Aki elérte az eget - Haláláig megőrizte lezuhanásának titkát

A hadifogságban sem adta fel a harcot, és szökései miatt végül a hírhedt szászországi várbörtönbe került. De Colditzban is csak úgy tudtak kifogni rajta, hogy a német parancsnok éjjelre elzáratta mülábait. 1946-ban leszerelt, és aktívan segítette az amputált végtagúak mindennapi életbe való visszatérését. Ezt II. Erzsébet királynő azzal ismerte el, hogy 1976-ban lovaggá ütötte. Ám annak titkát, hogy azon a balszerencsés bevetésen ki és hogyan okozta gépe lezuhanását, 30 évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig megőrizte. A válaszra 1990-ben bukkant rá Andy Saunders. A repüléstörténész 2004-ben, az After the Battle címü magazin 125. számában részletezte azt a felfedezést, amivel Bader 1945 óta tisztában volt.

Az akarat diadala

1910. február 10-én született Londonban. Tizenhárom évesen úgy került kapcsolatba a repüléssel, hogy nagynénjénél vakációzott, akinek férje a RAF Cranwell repülőtiszti iskolájában szolgált. "Rendkívül felvillanyozta, hogy közelről láthatja a repülőgépeket. Órákig figyelte a kadétok imbolygó fa és vászon biplánjainak iskolakörözését. De akkor még jobban érdekelte a krikett és a rögbi" - emlékezett Hazel. Érettségi után tanulmányait Oxfordban szerette volna folytatni, de azt a család anyagi helyzete nem tette lehetővé. Kapóra jött neki, hogy a légügyi minisztérium évente a hat legjobb eredményt elért jelentkezőt tandíjmentesen vette fel a repülőakadémiára. 1928 nyarán a 250 pontból 235-öt elérve ötödik lett, így megkapta e helyek egyikét.

A 178 cm magas, izmos fiatal számára nem okozott nehézséget a repülés elsajátítása. 11 óra 15 perc kétkormányos képzés után engedték el egyedül. 1930-ban mint frissen avatott repülő hadnagyot a Kenley reptéren állomásozó Gloster Gamecock típusú biplánokkal felfegyverzett 23. vadászszázadba osztották be. Könnyen beilleszkedett, hiszen kisgyermekkorától kollégiumi közösségben nevelkedett. Az alakulat legjobb atlétájának bizonyult, alkoholt egyáltalán nem fogyasztott, és mürepülőkészsége révén rövidesen bekerült a század bemutató triójába, mely Hendonban, a leghíresebb légi parádén is szerepelt. Elavult Gamecockjaik helyett hamarosan erősebb, gyorsabb és nehezebb Bristol Bulldogokat kaptak. Ez a típus földközeli manőverezés közben hajlamos volt magasságot veszteni, ezért eleinte csak 600 m felett gyakorolhatták a mürepülést.

1931. december 14-én, hétfőn Bader a readingi repülőklubban - Bulldoggal való gyakorlatlansága ellenére - hagyta magát rábeszélni egy röpke mürepülő-bemutatóra. A közönség előtt alacsonyan zúgott el, aztán vezetett orsóba kezdett, alig 6 m magasan. Az első fordulat közben a háton lévő gép bal szárnyvége beleszántott a földbe, és a Bulldog cigánykerekezve vált roncskupaccá. A kiszakadt motor összezúzta lábait. A segítségére sietők még azelőtt kimentették, hogy elvérzett volna.

A Royal Berkshire kórházban Anglia legjobb sebésze sem tehetett mást, mint félig leszakadt jobb lábát - a szilánkokra tört térd felett - rögtön amputálta. Egy darabig úgy látszott, hogy a bal megmenthető, de aztán elkezdődött az üszkösödés, és térd alatt azt is le kellett vágni. A második mütét után állapota válságosra fordult. Nem akadt senki, aki fogadni mert volna rá, hogy a 21 éves pilóta túléli. Állítása szerint attól szedte össze magát, hogy félig eszméletlenül meghallotta, amint a főnővér a kórterem előtt csendre intett egy ápolónőt: "Halkabban! Odabent egy fiú haldoklik."

Felépülése hónapjai alatt a RAF uxbridge-i kórházában ismerkedett meg Marcel Dessoutterrel, aki szintén repülőbalesetben vesztette el az egyik lábát. A mérnök gyógyulását követően könnyüfémből készített mülábakat, és Bader - első kuncsaftként - kettőt is rendelt. Keservesen, de megtanult járni velük, anélkül, hogy botot használt volna. Miután pedig a pedálokat mülábaihoz módosíttatta, már autót is vezetett. A következő lépés a repülés volt. 1932 júniusában Phillip Sasson helyettes légügyi minisztert meggyőzte arról, hogy képes rá, és közbenjárására a Lympe reptérről felszállhatott egy Avro 504-es kétkormányossal.

