Vitorlázógéptől a JAK-52-ig - interjú egy leendő vadászpilótával

A huszonnégy éves Hegyvári Marcellre a vitorlázó-mürepülő válogatott edzésén figyeltem fel még tavaly. Lelkesen rohangált a vontatókötéllel, segített a felszállások előtti előkészületekben. Ő ugyan még nem tagja a válogatottnak, de világbajnok vitorlázóink tanítják a mürepülés fortélyaira. Amikor beszédbe elegyedtünk, kiderült, hogy nagy terveket szövöget: katonai pilótának készül. Azóta már bekerült az NFTC program első lépcsőjébe, túl van a háromhetes alapkiképzésen, sőt Szolnokon is gyakorolta az ejtőernyős ugrást. Jelenleg angol nyelvtanfolyamra jár az ifjú titán, tavasszal pedig kezdődhet a Jak-52-es kiképzés.

- Vissza tudsz emlékezni, mikor fogalmazódott meg benned, hogy vadászpilóta szeretnél lenni?

Talán 13-14 éves lehettem. Egyik osztálytársam hobbija volt a haditechnika, innen az érdeklődés a téma iránt. Egyszer megláttam náluk egy vadászgépekről szóló könyvet, és annyira megtetszettek, hogy én is ilyeneket szerettem volna vezetni. Akkoriban éppen nem volt vadászpilóta-képzés Magyarországon, így nem sok esélyt láttam rá, hogy teljesüljön az álmom. De elhatároztam, hogy elkezdek repülni amint csak lehet, és az adott szinten igyekszem mindig a legjobbat nyújtani.

- Mielőtt megtetszett a vadászpilótaság, volt valamilyen repülős élményed? Mi fogott meg a repülésben?

Furcsa módon nem, még utasszállító gépen sem ültem előtte. A vitorlázás volt az első ilyen tapasztalatom. Igazán a három dimenzióban történő mozgás kezdett el érdekelni.

- Most mi a kedvenc géptípusod?

Természetesen az MDM-1 Fox , amivel vitorlázok, de ha vadászgépet kell említenem, akkor a MiG-29-et mondanám, bár ezzel már nem repülhetnek akiket beválogatnak az NFTC programba.

- Van esetleg példaképed is?

Vári Gyula. A Top Gun újságban megjelent posztere máig kint van a szobám falán. 1998-ban a fairfordi airshow-n ő lett a világelső az abszolút kategóriában, és meggyőzött róla, hogy a magyar pilótáknak is van esélyük jól szerepelni.

- Mikor kezdtél repülni?

Kiskamasz koromban sokszor kijártam a Dunakeszi sportreptérre, ahol sóvárogva néztem a vitorlázó repülőket, de egyelőre még nem volt pénzem, hogy csatlakozhassam hozzájuk. Tizenöt éves voltam, amikor az egyik rokonom kivitt a farkashegyi reptérre, ahol anyagilag elérhetőbb volt ez a sport, de még így is sokszor az ebédpénzemből spóroltam, hogy mehessek.

- A szüleid mit szóltak ehhez?

Eleinte nem is tudtak róla, titokban kezdtem el. Amikor először felvetettem a dolgot otthon, ellenezték, mivel veszélyes sport. Persze később lebuktam, de amikor látták, hogy milyen elszánt vagyok, belenyugodtak. Sőt, ma már elmondhatom, hogy nemcsak támogatnak, de büszkék is rám.

- És miként fogadták, amikor bejelentetted, hogy nem éred be ennyivel, a repülésre szeretnéd feltenni az életed, méghozzá katonaként?

Szerencsére ugyanígy viszonyulnak ehhez is, drukkolnak nekem, hogy sikerüljön. De nem teszek fel mindent egy lapra. Tavaly diplomáztam a Budapesti Gazdasági Főiskolán, ami feltétel a katonai pilótasághoz is, de a civil életben is jól lehet érvényesülni vele.

- Mai fejjel miért tartasz ki még az álmod mellett?

Talán elcsépelten hangzik, de ez nem csak egy hivatás, hanem életforma is, ami meghatározná a következő tizenöt évemet. Azt hiszem ez olyan dolog, amit teljes mellszélességgel lehet vállalni, mint életcélt.

- Említetted, hogy a pályára irányító repülős táboroknak is résztvevője voltál. Mesélnél erről?

