Repülő céltárgyak - Realisztikus kiképzés

A pilóta igazoltan hiányzik: QF–16 repülés közben.

A légilövészetet nehéz elméletben tökéletesre csiszolni. Természetesen meg lehet tanulni a manőverező légi célpont eltalálásához szükséges előretartás fogalmát, jelenségét, a fizikai magyarázatot, de az igazi mégiscsak az, amikor a pilóta a repülőgépével próbálja leküzdeni a valóságos légi célt. Optimális esetben a célpont nem lő vissza: azaz nem egy ellenséges repülőgépen kell a gyakorlatban is alkalmazni az elméletben tanultakat. 

A kezdetek 

Az első, célzsákot vontató repülőgépek már a második világháború előtt felbukkantak, mint a vadászpilóták kiképzésének fontos elemei. Jellemzően a már elavult, első vonalbeli szolgálatra nem alkalmas repülőgépeket szerelték fel feltünő színüre festett (vászonból vagy más anyagból készített) célzsákkal, amelyet persze igyekeztek a lehető legmesszebb tartani a vontatógéptől, hiszen a célra tüzelő fedélzeti géppuskák, gépágyúk halálos veszélyt jelentettek. A hosszú, akár több száz méternyi kábel végén a légáramlattól felfújódó zsák persze komoly légellenállást is okozott, így ha a vontatógép meghibásodott, a vontatmány kezelőjének azonnal el kellett vágnia a kábelt – s ezt természetesen leszállás előtt is meg kellett tennie. 

Célvontató B–57E Canberra, a célzsák állapota alapján még a rácsapások megkezdése előtt.

A célzsákra lőttek az általában oldalról és felülről érkező vadászpilóták, akik gépenként eltérő festésü lőszert használtak. Így a kijelölt helyen ledobott célzsák elemzésével pillanatokon belül és objektíven meg lehetett mondani, ki találta el a célt. A módszer a mai napig alapvetően ugyanez maradt, csak a vontató gépek változtak. A második világháborút követően a rengeteg, feleslegessé vált nagy teljesítményü katonai repülőgépből bőven válogathattak a célzsák vontatására szakosodó, szolgáltatásaikat akár több ország légiereje számára felkínáló magánvállalkozások. Mára már lejárt a rikító színre festett P–51D Mustangok, a Fairey Battle-k, a Douglas Skyraiderek vagy éppen a Németországból ismerős OV–10 Bronco-k ideje. Helyüket jellemzően az olcsóbban üzemeltethető, könnyebben engedélyeztethető polgári repülőgépek vették át, természetesen a megfelelő átalakításokkal. 

Ritka kép: távolról irányított célrepülőgépnek átalakított amerikai Grumman F6F–5K Hellcat haditengerészeti vadászgépek.

Amikor több kell 

A géppuskák, majd a gépágyúk mellett ma már az irányított rakéták is a vadászbombázó repülőgépek alapfegyverzetét képezik. A vontatott célokra végzett éles-rakétalövészetek azonban túl veszélyesek lennének: repüljön inkább az a célpont egyedül! Nos, erre alkalmasak az irányított célrepülőgépek, amelyek története szintén a második világháborúig nyúlik vissza. A Radioplane cég OQ–2 távirányítású repülőgépe nem csupán a mai, távolról irányított felderítő és támadó repülőgépek őse, hanem az első, nagy sorozatban (15 ezer darab) gyártott célrepülőgép is egyben. A kéthengeres, kétütemü Righter O–15-1, hat lóerős robbanómotor óránként 85 mérföldes sebesség elérésére volt elegendő. Az OQ–2-esek sorsa a légvédelmi tüzérek kezében volt: elsődlegesen ez a fegyvernem „dolgozott” az aprócska repülőgépek elpusztításán az éleslövészetek során. 

Q–2B Firebee-k egy Douglas A–26 szárnyai alatt.

A lépés- és sebességváltást a célrepülőgépek világában is a sugárhajtás bevezetése jelentette. 1951 elején szállt fel az amerikai Ryan XQ–2 Firebee prototípusa, amely már a nagyobb sebességnek megfelelő, hátrafelé nyilazott szárnyakkal és sugárhajtómüvel repült. A prototípust követte a légierő számára Continental J69–T–19B sugárhajtómüvel készült Q–2A, valamint a nagyobb repülési magasságra optimalizált Q–2B. A haditengerészet a Fairchild J44–R–20B hajtómüves KDA–1-et, majd a megnövelt teljesítményü J44-es hajtómüvet kapott, nagy darabszámban gyártott KDA–4-est használta. Az 1963 óta BQM–34 néven ismert célrepülőgép-család legmodernebb változatait különböző, akár GPS-alapú navigációs rendszerekkel, nagy manőverező képességet lehetővé tévő fedélzeti robotpilótával, a nagyobb méretü repülőgépek imitálásához radarjel-visszaverővel, illetve infravörös csalival is fel lehet szerelni.

A sokáig használt MQM–107 Streaker.

