Pokoli tűzkeresztség - Az első brit Hellfire-bevetés

A brit hadsereg légiereje (Army Air Corps) 2004 óta alkalmazza az Apache AH Mk1-es típust. Méregdrágán beszerzett és üzemeltetett fegyverrendszerről van szó, amelynek költségei jelentősen megterhelik az amerikainál sokkal kisebb védelmi pénzekhez szokott brit költségvetést. Ennek megfelelően az Apache-program kezdettől fogva a politikai viták össztüzében állt, bár sikerült keresztülverni a bevezetését, az ellenzői - befolyásos brit politikusok - ugrásra készen álltak, hogy az eredménytelenség legkisebb jelére is megtámadják és ha lehet, leállítsák a programot.

A típusra frissen kiképzett brit pilóták (és parancsnokaik) pontosan tudták ezt, a gépet végig hímes tojásként kezelték, és a szokásosnál sokkal szigorúbb szabályzatok alapján kellett eljárniuk. És mivel nem polgári célú gépekről volt szó, nem lehetett elkerülni, hogy a típust a harctérre vigyék, ez az ő esetükben Afganisztánt jelentette. Mivel a brit politika a nemzetközi fegyveres szerepvállalást igen költséghatékonyan szerette volna megoldani, ezért az Afganisztánban harcoló brit katonák száma többszörösen alatta volt a harctéri parancsnokok által szükségesnek tartott létszámnak. És mivel hivatalosan nem "háború", hanem "rendfenntartás" volt a feladatuk, ezért a fegyverhasználat szabályait már-már nevetségesen szigorúan határozták meg. Hasonló szabályok természetesen nem kötötték meg a tálibok kezét.

Mindezek eredményeképpen a britek hamarosan a puszta létükért küzdöttek. A fontosabb településeken felállított brit helyőrségek szinte állandó támadások alatt álltak a hét 7 napján, a nap 24 órájában. A brit egységek nemhogy az újjáépítést felügyelték és jó kapcsolatokat építettek volna ki a helyiekkel, de szinte a lábukat sem tudták kitenni a helyőrségeikből. A tálibok mind emberben, mind lőszerben szinte kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkeztek. Sok olyan időszak volt, amikor a britek legfontosabb gondja egyszerüen csak az volt, hogy élelmet és lőszert juttassanak el a helyőrségeikbe, valamint időnként cserélni tudják az állandó harcban álló katonákat.

Készülődés és elvárások

A reménytelennek tünő helyzetben a kifejezetten közvetlen légi támogatásra tervezett Apache megvásárlása kapóra jött a hadvezetésnek. A frissen kiképzett pilótákkal és vadonatúj gépekkel felálló egységeket a megfelelő harckészültségi szint (2004. szep­tember 16-án történő) elérése után már 2005 májusában Afganisztánba vezényelték, hogy próbáljanak enyhíteni a súlyos harci helyzeten.

Az Apache képességei valóban nagyon komolyak, és a gépnek jelentős a tüzereje. A jelen cikk témájául szolgáló fegyver, az AGM-114 Hellfire levegő-föld rakétával kapcsolatban azonban az áttelepülő egységeknek volt egy igen nagy hiányosságuk: amikor az áttelepülésről szóló parancsot megkapták 2005 elején, addig csak szimulátorban gyakorolták a bevetését, élőben nemhogy nem lőttek még vele, de még csak nem is láttak ilyet közelről. 2005 elején lóhalálában azért szerveztek a számukra egy éleslövészetet Ománban, de hát mindannyian tudták, hogy ez csak amolyan szépségtapasz, a megfelelő eljárások kidolgozására nem nagyon maradt idejük.

Az előzetes elképzelések szerint az Apache-ok feladata elsősorban a Chinookok kísérete és védelme, ill. a szárazföldi egységek közvetlen légi támogatása volt. Helmand tartományban többféle ellenséges fegyverre lehetett számítani: kézifegyverekre, géppuskákra, nehéz géppuskákra, RPG-kre, csöves légvédelmi fegyverekre és vállról indítható légvédelmi rakétákra is.

