A Mustang utolsó vágtája - Világháborús veteránok a koreai háborúban

Gyökeresen átalakult a világ 1945 és 1950 között. A győztesek nyugaton elkezdték leszerelni a feleslegesnek tartott csapataikat. A létszámcsökkentést a legkorszerübb technológia hadrendbe állításával akarták ellensúlyozni. A leszerelő veteránok tömegével tértek vissza a polgári életbe. Az Egyesült Államok légi hadereje is kénytelen volt szorosabbra húzni a nadrágszíját. Sor került az állomány és a hadra fogható repülőtechnika „áramvonalasítására”. Az összeszokott, óramüpontossággal müködő századok egy részét feloszlatták, a megmaradt személyi állományt összekeverték és áthelyezték. A háború során bevált géptípusok közül számosat kivontak a hadrendből. 1945-ben a North American P-51 Mustangot sokan a nyugati szövetségesek legnagyszerübb harci gépének tartották. A típust néhány éven keresztül még elkerülte a baj. A helyzet azonban 1947-ben megváltozott. Az önállóvá vált USAF ugyan nem mondott le a P-51-esről, ugyanakkor viszont a légierő fokozatosan áttért a sugárhajtású vadászgépek alkalmazására. 

Miközben végbement a fegyvernem korszerüsítése, a Mustangoknak egyre kevesebb feladat jutott. A koreai háború kitörésekor 764 Mustang szolgált a Légi Nemzeti Gárda kötelékében. Ezek a gépek legalább bevethető állapotban voltak. Ugyanezt nem lehetett volna elmondani arról a közel 800 társukról, melyeket különféle amerikai raktárakban vagy jobb híján a déli államok sivatagaiban helyezték el. 

1948-ban új elnevezést kaptak a géptípusok. A P-51-es ettől kezdve az F-51-es típusjelzést viselte. Amerika megtartotta a F-82 Twin Mustangokat is. Közben a légierő vezetése kezdte felfogni, hogy a politikusok súlyos hibát követtek el. Washington azonban hajthatatlannak bizonyult.

Vészhelyzet Koreában

A helyzet a koreai háború kirobbanása után változott meg. Az amerikaiaknak azonnal hadra fogható gépekre volt szükségük. Olyan egységeket akartak a gyorsan előrenyomuló ellenség fölé küldeni, amelyek pilótáit nem kellett kiképezni. Az USA-nak rengeteg olyan veterán tisztje volt, akik hosszú éveken át szolgáltak Mustangokon, és jelentős harctéri tapasztalatokra tettek szert velük. A légierő távol-keleti parancsnokságán (FEAF) Earle Partridge altábornagy ezért azt kérte, hogy a lehető leghamarabb küldjenek Amerikából ilyen gépeket Koreába. A hatóságok gyorsan cselekedtek. Az USS Boxer fedélzetén 70 veterán pilóta is érkezett Japánba. 

1950 júniusában a térségben állomásozó ezredek meglehetősen felemás képet mutattak. A korszerüsítés lassan haladt, mivel a hadvezetés elsősorban az anyaország védelmezőit és az európai alegységeket akarta ellátni modern gépekkel. A feleslegessé vált repülőgépeket Tacsikavára és a Fülöp-szigetekre, a Clark légibázisra szállították. Az itt hagyott gépeket a trópusi éghajlat jobban megviselte, mint a sivatagban tárolt társaikat. A vészhelyzetben a két bázist valósággal ellepték a szerelők és a karbantartók. Iszonyatos ütemü munka kezdődött. Megpróbálták a lehető leghamarabb hadra fogható állapotba hozni a rozsdásodó veteránokat. 

Az első Mustangok érkezése

Közben a támadók szárazföldi ereje özönvízként zúdult dél felé. Ekkoriban az F-80 Shooting Star volt az amerikai légierő legfontosabb vadászgépe a Távol-Keleten. A korszerü gép a levegőben gond nélkül megbirkózott ugyan az ellenséggel, de nem tudta megállítani az elképesztő lendülettel támadó szárazföldi erőket. A Mustang viszont alkalmas volt arra, hogy a magasból támogassa az elszántan küzdő, gyakran élet-halál harcot vívó dél-koreai és szövetséges csapatokat.

