Boldog születésnapot Pinyó!

Mikor ma visszatekint és családja, barátai és kollegái között visszaemlékeznek az eltelt napokra, évekre egy eseményekben gazdag boldog életút pillanatait idézhetik fel a komáromi gyermekkortól, a vadászrepülő századoknál töltött éveken keresztül a kecskeméti bázis vezetéséig.Cikkünkkel szeretnénk felidézni Pető István szakmai pályafutásának fontosabb eseményét, valamint kívánunk nagyon boldog születésnapot tábornok úr!Ma már közismert, hogy a forradalom után a Magyar Néphadsereget a korábbi önmagához képest - elsősorban pénzügyi és más megfontolásokból - jelentősen megkurtították. Ebben a folyamatban felszámolták a fegyvernemi tiszti iskolákat, közöttük a szolnoki Honvéd Kilián György Repülő Hajózó és a budaörsi Honvéd Vasvári Pál Repülő Szakkiképző Tiszti Iskolát is.

Mivel a tisztképzésre a továbbiak során is szükség volt, létrehozták az Egyesített Tiszti Iskolát Budapesten, amely a szükséges feltételek hiányában - alkalmas repülőtér és a szükséges infrastruktúra - nem tudta biztosítani a katonai repülőgép-vezetők képzését. Így arra a Szovjetunió különböző repülőtiszti iskoláiban került sor.

Az első csoportok az MHSZ-ben kapott mo­torosrepülő-előképzés után Szovjet­unió­ban az L-29-es Delfinen és a MiG-17-esen kaptak kiképzést. Annak befejezése és az itthoni tisztté avatásuk után, a hazai viszonyok megismerése és a sikeres beilleszkedés érdekében Szolnokon folytatták a repülést L-29-esen és MiG-15 Biszen. Majd ezt követően kerültek a taszári, pápai vagy a kecskeméti honi vadászrepülő-ezredek állományába.

Mivel a későbbiek során a kiképzés az L-29-es után már MiG-21 PFM-en folyt. Értelmetlen lett volna a végzetteket Szolnokon L-29-esen és MiG-15-ösön repültetni, amikor a vadászrepülő- ezredekben 1962-től már ott voltak a MG-21-es típus változatok. Mindezek következtében a 70-es években a kecskeméti 59. honi vadászrepülő-ezred kapta meg a korábban Szolnokra rótt feladatot, amelynek 1975-től részese voltam magam is, az ezred parancsnokaként.

Hangsúlyoznom kell, hogy a hazai viszonyokba történő "beillesztés" során jelentős számú, kiváló képességekkel rendelkező fiatal pilótát ismertem meg, akiket szívesen láttam volna a mi ezredünkben is. Valami csoda folytán a kecskeméti ezred állományában maradt Sági János főhadnagy, ma vezérőrnagy és a Magyar Légierő parancsnoka. Rácz Zsolt ugyancsak kiemelkedő képességekkel megáldott főhadnagy, aki később MiG-29-essel repülőkatasztrófa áldozata lett. Hegedüs Ernő főhadnagy, napjainkban alezredes. Tizennégy éven keresztül volt a MiG-29-es Puma század parancsnoka, jelenleg a bázis felderítő főnöke. Karmazsin Sándor és Pintér Sándor későbbi ezredparancsnokok, akik pályafutásukat ezredesként fejezték be. Taszárra helyezték Pintér Zoltán főhadnagyot, ma dandártábornok, a kecskeméti bázis volt parancsnoka, jelenleg Olaszországban NATO-beosztásban teljesít szolgálatot. Ezredünkben kapta a hazai viszonyokra való átképzést Pető István hadnagy is - ma dandártábornok és az 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis parancsnoka -, akit annak idején legnagyobb sajnálatomra másfél év elteltével Pápára helyeztek. A Kecskeméten "akklimatizált" pilóták közül került ki a Szu-22-es század jelentős része és az An-26-os szállítórepülő-század jelenlegi parancsnoka, Nagy József alezredes.

Deres fejjel, évtizedek múltán is örülök annak, mi több, büszke vagyok rá, hogy felelős beosztásban részese lehettem ennek a szép feladatnak. Az pedig már hab a tortán, hogy az egykori hadnaggyal egykori dolgozószobámban már tábornoki csillaggal a váll-lapján készíthettem interjút.

- Tudatosan készültél erre a pályára, vagy szokás szerint a kiszámíthatatlan véletlen sodort a katonai repülésbe?- Sajátos módon kerültem erre a pályára. Mint minden gyerek, természetesen én is tüzoltó, rendőr meg pilóta akartam lenni. De előttem az állatorvosi egyetem volt az alapvető cél. A gimnáziumot is ennek megfelelően, biológia, latin és kémia tagozatost választottam, meglehetősen jó eséllyel az állatorvosi pályára. Ám közbejött egy olyan lehetőség, hogy lehetett jelentkezni repülőnek, toboroztak a gimnáziumban. Így a szakmán belül én vagyok az a pilóta, aki a legjobban ért az állatokhoz. Ez minden vitán felül és minden állatra igaz.