Ezek közül a legnagyobb veszélyt a csöves légvédelmi rendszerek jelentették, ám ezek üzemeltetéséhez képzett személyzetre volt szükség, valamint sok lőszerre és gyakran cserealkatrészekre. És akármennyire is félelmetesnek tünnek ezek a fegyverek, a pilóták tudták, hogy valójában nem is olyan könnyü lelőni egy mozgó helikoptert, ha az folyamatosan változtatja a sebességét, magasságát és repülési irányát. A légvédelmi lövésznek tudnia kell, hogy az általa kilőtt lövedékek 3-4 másodpercig is repülnek a levegőben, mire elérnek a helikopterhez. A célzás pillanatában tehát azt kell a lövésznek megtippelnie, hogy hol lesz a célpontja 3-4 másodperc múlva.

 Egyenes vonalú egyenletes mozgást végző helikopternél ez persze nem gond, minden más esetben komoly fejfájást eredményez a dolog. Nyomjelző lövedékek használatával gyorsan helyesbíthető a célzás (különösen éjszaka), hiszen a lövész számára jól látszanak a kilőtt lövedékek. És az sem árt, ha a lövész tisztában van vele, hogy az Apache olyan célpont, amely vissza is tud lőni. Ugyanez a szituáció az Apache-személyzetek részéről úgy egyszerüsödött le, hogy mindennek az a kulcsa, milyen hamar derítik fel az ellenséges légvédelmi fegyvert. Ha hamar, jó esélyük van védekezni és visszatámadni. Ha nem, akkor adott esetben a szerencse is igen komoly tényezővé lép elő a harcban.

Afganisztán, Now Zad

Történetünk szempontjából a legfontosabb helyőrség a Now Zad nevet viselte.

Az elfogott rádióüzenetekből a brit hadvezetés számára kirajzolódott a tálibok terve Now Zaddal kapcsolatban: minden addiginál erősebb támadást intézni a város ellen. A támadás célja kettős: vagy sikerül elfoglalni a helyőrséget, vagy ha nem, akkor megölni vagy súlyosan megsebesíteni minél több brit katonát, hogy azokért a britek kénytelenek legyenek mentőhelikoptert indítani - és ha a helikopter megérkezik, akkor azt lelőni. Pontosan tudták, hogy ha elég nagy károkat okoznak az ellenfelüknek, akkor az otthoni közvélemény nyomására azok kénytelenek lesznek végül kivonulni Afganisztánból. A jelentések szerint vállról indítható légvédelmi rakétákra is lehetett számítani, sőt, egy csöves légvédelmi gépágyú is bujkált valahol a környéken. A már egy hónapon át mindennapos tüz alatt álló helyőrségnek sürgősen utánpótlásra volt szüksége.

Két chinooknyi rakományt kellett eljuttatni a helyőrségbe valahogy. Az Apache-ok feladata a szállítóhelikopterek védelme volt.

Az akció jól indult. A terv szerint a sötétség leple alatt a Chinookok megközelítették a leszállóhelyet, és villámgyorsan kirakták a rakományukat. A müveletben már igen nagy gyakorlatot szerzett brit katonáknak kevesebb mint egy percre volt szükségük a helikopter kiürítéséhez.

A fedezetet nyújtó két Apache a leszállóhely fölött körözött, az egyik balra, a másik jobbra. Infrakameráikkal a környéket pásztázták, készen arra, hogy az ellenséges mozgás legapróbb jelére is tüzet nyissanak.

A helyőrség katonáit jó előre tájékoztatták az akció pontos idejéről. A megadott időpontban kinyílt a helyőrség kapuja, és négy jármü teljes gázzal elindult a közeli leszállópont felé, hogy behordják az utánpótlást a helyőrségen belülre. A Chinookok közben nagy porfelhő kíséretében felszálltak, és teljes gázzal elindultak hazafalé. Egyetlen lövés sem dördült, az akció idáig teljes sikerrel zajlott.

A lövésekre persze nem kellett már sokáig várni. A helikopterek zaja által felriasztott táliboknak csak néhány percre volt szükségük, hogy előszedjék fegyvereiket a rejtekhelyeikről és tüzet nyissanak. A sötét éjszakában pillanatokon belül komoly tüzharc alakult ki. A helyőrségben szolgálatot teljesítő légi irányító (JTAC = Joint Terminal Attack Controller - egyesített végtámadás-koordinátor) katona kétségbeesetten kért légi fedezetet. A helyőrség északkeletről tüz alá került, amely olyan erős volt, hogy az északkeleti őrtoronyba nem lehetett felmenni, hogy visszalőjenek onnan.

