A Viharmadarak sem boldogultak a viharral

A világszerte ismert és elismert, sokak által kategóriájában a legjobbnak tartott, Thunderbirds (Viharmadarak) névre hallgató amerikai bemutatókötelék csodaszép festésü F-16-osait még nem volt módom élőben is megtekinteni, így nagy várakozással tekintettem az idei év elé. Szándékaim szerint mindkét, hazánkhoz közel eső helyszínre el akartam látogatni, az avianói bázis sajtótisztjével folytatott levelezés azonban negatív eredménnyel zárult, ugyanis a helyi parancsnokság döntése alapján csak az ott dolgozókat engedik be a repülőtérre, az érdeklődők csak a kerítésen kívülről figyelhetik majd a július 4-ei eseményeket. Sebaj, gondoltam, majd Lengyelországban, a Poznan városa melletti Krzesiny légi támaszponton kárpótolom magam, és részese lehetek annak az egyedülálló élménynek, amit a Thunderbirds produkciója nyújt. Az a közel félszáz magyar, aki vállalta a hosszú és fárasztó buszos utazást a show helyszínére, csak remélhette, hogy a meteorológiai előrejelzések tévednek, és nem lesz repülésre alkalmatlan az időjárás. A kora reggeli megérkezéskor igencsak elkeseredetten tapasztalhattuk, hogy az égiek zuhogó eső és hideg szél formájában nehezítik a helyzetünket. A hivatalos program szerint azonban csak délután került sor a Thunderbirds bemutatójára, így joggal reménykedtünk az időjárás konszolidálódásában.

Egy kis narancsszín a sok szürkeségben

A bázisról érdemes tudni, hogy a jövőben ez lesz a kiemelt Falcon fészek, a megrendelt F-16-os gépeket ugyanis három századba szervezik, melyek két különböző bázison fognak állomásozni - a 3. és a 6. századok Poznan-Krzesinyben, míg a 10. század Laskban. A repülőtéri infrastruktúrán látszott is, hogy az elmúlt időszakban komoly fejlesztéseket hajtottak végre.

A statikus soron a Lengyel Légierő repülőeszközei voltak megtekinthetőek. A sort egy terepszínü An-2-es nyitotta, majd egy esztétikus festésü, kiváló állapotban lévő együléses MiG-29-es következett. Ez utóbbi gépen látszott, hogy megfelelően karbantartott és üzemeltetett harceszköz, mely megbecsült részét képezi a fegyvernem technikai állományának. A lengyelek a folyamatosan beérkező F-16-osok mellett ugyanis még hosszú ideig számítanak az orosz típusra, nem hagyják lepusztulni, és nem is kótyavetyélik el értékeiket, sőt az elmúlt években még jelentősen bővítették is a Fulcrum-flottát az egykori cseh és német gépek átvételével. A mellette álló Szu-22-esről ugyanez szintén elmondható, a csapásmérő és felderítőképesség megőrzése érdekében Lengyelországban a Fitterek sem lettek az enyészeté. A hazai gyártású Mielec TS-11 Iskra kiképző-gyakorló és könnyü támadó repülőgép nem túl gyakori vendég a különféle légi bemutatókon, ezúttal egy többszínü szürke álcázó festéssel ellátott példányt tekinthettünk meg. Ezt az elavult, ugyanakkor olcsón és jól használható gépet még mindig nagy számban tartják rendszerben, a szóba jöhető váltótípus beszerzése azonban már napirenden van. Láthattunk még szintén hazai gyártású W-3 Sokol könnyü helikoptert, tereptarka M-28 szállítógépet, illetve egy légcsavaros Orlik kiképzőgépet, valamint nagy meglepetésre két veterán vasmadarat, egy díszes festésü MiG-21-est és egy MiG-15-öst is. A külföldi nemzetközi repülőnapokon bevett szokás, hogy kiállítják a már kivont, de megőrzött technikai eszközöket is, legutóbb éppen Szlovákiában, a Malacky légibázison megrendezett nyílt napon csodálhattunk meg egy tökéletes állapotban lévő Szu-22-est. Jó lenne átvenni ezt a szokást idehaza is, a légierő állományából már kivont, ugyanakkor nagy érdeklődésre számot tartó típusokkal úgyis bőségesen rendelkezünk, bár az állapotuk erősen kérdéses…

A múltat nem kell végképp eltörölni!

