F-4: Phantasztikus búcsú

Érdekes módon a Luftwaffe hosszú kapcsolata a Phantommal a felderítő változattal kezdődött. 1971 januárjában vették át az első példányt a 88 RF-4E-ből, amely altípusnak a németek voltak az első és legnagyobb megrendelői - ezt az erősebb hajtómüves felderítő verziót az amerikaiak nem is rendszeresítették. Ezek a gépek már régen eltüntek a vaskeresztes légierőből, bár egy részük még mindig repül, ugyanis az eredetileg leszállított 88 példányból végül jó néhányat átadtak a görög és a török légierőnek. A németek másik Phantom-változatát, az F-4F vadászgépet speciálisan az ő igényeiknek megfelelően alakították ki a széleskörüen elterjedt F-4E lebutításával. A végül átadott 175 darabból az első negyven éve, 1973. augusztus 31-én érkezett meg Németországba, egészen pontosan abba a Wittmundba, ahonnan utolsóként vonták ki a típust. Ugyan Európából nem tünik el végleg a Phantom, de azért Görög- vagy Törökországban várhatóan sohasem lehet majd úgy megcsodálni az F-4-eseket, mint egy németországi nyílt napon.

Összeszokott kis baráti körünkkel ilyen előzménnyel vágtunk bele az utazás megszervezésének, feltételezve, hogy a hidegháború egyik leghíresebb ikonját minden bizonnyal méltó módon vonják ki a németek. Noha egy éve még olyan pletykákat is lehetett hallani, hogy a szervezők az összes jelenlegi Phantom-üzemeltető országtól hívnak majd gépeket, ezt azért nem vehettük komolyan. Dél-Korea vagy Japán például irdatlanul messze van, de mondjuk az iráni légierő megjelenése is a lázálom kategóriába tartozik. Viszont a beígért görög RF-4E-k vagy a török F-4E-2020-asok megjelenése a beígért résztvevők listáján határozottan jobb kedvre derített mindenkit. Igaz, a görög felderítők megjelenését aztán pár héttel az esemény előtt törölték, és végül a török gépek sem érkeztek meg Wittmundba, ahol a szombati nagyszabású nyilvános bemutató előtt pénteken egy spotternapot is szerveztek. 

Ezen az ezred lehetőséget biztosított, hogy szükebb körben is meg lehessen tekinteni a gépeket, amelynek a feltétele mindössze egy előzetes regisztráció volt, ezúttal nem kértek pénzt a pluszlehetőségekért - igaz, maga a nyílt nap is teljesen ingyenes volt. A szervezést illetően tehát minden okunk megvolt, hogy reménykedve vágjunk neki a közel 1300 kilométeres útnak csütörtök este, a kedvünket csak az időjárás-előrejelzés árnyékolta be. 

A statikus sorra érkező gépek hosszú sorát a Luftwaffe egy VIP Airbus 319-ese nyitotta. Személy szerint örültem a ritka madárnak, az útitársaim szerint meg pusztán lökött vagyok, hogy egy katonai ruhába bújtatott utas­szállító így feldobott. Sorra érkeztek aztán a gépek, döntően a német fegyveres erőktől. Tereptarka helikopterek, díszfestésü kályhacsövek, immáron "civilizált", kiselejtezett gyakorlógépek. A többségük a rossz időben egyből leszállt, de szerencsére néhányan megörvendeztettek minket egy átstartolással. Nagyon látványosra sikerült a közeli Nordholzból érkező P-3 Orion beköszönése, amely alig két fesztávnyi magasságon húzott át felettünk. És noha arról volt szó, hogy pénteken a helyi alakulat nem repül, szerencsére azért nem maradtunk Phantom nélkül - érkezett két gép a bajorországi kísérleti alakulattól, a WTD-61-től is, az egyikük díszfestéssel, a másik pedig mindenféle furcsa berendezéssel a szárnyai alatt.