Az egyik Apache (hívójele Wildman 50) elindult északi irányba, hogy felderítse a megadott helyszínt. Ám nem láttak semmit. A helikopter közeledtére a tüzelés abbamaradt. Éppen jelezni akarták ezt a JTAC-nek, amikor a sötétben balról, nyugati irányból váratlanul nyomjelző lövedékeket pillantottak meg. A lövedékek az infrakamerán nem látszottak. Mivel a nyomjelző lövedéknek a hátsó fele izzik, ez csak egyet jelenthetett: a tüzelés a helikopter ellen irányult!

A légvédelmi gépágyú

A pilóta folyamatos vörös csíkot látott a levegőben, mint egy lézersugár. A légvédelmi gépágyú megállás nélkül tüzelt. A vörös csík egyelőre jóval az Apache előtt nyúlt fel az égbe, de váratlanul megmozdult, és mint egy ostor elindult a helikopter felé. A pilóta később így mesélt az élményről: "Nem volt időm reagálni. Alig 1500 méternyire keletre voltunk a légvédelmi ütegtől, és az első tüzmegnyitást követően kb. másfél másodperc múlva már el is ért minket a vörös csík. Mintha egy nagy, izzó vörös légi ostorral egyenesen miránk csaptak volna. Ösztönösen behúztam a nyakam a páncélmellénybe és résnyire szükítettem a szemem, hogy ne repüljön bele törmelék, ugyanis biztos voltam benne, hogy találatot kapunk. A lentről és balról érkező lövedékek az ablakom mellett húztak el, de olyan közel, hogy fogalmam sincs, hogyan történhetett, hogy nem tépték szét a rotorlapátokat odafent. Még sosem lőttek rám légvédelmi ütegből, legalábbis nem ilyen pontosan. Mit mondjak, dermesztő élmény volt."

A pilóta élesen kifordult jobbra, miközben őrülten kereste, honnan jön a nyomjelzőlövedék-folyam. Kb. három másodperc múlva a tüzelés abbamaradt. A légvédelmi gépágyú kezelője okos volt. Felmérte, hogy az első sorozatával célt tévesztett (ha csak hajszál híján is), és nem akart feleslegesen tüzelni, hogy ne fedje fel a hollétét.

A macska-egér harc kezdetét vette. Az Apache leírt egy 180 fokos fordulót, és az ellenfelét kereste. A tálib odalent pedig a megfelelő pillanatra várt, hogy újra tüzet nyithasson. És úgy tünt, hamarosan eljön az ő ideje, az éles forduló közben a helikopter ugyanis nagyon lelassult, már csak alig 100 km/h sebességgel repült déli irányba. De nem volt idő felgyorsulni, mert a légvédelmi gépágyú ismét tüzet nyitott.

Az első alkalommal a tálib kicsit rosszul becsülte meg a helikopter repülési magasságát, valószínüleg ezért lőtt mellé. De tanult a hibájából, és másodszorra nem hibázott. A tüzvörös sugár ismét az Apache felé kúszott, és a pilóta tudta, hogy ez most tényleg találni fog. Hozzávetőlegesen 2-3 másodperc állt a rendelkezésére, hogy csináljon valamit. Hirtelen ötlettől vezérelve hüvelykujja egyetlen mozdulatával lefelé csapta az Apache törzsének hátsó részén található két jókora vízszintes vezérsíkot. A vezérsíkokat normálisan a repülésvezérlő rendszer automatikusan állítgatta, de a pilóta drasztikus inputjára az automatika azonnal kikapcsolt. A vezérsíkok ütközésig lecsapódtak, és mint két hatalmas törzsféklap, érezhetően lelassították a helikoptert.

A tüzvörös csík ebben a pillanatban elhúzott a gép orra előtt, de olyan közel, hogy a nyomjelző lövedékek fénye bevilágította a pilótafülkét. A fékezés mentette meg az Apache-ot. Ha nem fékeznek, a lövedékek pontosan eltalálták volna a gépet, és ezekből három-négy találat is bőven elég lett volna. A tálib odalent nagyon értette a dolgát. A lőtávot tökéletesen becsülte meg, és az előrecélzás mértéke is tökéletes volt. Csak egy icipicit tévedett a hirtelen fékezés miatt, amire nem számíthatott.

