Elfelejtett hősök - Csernobil forgószárnyas likvidátorai

Az ukrajnai Pripjaty városa mellett felépített atomerőmű katasztrófáját igazi „szovjetes” módszerrel próbálta kezelni az akkori pártvezetés. Az első és legfontosabb lépés az elhallgatás volt: teljes hírzárlatot rendeltek el, amely természetesen Magyarország esetében is érvényesült. Ugyanez a szigor vonatkozott a helyi, erős radioaktív sugárzásnak kitett lakosságra is: a legközelebb fekvő Pripjaty városának kiürítéséről csak másnap, április 27-én született döntés. Pedig a moszkvai vezetés pontosan tudta, hogy milyen következményekkel járó nukleáris katasztrófa történt előző nap hajnalban. Végül, hosszas halogatás után és több lépcsős zónahatár-tágítással az erőmű körüli 30 kilométeres sugarú körben telepítettek ki mindenkit. Ez a mai napig a Zónát jelenti - persze azóta számos idős ember illegálisan visszaköltözött már.

Radioaktív szél

A másik természetes lépést a fegyveres erők mozgósítása jelentette. Az hamar kiderült, hogy a lakosság elszállítását is csak a katonák segítségével lehet megoldani. Ez bizonyult talán a könnyebb feladatnak: ember akadt elég, járműveket kerítettek, és a nép is ahhoz volt szoktatva, hogy engedelmeskedjen a hatóságoknak. A nagyságrendekkel durvább problémát azonban a felül nyitott, félig összedőlt 4-es reaktor generálta, amelynek parázsló belsejéből, mint egy rossz kéményből a füst, ömlött kifelé a borzasztó sugárzással járó, többféle izotóp. Az életveszélyes, halált hozó részecskéket a még mindig izzó grafitmag okozta hőhatás repítette felfelé, majd a légáramlatok vitték szerteszét Európa minden szegletébe, így Magyarország fölé is. Ez okozta az eset nyilvánosságra kerülését is: április 28-án reggel a kelet-svédországi - a Szovjetunióhoz aránylag közel fekvő - Forsmark atomerőműnél a dolgozókat ért sugárterhelés számottevő növekedését mutatták ki a műszerek. Miután az épületen belül nyoma sem volt az eltérésnek, így világossá vált: a szennyezés csakis kintről érkezhetett. Hamarosan több mérőállomás és más erőművek is hasonló jelentéseket adtak. Az elemzés kimutatta: a Svédországban landolt részecskék csak egy nukleáris balesetből származhatnak, s a meteorológiai viszonyok ismeretéből nyomban kiderült, merről fújt a szél. A semleges Svédország azonnal jelezte a világnak, mi történt: így aránylag hamar kiderült, hogy hol keletkezett a robbanás.

