A kíváncsi fecske - Tupoljev robotrepülőgépek

A pilóta nélküli repülőeszközök évszázados múltra tekintenek vissza, az 1920-as években már használtak rádióvezérléssel átalakított célgépeket. A második világháború idején egyre több ilyen fegyver készült: ki ne hallott volna például a hírhedt német V-1-esről? Az igazi áttörést a hidegháborús időszak, továbbá a modern elektronika és a gázturbina elterjedése hozta meg. Akkoriban számos nyugati és keleti konstrukció is megjelent, melyek viszonylag nagy mennyiségben álltak hadrendbe.

Az 1950-es évek végén a Szovjetunió vezetése - élén Hruscsov pártfőtitkárral - már rövid távon is az ember vezette harci repülőgépek eltűnésével számolt. Az akkor divatos „rakétamánia” eredményeképpen a nagyméretű utasszállító- és bombázótípusairól híres OKB-156 Tupoljev iroda is nekifogott ilyen jellegű fegyverek fejlesztésének. Úgy látták, hogy a ballisztikus rakéták mellett a pilóta nélküli csapásmérő robotrepülőgépek előtt is fényes jövő állt. 1958-ban belefogtak a „C gyártmány”, azaz egy legfeljebb 4000 km hatótávolságú eszköz tervezésébe. A koncepció szerint a célpontját 2700 km/órás sebességgel, 22 000 méter magasan közelíthette meg, amely a kor légvédelmi eszközeivel szemben sebezhetetlenné tette volna. Ráadásul ezek a sebességi és magassági paraméterek ember vezette légi járművekkel a mindennapi feladatok során elérhetetlenek voltak, így a munkálatok komoly sikerrel kecsegtettek. A mérnökök gyakorlatilag egy olyan pusztítóeszközben gondolkodtak, amely egyesíti a repülőgépek, illetve a rakéták előnyeit, s mivel nincs a fedélzetén ember, technikai szempontból jóval kevesebb korlátozó tényezővel kellett számolni.

Jó példa erre a hermetikus pilótakabin és a mentőrendszer hiánya, amely nemcsak több tonnás, hanem a járulékos rendszerek miatt köbméteres nagyságrendű spórolást is jelentett. Ezenkívül a túlterhelést, a vibrációt és a hőmérsékletet tekintve ugyancsak soha nem látott mértékű tervezői szabadságot tett lehetővé. Ennek ellenére számos olyan műveleti igény is felmerült, amelyekkel a repülőgépekre szakosodott iroda korábban nem foglalkozott. Ilyen volt például a gyorsítórakétás-kilövés, a szélsőséges repülési paraméterek tömkelege és az akár a harctéren, terepről történő üzemeltetés lehetősége. Ezt támasztja alá az akkori technológia szintjén hatalmasnak számító 100-120 Celsius fokos hőmérséklet, ezzel párhuzamosan viszont a nagy magasság miatt az üzemanyag melegítésének szükségessége. Komoly kihívásként a technikai problémákra úgy kellett megoldást találni, hogy az egyszer használatos eszköz viszonylag gazdaságos is legyen. Ez leginkább azt jelentette, hogy az olcsóbb anyagokból álló részegységek üzemideje „spórolásból” minél rövidebbé váljon, ennek viszont a magas szintű technikai igények kapásból ellentmondtak.

A napi, gyakran 12 órás munka eredményeképpen megszületett a Tu-121.A stratégiai csapásmérő felbocsátása 21-25 tonnás kerekes járműről történt, amelynek sebessége útviszonyoktól függően 20-40 km/óra lehetett. A PRD-52 típusú, szilárd hajtóanyagú rakéta 165-170 km/órás sebességig gyorsította az eszközt, amely így 100 méteres magasságig jutott. Onnantól a meghajtást egy KR-15-300 típusú gázturbina biztosította. Ez a MiG-25-ösben is alkalmazott erőforrás speciális verziója: normál üzemmódon 15, míg utánégetőn 3 óra az élettartama. A 20 000 méter körüli utazómagasság eléréséhez 200-300 km megtételére volt szükség. A vezérlés lelkét az AP-85 robotpilóta és az inerciális navigációs rendszer jelentette. A számított pont elérésekor a repülőgép 50 fokos zuhanásba ment át. A „205-ös típusú” nukleáris töltet éles helyzetben 2000 méteres magasságban robbant volna fel. Öt prototípus készült, melyekkel legalább négy tesztet végeztek. Ennek ellenére 1960-ban a programot leállították, az R-12 ballisztikus rakéta ugyanis dupla olyan pontosságúnak bizonyult. Ezt követően Tupoljevék még elkészítették az interkontinentális Tu-133-as terveit, a rakéták térhódítása miatt viszont az már meg sem épült.

