Ordító Egér: 46 év hadrendben

Az 1960-as években Oleg Konsztantyinovics Antonov és csapata kapta a feladatot, hogy kifejlesszen egy olyan könnyű harcászati szállítógépet, amellyel gazdaságosabban oldhatók meg a kisebb tömegű és hatótávolságú szállítási feladatok. A mérnökök végül egy már létező, a céloknak megfelelő utasszállító, az An–24-es áttervezése mellett döntöttek.

Klasszikus formák

Az új, An–26-os jelzésű típusnál a legjelentősebb módosítást a törzs hátsó részénél végezték, ahol egy nagyméretű, rámpaként is alkalmazható, lenyitható teherajtó kapott helyet. Ez egyébként behúzható a repülőgép törzse alá, így a nehéz, nem gördülő terheket közvetlenül a padlózatba épített, elsősorban a rakomány deszantolására szolgáló, de a be- és kirakodást is segítő szállítószalagra helyezhetik, például egy villás targonca segítségével.

Az An–26-os sárkánya teljesen fémépítésű, felsőszárnyas kialakítású, egy függőleges vezérsíkkal. A szárnyakban elhelyezett tüzelőanyag-tartályok teljes térfogata 7316 liter. A gépet két, AI–24VT típusú egytengelyes, turbólégcsavaros hajtómű működteti, míg az RU–19A–300 segédhajtóművet a jobboldali hajtóműgondola végébe építették be.

A repülőgép prototípusa 1969-re készült el, míg a sorozatgyártás 1970-ben kezdődött; a folyamat 1980 elején történt leállításáig több mint 1400 készült az An–26-os különféle változataiból. Működtetéséhez ötfős személyzet (gépparancsnok, másodpilóta, navigátor, fedélzeti technikus, fedélzeti rádiós) szükséges, a gép emellett további 39 utast szállíthat a tehertér két oldalán elhelyezett, felhajtható üléseken.

Magyar színekben

A magyar légierő összesen tíz An–26-ost vásárolt, melyek 1974–1976 között érkeztek hazánkba. A gépekkel felszerelt önálló század Szentkirályszabadján kezdte meg működését. A Veszprém megyei bázisról végül a Mi–24-es harci helikopterek szorították ki az Antonovokat 1984-ben; ekkor a helikopterezredből – leszámítva egy századnyi Mi–8-ast – kiemelték a szállító elemet, majd összevonták a szállítórepülő-századdal, létrehozva a szolnoki 89. vegyes szállítórepülő-ezredet.

Ekkor azonban már csak kilenc An–26-os állt rendelkezésre, miután 1982. december 6-án, Szentkirályszabadján, átstartolás közben a 210-es oldalszámú repülőgép (feltehetően a kormányfelületek jegesedése miatt) a földnek csapódott, majd kigyulladt. A katasztrófa négy emberéletet követelt. Ez volt egyébként a típus egyetlen hazai balesete.

1992-ben „nyugdíjazták” a tököli Vitéz Háry László Vegyes Szállítórepülő-osztály két An–24-esét, melyek pótlására a szolnoki ezred átadott két (VIP-feladatok ellátására átalakított) An–26-ost. Öt esztendővel később (a haderő-átalakítás keretében) tovább csökkent a Magyar Honvédség légi szállítási kapacitása; ekkor ugyanis (a SZU–22-esek és MiG–23-asok mellett) öt An–26-ost is kivontak a hadrendből. Később ezek közül kettőt eladtak a bolgár haderőnek. 2001-ben megszűnt a tököli alakulat is; innen a két An–26-os visszakerült Szolnokra.

Ugyanakkor időközben a légi szállítási képesség rendkívül felértékelődött, a NATO tagállamainak minden korábbinál nagyobb nemzetközi szerepvállalása eredményeként. Ezért nem meglepő, hogy a hadrendben tartott négy An–26-os hamarosan kevésnek bizonyult a magyar missziók szállítási feladatainak ellátásához. Hazánk tehát egy újabb repülőgépet vásárolt, amely 2004 elején érkezett meg Ukrajnából. Ugyanebben az esztendőben – egy újabb átszervezés nyomán – az An–26-osok a kecskeméti Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis állományába kerültek, áttelepülésük 2005 decemberében történt meg.