Akadtak azonban olyanok, akik ekkorra már a saját szemükkel is látták a baleset helyszínét, méghozzá életveszélyesen közelről. A szovjet légierő is beállt a likvidátorok közé - csak éppen a levegőből. Ez semmivel nem volt kevésbé veszélyes, mint kezdetleges, gyakran helyben barkácsolt védőruhákban a szomszédos 3-as reaktor tetejéről puszta kézzel ledobálni az odahullott „forró”, azaz radioaktív törmeléket… Az első, riasztott helikopteres egységek már április 27-én megérkeztek: a 15 ezres lélekszámú Pripjaty kiürítése még be sem fejeződött, amikor az aprócska Mi-2-esek leszálltak a határában. Aznap estére már több mint nyolcvan forgószárnyas települt a környező kiépített és szükségrepülőtereken: úgy látszott, hogy a mentőakció minden erőforrást megkap, amit csak igényel a helyszíni parancsnokság. A gépek azonnal munkába is álltak, a radioaktivitás jelentette, láthatatlan veszéllyel mit sem törődve. Az első helikopter április 27-én közelítette meg a reaktort, a levegőből felmérve a károkat. Igor Kosztyin fotóriporter ma már legendás felvétele nem véletlenül erősen szemcsés: ez is jelzi, milyen erős háttérsugárzás várta a gépen odaérkezőket. Májusig már több mint ezer bevetés során igyekeztek lefedni az április 26-ot követően a szabad ég alatt parázsló, iszonyúan veszélyes 2500 tonnányi grafitot, a reaktormag maradványait. Az izzó pokol befedését csak légi úton, a megfelelő anyagok pontos és nagy tömegű ledobásával tartották megoldhatónak a mérnökök. A feladatra a Szovjetunió legjobb hajózószemélyzeteit, köztük előszeretettel az Afganisztánt megjárt és túlélt, nagy rutinnal rendelkező ekipázsokat vezényelték Ukrajnába, az erőmű mellé. Mivel ilyen feladatra még őket sem készítették fel, így a helyszínen kellett kifejleszteni a hatékonynak tűnő módszereket. Az első napokban a fedélzeti technikusok dobálták ki a gépből a homokzsákokat, de ez nem bizonyult megfelelő és gyors módszernek, ráadásul a kárhelyszín felett megfüggő gépek hajózói óriási sugárzást kaptak minden egyes felszállásnál. A megoldások egyike ipari, a másik pedig „sufnituning” lett: ez utóbbi esetében ejtőernyőket varrtak össze, majd azok zsinórzatát a gép külső teheremelő horgára erősítették. A házi készítésű, homokkal töltött „Bambikat” igen eredményesen használták és gyorsan megtöbbszöröződött az egy nap alatt a reaktormagra ledobott mentesítőanyag tömege. A mérnökök előírásai szerint a grafitmagot egy speciális „tortával” kellett lefedni, amelynek rétegei különböző anyagból készültek és a tűz, illetve a radioaktivitás más-más hatását hivatottak semlegesíteni. Az első feladatot a parázslás megszüntetése és a radioaktív nuklidok megfogása jelentette. A reaktorra 27-én 150, 28-án 300, 29-én 750, 30-án 1500, május elsején 1900, míg másodikán 400 tonna mentesítőanyagot szórtak le. 40 tonna bórvegyület, 2400 tonna ólom, 1800 tonna agyag és homok, 600 tonna zúzott dolomit, illetve nátrium-foszfát és polimer folyadék (Bu93) került a gócpontra mintegy 1800 felszállás eredményeként.

A mentesítésnek hamarosan lett egy sokkal professzionálisabb eszköze: az alig három nap alatt kifejlesztett Mi-26Sz nehéz teherszállító helikopter. A lényeg a raktérben lapult: itt egy speciális tartályrendszert helyeztek el, melybe a földön lehetett betölteni a mentesítőfolyadékot vagy más, könnyen szórható granulátumot. A gépből ezután a célterület fölé repülve kipermetezték a betankolt anyagot, széles sávban végezve így a mentesítést.

Szintén nagy szerepet kapott a műveletek során a Mi-24R kifejezetten vegyi és sugárfelderítésre kifejlesztett helikopter. Bár a tervezők elképzelése szerint ezekkel a gépekkel egy atom- vagy vegyifegyvercsapás következményeit kellett volna feltérképezniük a deszanttérben kialakított két munkahely operátorainak - a gép oldalsó pilonjain konténerekben elhelyezett műszerek, légi és leszállás után üzemeltethető talajszondák segítségével -, de a speciális Hind-változat jó szolgálatot tett Csernobilban is. A Mi-24R a veszélyes feladathoz a hajózókat védő, megerősített szigeteléssel, légszűrőkkel és fedélzeti létfenntartó berendezésekkel, illetve a minták eredményét a fedélzeten elemezni képes rendszerrel is fel volt szerelve, amely a kapott mérési eredményeket azonnal továbbította rádión a parancsnokságra.