Ennek ellenére a munkálatok nem voltak hiábavalóak: habár stratégiai csapásmérésre a ballisztikus rakéták jobbnak tűntek, felderítésre alkalmatlanok voltak. Jól mutatja a koncepció életképességét, hogy Tupoljev csapatán kívül Mjasziscsev és Lavocskin is dolgozott ilyen projekteken. A Tu-123 Jasztreb (Sólyom) egy 3000 km körüli hatótávolságú konstrukció, amely fotó- vagy rádiófelderítésre alkalmas. A Szovjetunió területéről, illetve a Varsói Szerződés tagállamaiból felbocsátva képesnek kellett lennie mélyen behatolni a nyugati országok légterébe. A repülőeszköz, illetve a kiszolgálását végző rendszer technikai kialakítása hasonló lehetett a Tu-121-eséhez. Ennek ellenére bizonyos módosítások is történtek, például teljesen új kilövőeszközt terveztek. A MAZ-537 nehézgépjármű által vontatott platform 12 fokos kilövési szöget biztosított. A műveletet megelőzően a felderítőeszközöket - valószínűleg ellenőrzés céljából - rövid időre bekapcsolták.

A felbocsátás során a hajtómű kilenc másodpercen át utánégető üzemmódon működött. A 35 610 kg maximális felszálló tömeg körülbelül felét az üzemanyag jelentette, így 3560-3680 kilométert tudott megtenni. Repülési magassága kezdetben 19 000 méter körül alakult, amely a fogyasztás miatti súlycsökkenésnek köszönhetően a bevetés közben 22 400-ra nőhetett. A sebesség 2300-2700 km/óra volt. A kéttonnányi felderítőberendezés az orrban, egy külön hőálló szekcióban került elhelyezésre. A kamerákat alapesetben 2700 km hosszú és 60-80 km széles sáv fotózására alkalmazhatták. A nagyobb pontosságot biztosító konfigurációnál ezek az értékek 1600 km, illetve 40 km lehettek. A kamerákat a rendszer a célkörzet elérése előtt automatikusan kapcsolta be. A rádiófelderítő- berendezések rögzítették az ellenséges sugárforrások jellemzőit, melyek a hadműveletek tervezésekor igen értékes információknak számítottak. Mindehhez természetesen modern navigációs és vezérlőrendszer is szükséges, ami teljesen autonóm módon üzemelt. Mivel ez az eszköz már nem a pusztításra lett specializálva, meg kellett oldani a földre juttatását. Igaz, ez igen pazarló módon csak a leválasztható orr-részre érvényes: amely a speciális berendezésekkel együtt ejtőernyővel ért földet. A követő csoportok folyamatosan figyelték a helyzetét és a begyűjtéséről is gondoskodtak. A Tu-123-asokat 1972-ig gyártották, addig 52 példány készült belőlük. A nagysebességű MiG-25R elterjedését követően viszont már nem volt rájuk szükség, így többségüket átalakították. Céltárgyként dolgoztak tovább, elsősorban nyugati robotrepülőgépeket imitáltak. A direkt ilyen célra tervezett Tu-123M nem épült meg, a nukleáris meghajtású verzióról nem is beszélve.