Tulajdonképpen egy "miért ne?-vel" indult az egész. Aztán megkaptam az első "kábítószer"-injekciót. Budaörsön elemelkedtem egy repülőgéppel. Onnan kezdve többé már nem volt visszaút. Igaz, hogy abban az időben meglehetősen sajátosan kezeltek bennünket. Generációs szakadék volt az oktatók és a jelöltek között. Másra nem is utalok vissza, mint a hajhosszra. Óriási probléma volt. Senkit nem érdekelt, hogy tudunk-e repülni. De ha egy kicsit hosszabb volt a hajunk, akkor erre a pályára szerintük már nem voltunk alkalmasak.

Tulajdonképpen itt determinálódott a pályám, és azzal folytatódott, hogy 1974-ben bevonultam a légierőbe.

Volt egy olyan időszak, amikor divat volt negatív jelzőkkel minősíteni a szovjet és magyar oktatók felkészültségét. Én azt tudom mondani, hogy ők olyan szakmai tudással adták át mindazt, amit tudni kell, köztük a repülés szeretetét, hogy én csak felnézni tudtam az oktatókra. Igaz, egy másodfokú egyenletet lehet, hogy csak hosszú idő alatt tudtak volna megoldani, mert nem abban az irányban mozogtak. Lehet, hogy az általános müveltségük egy kicsit visszamaradottabb volt a kívánatos szinttől. De a szakmában a csúcson voltak.

- Az első és emlékezetes budaörsi repülésre már MHSZ előképző táborban került sor?

- Akkoriban ott kezdődött a motorosrepülő-előképzés a tisztiiskolás jelölteknek. Mint már említettem, akkoriban toboroztak a középiskolákban. Napjainkban pedig mi várjuk, hogy megkeressenek bennünket. Jól müködött az a rendszer, annak ellenére is, hogy akik eljöttek toborozni - egy százados meg egy őrnagy -, mosolyra késztettek, mert az akkoriban vásárolható makettdobozok tetejét vágták ki, és azzal mutatták meg, hogy milyen gépeken fogunk repülni. De akkor azért leesett az állunk attól, hogy ilyen lehetőség előtt állunk. Az egész úgy indult, hogy "fájó szívvel" hiányoztunk egy napot a gimiből az előzetes orvosi miatt. Aki azon eredményesen túljutott, annak következett Kecskeméten a háromnapos ROB. De az igazi nagy "kábítószer" változatlanul az első felszállás volt.

Visszatekintve, a szovjetunióbeli végzés után következett az életem legellentmondásosabb időszaka. Akkoriban már - vagy még - létezett az ezredek nem hivatalos besorolásában az "első és a második" lépcső. Mi már tudtuk, hogy Pápára jönnek a MiG-23-asok. Tudtuk, hogy Taszáron is fejlesztés van, ott is sokat repülnek. Az "ászok" tehát Pápán és Taszáron vannak. Egymás között mondtuk, hogy Kecskemét nem igazán nyerő hely. Ott egy "operettezred" van.

A sors mégis úgy hozta, hogy 1978-ban Kecs­kemét­re helyeztek. Itt olyan emberekkel találkoztam, akik mellett nem tudtam úgy elmenni, hogy ne érezzek nagy tiszteletet irányukban. Megfogott a belőlük áramló kisugárzás, csak azt tudom mondani, hogy itt találkoztam életem egyik legjobb közösségével. Ugyanis én az Arató Frédi által vezetett 3. századba kerültem. Ebben a században nem volt egyetlen olyan ember sem, akire ne tudtam volna felnézni. Az ezred vezetése is emberközpontú volt. Ebben az időben a hadseregre általában jellemző volt, hogy én vagyok az őrnagy, te pedig a hadnagy. Hihetetlenül nagy rendfokozati szakadékok voltak. Akkoriban még a fényes szelek nemzedékének utolsó mohikánjai elég keményen meghatározták a közhangulatot. A hadseregen belül mindenképp. Kecskeméten ezt soha nem éreztem. Az öregek ugyanúgy viccelődtek velünk, mint mi velük, persze a kötelező tisztelet betartásával. Vissza­kanyarodva, amikor idekerültem, azt mond­tam magamban, hogy nem akarok itt maradni, ahogy lehet, irány Pápa. És amikor 1980-ban tényleg azt mondták, hogy irány Pápa, akkor pedig azt mondtam, ugyancsak magamnak, hogyha hat hónapnál több időt töltök Pápán, akkor "mindenkinek mindent megteszek" annak érdekében, hogy visszajöhessek Kecskemétre.

A repülő-pályafutásom kiteljesedését végül még­­is Pápán éltem meg, ugyanis 1980-tól a 90-es évek közepéig ott repültem.