Japánban az első új, F-51-es vadászbombázókkal felszerelt egységet Itazukéban állították hadrendbe. A Bout One projekt keretében tíz Mustangot bocsátottak a dél-koreaiak rendelkezésére. A gépeket előtte éveken át a légvédelmi célpontok vontatására használták. Dean Hess őrnagy vezetésével az alegységet áthelyezték a koreai Teguba. Azonnal megindították az ellentámadást. Már az első napok során kiderült, hogy a koreai pilóták nincsenek kiképezve a valódi küzdelemre. Gyors döntés született. A koreai felségjelü gépeket attól kezdve világháborús amerikai pilóták vezették a harcba. 

Mustangok küzdöttek a szövetségesek néhány alegységében is. Az ausztrál légierő (RAAF) 77. százada Ausztráliában gyártott gépeket használt. A háborúban dél-afrikai pilóták is harcoltak. Az SAAF 2. százada amerikai gyártmányú Mustangokkal vett részt a küzdelemben. 

Az első alegységekre iszonyatos teher nehezedett. A pilóták folyamatosan zaklatták az előrenyomuló ellenséget. A bevetés elején bombákkal támadtak a félsziget nyugati partvidékén közeledő északi harckocsikra, majd átrepültek a hegyek fölött, és a keleti partvidéken csaptak le a támadókra. Ekkora már nem maradtak bombáik, ezért a visszaúton főleg csak géppuskát használtak.

Az első hősök

Az észak-koreaiak légvédelme hatékonyan müködött. Az amerikaiak azonban tudták, hogy mindenáron le kell lassítaniuk az ellenség előretörését. Louis B. Sebille őrnagy hősiességéért elnyerte a Kongresszusi Becsületérmet. A 18. vadászbombázó-ezred egyik százada élén indított támadást az északiak ellen. A gyalogságot páncélozott jármüvek és harckocsik is támogatták. Pokoli tüz zúdult az amerikaiak irányába. Sebille Mustangját is eltalálták. Az őrnagy súlyosan megsebesült. A pilótafülke üvegén alig lehetett kilátni a kifröccsenő vértől.

Sebille tisztában volt azzal, hogy halálos sebet kapott. Ennek ellenére esze ágában sem volt feladni a küzdelmet. Bajtársai a rádión át hallották az utolsó szavait: „Visszamegyek és elkapom azt a szemétládát!” Megfordult s valamennyi fegyverével tüzet nyitva öngyilkos támadásba kezdett. Gépével egy északi egység közepén robbant darabokra.

Egy másik hős, Daniel James kapitány a küzdelem legelején érkezett a Fülöp-szigetekről Koreába. Kivette a részét a háború legkegyetlenebb összecsapásaiból. A világháborús veterán a puszani harcok során tüntette ki magát. A vakmerő pilóta fényes karriert futott be. Ő volt az amerikai fegyveres erők első afroamerikai származású tisztje, akit négycsillagos táborrá léptettek elő.

Az ellenség kezdetben nehezen értette meg, hogy milyen nagy veszélyt jelentenek a mozgékony vadászbombázók. Támadó csapataik légvédelméről ugyan gondoskodtak, de megfeledkeztek az ellátó oszlopaikról. Az amerikaiak előszeretettel csaptak le a frontvonaltól északra a lőszerrel és katonákkal megrakott teherautók hosszú soraira. Vakmerő támadásaikkal súlyos veszteséget okoztak az ellenségnek, amely így nem tudta teljes mértékben kihasználni jelentős túlerejét. 

1950 őszén rövid időre úgy tünt, hogy a nyugat ellentámadása gyors győzelmet eredményez. Az előrenyomuló szövetségesek számíthattak saját légierejük támogatására. A Mustangokkal és egy másik klasszikus világháborús repülőgéppel, az F4U Corsairekkel felszerelt alegységek veteránjai sokáig büszkén emlegették, hogy valamennyi nyugati légi egység közül egyedül ők használtak elfoglalt észak-koreai repülőtereket. A többi szövetséges gép csupán japán vagy dél-koreai bázisokról indulhatott harcba.

Az első bevetések

A Mustangok elsősorban az ellenség szárazföldi erőit támadták. Rakétákkal és bombákkal is felszerelték a gépeket. Kezdetben viszonylag ritkán került sor légi összecsapásokra vagy párbajokra. A háború elején az amerikaiak kénytelenek voltak japán repülőterekről felszállva bevetésre indulni. A megbízható, régi csatalovaknak nem jelentett gondot a nagy távolság. 

