A Holland Királyi Légierő története

Szárnypróbálgatások

A holland hadsereg érdeklődése a levegőbe emelkedő eszközök iránt már a 19. század végén megkezdődött, igaz ekkor még csak a meteorológiai és megfigyelő ballonokkal folytattak kísérleteket. Ezek sebezhetősége - manőverező-képtelenségük folytán - azonban még oly nagy volt, hogy katonai alkalmazásukat elvetették. 1911-től viszont már nem csak ballonokkal, hanem repülőgépekkel is folytattak katonai célú repüléseket, 1914-ben pedig - más országokkal gyakorlatilag egy időben – megalakult a Holland Hadsereg Repülő Hadteste, a mai Holland Légierő őse. Nem sokkal később a Holland Haditengerészet is szert tett két Martin hidroplánra, így a szárazföldi alakulatok alárendeltségébe tartozó, Farman F-22-esekkel felszerelt Repülő Hadtest mellett megkezdődött az önálló holland haditengerészeti légierő kialakulása is. Az I. Világháború alatt – bár Hollandia megőrizte semlegességét – folytatódott a repülő csapatok fejlesztése. A Nieuport 17-es és a Fokker DIII-as vadászgépek mellett Caudron GIII-as felderítőgépeket is beszereztek, valamint bővítették a Haditengerészet hidroplán állományát is.

Fotó: Holland Repüléstörténeti Múzeum

Az 1920-as évektől 1953-ig, az önálló légierő megalakulásáig

Az I. Világháború befejezését követően főleg a vesztes, légiereje felszámolására kötelezett Németország repülőcsapatainak állományából vettek át repülőgépeket a hollandok. A ’20-as években aztán – bízva a semlegességi politikában – nem fektettek túl nagy hangsúlyt a fejlesztésekre. Számtalan, különféle beszerzésből származó típust üzemeltettek, amelyek egyetlen közös jellemzője az volt, hogy meglehetősen elavultnak számítottak. A Kelet-Indiai gyarmatokon állomásozó csapatok támogatására létrehozott repülőszázadok kaptak csak valamivel korszerübb technikát a ’30-as években, amikor már látszott, hogy az agresszív japán terjeszkedés előbb-utóbb a holland érdekeket is veszélyeztetni fogja.

Fotó: Holland Repüléstörténeti Múzeum

Alapjában véve azonban a politikusok és a katonai vezetés is hibásan mérte fel a kialakuló helyzetet mind Európában, mind a Távol-Keleten. Nem készítettek közös terveket egy esetleges német agresszió esetére sem a belgákkal, sem a franciákkal, a japánok katonai erejét pedig alábecsülték. 1938-ban aztán egy megkésett haderő fejlesztési programba kezdtek, melynek egyik sarokpontja a légierő megerősítése lett volna. Átszervezték a Repülő Hadtestet és beolvasztották a Hadsereg Légi Szolgálatába, valamint korszerü vadászgépeket rendeltek a hazai Fokker cégtől, valamint az akkor még szintén semlegességi politikát folytató USA-tól. Ezek a megkésett intézkedések azonban már nem befolyásolták érdemben a holland hadsereg és ezen belül a légierő harcértékét, így 1940. május 10.-én, a német támadás bekövetkeztekor egy felkészületlen és gyenge véderőt tudtak csak csatasorba állítani. A tragédia elkerülhetetlen volt, a Wermacht és a Luftwaffe pár nap alatt legázolta a teljes holland haderőt, az ország idegen megszállás alá került. Már a meglepetésszerü támadás elején ejtőernyősök foglalták el a repülőtereket és a vezetési pontokat, lehetetlenné téve a szervezett ellenállást. Csupán kis számú repülőgép és azok személyzete, valamint a repülő iskola növendékei tudtak Angliába menekülni. Az 1938-ban, a Holland Hadsereg Légi Szolgálata számára megrendelt, akkor még korszerünek számító, amerikai gyártmányú Curtiss Hawk 75-A, Curtiss-Wright CW-22 Falcon, valamint Brewster 339-es vadász és Douglas DB-7-es bombázó repülőgépeket már a Holland Kelet-Indiai Hadsereg repülőszázadai kapták meg. 1941 decemberében a Pearl Harbour-t ért japán támadást követően a Távol-Keleti holland gyarmatok is azonnal veszélybe kerültek. A Császári Japán Légierő korszerü Mitsubishi Zero vadászgépei ellen a holland gépek azonban már nem képviseltek megfelelő harcértéket, így viszonylag hamar, már 1942 márciusára felmorzsolódtak. Az egykori holland gyarmatok a Japán Birodalom részei lettek, a megmaradt repülőcsapatok pedig jobb híján Ausztráliába menekültek.A szuverén Hollandia megszünése és a gyarmatok elveszítése magával vonta az önálló holland repülőcsapatok maradványainak beolvadását is a brit és az ausztrál légierőkbe. A háború hátralévő részében az elsősorban Spitfire vadászgépekkel és B-25 Mitchell bombázókkal, valamint különféle szállítógépekkel repülő németalföldi pilóták a RAF-on és Royal Navy repülőszázadain belül nagy elismerésre tettek szert, derekasan kivették a részüket a Csatorna feletti légiharcokból, a partraszállás után pedig már hazájuk felszabadításáért küzdöttek.

Fotó: Holland Repüléstörténeti Múzeum

1947-ben kezdődött meg az önálló holland katonai repülés újbóli megszervezése. Kezdetben elsősorban oktató- és gyakorlógépeket valamint szállítórepülőket vásároltak. North American T-6 Harvard, de Havilland Dominie (a Rapide Dragon katonai változata) és Tiger Moth gépek alkották a formálódó légierő gépállományát. A Távol-Keleten a japánoktól visszakapott gyarmatokon viszont már harcigépekre is szükség volt a szeparatista mozgalmak letörésére, így itt számos F-51 Mustangot, P-40 Warhawk-ot és B-25 Mitchell-t állítottak szolgálatba.

