Embervadászat IV.

A Night Stalkers kijelölt állománya Szomáliába érkezésüket követően megkezdte az ismerkedést a fővárossal és a környező területekkel. Először nem tünt igazán veszélyesnek az ország, azonban hetek múltával ez megváltozott. A gyakorló repülések, majd a fogolyejtő bevetések alatt több esetben rájuk lőttek, de ezek nem okoztak kárt, és csak néhány könnyebb sérülés történt.

A forgószárnyasokat sokáig sérthetetlennek hitték a katonák. Mindez egy csapásra megváltozott, amikor a 101. ezred UH-60-asát lelőtték egy RPG-vel. Ugyanakkor ezután is úgy vélelmezték, hogy az csak egy balszerencsés eset volt. Mindenki úgy gondolta, hogy egy mozgó helikopter ellen nem irányított rakétával minimális az esélye a találatnak. Ráadásul a földről visszaverődő kiáramló forró gázok súlyos sérülést okoznak a kezelőnek, ha felfelé végzi el az indítást. Ha mégis túlélné, akkor pedig a rakéta hajtómüvének füstje alapján gyorsan megtalálnák a kezelőjét, és azonnal tüzet nyitnának az önvédelmi géppuskákkal. Mindezeken túl a hírszerzés szerint kevés ilyen fegyverrel rendelkeztek a szomáliaiak. Ma már tudjuk, hogy ezeket 200 dollárért árulták nagy mennyiségben a helyi piacon, és a csata két napján 2-300-at használtak fel.

Azt sem tudták, hogy Aidid harcosai komoly előkészületeket tettek arra, hogy helikoptereket lőjenek le. Az elhatározásuk elsődleges motivációja az volt, hogy az amerikai katonákat megfosszák a légi támogatás lehetőségétől. Egy gép lezuhanását követően a harctevékenységüket megszakítanák, erőiket a mentésre összpontosítanák. Ezért nem tudnának gyorsan távozni, a szomáliaiaknak lenne elegendő idejük, hogy nagyobb létszámban mozgósítsák a harcosaikat, akik a város utcáin rákényszeríthetik a saját harcmodorukat a katonákra, és nagy veszteségeket okozhatnak. A helikopterek lelövésével egyben meg akarták bosszulni az AH-1F Cobrák által korábban végrehajtott támadást.

Az amerikaiak ezzel nemcsak azért követtek el óriási hibát, mert sok helyi halt meg, hanem azért is, mert többen közülük olyan mérsékelt törzsi vezetők voltak, akik Aididdel szemben az ENSZ-békefenntartókkal való békés megegyezést szorgalmazták. A haláluk a radikális irányvonal képviselőit erősítette meg.

Azonban a helikopterek lelövéséhez elvileg nem volt megfelelő fegyverük, hiszen a békefenntartók korábban felkutatták és megsemmisítették a légvédelmi eszközöket. Egyetlen lehetőségként az RPG-7-es kézi páncéltörő rakéta alkalmazása maradt. Először fákról, háztetőkről vagy nagyobb gödrök, árkok mellől akarták alkalmazni a fegyvert, hogy megóvják magukat a kiáramló gázok hatásaitól. Végül egy átalakított változat használata mellett döntöttek. Azt is megtervezték, hogy a ruhájuk alá rejtik a RPG-t, vagy a földre feküdve, faágakkal álcázva várnak a kedvező alkalomra.

Időközben volt idejük megfigyelni, hogy az MH-60-asok milyen harceljárást alkalmaznak. Általában a katonák kirakását követően két helikopter a harcterület felett körözve biztosította a tevékenységet. Így kiszámítható volt, hogy ha a rangerek behatolnak a városba, akkor alkalmuk lesz az alacsonyan repülő helikopterek elleni támadásra.

Minderről a Night Stalkers pilótái mit sem sejtve készültek az újabb feladatokra. Október 3-án Michael Durant főtörzszászlós bement a parancsnoki központba. A vasárnapra való tekintettel nem volt betervezve harcfeladat, a pilóta azonban annak a négygépes rajnak volt a parancsnoka, amely a bevetéseken a ranger biztosító erőket szállította. Ezért részt kellett vennie egy eligazításon, hogy felkészüljön a következő heti gyakorlatokra. Ekkor tudta meg, hogy hamarosan bevetésre kell indulniuk. Meglepődött, és azonnal konstatálta, hogy Mogadishu legveszélyesebb részén volt a kijelölt célobjektum.

Gyorsan felkészültek a bevetésre, a katonák is elhelyezkedtek a helikopterekben. A Durant vezette MH-60-as összesen 18 rangert szállított, köztük a biztosító erők parancsnokát, Steele századost. Ilyen létszámú felfegyverzett katona nagyon leterhelte az MH-60-ast, és alig fértek el, de végül is ez nem okozott gondot.