A pápai kezdetből van egy jellemző történetem is Kecskeméttel összefüggésben. Korábban nekem mindig azt mondták, hogy Kecskemét csak operettezred, az igazi harci ezred Pápa és Taszár. Amikor átkerültem Pápára, akkor az előttem egy évvel végzett Siki bejött hozzám és azt mondta, hogy ez itt harci ezred, itt sokat lehet repülni. Kérdezte tőlem, már előre sajnálva, hogy tavaly mennyit repültem Kecskeméten. Mondtam, 86 órát. Ugyanakkor ő a harci ezrednél csak 72 repült órát mondhatott a magáénak. Az eredmény hallatán letört, és csendben maradt. Nem mondta, de rá volt írva, hogy már ez a világ sem az igazi. Azért emlékszem erre olyan élesen, mert sokszor felhoztam azt neki baráti beszélgetések során, hogy bezzeg Pápán sokat lehet repülni.

Amikor Pápára kerültem, ott ugyanolyan emberekkel találkoztam, mint korábban Kecskeméten, hozzátéve, hogy azért Pápán egy kicsit vegyesebb volt a társaság. Ott minket másképpen kezeltek, mint Kecskeméten. Volt egyfajta - nem azt mondom, hogy előítélet - tartózkodás velünk szemben. Kritikusan figyelték minden megmozdulásunkat, hogyan állunk a munkához, nem hoztunk-e magunkkal valamiféle laza hozzáállást. A három ezred között akkoriban nagyon kemény rivalizálás volt. Mindegyik a legjobb akart lenni. Mindegyik eredményesen végezte a feladatát, de a maga módján. Amennyire én meg tudtam ítélni, azt mind a három jól végezte. Amikor beilleszkedtünk a pápai ezred életébe, attól kezdve én azt mondhatom, hogy ugyanolyan elfogadott és jó sorsunk volt, mint Kecskeméten. Gyakorlatilag ott értem el mindent, amit egy vadászpilóta elérhet. 1989-ig voltam a századnál. Ez volt életem egyik legszebb időszaka. Egy repülőgép-vezetőnek repülőszázadot vezetni, ez a csúcs. Utána már annyi adminisztrációs munka van, hogy a repülés szinte fáj az embernek, mert az a hobbija. Amíg századparancsnok, addig repül és a századdal foglalkozik. Pályafutásom során ott találkoztam olyan meghatározó emberekkel, mint Bakó Feri vagy Kositzky Attila. Mind a kettő szakmailag a példaképem volt. Egyébként a két ember, tüz és víz volt. Amíg Kositzky a maga nyugodt stílusában vitte végig, amit akart, addig Bakó Feri energikusan, a szavakban nem válogatva szerzett érvényt akaratának.

Kecskeméten a 3. században - a Frédi századnál - szinte "kifényesített" oktatók voltak. Olyan oktató módszertani és szakmai tudással rendelkeztek, hogy mindent tudtak és mindent meg is tanítottak. Tudták, hogy mikor kell a beosztottat "fejjel lefelé" beledöngölni a földbe, mikor kell megsimogatni, magabiztosságát növelni. Nem csak azt magyarázták meg, hogy kell repülni, hanem úgyszólván a lelkünkkel is foglalkoztak. Tudomásul vették, hogy nem tudtunk magyarul. A szakmát mi a Szovjetunióban tanultuk, oroszul. Egymás között az akkori pilótazsargont használtuk, amelyet egy kívülálló nem értett, nem tudta megmondani, hogy milyen nyelven beszélünk.

Elkerültünk Pápára, ott ezt a keveréknyelvet nem tudták elfogadni, ott a szakkifejezéseket meg kellett tanulni magyarul, csak a nagy hajtás közben erre nem nagyon jutott idő. A másik, hogy mivel ott a századok elég keményen más feladatokkal is el voltak foglalva, a MiG-23-asok miatt gyakorlatilag két század adta a készültséget, ezért nagyon leterheltek voltak az oktatóink. Sok esetben lehetett érezni, hogy fáradtak is. Így persze nem tudtak annyira toleránsak lenni a hibáinkkal szemben. Soha nem bántottak bennünket ok nélkül. Azt azért hozzátenném, hogy én a pályafutásom alatt amikor engem letoltak, arra okot adtam. Csak nem mindegy, hogy azt mondjuk valakire, hogy te teljesen hülye vagy, igen, ügyes vagy, de mehetett volna egy kicsit jobban is. Persze ezt érezni kell, erre rá kell hangolódni, hogyan és mit mondunk a beosztottnak, hogy mégis benne legyen az igazság, amit meg kell mondani.

