Tűzkeresztség - Légi harc a Sidra-öböl felett

Már 1973-tól kezdve rendszeres konfliktusai voltak a Moammer Kadhafi által irányított országnak a vízterület tulajdonjoga körül. Szerintük ugyanis az öbölre nem vonatkozott a 12 mérföldes határ. Évekig csak kisebb erőfitogtatásokra került sor a szomszédos és a távolabbi haditengerészetek egységeivel. Carter elnök jobbnak látta, ha a flotta inkább elkerüli a vitatott térséget, minthogy kirobbanjon egy újabb háború a labilis biztonságú térségben. 1981-ben azonban Ronald Reagan került az Egyesült Államok elnöki székébe, aki nagyon nem szívlelte az afrikai vezető külpolitikáját. Az elnök úgy gondolta, ideje rendet tenni az öbölben. A NATO természetesen az amerikai erők oldalán állt. A hidegháború során egy erődemonstráció nem kifejezetten csak a provokált ország részére szólt.

A kontingens

Reagan utasítására a Pentagon előkészített egy hadgyakorlatot, aminek hosszú távú politikai célja Kadhafi megbuktatása volt. Az öbölbe vezényeltek egy kontingenst, aminek nem titkolt feladata a líbiai erők tesztelése lett. A résztvevő parancsnokokat felhatalmazták éles fegyverek alkalmazására is, amennyiben támadás éri őket. A műveleti szabályok kidolgozása során az elnököt egyik tanácsadója megkérdezte, hogy területileg meddig üldözhetik a rájuk támadó líbiai gépeket a vadászpilótáik, amire a következő választ kapta: „Egészen a hangárig!”

James E. Service ellentengernagy, veterán pilóta, a 2. hordozócsoport parancsnokaként és a Hatodik Flotta és a Taktikai Parancsnokság vezetőjeként irányította a kétnapos gyakorlatot.
Az egységet a CVN-68 USS Nimitz és a CV-59 USS Forrestal repülőgép-hordozók, valamint 13 kísérőhajó alkotta. A gyakorlat csúcspontja egy éles rakétalövészet lett volna robot célrepülőgépek ellen, amiben a vadászgépek mellett a CGN-39 Texas és a CGN-40 Mississippi rakétacirkálók is közreműködnek.

Az első nap

Augusztus 18-án felszállt a szokásos reggeli őrjárat, amit akkor négy F–14A Tomcat (az USS Nimitz-ről), illetve három darab F4J Phantom alkotott (az USS Forrestal fedélzetéről). Az öböl vizén a William V Pratt (DDG-44) és Caron (DD-970) rombólók teljesítettek felszíni szolgálatot az elkövetkező órákban.

Kadhafi ekkor éppen hivatalos látogatáson Dél-Jemenben tartózkodott, de tisztjei kapcsolatban álltak vele és kézben tartották a központi irányítást. Az első nap közel hetven alkalommal emelkedett levegőbe líbiai repülőgép, hogy provokálja, megfigyelje vagy látszólagosan támadja az amerikai erőket. A Tomcat-ek és Phantom-ok harmincöt elfogást hajtottak végre, majd kísérték távolabbi légtérbe az arab repülőgépeket. Mirage F1, MiG–23 Flogger és MiG–25 Foxbat típusok is színesítették a hadgyakorlat hívatlan résztvevőinek listáját. Szinte mindegyik amerikai pilótának lehetősége nyílt harci manőverek gyakorlására szovjet vagy francia gyártású repülőgéppel szemben. Ilyen bónuszprogramra pedig nem számított egyik katonai vezetés sem.

Tripoli lakossága mindeközben az állami televízió által szolgáltatott, néha őrjöngésbe hajló tudósítások alapján háborús hangulatba került. A propaganda beharangozta a Hatodik Flotta támadását és a líbiai parancsnokság minden tartalékos erőt mozgósított az ország védelmére.

