Dzsin a bombázók ellen

Az akkori harcászati elvek tömeges bombázótámadásokkal számoltak, amelynek elhárításához új eszközökre volt szükség. A kísérleti stádiumban lévő légiharc-rakétáknak azonban csekély rombolóerejük volt, és csak kisebb méretü repülőeszközök meg­semmisítését biztosították megfelelő hatékonysággal.

Az amerikai Douglas cég mérnökei teljesen új oldalról közelítették meg a problémát, egy olyan fegyvert akartak, amely mindjárt egy egész századra való nehézbombázó megsemmisítésére képes. Ehhez nem jöhetett szóba más eszköz, mint egy atomtöltettel felszerelt rakéta.

A nukleáris technológia az ötvenes évek közepére lehetővé tette a méretek csökkentését. Nem a nagy bomba készítése volt nehéz, hanem kicsié, amely elfér egy vadászgépre szerelhető rakétában. Miután a megvalósíthatósági tanulmányok eredménnyel kecsegtettek, a cég nekilátott az MB–1 Genie (Dzsinn) rakéta tervezésének. A munka kiindulási alapja természetesen a fissziós atomtöltet mérete és tömege volt, ehhez kellett szabni minden egyéb paramétert.

A munkát lényegesen gyorsította és olcsóvá tette, hogy a pusztító erő miatt felesleges volt irányító rendszert alkalmazni, így a fegyver tesztpéldányaival 1955-ben a White Sands lőtéren már meg is kezdődhettek a kísérletek először csak földi állványokról, majd a következő évben F–89 Scorpion vadászgépek fedélzetéről.

A rendkívül egyszerü kialakítású fegyver 1957 elejére már készen is állt a sorozatgyártásra, és májustól készültségi szolgálatba állhatott az F–89-eseken.

Föld alatti robbantásokkal többször is tesztelték a W25 típusú 1,5 kilotonnás, vagyis egymillió-ötszázezer kilogramm hagyományos robbanóanyagnak megfelelő pusztító erejü töltetet. Összehasonlításképpen a Sidewinder rakéták 11 kg-os harci része mindössze 4-5 kg-ot tartalmaz, a többi a nehézfém köpeny. Szükség volt a Genie teljesen életszerü körülmények közötti kipróbálására is, s erre 1957. július 19-én került sor az 57-es körzet lőterén, Yucca Flat közelében. A különleges repülésre az 53-2547 oldalszámú F–89J Scorpion vadászgépet jelölték ki, amelynek személyzete Eric Hutchinson százados pilóta és Alfred Barbee százados operátor volt. A célterületet 4500 méteres magasságban közelítették meg, majd az előírt helyen „kiengedték a palackból a szellemet”, vagyis indították a rakétát, amelyet 4,5 másodpercnyi repülés után a földről távvezérléssel robbantottak fel. Közben a Scorpion természetesen leborítással távolodott, hogy a lökéshullám ne tehessen kárt benne. A robbanás helyszíne alatt a földön az USAF több önkéntese tartózkodott egy órán át, hogy bebizonyítsák, a különlegesen kivitelezett W25 töltet elenyésző visszamaradó sugárzást bocsát ki, vagyis nagy magasságú robbanás esetén a lakosságnak nincs félnivalója. A mai szemmel perverz kísérlet akkoriban nem volt egyedi, a szovjetek egy alkalommal negyvenezer (!) katonát hajtottak keresztül a szennyezett zónán, közvetlenül a megatonnás nagyságú robbanás után. Az önkéntesek későbbi sorsáról nincs információ, állítólag hosszú távon túlélték a kísérletet. A siker nyomán teljes erővel beindult a sorozatgyártás. A Douglas 1963-ig összesen 3150 Genie rakétát gyártott, amelynek típusjelzését akkor változtatták meg AIR–2-re (Air Intercept Rocket). Mivel a pilótáknak szüksége volt gyakorlati tapasztalatokra is, ezért kifejlesztették az ATR–2 jelzésü változatot, amely kifejezetten éleslövészetekre szolgált. Ez természetesen nem nukleáris töltetet tartalmazott, hanem egy azonos tömegü fejrészt, amely a felrobbanása után jól látható füstöt fejlesztett.