Kezdetben minden a tervek szerint ment, az általa irányított raj összes gépe kirakta a rangereket. A Super 64-es, 65-ös, 66-os, 67-es helikopterek tervezett feladata ezzel véget ért. Elrepültek az északi városrész felé, ahol nagyobb magasságban várakoztak. Két másik MH-60-as, a Super 61-es és 62-es maradt a célépület feletti légtérben, hogy tüztámogatást nyújtsanak szükség esetén.

A Super 61-es lelövésének ténye nagyon megdöbbentette Durant főtörzszászlóst. Pár perccel később utasítást kapott a parancsnoki helikopterről, hogy vegye át a lelőtt gép szerepét a biztosításban. Miután visszatért a Fekete Tengernek nevezett negyed fölé, folyamatosan nagy köröket repült. A helikopterből a lehető legnagyobb területen próbálták megfigyelni az alattuk zajló eseményeket. Akkorra ugyanis a földi erők már elindultak a Super 61-es roncsa felé, és szinte senki sem tudta igazán, ki merre van éppen. Megpróbálták az ellenséges fegyvereseket is kiszúrni, azonban az utcákba csak másodpercekre lehetett belátni 120 km/h sebességnél. A Minigun géppuskákkal is azért nem tüzeltek, mert féltek, hogy a zürzavarban esetleg saját katonákban tesznek kárt. Később Durant megbánta, hogy nem használták a fegyvereket, mert ezzel talán elrettenthette volna a szomáliai harcosokat.

Három kört tett meg, amikor úgy érezte, mintha autóval bukkanóra hajtott volna, egy RPG eltalálta a faroktartót. A rakétás támadást valószínüleg ugyanaz a fegyveres csoport hajtotta végre, amely a Super 61-est is lelőtte. Egy szük utcában megvárták, amíg elrepült felettük az MH-60-as. A légi cél ellen átalakított fegyvert használtak. Az indítócső végére egy fémlemezt hegesztettek, ez megóvta a kezelőt annak ellenére, hogy felfelé lőtte ki a rakétát.

Közvetlenül az RPG-találat után a helikopter irányítható maradt, mégis megszakították a harcfeladatot, és elindultak a repülőtérre. Néhány másodperc elteltével azonban levált a farokrotor és a faroktartó egy része, a helikopter forogni kezdett a függőleges tengelye körül. Ekkor 25-30 m magasan lehettek, és csak egy dolgot tehettek, leállították a hajtómüveket. Ezt követően ugyan már valamelyest újra irányítani lehetett az MH-60-ast, viszont nem volt, ami a levegőben tartsa őket. A gép egy épületekkel, falakkal körülvett területre zuhant le, szerencsére közel vízszintes helyzetben, a futómü kerekeire. Emiatt mindenki túlélte a zuhanást, de súlyos sérüléseket szenvedtek. A két pilótát jobban megóvta az energiaelnyelő ülés, bár Durantnak eltört a combcsontja, és a háta is nagyon fájt. A másodpilóta szintén lábsérülést szenvedett, de a két fedélzeti lövész súlyosabb állapotban volt. A földet érést követően Durant 2-3 percre elvesztette az eszméletét. Miután magához tért, látta, hogy Ray Franks másodpilóta saját erőből kiszállt a helikopterből. Durant később nem tudta megmondani, miért, de levette az óráját és a sisakját. Ki akart szállni, de a fájdalom miatt erre nem volt képes. Elővette az MP-5-ös géppisztolyát, mert látta, hogy több helyi is közeledik. Rájuk lőtt, ezzel egy időre elhárította a veszélyt. Nyugodt maradt, mert azt hitte, hogy a földi erők gyorsan biztosítják a környéket, és jármüvel kiviszik őket. Nem volt tisztában azzal, hogy milyen kétségbeejtő helyzetben voltak a többiek is.

A fölötte elrepülő Super 62-es helikopterből látták, hogy mozgás van a roncsban. A parancsnokokkal egyeztettek, és a két Delta operátornak engedélyezték, hogy a földön segítséget nyújtsanak a túlélőknek. 100 m-re ugrott ki a két katona, mintegy másfél méteres magasságból, de a felkavart porban nem tudták, merre is kell elindulni. Az MH-60-as pilótája mutatta nekik a kezével a helyes irányt.

A roncs nehezen megközelíthető helyen volt, de átverekedték magukat az akadályokon. Az érkezésük után óvatosan kiemelték a pilótát, de számára így is nagyon fájdalmas volt. A két katona nagyon profinak és nyugodtnak tünt, nem látszott rajtuk pánik. A pilóta azt hitte, vége a megpróbáltatásoknak, nem tudta, hogy csak ketten jöttek értük.