Második nap

Az első nap történései előrevetítették, hogy a második nap sem lesz eseménytelen. Reggel háromnegyed hatkor startolt négy Tomcat a VF-41 századból és hat Phantom a VF-74-esből. A vadászok mellett felszállt a Diamond Cutter 702 hívójelű S–3A Viking felderítőgép – egy különleges feladattal. A lassú, fegyvertelen gépnek ugyanis csali szerep jutott. Az öböl vitatott területére kellett repülnie 500 láb magasság alatt, hogy a radarokat kijátszva, meglepetésszerűen jelenhessen meg a líbiai partok közelében. A repülésirányítást a Nimitz hordozó egyik E–2C Hawkeye-e segítette a magasból. A VAW-124 „Bear Ace” hívójelű felderítő radarja bőven belátott a líbiai partszakasz mögé, így időben jelezni tudta, ha valamelyik repülőtérről felszállnak az arab vadászok.

A VF-41 Black Aces század gépei AIM–9L Sidewinder és AIM–7F Sparrow légiharc-rakétákkal voltak felszerelve. A Tomcat rendszere 200 mérföldig képes érzékelni a célokat, amiből 24-et tud nyomon követni. Ezek közül hatot képes egyszerre támadni. 1981-ben az F–14A sokkal fejlettebbnek számított bármelyik szemben álló fél vadászgépénél.

A Black Aces egyik gépét, aminek „Fast Eagle 102” volt a hívójele, Henry V „Hank” Kleemann parancsnok és David „DJ” Venlet hadnagy RIO (Radar Intercept Officer), míg a géppárját „Fast Eagle 107” hívójellel, Lawrence „Music” Muczynski parancsnok és James „Luca” Anderson RIO irányította. Reggel hat órakor foglalták el járőrterületüket 20 000 láb magasságban.

Az első győzelem

A Thompson S. Sanders parancsnok által vezetett Viking a vitatott vízterülethez érve felemelkedett 10 000 láb magasra, hogy megmutassa magát az ellenséges radaroknak. Negyed nyolckor a Hawkeye felszállást jelentett Ghurdabiyah katonai repülőteréről, tőlük 80 mérföldre, amit először egy MiG–23-nak azonosítottak. Sanders azonnal menekülőre vette az irányt, mivel sem fegyverekkel sem védelmi berendezésekkel nem rendelkezett az S–3A. Visszasüllyedt 300 lábra és igyekezett gyorsan elhagyni a térséget.

Kleemann és Muczynski egyenesen repültek a megadott cél felé. A kísérőgép 4000 lábbal magasabban, a vezér jobb oldalán helyezkedett el. A terv az volt, hogy ha az egyikük felhívja magára a figyelmet, akkor a másik – kívül esve a látómezőből – könnyebben tüzelési pozícióba kerülhet. Szemgolyó-elfogásnak nevezték ezt a taktikát. Mikor közelebb értek, a Fast Eagle 102 radarja már két gépet jelzett, amelyek szoros géppárban repültek feléjük. Kleemann látta meg hamarabb a támadókat, amit „Tally Ho!” felkiáltással jelzett társának. A kötelékparancsnok akkor már Szu–22 Fitter-ként azonosította a líbiai gépeket. A támadók fegyverei között egyedül a Sidewinder klón, AA–2 Atol rakéta jelentett komolyabb veszélyt a Tomcat-ekre. A szovjet gyártástechnológia akkori korlátozottsága miatt azonban azt csak közvetlenül a hajtóműkiömlők irányába lehetett hatásosan indítani, ezért ügyes manőverezéssel kijátszható volt.

Ahogy közelebb értek egymáshoz, Kleemann Mu­c­zynskit keresztezve egy fordulóval a Szuhojok mögé került, ám közben az egyik Fitter rakétát indított az F–14-esek irányába. Kleemann rádión jelezte a parancsnokság felé az indítást. A protokoll szerint automatikusan engedélyt kaptak az éles fegyverhasználatra.