Pápán, legalábbis a mi századunkban, csak az 5-ös osztályzatot tudták elfogadni. A maximális követelménytámasztással történő feladat­végrehajtás jó néhány fiatalban egyfajta törést okozott, "depressziót", amiért nem tud megfelelni az elvárásoknak. A másik, hogy voltak, akik megjöttek a Szovjetunióból a 80-as években, és ahogy kiszálltak az iskolapadból, már jöttek is Pápára egy harci ezredbe. Mi pedig 78-tól 80-ig azért repültünk Kecskeméten egy harci ezrednél, és utána kerültünk Pápára. Tehát gyakorlatilag ott volt 7-8 fiatal pilóta, akik egy időben érkeztek az alakulathoz, és a két csoport között óriási különbség volt. Mert minket Kecskeméten azért nagyon sok mindenre megtanítottak, de őket az iskolán nem. Így aztán a Szovjetunióból érkezők örök vesztesek voltak az összehasonlításban az első két-három évben. Utána a növekvő repült idővel eltüntek ezek a különbségek. Szerintem ez volt az alapvető oka annak, hogy gyakoribbak voltak nálunk a repülő­ események.

Az is igaz, hogy peches szériánk volt a 80-as évek elején. Én is 84-ben katapultáltam a hajtómü leállása miatt. Az első gondolatom azt volt, nem én rontottam-e el valamit? Már bennem is élt az, hogy csökkent az önbizalmam a sok esemény, baleset és katasztrófa miatt.

Amit kellett, a tananyagot, a szabályzatokat jól ismertem, tehát ez mind olyan területet érintett, hogy az ember, ha valami történt, ezerszázalékosan akart meggyőződni arról, hogy mindent jól csinált. Ez egy bizonyos görcsösséget okozott.

- Milyen magasról katapultáltál?

- Felszállás után 200-300 méterről.

- Akkor nem volt sok idő a meditációra.

- Hát tényleg nem, de igazában nem is viselt meg sem fizikailag, sem pszichésen. Sokkal inkább a kivizsgáló bizottság kérdései. Egyszerüen az volt a legfontosabb, hogy a toronynak le tudjam adni azokat a jelentéseket. Minden egyes kivizsgálás után, amikor ismertették a jegyzőkönyveket, felsorolták, hogy ezek meg azok az információk nem álltak rendelkezésre. Ezért szinte kényszert éreztem, hogy valamennyi müszer által mutatott értéket leolvassam a toronynak. Nem mintha arra készültem volna, hogy meghalok, ilyesmi abban a helyzetben nem jut az ember eszébe, azzal van elfoglalva, hogy dolgozzon a kabinban. Gyakorlatilag az eseményt követő héten már repültem. Nem is akartam többet kihagyni, mert jól éreztem magam ebben a közegben. Az, hogy én otthon ülök és nézem a négy falat, semmire nem jó.

- Te közismerten népszerü személy voltál a pápai ezredben. Mindenre, ami személyedhez, szakmai tudásodhoz, sajátos humorodhoz kapcsolódott, odafigyeltek. Tudtad ezt?

- Annak természetesen örültem. Annak ellenére, hogy az odakerülésemkor kissé döcögően indult a pályám. Kecskemét után Pápa, egy megyeszékhely után egy mesterségesen elnyomott vidéki kisvárosba kerültem. A 80-as évek arról szólt, hogy a megye szinte mindig megvonta a fejlesztésre szánt pénzt. Én csak omladozó házakat láttam. Nem volt vonzó a város. Természetesen a 90-es években gyökeres változás állt be a város életében.

- Nem szerettél volna a MiG-23-ason repülni?

- Nem. Én nagyon szerettem a MiG-21-est. Valahol, lehet, hogy a tudat alatt, a repülőgépet én egy nőnemü lénynek tartom, amely rendkívül rapszodikus, abban a pillanatban, amikor érzi, hogy nem szeretem, bosszút áll. És mivel a MiG-21-est szerettem - annak ellenére, hogy nem egy pilótabarát típus -, különösen a biszt a jelentősen kibővült technikai lehetőségeivel, jó érzés volt azon repülni. Persze a MiG-29-essel nem lehet összehasonlítani. De a 29-es a 80-as évek, a 21-es pedig a 60-as évek technikája.

- Mi következet a századparancsnoki beosztás után?

- Az akadémia elvégzése után lettem századparancsnok, 91-92-ben. Hogy mit tanultam az akadémián? A három év alatt, azon kívül, hogy megtanultam bármilyen érdektelen előadást nyitott szemmel végigülni, nem készített fel azokra a feladatokra, amelyeket egy századparancsnoknak meg kell oldania. Voltak azért olyan tanárok, akik az elméleten kívül szakmai tudással is fel voltak vértezve. Akik képesek voltak olyan dolgokról beszélni, amelyek fontosak voltak a mindennapok során. A hasznosság szempontjából véleményem szerint le lehetett volna redukálni egy évre. Mint ahogyan a nyugati hadseregekben van. Ott ez a szintü iskola nem hároméves. Ha a nyelvtanulást leszámítom - akkor tanultam meg angolul -, adott valamilyen szakmai fejlődést, de az nem volt arányban a három évvel. "Vatta" tantárgyak mentek. Úgy összegezhetem, hogy nem adta meg nekem azt, ami a beosztásomhoz kellett. Utána, ezredparancsnok-helyettesként, ha visszatekintettem az akadémiára, már számomra is voltak hasznosítható dolgok. Magyarul, blokkosítani kellett volna a beosztásokat, és mindegyikhez egy hat hónapos blokk elég lett volna, hiszen nem mindenkiből lett század- vagy ezredparancsnok, középszintü döntést hozó vezető.

