„Hol emelkedtünk, hol zuhantunk”

A tizenöt táborlakó - köztük három lány – már a kora reggeli órákban egyen pólóban és sapkában üldögél a sportreptér melletti padokon, kilenc óra magasságában pedig már kezdetét is veszi a légbe emelkedés. Szakács Dávid táborvezető fogad minket a helyszínen, majd rögtön vázolja is, mire számítsunk: „Ezen a héten már 32 órát repültek a fiatalok, összesen 60 órát terveztek. A különböző egészségügyi szürésen átesett jelentkezők a tábor ideje alatt az SF-25C motoros Falkét, a ZLIN-43-as motoros gépet is kipróbálhatják, valamint több katonai gépet is, így a MI-8-as, a MI-17-es, a MI-24-es, valamint az AN-26-os is sorra kerül”, hangsúlyozza a táborvezető, azaz - ahogyan a táborlakók nevezik -, „Szaki”, majd hozzáteszi, a tábor célja kiszürni a potenciális pilótákat. „A kísérők – így többek között Szabó Zsófia, a híres pilóta, Szabó Topi Zoltán őrnagy lánya is – feladata, hogy megfigyeljék, ki mennyire jó csapatjátékos, hiszen ez nagyon fontos szempont a pilóták életében.” Mint mondja, az idei csapat nagyon jó, és „megérdemlik, hogy repüljenek”: kiemeli, színes a társaság, hiszen van közöttük vízi mentő, és van négy nyelven beszélő fiú is. Szakács Dávid számára e tábor nem csupán feladat, hanem egy álom megvalósulása is: a 14 éves kora óta repülő, jelenleg bölcsészhallgató kísérő helikopterpilóta szeretne lenni – az idei táborban ráadásul egy olyan személyiséggel találkozhat, akit példaképének is tekint.

Míg beszélgetünk, Szabó Zsófia a repülés menetét tisztázza a táborlakókkal – rövid koordinálás után már indulhat a következő csapat. „Az a feladatunk, hogy felügyelünk a táborlakókra; mi kísérjük őket ebédelni, a programokra, illetve ha bármi történne, a miénk a felelősség. Hogy lehetsz-e kísérő, az attól függ, mennyire ismered a bázist, a repülést”, magyarázza a 19 éves főiskolás lány, aki azt is hozzáteszi, édesapja eredetileg az öcséit szánta pilótának, ám a fiúk helyett Zsófi akar a pályára lépni és részt venni az NFTC programban. Megjegyzi, a repülés számára szerelem, nem véletlen hát, hogy már kisgyermekként sem okozott gondot egy-egy légi utazás. Zsófi hozzáteszi: él-hal a MI-24-esekért.

A tizenöt fiatal olykor kettesével, olykor hármasával, de van, hogy egyedüli utasként indul repülni, és miközben várakozunk, megtudjuk, hamarosan illusztris vendég látogat el a táborlakókhoz: a 87 éves veterán Puma pilóta, Frankó Endre érkezik a reptérre, hogy megossza tapasztalatait és világháborús emlékeit a fiatalokkal, és persze azért is, hogy repüljön – Szakács Dávid a délelőtt folyamán többször nyomatékosítja: nagyon izgul. „Azt hiszem, életem egyik legjobb élménye lesz, hogy vele repülhetek egy gépen”, mondja.

Mialatt a következő társaság felszállására várakozunk, Korozs Márk táborlakóval elegyedek szóba, aki immár második alkalommal érkezett a táborba. Nem meglepő: ő is pilóta szeretne lenni. A Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem had- és biztonságtechnikai mérnöki szakának hallgatója már otthonosan mozog a táborban. Mint mondja, tavalyról több barátot szerzett, ráadásul a gépeket is ismeri már. „A kedvenc repülőm a ZLIM, ráadásul idén már mi magunk is vezethettük”, meséli. A táborlakót a mindennapokról faggatom, Márk pedig elmondja, elméleti oktatásban is részesülnek, ám most elsősorban a repülés gyakorlata lebeg a szemük előtt. „Hat órakor van általában az ébresztőnk. Ezt követően megreggelizünk, majd kisétálunk a sportreptérre. Délelőttönként Falkékkal és a ZLIN-nel repülünk, délutánonként pedig különböző programokon, így például csapatlátogatáson - tegnap például Kecskeméten voltunk és AN-26-ossal repültünk - veszünk részt, ma délután pedig MI-24-essel fogunk repülni. Vacsora után általában szabad programunk van, ilyenkor sportolunk, utána pedig a Kanyar nevü kocsmában tartunk ismerkedő estet”, mondja nevetve.

A reptérre eközben megérkezik Frankó Bandi bácsi, akit érkezése után pár perccel máris a ZLIN ülésén találunk - Szakival egyetemben. Míg a veterán repül, addig a csapat a Szandaszőlősi Repülőmúzeum melletti sportreptéren várja be a pilótát, ahonnan – még egy plusz repülés után – közös ebédre invitálják.