Repülés az ismeretlenbe

A Mi-8-asok igazi mindeneseknek bizonyultak a kárfelszámoló munkálatok során. Több ezrednyi gép fordult meg a térségben, hiszen nem csak a személyzetet, de magukat a helikoptereket is rettenetesen igénybe vették az előre nem tervezett üzemeltetési körülmények, a radioaktivitás. Mint az egyik visszaemlékezésben olvasható, a Csernobiltól 70 kilométerre fekvő Goncsarovszkoje repülőtérről üzemelő gépekkel többek között rendőröket vittek Pripjatyba és vissza, építőanyagokat szállítottak a likvidátorok, majd a helyszínre telepített és ott hosszú hónapokig dolgozó tudósok táborainak építéséhez. A hajózók reggel hattól este hatig repültek - azaz napfelkeltétől naplementéig. Mint a pilóták elmondták: a legfurcsább a kihaltság volt. Nem láttak madarakat, amikre repülés közben vigyázni kellett volna az ütközések elkerülése érdekében, se vadmalacokat vagy rókákat és őzeket lenn a földön. De ha elég alacsonyan repültek a falvak felett, megfigyelhették, hogy sok helyen még sokáig ott maradtak az április 27-én száradni kiteregetett, frissen mosott ruhák…

A csernobili pokol a legjobb pilótákat emésztette el: ilyen kiemelkedő tudású és tapasztalatú hajózó volt Gurgen Karapetian, a Mil tervezőiroda vezető tesztpilótája is, akinek telefonja május kilencedikén éjjel csengett. Ekkor értesült arról, hogy őt is átvezényelték az atomerőmű mellé. Másnap már, mint a Mil moszkvai helikoptergyárának hivatalos képviselője érkezett a katasztrófa helyszínére társával, Anatolij Gricsenkóval, az ismert tesztpilótával, aki a híres Gromov Kutatóintézettől jött, hasonló, támogató szerepkörben. A két szakember nem csupán szóbeli tanácsokat osztogatott: maguk is több bevetést repültek az erőmű fölött, egy Mi-26-ost irányítva, 200 méter hosszú kábelekre rögzített, 15 tonnás külső terhükkel óvatosan és pontosan a megrongálódott reaktor fölé manőverezve. Eközben azonban óriási sugárterhelést szenvedtek el - 200 méter magasságban óránként 500 röntgent, mely a normál háttérsugárzás többezerszerese.

Anatolij Gricsenko később még visszatért Csernobilba és aktívan részt vett a szarkofág szellőzőrendszereinek légi beemeléseiben, mint pilóta. Szervezete nem viselte jól a többszörös sugárfertőzést: leukémiát állapítottak meg a legyengült pilótánál, majd 1990 április 11-től Gurgen Karapetian hathatós támogatásával és szervezésében az Amerikai Egyesült Államokban, a Seattle melletti Fred Hutchinson Daganatos Betegségek Kutatóközpontjában ápolták. A kemoterápiát követően csontvelőátültetésre is szüksége volt, melyhez egy 42 esztendős francia hölgy jelentkezett alkalmas donorként. Az értékes és életmentő szervet a British Airways szállította le Seattle-be, egy BAe Concorde szuperszonikus sebességű utasszállító géppel. Az április 27-i, hét órás műtét sikeresnek tűnt, de az azután fellépő tüdőelégtelenség miatt, július másodikán elhunyt a hős pilóta. Rá emlékezve Seattle városa félárbócra eresztett zászlókkal ünnepelte 1990-ben július negyedikét. Gricsenko a Zsukovszkij melletti Bikovszki temetőben alussza örök álmát.