Szerencsés voltam, mert háromszor is ott lehettem a PIR táborban, kétszer tanulóként, egyszer pedig segítőként. Jó volt egy ilyen csoporthoz tartozni, ahol mindenkinek a repülés a szenvedélye. Nagyon tetszett a kecskeméti repülőbázison tett látogatásunk, ahol a hangárok közt sétálva rögtön éreztem, hogy ez a nekem való közeg. Az is felejthetetlen élmény volt számomra, amikor Pető István dandártábornok úrral repülhettem JAK-52-esen, és hagyta egy kicsit vezetni a gépet. Mindhárom alkalommal nagyon jó hangulat volt, és a szervezést is csak dicsérni tudom. Rettentően élveztem, hogy olyan sokat repültünk.

- Honnan értesültél a táborokról?

2003-ban Édes Imre és Patak Lajos a Repülő Felkészítési Osztálytól ellátogattak Kiskunfélegyházára az ott megrendezett vitorlázórepülő versenyre, tőlük hallottam róla először és rögtön jelentkeztem is.

- Mesélnél az NFTC orvosi alkalmassági vizsgálattal kapcsolatos tapasztalataidról? Milyen a hangulat a jelentkezők között? Méregetik egymást?

Versengésről itt még nem lehet beszélni, hiszen ez csak egy alkalmassági vizsga, ahol vagy megfelel az ember vagy nem. Mindenki a saját eredményéért izgul, egymás eredményére meg végképp nem vagyunk befolyással. Egyébként úgy láttam, hogy azok a legkíváncsiabbak, akiknek már van repülési tapasztalatuk. Ők – vagyis mi vagyunk – a legmotiváltabbak. Szerintem a teszteknél is számít, hogy ki mennyire elszánt.

- Milyen minősítést kaptál az orvosin?

1/B-t, amivel elvileg nem lehetek vadászpilóta.

- Ez hogyan érintet téged? Hiszen tíz éve vadászpilótának készülsz.

- Kicsit csalódott voltam, de azért annak is örülnék, ha helikopterpilóta lehetnék. Egyébként még így is vezethetek majd JAK-52-est, és ha minden jól megy kijuthatok Kanadába. De ez még odébb van, folyamatos a rosta.

- Az orvosi alkalmasságira lehet valahogy készülni?

A repülő-orvosi részére, és a felvételi sportfelmérőre igen. Én futással és úszással edzettem rá.

- Ha már itt tartunk, szerinted milyen tulajdonságok és képességek jellemzik a jó pilótát?

Első helyen a motiváltságot emelném ki, ami elősegíti, hogy az ember kitartson a hosszú kiképzés során, hiszen enélkül nem lehet végigcsinálni a nehéz és veszélyes feladatokat. Persze ugyanolyan fontosak a jó reflexek és a kiváló mozgáskoordináció.

- Hogyan viszonyulsz ahhoz tényhez, hogy katonai pilótaként emberi életek kioltására is parancsot kaphatsz háborús helyzetben?

Hú, mintha csak a pszichológiai vizsgálaton lennék! – mondja nevetve. Csak ugyanazt mondhatom neked is, amit ott válaszoltam erre a kérdésre. Elsősorban a repülés miatt vonz ez a pálya. Szerintem ez az egyetlen lehetőség a repülésben, hogy kiugorjon az ember, és ha ehhez katonának kell lennem, azonosulni tudok az ezzel járó dolgokkal, például a parancsok teljesítésével. Nyilván nem azért megy az ember pilótának, hogy embereket öljön, de a jelenlegi politikai helyzet alapján bízom benne, hogy nem lesz egyhamar háború. A légi harcban is inkább annak izgalmassága vonz és a mürepülő manőverek. Szerintem ez is egyfajta sport, ahol a legjobbnak kell lenni.

- Ez mind jól hangzik, de szerintem szót kell ejteni az anyagiakról is. Hiszen szép dolog a hivatás, de meg is kell élni valahogy.

Tájékozódtam a pilóták keresetéről és bár az alapbér valóban nem olyan magas, mint ahogy az átlagember gondolná, de a pótlékokkal együtt már nem olyan rossz. Ahogy hallottam, a lakhatást is megoldják valahogy, és persze a ruhát is kapunk. De szerintem aki igazán motivált, azt nem érdekli a pénz. Ha hétvégére marad valamennyi, akkor minden OK. Különben, ha már itt tartunk, már viszonylag fiatalon visszavonulhatunk, jó nyugdíjjal – mondja mosolyogva.

- Kívánom, hogy sikerüljön idáig eljutnod. Mit szeretnél elérni addigra?

Úgy szeretnék majd leszerelni, hogy elmondhassam magamról, tényleg repültem és baleset nélkül töltöttem le a szolgálati időmet.