Fotó: Holland Repüléstörténeti Múzeum

Az első sugárhajtású katonai gépek 1948-ban érkeztek. A brit Gloster Meteor  F4-es és F8-as változatából 200 darabot rendszeresítettek, melyek közül számos a Fokker gyár üzemeiben készült licencben. 1952-ben a semlegességi politikával szakító, NATO taggá váló Hollandia már komoly légierővel rendelkezett, melyet ideje volt önálló haderőnemmé szervezni, így 1953-ban megalakult a Koninklijke Luchtmacht (Holland Királyi Légierő), immár teljesen függetlenül a szárazföldi csapatoktól.

Hidegháborús évtizedek

Az 1950-es években az egyre fokozódó hidegháborús szembenállás miatt a légierő további fejlesztése vált szükségessé. A NATO egyik legerősebb európai tagjának számító Hollandia már főleg amerikai típusokkal szerelte fel repülőszázadait. Nagy számú Republic F-84 F Thunderstreaks és North American F-86F Sabre érkezett az országba de beszereztek néhány brit Hawker Hunter-t is. 1963-ban - egy máig vitatott döntést követően – álltak szolgálatba az első F-104 G Starfighterek, melyeket a Fokker-nél gyártottak licencben. Ebből a típusból az évek során 120 darabot rendszeresítettek, a kiöregedő, támogató szerepkörü F-84-eseket pedig 105 darab, kanadai gyártású F-5-össel váltották fel. Az elfogó-vadász és a csapásmérő típusok mellett természetesen számos, egyéb rendeltetésü repülő eszközre is szüksége van minden légierőnek. A sugárhajtású Lockheed T-33 A gyakorlógépek mellett Fokker S14-eseket és Westland helikoptereket is vásároltak illetve építettek licencben, a szállítórepülő csapatokat pedig Fokker F-27-esekkel látták el. A légvédelem erősítésére Nike-Ajax és Nike-Hercules föld-levegő rakétarendszereket is beszereztek.

Fotó: Holland Repüléstörténeti Múzeum

Az egyidejüleg üzemben tartott gépek hatalmas száma is mutatja, hogy egy hagyományos fegyverekkel megvívandó, tömeges légitámadásokra építő doktrína szerint építették ki a Holland Légierőt, melynek feladata a honi légvédelem mellett a NATO támadó hadmüveleteinek segítése is lett volna.

Az 1970-es évek közepén ismét szükségessé vált a légierő megújítása. A korszerü szovjet típusok megjelenése és tömeges elterjedése a Varsói Szerződés tagállamaiban egy olyan, többfeladatú repülőgép beszerzésére ösztönözte a NATO-t és ezen belül Hollandiát is, amely megfelelő válasz az új kihívásokra. A mennyiség mellett már egyre inkább a minőség dominált, így esett a választás a General Dynamics (ma már Lockheed-Martin) F-16-osára. Az F-104-esek és az F-5-ösök kiváltására beszerzendő 200 darab Fighting Falcon jelentős részét a már jól bevált módszer szerint a Fokker gyártotta licencben. 1981-ben állt szolgálatba az első F-16-os, mellyel egy időben megkezdődött a fent említett elavult típusok kivonása. A Fokker F-27-eseket is folyamatosan cserélték le a korszerübb F-50-esekkel és F-60-asokkal valamint C-130 H Herculesekkel. Az F-16-osok légi utántöltésére és nagy távolságú szállítások lebonyolítására használt KDC-10 A Extendereket szereztek be, a szárazföldi csapatok támogatására pedig 13 darab CH-47 D Chinook érkezett a már meglévő AS-352 Cougar és SA-3160 Alouette mellé. Harckocsik elleni feladatkörben pedig a 27 darab, német gyártmányú BO-105-öst alkalmazták.

Új korszak, új kihívások

A hidegháborús légkör enyhülése, majd pedig a Szovjetunió összeomlása új politikai helyzetet teremtett, mely hatással volt a fegyveres erőkre is. A tömeghadsereg leépítése megkezdődött, de a fejlesztések nem álltak le. Egy új, kisebb de hatékonyabb haderőt hoztak létre - néhány országgal ellentétben nem csak szóban, hanem a valóságban is - mely alkalmas az új kihívások megoldására.

A szárazföldi csapatok hatékony támogatására megrendelték az AH-64 D Apache helikoptert, melyből összesen 30 példányt állítottak szolgálatba. A Hellfire rakétákkal felszerelt forgószárnyas "tankölők" révén egy nagy tüzerejü csapásmérő eszközre tettek szert, mely jól példa arra, hogy miként lehet más, régebbi eszközöket kevesebb kiváltani és még a harci potenciált is növelni.

Az F-16-os flotta egy részét is lekonzerválták és tartalékba helyezték, az aktív szolgálatban maradó 136 példányt azonban jelentősen korszerüsítették. Az MLU programnak köszönhetően a Falconok harcértéke növekedett, így a csökkentett létszám ellenére is megfelelő erőt képviselnek.

Az 1980-as évek végén beszerzett, svájci gyártmányú Pilatus PC-7-esek számát viszont 1997-ben további hárommal bővítették. A korszerü és olcsón üzemeltethető légcsavaros gépek kiválóan szolgálják a pilótaképzést és a már kiképzett hajózók repült órájának növelését egyaránt.

A megfelelően átalakított és korszerü eszközökkel felszerelt Holland Légierő mintaértékü lehetne más országok számára is.