Egy falhoz támasztották, odaadták neki az MP-5-öst, és a személyzet több tagját is mellé helyezték. Durant a gerincsérülés miatt nem tudta a törzsét megmozdítani, csak a véres ruházatú Bill Clevelandet látta, aki időnként összefüggéstelenül beszélt.

Shughart és Gordon a négy mozgásképtelen sérültet nem tudta kijuttatni, mivel falak és épületek vették őket körül. Ezért ők is csak a felmentő erőkben bízhattak.

A lezuhanást követően a szomáliaiak között hamar híre ment, hogy a roncsot kevesebben védik, mint a másik helyen. Ezért sokan indultak el, hogy a magasból a porba hullt, a gyülölet tárgyának számító helikopternél lévő amerikaiak ellen harcoljanak, és megöljék őket. Durant ebből annyit érzékelt, hogy tüzharc egyre hangosabbá vált. Még egy kézigránát is a közelébe esett, de a robbanás nem okozott sérülést.

Két MH-6-os is megpróbált segítséget nyújtani, a másodpilóták az M16-os gépkarabélyokkal lőtték a fegyvereseket, de olyan hevesen tüzeltek rájuk, hogy parancsot kaptak a távozásra. A Super 62-es helikopter maradt csak a közelben, de nagy sebességgel repült, hogy megnehezítsék a földről tüzelő fegyveresek dolgát. A Minigun géppuskákkal tartották távol az egyre növekvő tömeget.

Durant az MP-5-össel két tárat is kilőtt azokra, akik meg akarták kerülni a roncsot. Hamarosan hallotta, hogy az egyik Delta katona felkiált, hogy eltalálták.

Ezt a Super 62-es helikopterből is látták, melyre többször rálőttek RPG-vel. Sok rakéta húzott el a közelükben, némelyik a levegőben robbant fel, és lövedékek is kopogtak a törzsön. A gép nagy veszélyben volt a 10-20 m-es magasságban. A pilótát többször elvakította a nap, ahogy körözött. Hiába repült mintegy 180 km/h sebességgel, az alacsony magasság miatt végül ezt a gépet is eltalálta egy RPG. Emiatt azonnal kiváltak a harcból, odalent légi fedezet nélkül maradtak.

A másik Delta katona odament Duranthoz, megkérdezte tőle, hogy van-e még fegyver a gépben, mert kifogyott a lőszere. Miután megtudta, hogy a fedélzeti lövészeknek volt M16-osa, ezekért vissza is ment. Szintén útmutatást kért ahhoz, hogyan használja a segélykérő rádiót. A hívására azonban azt a választ kapta, hogy a felmentő erőknek időbe telik odaérni.

Duranthoz még egyszer visszament, átadott neki egy CAR-15-ös gépkarabélyt. Ezt követően jó szerencsét kívánt, és a roncshoz sietett. Az egyetlen védő a végén már csak a pisztolyával harcolt. Durantnak úgy tünt, mintha egy lőtér mellett lenne, ahol egy egész zászlóalj tart lőgyakorlatot. Ez több percig tartott, majd csend lett, csak a tömeg hangját hallotta.

A CAR-15-össel több lövést leadott a bádogfalra, mely mögül hangokat hallott. A roncson is átmászott néhány szomáliai, akikre szintén rálőtt. Azonban neki is kifogyott a lőszere, és tudta, hogy csak a legrosszabbra számíthat. Bár volt egy pisztolya is, de arról megfeledkezett. Ez volt a szerencséje, mert ha fegyverrel a kézben fogadja az őrjöngőket, akkor biztosan lelövik. Így is ütni, verni kezdték, eltörték az orr- és az arccsontját.

A túlélőkiképzésen tanultakat egyből hasznosítani kezdte, nem nézett az emberek szemébe, segített levenni a felszerelést, és a ruháját, mivel a mellényének a csatjaival nem boldogultak. A vetkőztetést később egy résztvevő azzal magyarázta, hogy úgy gondolták, jeladó van a pilóták testén. Azonban itt módszeres kirablás történt.

Az együttmüködő szándék ellenére a sérült emberrel brutálisan bántak. A közhangulat teljesen az amerikai ellen fordult, pedig eredetileg azért érkeztek, hogy segítsenek az éhezőkön. A tömeg fel volt bőszülve, mert a fogolyejtő müvelet során sok fegyvertelen civil is életét vesztette, többségüket a helikopterek géppuskái öltek meg. Ráadásul a Minigunok - szépen körülírva - az élettel összeegyeztethetetlen, látványos sérüléseket okoztak.