Bár a Tu-123 alapvetően bevált, pazarlásnak tűnt minden egyes feladathoz új sárkányt felhasználni. Az 1960-as évek elején az állam vezetése utasítást adott az újra felhasználható Tu-123P Jasztreb-P kialakítására. Ez végül egy teljesen új típus lett, sőt igazából kettő: Tu-141 Sztrízs (Fecske), mellyel párhuzamosan egy kisebb Tu-143 Reisz verziót is elkészítettek. Még előbbi is jóval kisebb lett a 123-asnál: miként szó esett róla, a MiG-25R megfelelőnek tűnt az eredeti feladatra, ezért a két új drón a „közepesnek” tekinthető harcászati-hadműveleti, illetve a kisebb harcászati kategóriákba tartozott. A komplett, az összes szükséges elemet (például repülőeszköz, szállító- és kilövőjármű, követőberendezés) felderítőrendszer a VR-2, illetve a VR-3 jelzést kapta. A körülbelül vadászgépméretű Tu-141-es 5370 kg volt, teljesen fémépítésű sárkánnyal rendelkezett. Bár meghajtását gázturbina biztosította, ezt az eszközt a feladatából, illetve az üzemeltetési környezetből adódóan már a hangsebesség alatti tartományra tervezték, utazósebessége 1000 km/óra körüli, a maximális pedig 1110. A felszállást szintén gyorsítórakéta segítette, az útvonalon pedig gázturbina hajtotta. Utóbbi a prototípusok esetében még a MiG-19-ről származó RD-9B, a szériagépeken pedig a KR-17A volt. Hatótávolsága 900 km körüli, repülési magassága elméletileg 6000 m lehetett, a valóságban leginkább 200 és 1000 között használták. Két változatban gyártották: nappali, illetve éjszakai felderítésre optimalizált verziókat. A visszatérést úgy oldották meg, hogy a számított helyen a rendszer leállította a hajtóművet, majd a sebesség csökkentése érdekében a gépet emelkedésbe vitte át. Ezt követően egy kisebb ejtőernyő stabilizálta a szerkezetet, majd kinyílt a súlypontba bekötött fő ernyő. Utóbbi körülbelül 6 m/s süllyedési sebességet biztosított, melyet a földet érés során fékező rakétával még tovább csökkentettek. Közben még kinyílt a hárompontos, kereket nem tartalmazó „futómű”. A talajra érve annak érdekében, hogy a szél ne borítsa fel vagy vonszolja a szerkezetet, biztosítani kellett az ernyő leválasztását.

A típust 1977-től 13 éven át gyártották Harkovban, összesen 152 példány épült. Exportra nem készült belőle, a szovjet haderő elsősorban a nyugati határok közelében állomásoztatta. A birodalom széthullását követően is szolgálatban maradt az utódállamoknál, elsősorban Oroszország és Ukrajna üzemeltette tovább egy rövid ideig. Bár mindkét helyen kivonták már, egyes hírek szerint az elmúlt évek során az utóbbi országban leporolták őket. A rendelkezésre álló információk szerint nem is felderítőgépként használták, hanem légvédelmi rakéták, illetve harcászati repülőgépek célpontjának. Ilyen volt például az United Efforts 2021 hadgyakorlat, melyre Herszon közelében került sor. Bár leleményes szakemberek bármikor képesek átalakítani az ilyen eszközöket, a felderítő robotrepülőgépek fegyverként történő bevetése több szempontból is kérdéses lehet. Az esetlegesen zsákmányolt példányok felhasználása szintén problémás, hiszen annak használatához komoly háttérre van szükség: elég, ha csak az indítójárművekre gondolunk. Másrészt ezek az elavult eszközök viszonylag egyszerűen felderíthetőek és könnyen megsemmisíthetőek, ráadásul sok üzemanyagot is igényelnek. Egy mai drón sokkal olcsóbb és egyszerűbb eszköz - mi több, a harcmezőn is sokkal hatékonyabb.

A „kistestvér” Tu-143 kialakítása és működése nagyon hasonló a fentebb leírtakhoz. Természetesen a képességei is kisebbek, hatótávolsága például 60-70 kilométeres mélységben történő felderítési feladatokat tett lehetővé. Mivel olcsóbb eszközről van szó, ebből immár 950 példány épült. A Szovjetunión - illetve utódállamain - kívül Csehszlovákia, Bulgária, Románia, Szíria, Irak és Észak-Korea rendszeresítette, de többségük már nyugdíjazta is. A továbbfejlesztett Tu-243 (Reisz-D, VR-ZD), illetve a már csapásmérésre is alkalmas Tu-300 nem került sorozatgyártásra.

Forrás: https://aranysas.hu/