A következő generáció 

2001-ben, a Firebee-k és a MQM–107 Streaker célrepülőgépek leváltására indította el az AFSAT-programot a légierő – gyorsabb, nagyobb képességü célrepülőgépet keresve. A Composite Engineering a felhívásra a BQM–167 Skeeter prototípusával válaszolt, amely 2001-ben repült először, míg az első megrendelést 2002 júliusában kapta meg a vállalat. A sorozatgyártott BQM–167A ugyan kialakításában erősen hasonlít az elődtípus Streaker-re, de felépítése és képességei nagyban különböznek. A géptest már kompozit anyagokból készült, s könnyebb a nagy teljesítményü Microturbo Tri 60–5+ sugárhajtómü is. Így nemcsak a hatótávolság nőtt meg, de a hasznos terhelés is. A Skeeter indítható földi állványról gyorsítórakéták segítségével, illetve a levegőből, a hordozó-repülőgép szárnya alá függesztett helyzetből is. A feladattól függően a célrepülőgépre radarjelet növelő szögvisszaverő, az infravörös jelet növelő hőforrás, esetleg önvédelmi csalik, vagy a géptörzs alsó részére rögzített TRX–4A vontatott cél is kerülhet. Lehetőség van szárny alatti és szárnyvégre helyezett konténerek használatára is.

Indul a BQM–167 Skeeter.

A Mach 0,91 maximális repülési sebességre és kilencszeres pozitív túlterheléssel járó manőverezésre képes, 6 méter és 15 kilométer magasság között üzemeltethető célrepülőgép – amennyiben túlélte feladata végrehajtását – ejtőernyő segítségével ereszkedik vissza a földre az előre meghatározott területen. 

Maximális élethüség 

Ha igazán élethü célrepülőgépeket keresünk, akkor szó sem lehet holmi utánzatokról: „nagyvas” kell, nagy hajtómüvekkel – és nagy költségekkel. Elévülhetetlen szerepe volt az amerikai légiharc-rakéták fejlesztésében az F–4 Phantom II-eseknek. A vietnami bevetések során híressé vált repülőgépek egy része nyugdíjazás után célrepülőgépként teljesített szolgálatot, a fiatalabb vadásztársak fejlesztését segítve. A jelenleg hatályos amerikai jogi szabályozás szerint egy új irányított levegő-levegő rakéta (mint amilyen az AIM–120 AMRAAM is volt) csak akkor állhat hadrendbe, ha sikeresen semmisít meg egy manőverező, minden lehetséges önvédelmi rendszert használó harci repülőgépet. Ehhez azonban érthető okokból olyan repülőgép kell, aminek pilótafülkéjében nincs ember. A Convair PQF–102 Delta Dagger (1974–1985 között használt), a North American QF–100 Super Sabre (1983–1992) és a Convair QF–106 Delta Dart (1990–1998) után a Phantom II is célrepülőgépként dolgozik tovább 1997 óta, köszönhetően a BAE Systems mérnökeinek. A fejlődésben azonban nincs megállás: repül már az utód is, a QF–16, a ma is gyártott F–16 Falcon-család ma már elavult, korai példányaiból átalakítva. A Boeing által specializált repülőgépeket egy pilóta irányítja a földi állomásról. A QF–16 első, távolról irányított repülése során – 2013 szeptemberében – 12 ezer méteres magasságot és Mach 1,47 sebességet ért el. Természetesen változatlan maradt a gép remek manőverező képessége is, amelyet ezen a repülésen is kipróbáltak.

Feltünő festésü QF–4, a törzse alatt a kiengedhető céllal.

Keleti technikák 

Az első távolról irányított szovjet célrepülőgép, a Lavocskin La–17 először 1953-ban emelkedett a magasba, további gyártását három évvel később kezdték meg. A repülőgépet Tu–4 nehézbombázó repülőgépről indították, ám a légi indítás drágának és nehézkesnek bizonyult, ezért a megnövelt repülési idejü La–17M már utánfutóról, gyorsítórakétákkal startolt, míg a La–17MA takarékosabb RD–9BKR hajtómüvet és robotpilótát is kapott.

A La–17M egy szabadtéri múzeumban.

Ha már Szovjetunió: érdekes tény, hogy az amerikai haditengerészet egyik célrepülőgépét szovjet/orosz rakétából alakították volna ki. A H–31 (AS–17 Krypton), hajók és lokátorok elleni változatban is készülő, nagy hatótávolságú irányított rakétát a hidegháború után szemelte ki magának az amerikai haditengerészet; a korábban használt, nagy sebességü MQM–8 Vandal célrakéták helyett kerestek modernebbet. A két ország közötti, akkor éppen barátságosabb viszony eredményeként elkészült a H–31A hajók elleni rakétából készített MA–31 szuperszonikus, manőverező robotrepülőgép prototípusa. A QF–4 Phantom II-es repülőgépről indítható eszközt 1996. augusztus 19-én próbálták ki először, a kaliforniai Point Mugu partjaitól nem messze. A politika azonban közbeszólt: bár 1999-ben egy 34 gépes átalakításra kapott megrendelést az MA–31-et kifejlesztő Boeing, az orosz törvényhozás végül az utolsó pillanatban megtiltotta a H–31A rakéták amerikai exportját.

MA–31: a célrepülőnek átalakított rakéta.

Fotó: internet