Az iskolagép vezetése során az ellenőrző oktató nem talált semmilyen hibát. Bader ügye ezért a RAF orvosi bizottsága elé került, az pedig korlátozott repülőszolgálatra alkalmasnak minősítette. Ezért érte 1933 áprilisában villámcsapásként a hír, hogy a RAF rossz egészségi állapota miatt teljes rokkantsági nyugdíjjal leszereli. A következő hat esztendőt az Asiatic Petroleum társaság (később Shell) egyik íróasztalánál töltötte. 1935-ben megnősült, és Thelma Edwards 37 esztendőn át volt hü társa. Nélküle - saját bevallása szerint - ki sem bírta volna.

Mivel nem repülhetett, energiáját a sportban vezette le. Teniszezett, fallabdázott és a golfozásban is jó eredményeket ért el. De mindvégig a levegőbe vágyódott. 1939 szeptembe­rében, a II. világháború kirobbanását követően újra szolgálatra jelentkezett. Útját a légügyi minisztériumba került egykori századtársa és hajdani akadémiai parancsnoka egyengette. A minősítőbizottság novemberi kedvező döntése után az orvosi felülvizsgálaton A1B besorolást kapott, ez repülőszolgálatot jelentett. Erre való alkalmasságát a központi repülőiskolában döntötték el. 1939. november 27-én, nyolc évvel a szerencsétlenséget követően Bader újra egyedül szállt fel egy Avro Tudor típusú gyakorlógéppel. Nem is tudott ellenállni a kísértésnek, hogy az iskolakörön, 200 m-es magasságban hátára ne fordítsa a biplánt. A földön egy másik volt századtársa kelt a védelmére. Magyarázkodását az iskola parancsnoka ezzel vágta el: "Legyen olyan kedves és kérje meg a barátját, hogy ha lehet, ne azonnal szegjen meg minden repülési előírást!"

Sikeresen vette a gyors vadászgépek vezetését megelőző lépcsőfokokat. A Fairey Battle és a Miles Master egyfedelüek után jött az akkori csúcstechnológiát jelentő egyik típus, a Hawker Hurricane: "A felszállás pillanatától a gép részének éreztem magam. A legkezesebb szerkezet volt, amivel valaha is levegőbe emelkedtem. Húszpercnyi örömrepülés után simán leszálltam vele." 1940 februárjában jelentkezett a 19. századnál, Duxfordban. 29 életévével messze idősebb volt a többi pilótánál. Két hónap múlva a másik duxfordi alakulat, a 222. század rajparancsnokává léptették elő, melyet akkor fegyvereztek át Supermarine Spitfire típusra. Két bajtársával szolgálatba állása napjától intenzíven gyakorolta a légiharcot.

Az Angliai Csata hőse

Júniusban a tartalékban őrzött századokat, köztük a 222.-et is, a dunkerque-i evakuáció biztosítására küldték. Az egyik bevetés során a körülzárt hídfő légterében hármasban éppen Messerschmitt Bf-110-es nehézvadászokat üldöztek, mikor hirtelen négy, irányukba tartó Messerschmitt Bf-109E tünt fel: "Az alacsonyabban repülő együlésesek felé fordulva leborítottam. Ahogy az egyik felbukkant előttem, megnyomtam a lőgombot. A nyolc géppuska iszonyú zajjal köpte a lövedékeket. A 109-es lángba borult és pörögve zuhant a földig" - emlékezett első légi győzelmére.

A RAF vadászrepülő-parancsnokságán ténykedésével annyira elégedettek voltak, hogy még akkor júniusban kinevezték a 242. század élére. A kanadaiakból összeállított alakulat Franciaországban súlyos veszteségeket szenvedett, és pilótái harci morálja a mélyponton volt. Mikor Bader a Coltishall reptérre érkezett, alárendeltjei - látva új parancsnokuk mülábait - azt gondolták, majd az íróasztal mögül akarja vezetni őket. Gyorsan eloszlatta kételyeiket. Beszállt az egyik Hurricane-be, és félórás mürepüléssel kápráztatta el őket.