Az AIR–2 Genie az F–89 mellett megjelent az F–101 Voodoo és az F–106 Delta Dart fegyverzetében is. Az utóbbi típus a belső térben hordozta négy infravörös önirányítású Falcon mellett. A Genie eredményes alkalmazásához komoly színvonalú tüzvezető rendszer kellett. Az F–106 MA–1 berendezése a fedélzeti radar céladatai alapján meghatározta az indítás optimális helyét, és a rakéta eltávolodása előtt továbbította a gyújtószerkezetnek a robbanás időzítési adatát. A tíz kilométeres maximális célzott lőtávolságot 12 másodperc alatt érte el a fegyver, majd a nukleáris robbanás egy kb. 600 méter átmérőjü gömbben mindent elpárologtatott, illetve darabokra tépett. Egy kilométeren belül a repülőeszközök súlyos sérüléseket szenvedtek, és képtelenné váltak a bevetés, illetve a repülés folytatására. Természetesen mindez csak feltételes módban igaz, hiszen a Genie rakétát sohasem alkalmazták valódi repülőeszközök ellen, még lövészeten sem.

Akkoriban még nem volt érvényben az atomsorompó-egyezmény, amely megtiltotta a nukleáris fegyverek exportját, így a Norad fontos összetevőjének számító kanadai légierőt is felszerelték a különleges fegyverrel. A CF–101 Voodoo vadászgépek két bázisán, Bagotville-ben és Comoxban tárolták a Genie rakétákat, amelyek gyújtószerkezetének élesítését amerikai katonák végezték volna háborús konfliktus esetén. A Voodoo belső fegyverterében nem fért el a „kövér” rakéta, ezért a törzs alatt alakítottak ki két felfüggesztőt a Genie számára, amely Kanadában a nyolcvanas évek elejéig, az amerikai Nemzeti Gárda elfogóvadász-alakulatainál pedig 1985-ig maradt szolgálatban kizárólag a tengerentúlon, Európába nem telepítették át.

A 2,95 méter hosszú, 0,44 méter átmérőjü és 373 kilogramm induló tömegü rakéta törzsvégén találhatók a kereszt alakban elhelyezett kinyíló vezérsíkok, amelyek a röppályán stabilizálják a fegyvert. A méret csökkentése miatt volt szükség az indítás után kinyíló aerodinamikai felületekre, mert ezek hiányában nem fért volna el a rakéta az F–106 belső fegyverterében. A szokatlanul nagy átmérő oka a nukleáris töltetben keresendő, az ugyanis gömb alakú volt, és nem volt lehetséges kisebb átmérőjüre készíteni.

Az egyszerü kialakítású rakéta szilárd tüzelőanyagú hajtómüvét a Thiokol cég fejlesztette ki, a néhány másodperces égésidő alatt a 16 tonnás tolóerő 3,3 Mach elérését biztosította. A hatvanas évek második felében megnövelt égésidejü és hosszabb élettartamú hajtómüvet rendszeresítettek, amelyeket a rendszeres cserék szükségessége miatt egészen 1978-ig gyártottak.

A Genie leváltását már 1965-től tervezték, mégpedig az AIM–68 Quetzalcoatl rakétával. A kimondhatatlan típusjelzésü fegyvert az aztékok kígyóistenéről nevezték el, és az egyszerüség kedvéért még a hivatalos dokumentumokban is csak Big Q-ként említették. A Bullpup hajtómüvével és a Falcon infravörös detektorával felszerelt rakéta W30 típusú 0,5 kilotonnás hatóerejü töltetet kapott volna, amelyet maximum hatvan kilométerre juttathatott el. Fejlesztését azonban néhány teszt után 1966 augusztusában beszüntették, mivel a hagyományos robbanóanyagú töltetekkel felszerelt légiharc-rakéták fejlődése már biztosította nemcsak a szovjet bombázók, hanem az azok fedélzetéről indított rakéták megsemmisítését is. Erre biztosíték volt az YF–12A számára kidolgozott AIM–47, amely nem sokkal később az AIM–54 Phoenix alapjául szolgált. A Genie tehát hosszú távon szolgálatban maradt, csak a hajtómüvét korszerüsítették. A rakéta a repülőgép fedélzeti fegyverei között egy fura és érdekes vadhajtásnak bizonyult.