A két Szuhoj szétvált, de a Tomcat-eket nem lehetett könnyen lerázni. Muczynski a vezért követte, míg a kötelékparancsnok a kísérőt vette üldözőbe. Az általa kiszemelt gép a nap irányába fordult, hogy megzavarja a Sidewinder érzékelőit, de a higgadt parancsnok kivárta a megfelelő pillanatot, amikor rakétájának szenzora a Fitter hajtóművének hőjét tisztán érzékeli. Az AIM–9L közvetlenül a kiömlőbe csapódott alig öt másodperccel az indítása után. Mokhtar el-Arabi al-Jafari főhadnagy katapultált, s országának haditengerészete nem sokkal később ki is mentette az öböl vizéből.

A vezérgépre nagyjából ezer méterről indított Sidewindert Muczynski. A pilóta, Belkacem Emsik al-Zintani százados éppen bal fordulóba kezdett, amikor a rakéta eltalálta. A Szuhoj törzse középen hatalmas robbanással kettévált és darabokra hullott. A törmelékfelhőt a Tomcat is éppen hogy el tudta kerülni. Muczynski látta, hogy katapultál a líbiai százados, de az ejtőernyője nem nyílt ki. Rádión jelentette légi győzelmét, viszont tévesen, MiG–23-nak azonosította ellenfele gépét.

A Hawkeye nem sokkal később érzékelt egy újabb felszállást a közeli líbiai repülőtérről, ami nagy valószínűséggel egy MiG–25-ös lehetett. Az események hatására azonban meg is fordult és hazatért a kíváncsi Foxbat. Az összecsapás csak egy-két percig tartott, 7.19-kor már visszatérőben volt az F–14-es géppár az USS Nimitz-re.

Reagan elnök a konfliktus utáni sajtótájékoztatón kijelentette: „Mindig így fogunk reagálni, ha erőinket valaki megtámadja. Meg fogjuk védeni magunkat!”

A líbiai kormány egészen más híreket tudósított a lakosságának. Az amerikai F–14-esek felett aratott dicső győzelmet propagálta a központi média. Pár hónappal később egy helyi halászhajó roncsdarabot emelt ki hálójával a tengerből, amit az egyik lelőtt F–14-es részeként kiállítottak Tripoliban.

A vietnámi háború óta ez volt ez első légi harca az US Navy repülőgépeinek, ami egyben a típus első hazai győzelmét is jelentette.

A gépek további sorsa

A konfliktusban résztvevő mindkét Tomcat tovább szolgált a Navy kötelékében. Kleemann gépe, a Fast Eagle 102, (gyári száma: 160403) jelenleg a texasi Midlandban található Air Force múzeum bejáratánál van kiállítva, mint emlékmű. A Fast Eagle 107 (gyári száma: 160390) sorsa azonban szerencsétlenül alakult, 1994. október 25-én egy balesetben megsemmisült, a pilótája pedig életét vesztette. Sajnálatos módon a gép éppen e baleset miatt ismét híressé vált, ugyanis az első repülőgép-hordozón szolgáló haditengerészeti női pilóta, Kara Spears Hult­green vezette. A katasztrófa leszálláskor történt egy váratlan tolóerő-vesztésből adódóan. A felemás erők miatt a gép kifordult oldalra és a tengerbe csapódott. A katapultálás megtörtént, de csak a radartiszt élte túl. Hultgreen ülése az időközben hátára fordult gépből egyenesen a tengerbe csapódott és a pilóta azonnal életét vesztette.

1986-ban és 1989-ben is összetűzések történtek a két ország gépei között, de ez volt az első olyan összecsapás, ahol éles fegyverek zárták le a vitát. A Tomcat-story ezzel a győzelemmel kezdődött és megalapozta a különleges vadászgép helyét a világtörténelemben és a technikatörténetben is.

Forrás: https://aranysas.hu/