Emberei felrázása mellett az sem kerülte el a figyelmét, hogy se szerszámok, se alkatrészek nem voltak mind a 18 gép üzemképesen tartásához. Miután a hivatalos csatornákon keresztül hiába próbálkozott e hiányok pótlásával, az esedékes heti jelentésben egyszerüen azt írta: "A 242. század harcképes, ami a pilótákat illeti, de a felszerelést tekintve harcképtelen." A szükséges anyagok megérkezéséig ezen nem is volt hajlandó változtatni, ezért az ügy a vadászok főparancsnoka elé került. Hugh Dowding magához rendelte, és az őrnagy bátran előadta panaszát. A légimarsall intézkedett, és 24 órán belül minden megérkezett. Így már jelenthette a 12. légvédelmi körzet parancsnokságának: "A 242. század minden tekintetben harcképes."

Az alakulat az angliai csata első szakaszában nem sok vizet zavart, miután konvojok kíséretére osztották be. Csak néha vettek üldözőbe magasan behatoló Dornier Do-17-es kétmotoros bombavetőket. Bader az elsőt július 11-én lőtte le: "Egy zivatar kellős közepén kaptuk a riasztást. Mivel ez megakadályozta, hogy az egész raj a levegőbe emelkedjen, csak egyedül szálltam fel. Elcsíptem a felhők között ólálkodók egyikét, és megsoroztam. Nyelte a lövedékeket, aztán hirtelen eltünt a tejfölben. Arra gondolva, hogy ezzel megúszta, repterünk felé fordultam. Földet érésem után pár perccel értesítettek, hogy a parti megfigyelők látták a Csatornába zuhanni."

Augusztus 30-án a 242. század azzal a 30 német bombázóból és vadászgépből álló kötelékkel csapott össze, amely a North Weald repteret támadta. Bader egy Messerschmitt 110-est lőtt le, százada még 11 győzelmet jelentett. Az eredmény megerősítette Badert abban a hitében, hogy a légi csata csak nagy vadászkötelékekkel nyerhető meg. A "Big Wing" ötletének megvalósítását Trafford Leigh-Mallory légimarsall, a 12. légvédelmi körzet parancsnoka támogatta. Ezért kapott Bader a sajátjához még két duxfordi századot. A bizonyítás napja szeptember 7-én jött el, mikor a németek London felé tartó kötelékei ellen vezette a 242. a 19. és a 310. (cseh) alakulatot.

"Nagyon vártuk, hogy 36 vadászgépből álló osztályunk végre harcolhasson. Nem volt szerencsénk, mert későn riasztottak, így a németeknél alacsonyabban voltunk, mikor megpillantottuk őket a Temzétől északra. Saját századom és a 310-es Hurricane-jei megtették, ami tőlük telt, mialatt a 19. század Spit­fire-jei a 109-esekkel csatáztak. Végül 11 gép lelövését jelentettem két Hurricane elvesztése mellett." Mivel a nagy áttörés még váratott magára, a nagy kötelékhez hozzácsapták a 302. (lengyel) Hurricane- és a 601. Spitfire-századot.

"Összesen 60 gép szállhatott fel. Ha ez időben sikerült, akkor az ellenséggel való találkozáskor a három Hurricane-alakulat már 6000 m-en volt, a két Spitfire-rel repülő pedig 1500 m-rel magasabban. A taktika bevált, és kötelékünk sok terhet vett le a szorongatott 11. légvédelmi körzet vadászainak vállairól. Különösen szeptember 15-én, mikor a Luftwaffe legnagyobb támadását intézte London ellen." Az angliai csata után a duxfordi ezrednek 152 német gép lelövését igazolták, ennek ára 30 pilótájuk elvesztése volt. Bár a nagy kötelék gyakorlati hasznát máig vitatják, Badert érdemei elismeréseként előléptették és kitüntették.

1941 márciusában nevezték ki a dél-angliai Tangmere reptéren állomásozó ezred parancsnokává. Az alakulat a 41., a 610. és a 616. Spitfire-századból, valamint egy Bristol Beau­fighter nehézvadász-alakulatból állt. Feladatuk észak-franciaországi és hollandiai célpontok támadása volt. Az akkori taktika szerint egy maroknyi bombavetőt több vadászezred kísért, fő célnak ugyanis a német vadászgépek harcra csábítását és megsemmisítését tekintették.

Az akciókból visszatérőben, a csatorna felett Bader gyakran hátratolta a fülketetőt, lecsatolta az oxigénmaszkot, és mialatt valódi és mütérde közé szorította a botkormányt, pipára gyújtott. Kísérői ilyenkor óvatosan félrehúzódtak, mivel tartottak tőle, hogy parancsnokuk gépe a benzingőztől felrobban. A tangmere-i ezredet hamarosan mint a "Bader-féle autóbusz-társaságot" emlegették. Még szlogenjük is volt: "Gyors és pontos járatok, de csak oda-vissza útra." Müködése elismeréseként a Szolgálati Érdeméremhez megkapta az ékítményeket. Huszonkét igazolt és 6 valószínü győzelmével akkor a RAF 5. legeredményesebb vadászpilótája volt. Úgy tünt, hogy sérthetetlen - legalábbis augusztus 9-éig.