Életveszélyes hivatás

A világ sokat köszönhet az akkor 49 esztendős rutinos és bevállalós Igor Kosztyinnak: ő volt az a fotóriporter, aki finoman szólva nem minden engedély birtokában ugyan, de felülről, helikopterről fényképezte végig Csernobil borzalmait. A rettenetes bajszáról is ismert, az állami Novosztyi Hírügynöség (APN) ukrajnai osztályán dolgozó fotós saját visszaemlékezései szerint „fű alatt”, egy régi, már sokszor vele dolgozó helikopterpilóta barátjától tudta meg április 26-án, hogy valami nagyon nagy baj történt az egyik reaktorral, és a helikopterezred is a helyszínre tart. Kosztyin természetesen ott ült a gépek egyikén: mire az egység Csernobilba ért, addigra a tűz már kialudt. Felülről minden úgy nézett ki - mondta később a fotós -, mint egy normál katonai művelet. A körülményekre azonban minden jelző illett, csak nem a normális: fényképezőgépe húsz felvétel után elromlott és az előhívott film is megsérült az erős radioaktív sugárzás miatt - egyetlen, a legutolsó kockát kivéve. A többi képkocka mind olyan lett, mintha túlexponálták volna őket, pedig nem a tapasztalt fotós hibázott. Elmondása szerint szokatlan volt a még csupasz, leolvadt reaktormagból áradó hőség és a mérgező füst is, ilyet nem tapasztalt korábban ő sem. Az elkészült képeit nem engedték lehozni egyetlen újságban sem: a Pravda szerkesztősége elsőként csak április 29-én számolt be szűkszavúan a balesetről - természetesen fényképek nélkül. Kosztyin tovább dolgozott: így készült el a híres „37. képkocka” is. Az éppen vele repülő gép parancsnoka kérte, hogy fényképezze le Csernobilt számukra emlékül, hiszen Afganisztánt is egyetlen elkészült fotó nélkül harcolták végig. Azt már csak a gépen vette észre, hogy korábban már ellőtte mind a 36 filmkockát - de nem akarta megsérteni a hajózószemélyzetet, így beállította az optikát és exponált - s a gép kattant. Azon ritka esetek egyike történt meg ott és akkor, hogy az elhibázott vágás miatt ez a tekercs 37 kockás lett. Szerencsénkre…

Nincs felelős

A csernobili helikopteres mentési műveletek fekete napja lett október másodika. Pedig aznap ünnepeltek a reaktor mellett, a betonszarkofág építésének újabb szakaszát sikerült befejezni: végre állt az első főfal. Az ünnep fényét emelte a felemelt betonpumpára erősített és a gémmel a magasba emelt, nagyméretű szovjet zászló is. Ott tartózkodott persze egy forgatócsoport is, Viktor Grebenyuk operatőr szorgalmasan dolgozott a kamerával, amikor egyszer csak felhangzott az összetéveszthetetlen rotorhang: Mi-8-as szállítóhelikopterek érkeztek, külső függesztésű, a fedélzetről nyitható konténereikben sugármentesítő anyaggal. Aznap a harmadik körüket teljesítették már a gépek. A rémült ünneplők szeme láttára 17:34-kor az egyik beérkező Minyó forgószárnya az anyag kiszórása közben jobbra sodródva beleütközött a Német Szövetségi Köztársaságból érkezett, s a reaktor mellett már korábban felállított, 160 méter magas DEMAG toronydaru horogszerkezetének jelöletlen acélkötelébe. A hatás azonnali volt: mint Grebenyuk ma már világhírű felvételén jól látható, a letört forgószárnyak miatt a 30-as oldalszámú Mi-8MT a hátára fordul, a farokrész a rendkívüli terhelés miatt letörik és a gép pillanatok alatt a reaktor melletti turbinaterembe zuhan. A katasztrófát senki nem élhette túl, s a hivatalos vizsgálat végül nem állapította meg, ki a felelős a veszteségekért. A hajózószemélyzet nagyon kimerült lehetett, jelentős sugárdózist kaptak már a korábbi repülések során és a terep is rendkívül nehéznek számított a távvezetékek, a magas szellőzőkémények, illetve a romok miatt, a lenyugvó nap sugarai pedig vakíthattak… Bevetés közbeni veszteség. Ennyit ért a 30 esztendős Vlagyimir Vorobjev gépparancsnok, első osztályú pilóta és másodpilótája, a 28 esztendős Alekszandr Jungkind, a 33 éves Leonyid Hrisztics fedélzeti technikus és a 26 esztendős Nyikolaj Ganzsuk műszaki altiszt élete…

Nem meglepő talán az sem, hogy a forgatócsoport még a szerencsétlenül járt katonák nevét sem tudhatta meg sokáig, s a gép oldalszámát is „fű alatt” sikerült csak kideríteniük. A szerencsétlenül járt ekipázs emlékét ma emléktábla őrzi. Érdekesség, hogy a gép maradványainak egy részét, pontosabban a faroktartó végét és a hátsó rotor agyát a szarkofág későbbi építési munkálatai során megtalálták és lefényképezték. A súlyosan szennyezett darabokat természetesen nem lehetett kiemelni.

A cikk nyomtatott változata az Aranysas magazin 2023. májusi számában jelent meg.