Déltájban ért véget a tömeges leszállási hullám, és ekkortájt nyitották meg a bázis kapuit a spotterek előtt. A bázis mellett, egy sártengerré alakult mezőn kellett a kocsikat hagyni, és onnan vitték be a különbuszok a több száz érdeklődőt. A bázis nyugati fele alapvetően a Phantomokról szólt. Az apró erdőben kanyargó gurulóúton, amely a füvel benőtt fedezékeket kötötte össze, állt néhány a Luftwaffe utolsó F-4F-jeiből. Ezek között nem nagyon lehetett találni két ugyanolyan színü példányt. Persze azt már megszoktuk, hogy erős túlzással a német légierőben minden második gép valamilyen díszfestést visel, de ezúttal a mázolási feladatot sikerült viszonylag eredeti módon megoldani, ugyanis két repülőt a korábban rendszeresített kamuflázzsal retrósítottak. Vagyis látható volt egy Phantom a hetvenes éveket idéző zöld-szürke, mélyrepülésre optimalizált álcázással, nagyméretü jelzésekkel. A típus következő korszakát, a nyolcvanas éveket a személyes kedvencem idézte, amelyen már a világosszürke dominált, de a felső felületeket a szürkészöld kétféle árnyalatával vonták be, koncepció­já­ban némileg a második világháborús német vadászgépekre emlékeztetve. Természetesen szerepelt mellettük a napjainkban is alkalmazott sztenderd légifölény-szürke példány is, és volt persze több szokásos csiricsáré díszfestésü gép is. A manchingi Repülőkísérleti Intézet narancssárga-fekete kockás F-4F-jének függőlegesén Spook, a phantomosok kalapos-köpönyeges kabalafigurája szomorkodott "Ne hagyjatok meghalni, repülni akarok" felirattal, míg vele szemben egy aranyszínü-kék példány várakozott "Elsőként be, utolsóként ki" szöveggel. Az legelső legyártott F-4F. Bizony, a 37+01-es 1973. március 18-án emelkedett először a levegőbe, és több mint negyven évvel később még mindig üzemel. Ízlelgessük csak a számot, 7400. Közel ennyi órát töltött a levegőben, átlagosan évi 185-öt - elképesztő. Akárcsak azok a függesztmények, amelyek a WTD-61 másik gépén lógtak. Többek között egy hatalmas szenzorkonténer, amelynek elején egy elforgatható gömbben különböző elektrooptikai érzékelők figyeltek, de még ennél is meglepőbb volt egy Phantomon a keletnémet légierő Szu-22-eseitől örökölt SzPSz-141 elektronikai zavarógondola, amelyet állítólag sokkal többre tartottak a Luftwaffénál, mint az eredeti hordozóeszközét. Ráadásul az összes F-4-es kerítés nélkül állt a betonon, bárki odamehetett hozzájuk, csak egy katona állt mindegyik mellett, hogy azért mégse szedjük szét őket.

Persze azért akadtak más gépek is a reptéren. A német fegyveres erők számos típusa, a könnyühelikopterektől a nagy szállítógépekig, közöttük korábban még nem nagyon látott célzókonténeres Tornadókkal is. Néhány külföldi résztvevő is eljutott Wittmundba, díszfestésü belga és spanyol vadászgépek is álltak egy brit Tornado mellett, amelynek ezúttal nemcsak a kabintetejét, hanem az egyik oldalsó szerelőpaneljét is körbeszigszalagozták, hogy be ne ázzon. A múltidéző szekcióban nagyon örültem egy kis sárga iskolagépnek - a boxermotoros Heliopolis Gomhouriát Egyiptomban gyártották, a második világháborús Bücker Bestmann licence alapján.

A spotternapon még zárva maradt az a hangár, amely a bázismúzeum Messzerét is rejtette, azt csak egy nappal később nyitották meg. Még egy dolog nem volt látható pénteken: gép a levegőben. De hogy mégse maradjunk kerozinszag nélkül, az egyik Phantomot kitolták a kordon elé, és rendszeresen hajtómüpróbázták. Egyértelmüen élvezte a személyzete, hogy néhány másodpercenként ütközésig nyomhatja a gázkart, úgy bömbölt a gép, mint valami túráztatott versenymotor. Számomra pedig még az okozott külön örömöt, hogy számos magyar spotterrel találkoztam Wittmundban. Örömteli, hogy egyre többen vagyunk, akik olyan szinten érdeklődünk a katonai repülés iránt, hogy egy ilyen szabású eseményért nyakunkba tudjuk venni Európát. Persze, amikor éppen azt hallom a statikus sor egyik gépe előtt, hogy mögöttem a magyar nyelv legkevésbé szalonképes kifejezéseit sorolva szólítanak fel egy ilyen nyelven nyilvánvalóan nem beszélő személyt, hogy takarodjon el az egyik gép elől a tiszta fénykép érdekében, akkor annyira nem voltam büszke az összes jelen lévő honfitársamra.

Szombaton, a hivatalos nyílt napon úgy döntöttünk, hogy egy távolabbi helyen tesszük le a kocsit, és onnan buszozunk be a bázisra. Persze nem véletlenül esett a 6. számú parkolóra a választásunk, ezt ugyanis a nagyon közeli Jever légi támaszponton alakították ki, a Luftwaffe tároló- és karbantartó bázisán, ahol a kivont gépeket is szétbontják (hat nappal a nyílt nap után ide vezetett a megmaradt Phantomok legutolsó repülése is). Noha tavasszal valóban hevertek még itt kibelezett Phantomok és Tornadók, most csak néhány tucat földön heverő póttartályt láthattunk a buszok felé haladva, minden mást eltakarítottak előlünk. Ahogy aztán a busszal odaértünk a wittmundi támaszponthoz, mintegy húsz tüntető állt a bejáratnál egy elkerített részen, és skandáltak valamit - remekül megmutatták, hogy a német nyelvnek milyen jól áll az üvöltözés. Még éppen a repülőprogram kezdése előtt elfoglaltuk a helyünket a kordonnál, óvatosan kémlelve az eget. Ezúttal nem esett az eső, a még mindig alacsony felhőzet sem volt annyira zárt, de nagyon erős volt a keresztirányú szél. Ez át is szervezte a délelőtti repülőblokkot, amelynek a távolabbi múltidézés volt az elsődleges célja. A Phantomokat utolsóként repülő ezred, a Jagdgeschwader 71 "Richthofen" nyílt napján természetesen a Vörös Báró gépének replikája nyitotta volna a programot, de végül a rossz idő miatt csak egy (ironikus módon éppen "Repülésbiztonság" feliratú) Volkswagen furgon húzta végig a gurulóúton a háromfedeles Fokkert. Aztán egy-egy kétfedeles Stearman és Bücker Jungmann küzdötte fel magát az égre, bár az utóbbi felszálláskor azonnal kitört, majdnem földhöz csapódott. A D-ETOY lajstromjel első betüjét jobb lett volna B-re cserélni...