- Magam is tapasztalhattam az általad elmondottakat. De ha tovább akartál lépni, kellett az oklevél.

- A 90-es évek elején, amikor Bakó Feriék lezuhantak, a tragédiát követő események löktek egyet a szekeremen, mert a dominóelv alapján mindenki mozdult felettem, és engem látott a vezetés alkalmas parancsnokhelyettesnek. Majd Kositzky Attila után Buczkó Imre is eltávozott, és én léptem a helyére ezredparancsnokként. Azt tudom mondani, hogy gyakorlatilag 99-ig meg napjainkig olyan szerencsés ember vagyok, hogy mindent, amit a repülés adhat, azt én megkaptam.

1999-ben iskoláztak be az amerikai légierő vezérkari akadémiájára. A különbség a korábbihoz képest az volt, hogy semmiféle parancsnoki viselkedési kultúrát vagy szabályzatot nem tanítottak nekünk. Nem tanították a konkrét feladatok megoldását. De megtanítottak megfelelő szinten gondolkodni. Itt döbbentem rá, hogy mitől müködik másképpen egy nyugati hadsereg. Nem a haditechnikát kellene nekünk lecserélni, hanem a gondolkodásunkon kell változtatni.

- Miben fogalmazható meg az újszerü és megfelelő szintü gondolkodási készség, és mi hasznosul ebből az itthoni körülményeink között?

- Érdekessége a nyugati szintü katonai iskolarendszernek, hogy - persze náluk akadémiának mondják a főiskolai képzést is - ott tanítják meg az általános katonai és szakmai katonai viselkedési normákat. Tehát megtanítják nekik az etikát, azt, hogyan kell dolgozni pályakezdőként az adott szakterületen, és beléjük sulykolják azt, amit különösebb gondolkodás nélkül végre kell hajtani. Vannak szakmai feladatok, amelyeknél a szürkeállományra szükség van. Így indul a karrierépítés, amely vagy sikeres, vagy el kell hagyni a hadsereget. A cél, hogy lehetőleg a legjobbak maradjanak. Az őrnagy rendfokozatot már csak azok érhetik el, akik minden követelmény kielégítésére képesek. A tiszteknél a századosi rendfokozat a vízválasztó. Parancsnoki iskolára már csak azok kerülhetnek, akikkel terveznek a jövőben. Tulajdonképpen itt jön be az, amely teljesen eltérő a mi katonai oktatási rendszerünktől. Mi nem megtanítjuk a hallgatókat, hanem beléjük sulykoljuk az anyagot. Az amerikai katonai intézményekben gondolkodni tanítják meg a hallgatókat. Ebből eredően olyan feladatokat kell megoldani, amelyekhez szükséges a kreativitás. A magasabb szintü oktatásban az ezredparancsnoki felkészítésben, az akadémián és a fölött - ezek különben viszonylag rövid idejü, három hónaptól egy évig tartó kurzusok - azt mondták, nem olyan gazdagok, hogy megengedhessék maguknak, hogy éveken át az oktatási intézmény padján üljön a tiszt. Csak olyan szintre képezik, amely feladatra tervezik.

- A tanulmányok során milyen feladatok vártak rátok?

- Az adott szintü parancsnoki vagy vezetői követelményeknek megfelelő feladatot kellett megoldani. Gyakorlaton nem vettünk részt, mi olyan kérdésekkel foglalkoztunk, amelyeknek egy része a haderőnemekkel kapcsolatos. A légierő, a haditengerészeti repülők és ezek együttmüködése. 20-30 százalékban pedig katonapolitikai kérdéseket dolgoztunk fel. Ennek az volt a célja, hogy tudjuk elhelyezni magunkat a világban. Ebben már nagyobb kitekintést kaptunk, elmondták, hogy ez az akadémia a legmagasabb parancsnoki szintre képez bennünket.

- Érezhető volt-e már akkor, hogy rövidesen kirobban a háború Irakkal?

- Nem, de már tudták, hogy ez nem kerülhető el. Minden gyakorlatnak, amelyet elemeztünk, az Arab-félsziget volt a helyszíne.

Visszatérve még az akadémiára, két oktatói blokk van, egyikben felkészülnek a résztvevők az oktatásra, a másikban azok vannak, akik oktatnak. Aki felkészül, az saját maga választja a tankönyvet. Azt mondták, itt van százötven oldalnyi anyag, alkoss róla véleményt, és a vitanapon mondd el. Nem kellett feltétlenül egyetértenünk annak tartalmával, de amit mondtunk, azt meg kellett védeni.