Durant azt hitte, hogy mindennek vége, de a fegyveresek egyik vezetője rájött arra, hogy egy élő amerikai milyen nagy érték lehet a kezükben. A levegőbe lőtt, hogy nyomatékosítsa az akaratát, így megmentette az agyonveréstől a pilótát. Felemelték a levegőbe, ekkor a combcsontja átszúrta a bőrét. Továbbra is inzultálták, de már védelem alatt állt. Ugyanakkor az elfogóitól átvette egy másik csoport, valósággal elrabolták. Egy épületbe vitték, de 24 óra múlva ismét gazdát cserélt, Aidid emberei kezére jutott. Egy másik helyre vitték, a szállításnál pokróccal takarták le, és ráültek. A fogva tartói nemcsak az amerikaiaktól féltek, hanem a rivális milíciáktól is.

Több napig volt fogságban, az elején előfordult még az is, hogy valaki direkt mellélőtt a szobában. Azzal is fenyegették, hogy meg fogják ölni. A rejtekhelyre tudósítókat hoztak, az általuk készített felvételek gyorsan bejárták a világot. Később javult a helyzet, jobban bántak vele, ételt kapott. Nagy fájdalmai voltak, sokat volt öntudatlan állapotban. A Vöröskereszttől érkezett egy orvos, de a sérülései rendes ellátására az adott helyen nem volt mód. Csak kitisztította a sebeket, de a csonttöréssel nem tudott mit kezdeni.

Egy angol nyelvü rádióadásból értesült, hogy sok társa meghalt, de átfogó képe nem volt a valós helyzetről. A napok múltával a fogva tartókkal együttmüködés és valamilyen kölcsönös elfogadás alakult ki. Levélírásra is engedélyt kapott.

Sokat segített a lelkiállapotán, amikor hallotta a város felett repülő helikopterekből a társai biztatását, hogy nem hagyják magára.11 napi fogság után végül szabadon engedték, mivel jelentős nyomást gyakoroltak Aididre. Kiszabadulását követően azonnal mütétet végeztek el rajta, mert elfertőződtek a sebei. Csak ezután szállították a németországi kórházba repülőgéppel.

Még több napnak kellett eltelnie, amíg teljesen felfogta, hogy már nem volt fogságban. Ekkor tudta meg azt is, hogy ő az egyetlen túlélője a Super 64-es roncsánál történt eseményeknek. Előtte a rádióból már értesült arról, hogy több holttestet visszaadtak, és azonosították őket, de nem tudta, hogy a személyzetének összes tagja és a két Delta operátor életét vesztette. Korábban még reménykedett, hátha valaki elmenekült.

A rehabilitáció után visszakerült az alakulatához, de csak földi beosztásba. A sérüléseiből végül felépült, ebben szerepe volt a kemény sporttevékenységnek. Még a maratoni távot is lefutotta, biztosan ennek is szerepe volt abban, hogy végül ismét visszaülhetett az MH-60-as pilótafülkéjébe. Egészen 2001-ig repült a 160. ezred állományában. A fogság alatt szerzett tapasztalatait átadta másoknak is, mivel olyan oktatófilmben szerepelt, melyet a katonák felkészítésére használnak hasonló esetekre. Jelenleg sérült veteránokat foglalkoztató cégét vezeti, hat gyereke van. Ma is úgy véli, hogy az életét a Randy Shughart főtörzsőrmesternek és Gary Gordon első osztályú őrmesternek köszönheti.

A két Delta operátornak az önfeláldozó cselekedetükért 1994-ben posztumusz odaítélték a legmagasabb katonai kitüntetést, a Becsület Érdemérmet. Az elbírálásnál leginkább Michael Durant beszámolójára hagyatkoztak. Ennek alapján úgy rekonstruálták az eseményeket, hogy Randy Shughart halt meg először, és Gordon volt az, aki a pilótához többször visszament, és nekiadta a CAR-15-öst. A kitüntetés indoklásában is ez a verzió szerepel. A pilóta nem ismerte név szerint a két katonát, de úgy gondolta, hogy Gordont szokta látni a repülés előtti eligazításokon. Azonban egy másik Delta katona úgy emlékezett, hogy Randy hangját hallotta a rádióban. Szerinte Shughart járt rendszeresen a parancsnokságra. Ráadásul Durant egy CAR-15-öst kapott, amely Gordoné volt. A többi Delta operátor szerint ezt soha nem adta volna át másnak, amíg képes a használatára. Az eseményekről készült filmben már ezt a változatot jelenítették meg. Akárhogy is történt, a két Delta operátor cselekedete elismerésre méltó. Önként vállalkoztak a társaik megmentésére egy olyan helyzetben, amelyben szinte semmi esélyük nem volt arra, hogy segítséget kapjanak a túlerő ellen vívott harcban.