Utána egy Jak-52-es következett, amely elég furcsán mutatott egy második világháborús Mustang színei­re festve. A többi bemutatóhoz hasonlóan a rossz idő miatt ezúttal sem lehetett szó látványos mürepülésről, és kicsit többet vártunk a következő fellépőtől, a díszfestést (mi mást?) viselő német Bo-105-ös helikoptertől is. Kellemes meglepetés volt a délelőtti blokk utolsó résztvevője. Wittmundban települt a BAe Sys­tems vállalat négy, polgári lajstromban levő Douglas A-4 Skyhawkja, amelyek nagy sebességü célrepülést végeznek a német fegyveres erőknek. 

A gépek izraeli származásúak, és bár hármat elegáns fehérre festettek, az egyik példányon megtartották a jellegzetes eredeti kamuflázst, ez kapott helyet a statikus soron. A Skyhawk mindig meglep kicsit - a púpos törzsével, szárnyai alatt a két nagy póttartállyal, pipaszár lábain állva olyan illúziót kelt bennem, mint aminek a magassága nagyobb a fesztávolságánál, ezt a gépet biztosan nem bírják el aprócska szárnyai. Persze egykettőre felszállt, ráadásul elég látványosan, hosszú gyorsítás után rántotta levegőbe gépét a pilótája. Kis gép, nagy hanggal - meglepően mély, férfias dübörgéssel érkezett vissza a reptér fölé a nyugállományú csapásmérő. Viszont a leszállása már nem ment teljesen simán, ugyanis az orrfutómü hibás müködést jelzett, így a reptér másik vége felől, fékhoroggal szállt le, tüzoltóautók gyürüjében. Szerencsére csak a visszajelzés romlott el, a futómünek nem volt semmi baja, így a gép a drótköteles fékezést követően simán visszagurulhatott állóhelyére.

Másfél órás ebédszünetet követően kezdődött a délutáni blokk, amelynek a főszereplője a búcsúzó Phantom volt. A bemutató dramaturgiája egyszerü volt, mint egy faék: felküldenek négy F-4-est, azok különböző kombinációkban végrehajtanak néhány áthúzást (még a váltó típussal is), és kész. Eredetileg a három különböző álcafestésü gép repült volna a kék-arany első példánnyal, de a nyolcvanas éveket idéző masinát hiába húzták át a zónába, úgy döntött, hogy valami meghibásodást produkálva nem hajlandó a százezres tömeg előtt búcsúzni az égtől. Ezért sajnos egy kevésbé elegáns díszfestésü példány ugrott be helyette, és az egyenkénti felszállást követően így álltak össze kötelékké, hogy füstöt okádó hajtómüvekkel többször elhúzzanak a reptér fölött. 

A harmadik átrepülést két frissen a légtérbe érkezett Eurofighterrel közösen hajtották végre. Az utód kétszemélyes példányát a Jagbombergeschwader (JBG) 31 Boelcke ezredparancsnoka vezette, a hátsó ülésén a Luft­waffe egyik tábornokával, míg az egyszemélyes farkán díszfestést viselt. A bal oldalán a JBG 31 ötvenöt évére emlékeztek, a jobbon pedig a két ezred jelvénye, és a "Boelcke-Richthofen kéz a kézben" felirat utalt arra, hogy noha a wittmundi JG 71-et feloszlatják, a bázison egyelőre egy a Boelcke alárendeltségében Eurofighterekkel felszerelt század marad, amelynek elsődleges célja jelenleg a készültségi szolgálat ellátása. Az ő gépeiknek a függőlegesére a Boelcke ezredjelvényét festették, de a pilótafülke alá felkerült a Richthofen ezred piros R betüje is. Az Eurofighterek leszállását követően a Phantomok egyenként több nagy sebességü áthúzást, illetve átstartolást hajtottak végre, némelyiket meglepően alacsonyan, illetve nagyon látványos felrántásokkal. Utoljára természetesen a kék-arany gép szállt le, ezúttal már tökéletes napsütésben - a germánok még ezt is meg tudták szervezni, az időjárás-előrejelzés ellenére. Egy olyan nyílt napon, amely példaként szolgálhat minden légierő számára: így kell búcsúzni egy megbecsült típustól. Egy legendától.