Missziós feladatok

Az An–26-osok, illetve személyzeteik számára minden bizonnyal a missziókba történő szállítások jelentették a legnagyobb feladatot, hiszen ezt a típust alapvetően nem nagy távolságú repülések végrehajtására tervezték, így az oda- és a visszautak is általában több napig tartottak.

Az iraki és afganisztáni repülőterekre való érkezés az ötfős személyzet minden tagja számára fokozott odafigyelést és együttműködést igényelt; a hajózóknak sokszor az alapfeladatuktól eltérő szerepkörben is helyt kellett állniuk. A Bagdadban történő landolás nem volt veszélytelen, mivel több esetben is támadás ért leszálláshoz készülő repülőgépeket. A modern típusokba már beépítettek rakétaelhárító rendszereket, de az „Ancsák” ilyennel nem rendelkeztek, ezért a biztonságos leszálláshoz ki kellett találni valamilyen megoldást. A repülőmérnökök végül a Mi–24-es harci helikopterek infracsapda-kilövő berendezéseit szerelték fel az An–26-osok oldalára, hogy azok alkalmazásával térítsék el a rakétákat. Az elv egyszerűnek tűnik, de amíg a korszerű gépeken az infracsapdák aktiválása automatikus érzékelők és indítók segítségével történik, addig az „Ancsákon” ezt bizony kézi vezérléssel kellett megoldani. Az egyébként sem egyszerű leszállási manőver közben – egyetlen spirálban kellett nagy magasságból betont érnie a gépnek – a rádiós indította az utólagosan beépített kapcsolók segítségével az infracsapdák „tűzijátékát”.

Az An–26-ossal a néphadsereg és a Magyar Honvédség számos katonája találkozhatott, hiszen annak idején a mélységi felderítők ebből végezték a stabilizátoros ugrásaikat, az éles légiharc-rakétákkal végrehajtott lövészetekre pedig szintén e típus fedélzetén szállították a vadászgépek fegyverzetét.

A deszantteret többféleképpen is lehetett hasznosítani, a szállított személyek számától, illetve a feladat jellegétől függően. Ejtőernyősök ugratása esetén a katonák a felhajtható padokon ültek, és a lenyíló rámpán keresztül hagyták el a gépet. Az An–26-osnak létezett „párnás” változata is; ezekbe a Malévnál használatos utasszékeket és asztalokat építették be. Az An–26-osok számos esetben delegációk, kormány- és államfők utaztatásából is kivették részüket, bár erre az utóbbi években – a gyakran előforduló meghibásodások miatt – egyre ritkábban került sor.

Az utolsó felszállás

Volt időszak, amikor a magyar légierő sikeresen szerepelt az angliai Fairfordban rendezett katonai repülőnapokon is; ezen eseményekre a MiG–29-esek és a Gripenek üzemeléséhez szükséges segédberendezések utaztak az „Ancsa” tehertérben. Az egykori Varsó Szerződés típusa annyira kedvelt volt a szigetországban, hogy 2012-ben a nemzetközi zsűri a Skylift-kategória díjával ismerte el a gépet, amely egyébként sok egykori vadászpilótának jelentette a további szolgálat lehetőségét; amikor valamilyen okból pályát kellett módosítani, az egyszemélyes kabin helyett következett az ötfős munkahely.

Ahogy a gépek egyre idősebbek lettek, egyre több karbantartást igényelt a feladatok végrehajtása. Ez a műszaki állomány minden erőfeszítése ellenére hátráltatta a repülések terv szerinti végrehajtását. A sokasodó nehézségek ellenére a Magyar Néphadsereg, majd a Magyar Honvédség szállítási, mentési, légifényképezési és minden egyéb feladatainak végrehajtása közben 83 ezer repült órát töltöttek a levegőben. A 31 millió megtett kilométer alatt sokfelé eljutottak: Iraktól Koszovón át Afganisztánig, Murmanszktól Hurghadáig, Bishektől a Kanári-szigetekig.

Az utolsó, még rendszerben lévő, a 406-os oldalszámú An-26-os számára június 11-én érkezett el a búcsú napja. A magyar katonákat 46 évig kiszolgáló repülőgép ezen a napon teljesíti utolsó felszállását Kecskemétről, az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázisról.

Szerző: Feith László - Tőrös István

Forrás: https://honvedelem.hu/