Ami az ott tanultak hazai alkalmazását illeti, azt mondom, hogy nálunk a gondolkodás nagyon sok esetben még elmarad a lehetőségektől. Nekem kedvenc mondásom - nem tudom, kitől származik -, hogy hiába jön ide bármilyen korszerü technika, ha a fejünkben nem vagyunk ott, hogy képesek legyünk annak felhasználására. Ahogyan én látom, mi még a vegyes időszakot éljük. Már vannak, akik végigmentek a nyugati képzésen és próbálják adaptálni az ott tanultakat, és vannak, akik nem hajlandók elfogadni azokat, ugyanis annak az oktatási rendszernek is vannak buktatói.

- Milyen buktatókkal, hiányosságokkal találkoztál?

- Én a túlzott liberalizmust tartom annak. Akinek nem volt kedve tanulni, és ez minden szinten ismerős az iskolákban, akkor nem tanult. A jó értelemben vett kényszerítés hiányzott. Ezt személyesen is tapasztalhattam a közvetlen környezetemben. 240 hallgató volt, ebből 44 külföldi. Nagyon érdekes volt, hogy még arra is odafigyeltek, egy osztályban, amelyben 13-14 fő volt, csak két külföldi lehetett, de azoknak különböző nemzethez kellett tartozniuk. Az volt az elv, hogy egymás kultúráját is meg kell ismerni. Nekem először egy venezuelai, majd Fülöp-szigeteki osztálytársam volt, amit én szerencsének tartottam. Volt egyfajta társadalmi élet is. A képzés során előadástémákat kaptunk, 12 perc időben. Egy perc volt a tolerancia pluszban és mínuszban. Ha ettől eltérő volt az idő, nem kapott értékelést, azaz értékelhetetlennek számított. Az volt a cél, hogy megtaláljuk az adott téma lényegét, és azt bontsuk ki az adott időkeretben. Ezt nagyon szigorúan vették. Nálunk - sokszor tapasztalható - a tíz- vagy húszperces előadás 30-40 percig vagy tovább tart. Szerintem azt kellene mondani, hogy ennyi nem elég, de a tervezett időbe bele kell férni.

- A tanulmányaid befejezése után hogyan kerültél a vezérkarba?

- Hazaérkezésem után előbb felajánlottak a bázisparancsnok-helyettesi beosztást itt, Kecs­keméten. Akkoriban még az ezred is létezett. Nem tudtam elfogadni, mert nem kaptam választ arra, hogy mi lesz a feladatom. Én már egy kicsit "öregebb motorosnak" éreztem magam ahhoz, hogy a "fogadd el és majd meglátjuk" beosztásnak örüljek. Úgy döntöttem, hogy inkább várok, és majd történni fog valami. Szerencsém volt, mert a Honvéd Vezérkarnál az akkori Hadmüveleti Csoportfőnökségnél a főnökhelyettesi beosztás megüresedett, és azt nekem felajánlották. Igaz, hogy ez a terület számomra teljesen új volt, de amikor elmondták, hogy mi a feladatom, úgy döntöttem, hogy elvállalom. És amikor az új munkakörömben ismereteimet kezdtem aprópénzre váltani, akkor rettentem meg. Soha nem foglalkoztam ilyen magas szinten a hadmüveleti tervezéssel, kiképzéssel, civil-katonai kapcsolatokkal, és ez mind-mind oda került énhozzám. Ha lehet azt mondani, a legmagasabb szintü koordinátora voltam a területnek. A helyzetemet és a beilleszkedésemet jelentősen könnyítette, hogy a kollektíva a jó és rossz tulajdonságaimmal együtt befogadott. A csoportfőnökségen belül volt öt osztályunk, mindegyiknek megvolt a maga szakterülete. A kiképzés, a civil-katonai kapcsolatok, a doktrinális osztály, a hadmüveleti osztály, mindezek irányításáért feleltem. Hozzáteszem azt is, hat-hét hónapra volt szükségem ahhoz, hogy dönteni tudjak. Úgy kell érteni, hogy ez nem napi nyolcórás munkarendet jelentett. Hozzá kell tennem, hogy folyamatosan megkaptam a szükséges és kellő segítséget az osztályok vezetőitől, a főnökömtől, megjegyzések nélkül. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Különösen a főnökömnek, dr. Mráz István vezérőrnagynak, aki elfogadta, sőt támogatta azt a munkastílust, amit én képviseltem. Nagyon sokat köszönhetek neki emberileg is, mert ha problémám volt, azt lehetőségein belül igyekezett megoldani. Ha hibáztam, ami természetesen többször is előfordult, soha nem vert a betonba. Nagyon szerettem ott dolgozni. Utána átkerültem a "J5" csoportfőnökségre, szintén helyettesnek. Azt is szerettem, mert ott pedig a haderőtervezéssel, állománytáblával, szervezési dolgokkal foglalkoztunk.