Itt valami nagyon nem stimmelt. A pilóta és az operátor hirtelen egyszerre kiáltott fel: "Éjjellátója van!"

Zuhanás a sötétben

A pilóta agyában vadul pörögtek a gondolatok: "A tálib pontosan lát minket a sötétben is. Két alkalma volt már, hogy belője magát. Eddig változtattunk sebességet, repülési irányt és távolságot, ezekkel még egyszer már nem érdemes próbálkozni. A repülési magasságot viszont még nem változtattuk meg!"

A gondolatot azonnal tett követte. Ütközésig jobbra kitérített botkormánnyal az Apache a jobb oldalára dőlt, és süllyedni kezdett lefelé, mintha oldalt lecsúszott volna egy láthatatlan domb tetejéről. A gravitációnak engedelmeskedve fokozatosan nőtt a sebessége, és a gép lassan újra leírt egy 180 fokos fordulót, s ismét észak felé fordult. A szabadjára engedett vízszintes vezérsík végül befordította a helikoptert, így az egy idő után már orral lefelé száguldott lefelé ugyanabban a nagyon meredek szögben. Alig 160 méteren a pilóta hasra húzta a botot, és felrántotta a kollektív kart. Az Apache elkezdett kijönni a zuhanásból, de a lendület még továbbvitte lefelé.

Ebben a pillanatban a légvédelmi gépágyú ismét tüzet nyitott. Ezúttal pontosan abba az irányba állt a csöve, amerre a helikopter volt. A pilóta így mesél az élményről: "Kinéztem balra, és azt láttam, hogy pontosan szembenézek a nyomjelző lövedékekkel. Mint amikor az ember pontosan belebámul egy vörös lézersugárba. Azonnal a lézersugár kiindulópontjának közepére irányítottam a célkeresztet. A jobb szememen lévő monoklin át az éjjellátóval tisztán láttam egy banán alakban ívelő épületsort. Tőle közvetlenül nyugatra volt egy kétszintes épület, és ennek a tetején egy sötét, négyszögletes objektum. Onnan jött a tüzfolyam. Szemernyi kétségem sem volt. Megtaláltam az ellenfelemet."

Az Apache olyan gyorsan süllyedt, hogy azok a lövedékek, amelyek kilövésükkor éppen a helikopter felé irányultak, már jócskán célt tévesztettek, mire elértek a helikopterig. A vörös tüzfolyam ezúttal messze a magasban haladt el az Apache farka mögött. A célkereszt azonban stabilan a ház tetején sötétlő objektumon nyugodott. Pár másodperc és megfordulnak a szerepek: a vadból vadász lesz és fordítva.

A célpont visszalő

A pilóta hüvelykujjának egyetlen mozdulatára az Apache orra alatt eddig tétlenül pihenő 30 mm-es gépágyú megkapta a célkereszt által meghatározott irányt, és fürgén balra lendült. Aztán..."Limits" - ez a felirat villant fel a pilóta monoklijának alsó részén. Az Apache olyan gyorsan haladt északi irányba, hogy a gépágyúja nem tudta már követni a tőle nyugat-délnyugatra lévő célpontot, mert elérte a forgási tartománya szélét. Muszáj volt legalább egy kicsit az egész helikopterrel a célpont felé fordulni.

Csakhogy abban a pillanatban vízszintesen repültek, és a nyomjelző lövedékekből álló tüzsugár bár lemaradt egy kicsit, de hátulról máris üldözőbe vette az Apache-ot.

Ismét manőverezni kellett, nem volt idő szembefordulni a céllal. A pilóta keményen balra és hátradöntötte a botot, és felrántotta a kollektív kart. Az Apache balra dőlt, és felvágta az orrát, a hajtómüvei felsivítottak. Emelkedni kezdett, és közben balra, északnyugati irányba fordult.

Ismét megúszták. A tüzsugár, bár emelkedett egy kicsit, de ártalmatlanul elhaladt a helikopter alatt. Az Apache orra ezúttal azonban már félig a célpont felé mutatott. A Limits felirat eltünt, a pilóta így vízszintesbe hozta a gépet, és tüzet nyitott.

Az Apache orra alatt felugatott az M230-as gépágyú, rettentő ereje jól érezhetően megrázta a gépet, a személyzet a talpával szinte minden egyes lövést érzett. Elsőre egy húszlövéses sorozat ment ki.

