Radargyilkosok

A menyétfélék családja arról híres és abban különbözik a többi ragadozótól, hogy egyedül is képes megölni a nálánál nagyobb állatokat.

Ebben az írásban azonban mégsem a menyétekről, ezekről az egyébként igen értelmes és élénk ragadozókról, hanem az átvitt értelemben vett rokonaikról, a légvédelmi radarok elpusztítására szakosított "Wild Weasel" (vadmenyét) feladatú harci gépekről lesz szó. A helyi háborúk kiértékelt tapasztalatai alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy ezek nem kevésbé "vérszomjasak", ugyanis lokátorállomások százainak megsemmisítését lehet a számlájukra írni.

Habár már a vietnami háborúban eredményesen alkalmazták a "Wild Weasel" gépeket, majd az azt követő helyi konfliktusokban is megjelentek egyre nagyobb mennyiségben, az akkori Szovjetunió parancsnokai nem ismerték föl (vagy nem akarták felismerni) ezek rendkívüli fontosságát. A kor azonban "döntésre vitte" a kérdést és megkövetelte az oroszoktól is, hogy kifejlesszenek és rendszerbe állítsanak ilyen feladatkörü repülőgépeket. Ezekről lesz ezúttal szó.

Az orosz "radargyilkosok"

A szovjet katonai vezetők is korán rájöttek arra, hogy milyen fontos tényező lehet egy esetleges háborúban az ellenséges légvédelem "elhallgattatása". Az elektronikai hadviselés fontossága az évek folyamán ugrásszerüen felértékelődött, és elért egy olyan szintet, hogy nélküle már nem lehet győztes háborút vívni. Ennek felismerése után - az 1960-as évek elején - a Szovjetunióban megkezdődtek az ilyen jellegü fejlesztések, melynek nyomán az évtized végére gyakorlatilag minden egyes bombázóezredet képesek voltak felszerelni elektronikus zavarótevékenységre szakosított repülőgéppel. Ellenben komoly problémát jelentett, hogy a mikroelektronika még világviszonylatban is gyerekcipőben járt, amelyhez képest az orosz technológiai színvonal jó pár lépésnyi lemaradásban volt. Ennek tudható be, hogy az első szovjet elektronikus zavaró/felderítő repülőgépek még bombázóméretüek voltak. Itt főként a Tu-16PP Badger-H/J, illetve Tu-142 Bear-F/J bombázóváltozatokra kell gondolni. Ezek terjedelmes mérete lehetővé tette, hogy a belterükben elhelyezhessék a csekély képességü (az amerikai rendszerekhez képest), ámde hatalmas tömeggel rendelkező berendezéseket, a sárkányszerkezet nagy felülete viszont a különféle antennák felszerelésére teremtett lehetőséget.

A katonai vezetők utasítására azonban meg kellett oldani a frontlégierő harci gépeinek elektronikai védelmét is. Erre a feladatra a nagy méretü repülőgépek alkalmatlanok voltak. A szovjet mérnökök először az IL-28 Beagle közepesbombázó speciális változatát készítették el, majd a Jakovlev-irodában megszületett a Jak-28PP Brewer-E, amely kisebb méretekkel, de nagyobb sebességgel és mozgékonysággal rendelkezett. A jelentkező problémák azonban ugyanazok voltak, mint korábban: a méret és a tömeg.

Mindez előrevetítette annak árnyékát, hogy más típust kell a feladat ellátására találni. Mindeközben az amerikai példa azt is megmutatta, hogy a feladatteljesítés szempontjából az a legoptimálisabb, ha az elektronikai harcot, valamint az ellenséges radarok megsemmisítését egyazon repülőgép végzi. Ez kijelölte a fejlődés, a fejlesztés "kötelező" irányát. Az új követelményeknek azonban az akkor rendszerben álló szovjet típusok egyike, így a Jak-28PP sem felelt meg. A mérnökök meglévő gondjait mindez csak növelte, ugyanis már nem csak az elektronikus berendezések méreteinek csökkentésével kellett megküzdeni, hanem a "radargyilkos" fegyverek - nyilvánvalóan a levegő-föld rakéták jöhettek szóba -, vezérlőrendszerek kifejlesztését is meg kellett oldani. Az sem tünt egyszerü feladatnak, hogy az elkészült rendszereket miképpen lehet majd egymással "összekötni", hogy azok hatékony komplex egységet alkossanak. A fentiekből következik, hogy a Jak-28-as ezeknek a követelményeknek nem tud megfelelni, ezért új repülőgép-típust, egyértelmüen valamilyen nagy teljesítményü vadásztípust kell találni. Ezek nyomán esett a választás a Mach 2,8-3 sebességre képes, fegyverzettel már rendelkező (igaz nem ehhez a feladatkörhöz passzoló) és nagy geometriai méretekkel bíró MiG-25 Foxbat elfogóvadászra. Mivel azonban ez a típus teljesen más célra készült - fegyverzetileg, elektronikailag stb. egyaránt -, előre számítani lehetett arra, hogy jelentős módosításokra, gyökeres átépítésre lesz szükség. Az új "radargyilkos Foxbat" végül is egy hibrid gép lett, amely számos pontján ötvözte a vadász- és az elektronikai felderítésre készült MiG-25-ös változatok tulajdonságait.

Miután a megfelelő repülőgép-típus kiválasztásra került, a mérnököknek viszonylag "egyszerü" feladatuk volt, hiszen ezt a gépet kellett olymódon átalakítani, hogy elláthassa az azóta nevesített feladatkört. Az amerikaiak erre a fontos feladatkörre nevet is találtak. Az ilyen repülőgépeket "Wild Weasel", vagyis vadmenyét névvel illették, emlékeztetve a kis méretü, de vérszomjas ragadozóra.

A teljes cikk az "Aranysas" újság 2002/10 októberi számában olvasható!