A Puma pilótájával a kora délutáni órákban a MH Összhaderőnemi Parancsnokság Repülő Felkészítési Osztályának épületében találkozunk, ahol háborús élményeibe avatja be a gyerekeket és minket is. „1939-ben kezdtem el repülni, alig 16 évesen. 1942-ben érettségiztem le, majd elkerültem a légierőhöz”, kezdi történetét Frankó Endre. Mint megtudjuk, a pilóta felvételt nyert a repülőakadémiára is. Frankó Bandi bácsi mesél a három hónapos motoros kiképzésről, majd a Pumáról is. „A háború javában tartott, mikor a vadászrepülő századhoz kerültem. Összesen nyolc bevetésem volt. Megjártam a Szent László hadosztályt is, aztán egy ideig felesleges maradtam, majd visszakerültem a Pumához”, mondja röviden, összegezve a korszakot Bandi bácsi, majd elmeséli, a háború után számos alkalommal ment vitorlázó repülni, majd később oktatóként is bemutatkozott Mátyásföldön. A pilóta az Országos Magyar Repülőegyesület megalakulása után nem sokkal, mindössze 26 évesen az Esztergomi Repülőiskola parancsnoka lett: Bandi bácsinak 60 növendéke volt itt.

A táborlakók a bevetésekről faggatják a veteránt. „Az első bevetés alkalmával fogalmam sem volt, mit kell csinálni. Egy esetre mindenképpen emlékszem: mint kísérő követtem a rajparancsnokom, mikor egyszer csak észrevettem, hogy a parancsnok elkezdett zuhanni. Hol emelkedtünk, hol zuhantunk, én pedig azt hittem, így kell ezt csinálni. A dolgunkat nehezítette, hogy Buda és Veszprém között, a várpalotai laktanya területéről lőttek ránk, ezért a Duna mentén haladtunk. Az üzemanyag fogytán volt, ezért le kellett szállnunk, végül pedig Győrben sikerült betont érnünk. Miután leszálltunk, kiderült, hogy a rajparancsnok légzőkészüléke elromlott, ezért történt hát, hogy mikor elvesztette az eszméletét, akkor zuhant, mikor visszanyerte, akkor haladtunk előre.”

A beszélgetés során szóba kerül Bandi bácsi bátyja, Frankó László, aki 1944. november 2-án tünt el. A Repülőmúzeum tiszthelyettese, Magó Károly zászlós, roncskutató elmeséli, a férfiról sokáig semmit nem lehetett tudni, a repülőgép roncsát egyelőre nem sikerült megtalálni. „A napot – november 2-át, melyen a pilóta épp bevetésen volt - azonban már sikerült rekonstruálni: a pilóta Ceglédtől délre került összecsapásba”, mondja a zászlós, aki hozzáteszi, hogy az orosz levéltárak megnyílása lényegesen megkönnyíti a kutatást.

Bandi bácsi a beszélgetés során azt is elmeséli még, a háború után mérnöki pályára lépett: mint megtudjuk, a Jánoshegyi libegő kötőpályáját, valamint öt indiai kötőpályát is ő tervezett.

Bandi bácsi – aki nagyjából 2000 órát repült már - elárulja: a legszörnyübb a bevetések során az volt, ha alacsonyan kellett támadni. „Szőts Lali évfolyamtársam kísérője voltam, mikor Ausztria területére küldtek bevetésre minket. Láttam, hogy valamit húz maga után, mintha folyna az olaj. Kiderült, hogy elkapott egy magasfeszültségü villanydrótot – csoda, hogy hazaértünk. Egy másik bevetést úgy úsztam meg, hogy lerepült a kabinom teteje start közben”, hangzik egy másik történet Frankó Bandi bácsi szájából, majd néhány perc csend után hirtelen azt mondja: „nem kellemes lőni.”

A kérdésre, hogy félt-e bármikor is a levegőben, bevetés közben, azt mondja, nem tudja. „Tudtam, hogy előfordulhat, hogy valaki nem jön vissza a bevetésről, hiszen a bátyámat is így lőtték le. De nem tudom megmondani, féltem-e. Az biztos, tisztában voltam a lehetőségekkel. Mikor elhatároztam, hogy pilóta leszek, tudtam, hogy egy nap egyszer, esetleg kétszer küldenek majd ki néhány órára bevetésre. Azonban a pilóta másfél óra múlva nyugodtan alszik, hisz a front legalább tíz kilométerre van tőle. A baka azonban, aki a fronton egy hétig az első vonalban harcol, nem alszik. Nekünk csupán azt a másfél órát kellett bírnunk”, mondja a néma csendben hallgató fiataloknak. Hogy mekkora túlerővel kellett szembenéznie a magyar repülősöknek, Mágó Károly egy példával szemlélteti: „Június 16-án 658 amerikai bombázó és 270 kísérő vadász támadta meg Magyarországot - 28 magyar gép szállt szembe velük”, mondja a roncskutató.

Végül Bandi bácsi elmondja, nem felejtett el repülőt vezeti. Megtudjuk: az ember ösztönösen vezeti a gépeket a levegőben. Olyan ez, mint a biciklizés – hangzik a magyarázat.

A hosszú és tartalmas beszélgetés után még készül néhány közös fotó, a fiatalokat pedig várja a repülőtér, a gépek, és a következő napok élményei, legtöbbjüket pedig az ezt követő pilótaképzés.