A balszerencsés portya

Azon a szombati napon, a Circus 68 fedőnevü akció során a 226. század mindössze öt Bristol Blenheim kétmotorosának feladata a gosnay-i erőmü bombázása volt. A kíséret ezúttal négy ezredből állt. Bader alakulata 616. századával repült, saját W3185-ös oldalszámú Spitfire V.A-jával, amelynek törzsére lajstromjelként a DB-t, vagyis a monogramját festették. Franciaország felett 1800 és 2100 m között húzódó felhőzetet jelentettek. A kötelékek teljes rádiócsendben indultak. A csatorna felett Bader sebességmérője elromlott, ezért az A raj és az alakulat vezetését átadta, különben nem értek volna pontos időben a cél körzetébe. 8500 m magasan, le Touquet-nél repültek be a szárazföld fölé. 11 óra 12 perckor a vadászirányító legalább 10, kelet felől közelítő ellenséges gépre figyelmeztette őket.

Nem sokkal később a 616. század egyik pilótája 11, alacsonyabban érkező Messerschmitt 109-est jelentett. Ráadásul az irányító tőlük északkeletre újabb, 40-nél is több gépet számláló, magasan repülő ellenséges kötelékre hívta fel a figyelmüket. Baderék kutyaszorítóba kerültek. Alattuk a kisebb kötelék nyilván csalé­tek volt, és a náluk magasabban érkezők csak arra vártak, hogy a RAF pilótái ráharapjanak. Mivel emelkedve kerültek volna a leghátrányosabb helyzetbe, ezért Bader 11 óra 24-kor jelzett, és a 616. század a lenti Messerschmittek felé kezdett zuhanni. A fent körözgető fekete keresztesek erre szintén alázúdultak. Az ég pillanatok alatt megtelt zuhanó, felhúzó és élesen fordulózó vadászgépekkel.

Bader mindenkit megelőzve, fegyvereivel tüzelve rontott az ellenség közé, aztán hirtelen magára maradt. Úgy emlékezett, hogy valami megtaszította gépét. Azt gondolta, hogy egy német repült neki. Ez látható a legismertebb festményen, és ez szerepelt Bader Reach for the Sky címmel publikált életrajzában, valamint az ebből készült mozifilmben is. "A gép orrát leadva, pörögve zuhant. Hiába húztam a botot, kormányerőt nem éreztem. Csoda lett volna, hiszen az egész farokrész eltünt. A magasságmérő őrülten forgott le 7000 m-ről. De nem ugorhattam, mert nem volt elég oxigén. A felhők már közel voltak, mikor ledobtam a fülketetőt, letéptem az oxigénmaszkot, és kicsatoltam a biztonsági övet. A süvítés észveszejtő volt. Elrúgtam volna magam, de jobb mülábam merev feje beszorult a pedál alá. Az erőlködés és a pörgés végül eltépte a szíjakat, és kirepültem. Hirtelen csend lett. Megrántottam a kioldózsinór fogantyúját. Az ernyő belobbant. Egy tanya mögött értem földet. A bal müláb leszakadva eltörte pár bordámat. A gazda és egyik munkása támogatott ki az út széléig. Hoztak egy széket, azon nyögdécselve vártam a németek megérkezését."

Ebben a légiharcban egy másik legendás ász is részt vett. Adolf Galland alezredes, a Luftwaffe 26. vadászezredének parancsnoka két Spitfire lelövését bezsebelve szállt le. "Hamarosan megtudtam, hogy miféle híresség esett fogságba. Azt is közölték, hogy egyik mülába lezuhant gépében maradt. Sikerült felkutatni, szerelőim pedig kiegyengették, amennyire lehetett. Elküldtem neki a kórházba. Aztán, ahogy az orvosok engedték, vendégül láttam ezredem főhadiszállásán. Mikor a kocsiból kiszállt, a megrongált mülába úgy csikorgott, mint valami kisebb tank.