A statikus sor végén elkerítetten a Thunderbirds köteléket kísérő hatalmas C-17 Globemaster szállítógépek parkoltak, ezeket azonban csak távolról lehetett megtekinteni. Érdekesség, hogy az új F-16-osokat nem tették ki az időjárás viszontagságainak, a gépek összetolva egy hangárban álltak, ahova szintén nem lehetett bejutni. Az újra és újra eleredő, majd időszakosan alábbhagyó eső, illetve a kellemetlen szél nem volt éppen ideálisnak nevezhető, sokan éppen ezért a nyitva lévő hangárakban kerestek menedéket.

A zónában egymás mellett voltak felsorakoztatva a fő attrakciónak számító amerikai F-16-osok. Nyolc gépet láthattunk, melyek közül kettő volt kétüléses változatú. A bemutatóra azonban csak hat gépet – egy kétülésest és öt együlésest – készítettek fel, a tartalékként szolgáló másik kettőt a kötelék saját, a Thunderbirds jellegzetes festését viselő vontatója húzta félre.

Nagyüzem a felszállás előtt a gépek körül. Nagyobb volt a füstje, mint a lángja

A változékony, de javuló tendenciát mutató időjárási körülmények bizakodással töltötték el a repülőtérre kilátogató érdeklődőket, amit az amerikaiak csak csigáztak a felkészülés megkezdésével. Logikusnak tünt, hogy kihasználva az átmeneti jó időt a programtól eltérően hamarabb lerepülik a programot. A földi személyzet színpadias mozdulatokkal megkezdte a gépek kiszolgálását, majd a pilóták be is ültek, és beindították a hajtómüveket. A show azonban hamarosan be is fejeződött, a gépek nem indultak el a felszállópálya irányába, és a személyzet is távozott.

Háttérben a müszakiak, előtérben a pilóták. Ezúttal a földi személyzet produkciója került rivaldafénybe... 

Természetesen senki nem mozdult a kordonoktól, vártuk a csodát, mely egy óra múlva úgy tünt, hogy végre bekövetkezik. Ismét megkezdődött a gépek színpadias felkészítése, a látványos mozdulatokkal egyszerre tevékenykedő müszakiak és pilóták kidolgozott koreográfia alapján ugyanis már a földön megalapozzák a látványvilágot. A távolban egyre sürüsödő fellegek újra esőt valószínüsítettek, de ha még ekkor felszálltak volna a gépek, lerepülhették volna a programot. A lassan kiguruló és a pálya végén felsorakozó Viharmadarak azonban nem kaptak felszállási engedélyt, ehelyett a szpíker hosszasan ismertette a kötelék történetét és a pilóták életrajzát. Amikor végre feldübörögtek a hajtómüvek, és a kecses gépek nekilódultak a betonnak, leszakadt az ég… Ömlött az eső, és újra felerősödött a szél, a látóhatárt pedig minden irányban beborították a szürke fellegek. Becsületből még végrehajtottak néhány áthúzást és szemberepülést a kötelék pilótái – akik között két hölgy is volt –, majd eltüntek a gépek a légtérből. Ekkorra már csak a legfanatikusabbak maradtak a kordonnál, a többiek mindenfelé szétszéledve kerestek menedéket. A fotózás gyakorlatilag lehetetlen volt, hacsak valaki nem búvárkodásra kifejlesztett felszereléssel érkezett… Belátva a helyzet reménységét mi is a buszunk felé vettük az irányt, a lassan visszaszállingózó gépek pedig sorban leszálltak.

A kudarc okát sokáig boncolgattuk a hazavezető közel ezer kilométeres úton. A legérthetetlenebb az volt, hogy a komoly meteorológiai szolgálattal rendelkező katonai repülőtéren miért nem mérték fel a valós helyzetet, és miért ragaszkodtak a programban meghatározott kezdési időponthoz. Ha fél órával hamarabb még jó időjárási viszonyok között levegőbe emelik a már járó hajtómüvel várakozó gépeket, akkor problémamentesen végrehajthatták volna a minden bizonnyal szenzációs repülést, melyből így semmi sem lett. 

Apokalipszis itt és most, Viharmadarak a viharfellegek alatt