Helikopterlopás az éjszakában

Rögtön kaptak is az alkalmon, amikor lehetőség nyílt egy magára hagyott példány megkaparintására…

Az első sikeres repülését 1969-ben teljesítő típus alapmodellje hamar olyan sikereket ért el, hogy a Mi-24D jelű változatát az orosz Mil Moszkvai Helikoptergyár csakhamar elkezdte exportra is kínálni, amelyet Mi-25-ös típusként jelölt. A korszakot meghatározó szovjet harci helikopter jellemzőit és részleteit a nyugati világ is nagy érdeklődéssel kutatta. Főleg az Amerikai Egyesült Államok, amelynek haderejében a forgószárnyas erő gerincét az UH-1-es Huey szállítóhelikopter és az abból továbbfejlesztett (és persze jelentős változtatásokon átesett) AH-1-es Cobra harci helikopter adták. Utóbbiról a hadvezetés is bevallotta, hogy a vietnami háború igényeit igyekezték gyorsan kiszolgálni, és ideiglenes megoldásként hozták létre az UH-1-es főbb darabjain alapuló gépet. Az amerikai helikopteres képesség a Huey-kon alapult. A vietnami háborús filmekből jól ismert, s azóta is rendkívül népszerű gép tökéletesen alkalmas volt szállítási feladatok ellátására. Nem így harci műveletek végrehajtására. Éppen ezért az amerikaiak nagyon meg akarták ismerni a deszantosok szállítására is képes Hind (a Mi-24-esek közismert NATO-s elnevezése) harcigépeket. 

Ám a hírszerzők által összecsipegetett információkon túl a nyolcvanas évek második felében adódott először lehetőség arra, hogy érdemben is kiértékelhessen egy megkaparintott példányt a hadvezetés. Történt ugyanis, hogy a már évtizedes, Líbia és Csád között zajló és meg-megújuló konfliktus – amelyet egyébként Toyota háborúként is neveznek a mindkét fél által előszeretettel használt japán márka terepjárói miatt – végéhez közeledve, 1987-ben Csád katonáinak sikerült országuk határain kívülre szorítani a líbiai erőket. A váratlan visszavonulás miatt az észak-afrikai ország hadserege számottevő hadianyagot volt kénytelen hátra hagyni, köztük egy teljesen működőképes Mi-25-ös helikoptert is, amely így Csád északi részén, Ouadi Doum repülőtéren árválkodott gazdátlanul. 

Amint ennek az amerikaiak hírét vették, megkezdték a tervezőmunkálatokat annak érdekében, hogy ők legyenek az elsők, akik eljutnak a továbbra is háborús gócpontnak számító területre és megkaparintják az áhított gépezetet. Hamarosan a CIA be is nyújtotta igényét a hadsereg felé: olyan pilótákat kértek, akik gépeikkel az éj leple alatt titokban berepülnek egy még mindig harcok dúlta területre, hogy kihozzanak onnan egy ismeretlen méretű és tömegű haditechnikai eszközt. Mindezt észrevétlenül, hiszen az éppen fennálló fegyverszünetet egy ilyen haditett azonnal kettétörte volna, nyilvánvalóvá téve az Amerikai Egyesült Államok jelenlétét a konfliktusban. 

A hadsereg vezetése számára nem is volt kérdéses, hogy kikre bízhatnak egy ilyen rizikós feladatot. A Mount Hope elnevezésű művelet keretében 1987 áprilisában a 160. különleges műveleti légi ezred (160th Special Operations Aviation Regiment), avagy ismertebb nevén az Éjszakai Vadászok (Night Stalkers) két CH-47-es Chinook helikopter személyzete kezdte meg a felkészülést Új-Mexikóban. Az éjfeketére festett légijárműveiről híres egység gyakorlását nehezítette, hogy a bevetés megtervezőinek csak sejtése volt a Mi-25-ös súlyáról. Közel nyolcezer kilogramm összsúlyú, összekötözött vizeshordókkal kezdték meg a kiemelés gyakorlását. Miután az első próbálkozások sikerrel zárultak, emelték a tétet és a második fázis részeként már egy a Mi-24-es formájára hasonlító vasszerkezettel folytatták a munkát éjszakai, rossz látási viszonyok között. 

Május 21-én született meg az elnök elhatározás, amely engedélyt adott az akció végrehajtására. Az Éjszakai Vadászok két Chinook helikopterét és személyzetét egy C-5 Galaxy repülőgép gyomrában szállították Dél-Csádba, a Ndjamena reptérre. A bevetést június 11-én éjjel kezdték meg, ám ekkorra már az amerikai hadsereg különleges erői két hete felderítést folytattak a zsákmány közelében és mire a helikoptereket felkészítették a bevetésre, már a térségben várakozott a francia légierő egy Mirage F.1 típusú vadászgépe is, szükség esetére. 

Csaknem ezer kilométert tettek meg a sötét éjszakában. Az első Chinook hajnalhasadta előtt érte el a repteret, ahol valóban ott állt az őrizetlenül hagyott Mi-25-ös. Az amerikai forgószárnyas fedélzetén utazó katonák pillanatok alatt kipattantak és odasiettek a líbiai felségjelzésű helikopterhez. A feladatuk szerint előkészítették a szovjet gyártmányú „nagyvasat” a külső függesztéshez, mialatt megérkezett és fölé magasodott a másik CH-47-es Chinook. Ezalatt a különítmény tagjai folyamatosan pásztázták a területet, hogy nem közeledik-e valaki, nem lepleződtek-e le. Percekkel később a Mi-25-ös megmozdult és az amerikai forgószárnyas segítségével elemelkedett. A két Chinook megkezdte visszaútját Dél-Chád irányába. A szovjet zsákmányt cipelő helikopter az újabb ezer kilométert két megállóval tudta teljesíteni, amelyek mindegyikén egy-egy amerikai C-130-as szállítógép várta, a szükséges üzemanyaggal. 

A küldetés utolsó szakaszán azonban úgy tűnt, hogy minden fáradozás ellenére az egész akció kudarcot vall, ugyanis egy nem várt homokvihar állta a helikopterek útját. Normál esetben ez nem jelentett volna gondot, hiszen nemes egyszerűséggel vagy kikerülték volna az érintett területet, vagy növelték volna a magasságot, ám egy ilyen külső függesztménnyel képtelenségnek tűnt a mutatvány. Mint egy, a történetet feldolgozó amerikai írás fogalmaz, a pilóták „kihajtották a Chinookok belét is”, de végül sikerült megelőzni és hátuk mögött hagyni az éppen összezáródó vihart, amely már csak Ndjamena repülőterén érte őket utol. 

Ekkorra azonban a vadászat trófeája a C-5-ös Galaxy gyomrában pihent várva az idő kitisztulására. Harminchat órán belül már a CIA munkatársai vizsgálhatták az ellopott orosz gyártmányú Mi-25-ös harci helikoptert. 

Forrás: honvedelem.hu