Anélkül, hogy tudtam volna, hogy lesz egy ilyen lehetőségem, hogy visszakerülhetek a csapatokhoz, nagyon komoly "rálátást" kaptam az ott töltött négy évben a Magyar Honvédségről, a katonai szakterületről. Bátran mondhatom, hogy ez kevés embernek van meg. Hadmüvelet, kiképzés, civil-katonai kapcsolatok, haderőtervezés, szervezés, állománytábla, kiegészítési feladatok, ezek együttesen nekem nagyon sokat adtak. Köszönettel tartozom ezért mindazoknak, akik ezt lehetővé tették számomra. Közben repülhettem is, de gyakorlatilag erre nagyon kevés időm volt. Ez volt az, ami a legjobban hiányzott. Hiányzott a csapatélet. Az együttlét, a közös kiképzés, a közös feladatok, ez a teljesen más világ. A másik, az a repülés. Amikor tudja az ember, hogy halad az életkorral, mindig csökken a repüléssel tölthető éveinek száma, akkor majdhogynem pánikba estem, hogy megint eltelt egy év, és repültem összesen hét órát. Sohasem szerettem ezeket a hét-nyolc órás évi repült időket, ez semmire nem jó, csak egy kevés örömködésre. Viszont a repülőgép-vezetőnek, aki olyan beosztásba került, hogy kénytelen elfogadni azt a magasabb szintü vezetői helyet, annak meg kell hagyni, mert különben elveszíti a kapcsolatotot ezzel a szakmával. Ezt nem szabad megengedni magunknak. Ez a hét-nyolc órás repült idő nem olyan veszélyes, hogy egy jól képzett pilótát ne tudnánk ezen a szinten tartani. Nyilván azokra a feladatokra, amelyekre a csapatnál kiképzett repülőgép-vezető elmehet, arra én nem mehettem el. Ezt tudomásul kell venni.

Amikor eltelt a négy év, akkor megkérdezték tőlem, hogy vannak különböző lehetőségek, többek között bázisparancsnok kell Kecskemétre. Akkor már Sági János vezérőrnagy úr volt a légierő parancsnoka. Leültem vele és megkérdeztem tőle, elfogad-e, ugyanis nagyon fontosnak tartom, hogy milyen a kapcsolat. Ha fenntartások vannak, akkor abból nem jön ki jó. Végül ő terjesztette elő a nevemet a vezérkari főnök úrnak. A következő kérésem az volt: mi lesz a repüléssel? Azt mondta, hogy nincs korlátozás, és a jó ízlés határain belül természetesen repülhetek. Erre azt válaszoltam, hogy nekem mindenben megvan a jó ízlésem, kivéve a repülést. Én még azok közé tartozom, akiknek a repülés volt mindene. A tizennyolcadik sorban jön az összes többi. Tudomásul kell venni, hogy a világ változott, mások a körülmények és mások a lehetőségek is. Módosult a feladatrendszerünk.

Eleinte egy kicsit féltem, hiszen tudvalevő, hogy amikor én elmentem, még két repülőbázis volt, korábban három, és az örökös rivalizálás hozta magával, hogy minden alakulatnak más és más volt a munkastílusa. Nem ártott volna, ha akkoriban a három parancsnok egy asztalhoz ül és közös nevezőre jutva a jót átörökítik, a nemkívánatost elhagyják. Meg kellett volna találni azt a közös többszöröst, amely alapján mind a három ezrednél egyformán alakultak volna a dolgok. Kecskeméten nagyon jó volt az a fajta stílus a repülésben, a katonai vezetésben, hogy nem az a szögletes rendszer volt. Más alakulatnál kevésbé törődtek az emberrel, ott arra törekedtek, hogy a szakmai követelményeknek minden szinten megfeleljenek a pilóták, nem lehet csodálkozni, hogy idő előtt elhasználódtak az emberek. Amíg Taszáron és Pápán alapvetően lakótelepeken lakott az állomány, addig itt, Kecskeméten már szétszóródtak a városban. Többet találkoztak a civilekkel. Nem volt annyira zárt, mint a másik kettő. Mindennek természetesen megvan a jó és a rossz oldala is.

Amikor Pápára kerültem, akkor meg nyilván hozzá kellett idomulni ahhoz az élet- és munkastílushoz, ami ott elfogadott volt. Ezért én is, nem mondom azt, hogy fenntartásokkal, de némi aggodalommal jöttem ide, és ahogy utóbb hallottam, itt voltak olyanok, akik úgy néztek, hogy ezt nem nagyon ismerjük, esetleg ő lesz a "fekete ló". Az volt a nagy kérdés, hogy milyen lesz ez az új parancsnok, szeretjük majd vagy nem, elfogadjuk vagy nem. Volt egy rövid ideig tartó passzív ellenállás. Két-három hónap elteltével éreztem, hogy elfogadtak. Nyilvánvaló, hogy minden parancsnoknak más a vezetési stílusa. Elődöm Pintér Zoli volt, akinek a vezetési stílusát volt, aki szerette, volt, aki nem. Minden parancsnok mást tart fontosnak. Azt kell mondanom, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert amikor idekerültem, egy profi csapatot kaptam. Láttam, hogy ez a csapat engem elfogad, elfogadja a stílusomat, amely néha nem egyszerü. Nem vagyok híve azoknak a dolgoknak, amelyek nem viszik előre az ügyet, viszont azokban, amelyek az előrehaladást biztosítják, könyörtelen vagyok.