Az infrakamera a célpontként kijelölt épületet és a tetején sötétlő négyszögletes objektumot mutatta. A tetőn és környékén jól látszottak a becsapódott és felrobbant 30 mm-es HEDP (High Explosive Dual Purpose = kettős célú robbanó lövedékek) által generált hőfoltok. A becsapódó lövedékek jókora faldarabokat hasítottak ki az épület tetejéből és a környező falakból, de a közvetlen találat ellenére nem lehettek biztosak abban, hogy elég hatásosak. Mivel a sötét, négyszögletes objektumon továbbra sem látszott különösebb sérülés, ezért arra a következtetésre jutottak, hogy lehetséges, az csak egy felállított álcaháló sátor, ami alatt (valószínüleg) egy orosz gyártmányú ZSU-23-2-es légvédelmi gépágyú lapul. És az álcaháló miatt nem lehetett látni, hogy mennyire sérült (ha egyáltalán) a fegyver.

Csak egyetlen módja volt annak, hogy garantáltan megsemmisítsék. Ki kellett rá lőni egy Hellfire-t.

Váratlan nehézségek

Rádión tisztázták a helyzetet a JTAC-kel, és azt is világossá tették, hogy fogytán már a helikopterek üzemanyaga, így hamarosan vissza kell térniük a bázisra.

A Wildman 51 hívójelü Apache viszont éppen északkeletre járt a célponttól, míg a helyőrség éppen a célpont túloldalán, attól délnyugatra helyezkedett el. Innen tehát nem indíthattak rakétát: a robbanás a brit katonák irányába szórta volna a törmeléket, arról nem is beszélve, hogy ha bármilyen müszaki hiba merül fel a rakétával repülés közben, akkor az ne úgy történjen, hogy az éppen a helyőrség irányába száguld. Ehhez tovább kellett repülni, hogy nyugat felől indítsák a rakétát.

Az Apache elhúzott tehát nyugati irányba, majd visszafordult, és befogta a célt. Minden ideális volt, már csak annyi kellett a rakétaindításhoz, hogy a JTAC is engedélyezze.

A JTAC azonban váratlanul visszatáncolt. Azt kérte az Apache-személyzettől, hogy várjanak, amíg az embereit erős fedezékbe parancsolja.

Pedig erre nem volt idő. Az Apache nem állhatott meg egy helyben (ha élni akartak), és ahhoz sem volt kedvük, hogy még egy kört tegyenek a város fölött. Jobb híján cikcakkban ide-oda repült északnak meg délnek, ügyelve arra, hogy a helikopter orrára szerelt kamera folyamatosan befogva tartsa a célpontot. De így is fokozatosan egyre közelebb került a célhoz. A pilóta megítélése szerint ennyi idő alatt már bőven fedezékbe lehetett vonulni, úgyhogy rádión rászólt a JTAC-re: "Itt Wildman 51. Kérek engedélyt a tüzmegnyitásra!"

A JTAC válaszára (akinek Widow 71 volt a hívójele) azonban a legkevésbé sem voltak felkészülve: "Itt Widow 71. A parancsnokom tudni akarja, mennyi a biztonsági távolság!"

A biztonsági távolság az a (robbanás középpontjától mért) szakasz, amelyen túl már biztosan nem tesz kárt senkiben a fegyver. A probléma csak az volt, hogy a brit hadsereg légiereje még nem adott ki hivatalos adatot a Hellfire-ra vonatkozóan - ennyire újnak számított ez a fegyverrendszer. "Widow 71, itt Wildman 51. Nincs ilyen adatunk. De nem olyan vészes a dolog. Bőven elég, ha az északkeleti őrtoronyban lévő katonán van sisak."

Volt egy kis szünet, majd a JTAC kitérő választ adott: "Alig 200 méternyire vagyunk a célponttól, és a parancsnokom nagyon aggódik, hogy kívül vagyunk-e a biztonsági távolságon!"Erre nem lehetett értelmesen válaszolni. Egyébként is nagyon megközelítették már a célpontot, és az üzemanyag is vészesen fogyott. És a pilóta akármennyire is biztos volt a dolgában, a földiek engedélye nélkül nem lőhetett. Jobbra döntötte a gépét, és széles ívben kifordult dél felé. Miközben átrepült a helyőrség fölött, rádión közölte, hogy megszüntetik a harcérintkezést, és mivel üzemanyaguk fogytán, megkezdik a visszatérést a bázisra.

