A „berlini cukorkabombázókra” emlékeztek

A berlini légihidat 1948-ban, amerikai, angol és francia összefogással indították meg, miután a szovjetek blokádot vontak Nyugat-Berlin köré. Ezzel gyakorlatilag mintegy 2 millió embert vágtak el a külvilágtól, illetve mindenfajta ellátástól. A városrész megsegítésére az egyedüli reményt csak a légi utánpótlás biztosítása jelentette. Ez azonban akkoriban nagy szervezőmunkát igényelt, amelynek ráadásul még a technikai lebonyolítása sem volt annyira egyszerü feladat, hiszen a berliniek megfelelő ellátásához napi kb. 2000 tonna élelem célba juttatására volt szükség. Erről emlékezett meg Gail Halvorsen nyugállományú ezredes is, aki pilótaként először a tempelhofi repülőtérre szállított lisztet. Mint elmondta, a német földi rakodószemélyzetet, valamint az embereket is az éhség, valamint a szabadság iránti vágy vezérelte az embertelen világban. Halvorsen úr egyike volt azoknak a találóan csak „berlini cukorkabombázóknak” hívott pilótáknak, akik a gyermekek részére rendszeres édességellátmányt is juttattak.

Az Operation Vittles végül 15 hónapon keresztül müködött lényegében zökkenőmentesen. A különféle szállítógépek 3 percenként érkeztek és szálltak le Berlin három repülőterén. A rakodási időt olyan rövidre csökkentették, hogy a repülőgépek személyzetének nem kellett kiszállnia, sőt pakolás közben a pilóták még a motorokat sem állították le. A légtér annyira zsúfolt volt, hogy a berepülések kezdetben igencsak kockázatos vállalkozásnak bizonyultak. Az első két hónapban hét ember vesztette életét balesetekben. A légihíd tervét egyébként William H. Tunner vezérőrnagy dolgozta ki, aki elképzeléseivel a súlyos katasztrófákat kívánta megelőzni. A három légi folyosó közül a két szélsőt a befelé, a középsőt pedig a kifelé repülő gépek használták. A hidegháború első konfrontációjának megnyerésében a hajózókon kívül szintén nagy szerep hárult még a földi irányítókra, valamint a szerelőkre is, akik éjt nappallá téve gondoskodtak a masinák nagyfokú bevethetőségéről. Nekik köszönhető, hogy eredményesen zárult a XX. század legnagyobb mentőakciója.

A berlini légihíd 60. évfordulóján Arthur J. Lichte tábornok, az Air Mobility Command parancsnoka kijelentette, hogy a jelenlegi szállítóparancsnokság gyökerei is éppen erre az eseményre vezethetők vissza, amely rendkívül fontos és meghatározó része az amerikai légierő történetének. Akkoriban még 3 percenként, ma mindössze 90 másodpercenként képesek felszállni gépeikkel, ha a szükség úgy kívánja. Munkájuk manapság is bőven adódik. A légierő KC–135 Stratotanker, valamint szállítógépei ugyanolyan feladatokat látnak el, mint nagy elődeik. A tábornok megemlítette azt is, hogy a KC–135-ös flotta masináinak átlagos életkora mostanra már elérte a 47 évet! Végül hozzátette, hogy az amerikai szállítóparancsnokságnál is a gyorsabban, messzebbre és nagyobb terhek szállítása elv érvényesül.

A floridai MacDill légibázisról induló Phoenix Rallyn, 2008. március 24–28. között Gail Halvorsen nyugállományú ezredes mellett Tim Chopp és Bill Morrissey veteránok is részt vettek. Ők hárman egyébként tagjai voltak egykor a „Spirit of Freedom” nevü, C–54-es Skymaster gép személyzetének.