Hozzáteszem, hogy itt olyan emberek voltak, akik ezzel a felfogással azonosultak. Itt elképzelhetetlen az a fajta feltételezés, amit annak idején nekünk, pápaiaknak és taszáriaknak mondtak, hogy ez egy operettezred, hogy a pilóták bejönnek, megebédelnek és hazamennek.

- Nem akartam közbevágni, de muszáj, mert tudom, hogy a kecskeméti ezred soha nem volt rosszabb, mint a másik kettő. Lehet, hogy jobb sem. Egy bününk volt, de arról nem mi tehettünk, nevezetesen az, hogy mi voltunk a második lépcső, annak minden hátrányával.

- Az egy nagyon rossz kommunikáció volt, csak arra volt jó, hogy a három ezred egymás között rivalizálva minősítse a másikat. Hogy ez mennyire rossz volt, igazában most látom és érzem. A jelenlegi állapothoz hozzátartozik, hogy most Kecskemét a lehető legjobb állománnyal rendelkezik, hiszen mind a három ezred legjobbjai vannak itt, azok pedig, akik nem feleltek meg az új követelményeknek, kibuktak. Elvesztettünk a kényszer szülte helyzet nyomán sajnos kitünő munkatársakat is. Itt és most olyan jól érzem magam, hogy nagyon fájna, ha el kellene mennem. Nem tudnának most rendfokozatban, munkakörben olyan beosztást ajánlani, ahová én szívesen elmennék. És ebbe mindent bele lehet képzelni, mert annyira csodálatosan jó itt, jók a munkatársak, jók a munkakörülmények, ez egy fejlődő repülőbázis.

Az olvasók bizonyára még emlékeznek a repülőnapra. Az előzőt 2003-ban a vezérkar és a minisztérium szintjéről szerveztem a munkatársammal. Felülről irányítottam a bázist. Most benne voltam abban a közegben, amelyet két évvel ezelőtt irányítottam. Láttam, hogy nem kell őket irányítani. Félszavakból is értettek, és tudták, hogy mit kell tenni. Úgy gondolom, olyan helyre kerültem, amilyenre minden repülő ember vágyik.

- Az elmondottak mellett bizonyára itt is vannak olyan feladatok, amelyek megoldása nem megy könnyen...

- Természetesen vannak olyan napjaim, amikor bosszúsan, nem a legelőnyösebb oldalamat mutatva megyek ki az irodából érthetetlen vagy kedvezőtlen döntések miatt. Itt lenne szükség a két szerep eljátszására. Az egyikhez némi színészi tehetség sem ártana. Kimegyek és az embereknek nem mondhatom, nem mutathatom, hogy mi történt. A legszívesebben ilyenkor világgá szaladnék. Azt kell, hogy lássák, optimista vagyok, és jól érzem magam a bőrömben. Ez nekem nem nehéz, mert valóban optimista vagyok, és jól is érzem magam a bőrömben. A másik pedig, mindent megtenni azért, hogy ez a kedvezőtlen döntés adott esetben kedvezőbbre forduljon, vagy a lehető legkevesebb problémát okozza a napi életben.

­- Betartattad a neked tett ígéretet, és finoman fogalmazva a jó ízlés határán minden repülési lehetőséget kihasználsz. Albatrosz, Mig-29-es, vendégként JAS-39-es.

- Albára a repülőkiképzésemet már a 2001-es évben megkezdtem, amikor még a minisztériumban dolgoztam. Kecskemétre kerülésemmel csak a kiképzés intenzitása változott. Nagyon szeretem az L-39-est, hiszen egy igazi kiképzőgép, annak valamennyi előnyös tulajdonságával. Szinte mindent elnéz a pilótának, jól repülhető, ugyanakkor alkalmas a különböző szabályzókban előírt ellenőrző repülések végrehajtására, ráadásul rendkívül költséghatékony módon. A MiG-29-es az új szerelem. Azt gondoltam, hogy a MiG-21 után már nem tud egyetlen vadászgép sem a szívembe férkőzni... tévedtem. A Fulcrum ötvözi az erőt, a kecsességet és a szépséget. Azok a harci képességek, amelyek elvárhatók a vadászgépektől, mind megtalálhatók benne. Azt hiszem, a pályafutásom legszebb repülőgépe! Ebből is látszik, hogy a pilótaélet mindig tartogat még meglepetéseket. És 2006 tavaszán megérkeznek az első Gripenek...

Készült: az Aranysas magazin 2005/12 számában megjelent cikk alapján.