Először is tudni akarta, hogy ki lőtte le, de azt hozzátette, nem szeretné, ha kiderülne, valami kezdő tizedes volt. Hogy kedvében járjak, kerítettem egy szőke, jóvágású főhadnagyot, akivel szívélyesen kezet is rázott. De igazából senki sem jelentkezett ezért a légi győzelemért, pedig nagy dicsőség lett volna. Az összeütközést is tekintetbe vettem, de aznap nem volt olyan pilótánk, aki ilyesmit jelentett volna. Bader azt kérte, hogy rádión üzenjünk haza, dobják le tartalék mülábait, egy jobb egyenruhát és a pipáját. Göring engedélyével sikerült nyélbe ütni a dolgot. De közben Bader nagyon kellemetlen helyzetbe hozott, mert megszökött a kórházból, így kitudódott az is, hogy felsőbb beleegyezés nélkül láttam vendégül."A hadifogságból 1945 tavaszán az amerikaiak szabadították ki. Harci bevetésre már nem engedték, de ő vezethette szeptember 15-én a RAF 300 gépes győzelmi kötelékét. A légierő azt a rendfokozatot és parancsnoki beosztást ígérte neki, amit elért volna, ha nem esik fogságba. De Bader öregnek is érezte magát, és a feladatot sem találta elég izgalmasnak azokhoz képest, amiket a háborúban átélt. 1946-ban ezért leszerelt, és a Shell társaság repülésügyi osztályának vezetését vállalta el. Szolgálati kétmotorosával bejárta Európát, Afrikát és Amerikát, ezekre az utakra felesége is vele tartott.

De nem feledkezett meg amputált végtagú sorstársairól sem. "Levélben kértem, hogy a szomszédban lábait elvesztett, depresszióba esett fiatalembernek írjon pár bátorító sort. Két nap múlva személyesen kopogtatott ajtaján" - emlékezett egyik csodálója. Társadalmi kötelezettségeket vállalt, de mikor a konzervatív párt rá akarta venni, hogy színeiben jelöltesse magát képviselőnek, így reagált: "A politikából csak egy dolog érdekel, a miniszterelnökség." A RAF Jótékonysági Alapjának támogatására létrehozott IAT (1997 óta RIAT) légi parádékat szervező társaság első elnöke is volt, egészen haláláig. 1982. szeptember 5-én szívroham végzett vele. A 72 esztendősen elhunyt Bader tiszteletére az IAT vezetése 1983-tól amputáltak és mozgáskorlátozottak számára ösztöndíjat hozott létre, ez évente 12 kiválasztottnak teszi lehetővé a PPL pilótaengedély megszerzését. Eddig közel 400-an tanultak meg repülőgépet vezetni.

Az ominózus légiharc valódi lefolyá­sá­ról Bader sosem beszélt, pedig nem sokkal az után, hogy a háború Európában véget ért, Buck Casson századostól megtudta az igazságot. Öt azon a balszerencsés napon a 616. század B rajából lőtték le, és szintén hadifogságba esett. Onnan kiszabadulva, 1945. május 28-án Badernek írt levelében utolsó bevetését is elbeszélte, ebből a címzett számára világossá vált minden. "A közös zuhanás után 7000 m-en felhúzva egy magányosan az ország belseje felé repülő 109-est vettem észre. Mögé lopakodtam, és szinte valamennyi gépágyúlövedéket beleeresztettem. A robbanások az egész farokrészt letépték. A pilóta 1800 m körül ugrott ki. Ernyője belobbant, aztán elnyelte a felhőzet. Jómagam 1500 m-en estem ki belőle. Két Messer rontott rám. Földközelbe leszorítva lőtték a gépemet. A fülkébe benzin szivárgott, az olajnyomás elment, a glikol elfolyt. A motor Calais-től 15 km-re, délre sült be. A Spit­fire-t hasra tettem, és mire a Fritzek odaértek, parancs szerint felgyújtottam."

Ennek a levélnek a másolatát kapta meg 1990-ben a repüléstörténész. Mivel annak a valószínüségét rendkívül csekélynek ítélte, hogy két gép jusson ugyanabban a bevetésben pontosan ugyanarra a sorsra, ő is ráébredt arra, amire 45 évvel korábban a levél olvasásakor Bader: vagyis hogy Casson szedte le. E fatális tévedésben közrejátszott az, hogy a németek akkor már a Messerschmitt Bf-109-es lekerekített szárnyvégü, támasztórudak nélküli vízszintes vezérsíkkal készült F verziójával repültek, és - pontosan hátulról - nem volt nehéz annak nézni az elliptikus szárnyú Spitfire-t. Feltételezését aprólékos levéltári kutatásai is alátámasztották, a német jegyzőkönyvek ugyanis aznap leszakadt farkú Messerschmittet nem említettek. Badernek annak idején bizonyosan rosszul esett az igazság, hiszen az derült ki, hogy még csak nem is valami zöldfülü német tizedes jóvoltából esett fogságba, hanem kötelékének egyik pilótája révén.