Indulhat a Hellfire!

A JTAC már-már hisztérikusan kiáltotta bele a rádióba: "A parancsnokom azt akarja, hogy semmisítsétek meg azt az épületet!"

Patthelyzet. Most mit tegyenek? Wildman 51 pilótája vett végül egy nagy levegőt, és utoljára megpróbálta: "Widow 71, itt Wildman 51. Nyugi, minden rendben lesz. Ha féltek, vonuljatok fedezékbe. Dél felől jövök, és észak felé indítom a rakétát, a robbanás nem felétek fog irányulni. Ki akarjátok iktatni azt az épületet vagy sem?"

Más szavakkal: döntsétek már el végre, hogy mi legyen!

Pár másodperc múlva megérkezett a JTAC válasza: "Itt Widow 71. Tüzmegnyitás engedélyezve!"

A dél felé haladó Wildman 51 éles fordulóval visszafordult északnak. Újra be kellett fogni a célt, amelyet korábban "elengedtek", amikor elindultak hazafelé. Ám amikor az operátor be akarta fogni a célt, kiderült, hogy az épület ebből az irányból nézve csak alig üt el a háttértől, és a kis kontraszt miatt az automatika bizonytalankodott - hol megfogta a célt, hol elengedte, de nem volt képes arra, hogy magától befogva tartsa.

Pedig muszáj volt biztosra menni. Ez volt az első éles brit Hellfire-indítás, ráadásul úgy, hogy a lentiek már most is halálra voltak rémülve. Ha ezt most elszúrják, soha többet nem kapnak engedélyt.

Kifordultak tehát, visszarepültek egy kicsit délnek, majd újra megfordultak, és újra megpróbálkoztak a rárepüléssel és célbefogással. Az automatika ezúttal sem talált elég kontrasztot ahhoz, hogy "megfoghassa" a célt. Az operátor hirtelen ötlettől indíttatva manuálisan oldalt tolta a célkeresztet, egészen a szomszédos épületig. Annak a sarka már elütött annyira a háttértől, hogy az automatika ezt már stabilan "meg tudta fogni". Csak hát nem ez volt a célpont.

Szerencsére létezett egy olyan célzási üzemmód, ahol a célkeresztet el lehetett tolni az automatika által fixen befogott ponthoz képest, és az így "eltolt" pont ellen történhetett a fegy­veralkalmazás. Az operátor a célkeresztet így szépen visszavitte a célpontra, majd egy gombnyomással a rendszer tudtára adta, hogy ez az a pont, amit szeretne megsemmisíteni.

Még egy utolsó megerősítés rádión a JTAC-től, és a Hellfire tompa hussanással az útjára indult. A programjának engedelmeskedve előreiramodott, majd emelkedni kezdett. A pályája csúcspontján vízszintesbe állt, így haladt előre egy kicsit, majd a célhoz közelítve hirtelen zuhanórepülésbe váltott. Mivel eredetileg tankok ellen tervezték, ennek a repülési profilnak az volt az értelme, hogy a célpontot felülről találja el, ahol a legvékonyabb a páncélzata.

A célkereszt végig rezzenéstelenül pihent a célponton. Aztán a rakéta becsapódott, és az infrakamera képe teljesen kifehéredett a robbanás hőjétől.

Pár másodperccel később a JTAC megerősítette a találatot. Az épület megsemmisült.

A két Apache már húzott is vissza déli irányba a bázisuk felé. De egy feladat még hátravolt: "Widow 71, itt Wildman 51. Történt nálatok bármilyen károkozás?"

A JTAC megkönnyebbülten felelt: "Itt Widow 71. Negatív, csak egy nagy durranást hallottunk."

"Itt Wildman 71. Add tovább ezt az információt a többi JTAC-nek mihamarább!"

"Itt Widow 71. Vettem. És remélem, ma este már nem látunk többet benneteket."

Erre muszáj volt valami tökös macsó választ adni: "Itt Wildman 51. Vettem. Ha mégis valami gáz lenne, csak hívjatok, és mi jövünk."

Serflek Szabolcs