhárító és tengeri kutató-mentő feladatkörben is bevethetőek. Az eredeti PS-1-es egy vízről felszálló repülő csónak volt, míg a napjainkban is szolgáló US-1-es kétéltü amfíbia. Hatalmas, 33 m hosszú törzsébe nagy mennyiségü, a felderítő bevetésekhez nélkülözhetetlen elektronikai eszköz zsúfolható, míg üzemanyagtartályaiba 22 500 liter kerozin tölthető. 1971-től kezdődően összesen 21 darab PS-1-est építettek, majd áttértek az 1974-ben első repülését elvégző US-1 gyártására, melyből végül 19 darabot kapott a JMSDF három alakulata.

A merev szárnyú repülőeszközök mellett természetesen a forgószárnyasok is fontos szerepet töltenek be a JMSDF repülőcsapatainál. A könnyü szállítási feladatokra, illetve a flotta hadihajóinak fedélzetére települve felderítő és tengeralattjáró-elhárító, valamint kutató-mentő bevetésekre használható tengerészeti helikopterek már az 1950-es években megjelentek a Japán Önvédelmi Haditengerészet alakulatainál. 1958-ban nyolc HSS-1 és kilenc HSS-1N Sea Bat érkezett, majd ezeket 55 darab HSS-2, valamint 28 darab HSS-2A követte. A rendkívül sikeres és a világ számos országában még napjainkban is szolgáló Sikorsky Sea King helikoptereket a japánok HSS-2B néven a Mitsubishi cég üzemeiben gyártották. 1964 és 1987 között végül 84 darabot építettek ezekből a kiváló forgószárnyasokból. A tandemrotoros kialakítású Boeing Vertol KV-107-es licenc alapján történő gyártása olyan sikeres volt, hogy számos példányt sikerült külföldre is eladni, illetve a Japán Önvédelmi Erők mindhárom fegyverneme szolgálatba állította. A JMSDF kötelékében még a közelmúltban is számos példány szolgált, a jellegzetes kék-fehér festésü forgószárnyasok főleg a kutató-mentő és az aknakereső funkcióban jeleskedtek. A HSS-2-esek kiegészítésére és felváltására már az 1980-as években megtörtént a Sikorsky SH-60J Seahawk típus kiválasztása, míg a KV-107-esek leváltására 11 darab MH-53J Sea Stallion került beszerzésre. A főleg tengeralattjáró-elhárító szerepkörben alkalmazott SH-60J helikoptereket a Mitsubishi cég gyártotta le, az 56 darab megrendelt forgószárnyast 1991-től vehették át a kijelölt alakulatok. A korszerüsítés természetesen nem kerülhette el a merev szárnyú repülőeszközöket üzemeltető alakulatokat sem, a legnagyobb számban szolgáló P2V Neptune és S2F Tracker járőrgépek kivonása ugyanis 1982-ben megkezdődött. A japánok nemcsak minőségi cserét hajtottak végre, hanem mennyiségben is ragaszkodtak az elődtípusok esetében megszokott értékekhez, így nem kevesebb mint 110 (!) darab Lockheed P-3 Orion beszerzése mellett döntöttek. A váltótípus körültekintő kiválasztása a japán haditengerészeti repülés szempontjából döntő fontosságú volt, ugyanis a szovjet flotta ebben az időszakban élte fénykorát, a Gorskov admirális által elindított hatalmas fejlesztési program ekkor érte el a csúcspontját. Sorra bocsátották vízre a Kijev-osztályú helikopter- és repülőgép-hordozó hadihajókat, valamint szolgálatba álltak a Delta IV és a Typhoon-osztályú ballisztikusrakéta-hordozó csapásmérő tengeralattjárók is. Ezen nagy harcértékü haditengerészeti egységek néhány példánya folyamatosan a szovjet Csendes-óceáni Flotta alárendeltségében tevékenykedett, így különösen fontos volt a felderítésük és a nyomon követésük. A gyártást ismét a hazai iparra bízták, a nagy tapasztalatokkal rendelkező Kawasaki Heavy Industries ugyanis megvásárolta a licencjogot a Lockheedtől. Az első, még az USA-ban épített gépet 1981-ben vették át, majd néhányat amerikai alkatrészekből már Japánban szereltek össze, 1982-től azonban már szinte az összes részegység és a teljes sárkányszerkezet a szigetországban készült. A kategóriájában rendkívül sikeres típusnak számító Orion olyannyira jó választásnak bizonyult, hogy még napjainkban is 96 darab P-3C és OP-3 MR áll szolgálatban a JMSDF kilenc repülőszázadában, ezek közül az egyik, a Shimofusa bázison települő 203. század kiképzési feladatokat lát el. A Kawasaki cég üzemeiben elkészült néhány EP-3C elektronikai ellentevékenységre alkalmas Orion is, valamint átadtak két gyakorló és navigációs, kalibrációs célokra optimalizált UP-3C alváltozatot is.