Koreában aztán rendkívül kemény körülmények vártak a repülők személyzetére. Tegu környékén pokoli forróság uralkodott. A déli területeken elhatalmasodott a zürzavar. Úgy tünt, hogy minden odaveszett. Az amerikaiak ellátását csak komoly erőfeszítések árán lehetett megoldani. A folyamatosan bevetésekre induló Mustangoknak nem voltak hangárjaik. A személyzet a tüző napon végezte el a karbantartást és a javítást.

Az állomány sátrakban lakott. A II. világháború idején gyártott rakétáik gyakran megbízhatatlannak bizonyultak. Nagy szerencse kellett ahhoz, hogy eltalálják az ellenséges harckocsik lánctalpait. A legfontosabb fegyvernek ekkor a géppuska és a napalm számított. Az északiak gyülölték a kezdetleges napalmbombákkal támadó amerikaiakat. A hadifoglyok elmesélték, hogy ez volt az egyetlen fegyver, amitől igazán féltek. 

Augusztusra Puszan környékén mindjobban szorult a hurok az amerikaiak nyaka körül. Az északiak már egész közel jártak. Most már nem jelentett kihívást a távolság. A felszálló Mustangoknak néha csupán pár perc kellett ahhoz, hogy megtalálják az első célpontokat. Komoly gondot okozott, hogy civilek tízezrei próbáltak meg elmenekülni az északi hódítók (felszabadítók) elől. Az ameri­kaiaknak nagyon oda kellett figyelniük, hogy az előrenyomuló ellenségre lecsapva nehogy véletlenül ártatlan civileket is lőjenek. 

Füttyös Joe csodafegyvere

Joe Rogers kapitány egész különleges becenévre tett szert a háború első hónapjai során. A bajtársai Füttyös Joe-nak nevezték el. Ekkoriban elsősorban az észak-koreai gyalogság ellen indultak bevetésre. Az ellenség hamar megtanulta, hogy milyen félelmetes fegyver a Mustang géppuskája. Éppen ezért az északiak azonnal elbújtak, ha feltüntek az amerikai gépek. Rogers azonban ravaszul több üres fémcsövet szereltetett az F-51-ese aljára. Amikor a magasból támadásba lendült, a csöveken keresztüláramló levegő miatt rendkívül éles, fülrepesztő hang hallatszott. A rejtőzködő ellenséget meglepte a különös, sohasem hallott zaj. Feltérdeltek vagy elődugták a fejüket a fedezékből, mert tudni akarták, hogy mégis milyen szörnyüség közeledik. Ez volt az a pillanat, amikor Füttyös Joe tüzet nyitott rájuk a géppuskáival. 

Az első légi összecsapások

A támadók hamarosan szovjet gyártmányú vadászgépeket küldtek a Mustangok ellen. Az első amerikai légi győzelmet Koreában valószínüleg a Kimpo repülőterét védő Hudson és Fraser páros vívta ki. Rozsdás Vödör becenevü Twin Mustangjukkal sikerült megsemmisíteniük egy Jak-7-est.

Az amerikaiak úgy vélték, hogy az ellenség soraiban jó pár kiváló pilóta is akadt. A légi összecsapásokból azonban még így is többnyire a Mustangok kerültek ki győztesen. Decemberig 20 északi gépet semmisítettek meg a levegőben vagy lent a földön. 

November 1-jén az amerikai légierő gépei közül először ők csaptak össze MiG-15-ös vadászokkal. A Mustangok arra figyeltek fel, hogy a Jalu folyó kínai oldaláról hat, addig még nem látott, rendkívül gyors gép közeledett. Az ellenség megtámadta az amerikaiakat, ám az összecsapás nem járt halálos áldozattal. November 8-án viszont az előbb említett Rogers kapitánynak sikerült lelőnie egy MiG-15-öst. 

A koreai háború végéig összesen 194 Mustang semmisült meg. Tizenkettőt baleset ért, tízet az ellenséges vadászok lőttek le, míg a maradék 172 az északi légvédelem áldozatául esett.

Varga Csaba Béla