Napjainkban a JMSDF repülőcsapatainál mintegy 12 000 fő szolgál, a repülőgépek és a helikopterek a szárazföldi bázisokon, illetve a hadihajók fedélzetén települnek. A P-3 Orion járőrgépek a Hachinohe, a Shimofusa, az Atsugi, az Iwakuni, a Kanoya és az Okinaván lévő Naha légitámaszpontokon állomásoznak. A US-1A amfíbiák a 71. század kötelékében Atsugiban települnek, míg a kis számban alkalmazott, hazai gyártású, főleg szállítógépként üzemelő YS-11M gépek szintén ezt a bázist használják. Az SH-60J Sea Hawk helikopterek szinte mindegyik repülőtéren előfordulnak, sokszor vegyes századokban szolgálnak más típusokkal. A flotta hadihajóin azonban egyeduralkodók, a Murasame, az Asagiri és a Hatsuyuki-osztályú fregattokon egy-egy példány állomásozik, a nagyobb méretü Haruna és Shirane-osztályú rombolókon három is elfér. Kiképzési és futárhelikopter-célokra az OH-6D típus van rendszeresítve, míg a meglévő 10 darab Sea Stallion főleg a nehéz terhek továbbításában jeleskedik.

A Japán Önvédelmi Erők különböző fegyvernemei természetesen szoros együttmüködésben látják el feladataikat, így a légierő (JASDF) F-1 és F-2 vadászbombázói például hajók elleni fegyverzettel felszerelve bevethetőek haditengerészeti célokra is. Ugyanakkor az E-2 és E-767 AWACS gépek felhasználják a nagy hatótávolságú, a partoktól akár több száz kilométernyi távolságra járőröző P-3-asok által begyüjtött információkat a teljes vízi és légi helyzetkép nyomon követésére.

A JMSDF repülőcsapatainak a hidegháború lezárulását követően teljesen más típusú feladatokkal kell megbirkózniuk, mint amit annak idején a Szovjetunió fegyveres erői jelentettek. A fenyegetettséget napjainkban főleg a rohamléptekkel megújuló, mennyiségileg és minőségileg is fejlődő kínai haditengerészet képezi, illetve a Délkelet-Ázsiában elharapózó, a tengeri útvonalakat veszélyeztető kalózkodás sem lebecsülendő probléma. Az észak-koreai sztálinista rezsim is megpróbálkozik időnként provokatív célzatú elszigetelt akciókkal, a főleg törpe tengeralattjárókkal végrehajtott bevetéseket azonban rendre felderítik a japánok. A haditengerészeti repülőegységeknek nagy szerepük van a bajba jutott, mentésre szoruló hajók felderítésében és azonosításában is, sőt a helikopterek és az amfíbiák révén közvetlen segítséget is nyújthatnak. Mindezen összetett feladatokat a Japán Önvédelmi Haditengerészet és azon belül a helikopterekkel és repülőgépekkel felszerelt századok – nem utolsósorban az ország kiemelkedő gazdasági teljesítményének köszönhetően – magas színvonalon, korszerü, zömmel hazai gyártású technikai eszközökkel látják el.