Learjet, az örök

William P. Lear 1960-ban Svájcban hozta létre a Swiss American Aviation Companyt. E cég szervezeti keretei között tervezte meg a SAAC–23-as üzleti repülögépet, amelynek vonalvezetését egy vadászgép tervei alapján alakította ki. A keskeny törzshöz vékony, a belépöélén 13 fokban nyilazott, a kilépöélen egyenes szárnyat illesztett. A típusnak hosszú ideig jellemzöje maradt a két szárnyvégi üzemanyagtartály is. A kormányszerveket manuálisan, a féklapokat hidraulikusan lehetett müködtetni. A kabin teljes hossza 5,28 méter lett, ebben két pilóta és hat utas fért el – a mellékhelyiségen és a piciny konyhán kívül. A kabin mögé került az 1,13 m3-es csomagtér. A gyártáshoz szükséges szerszámok nagy része még Európában készült, de 1962-ben a gyártást már Wichitában kezdték meg, a tulajdonos új cégénél, a Lear Jet Corporationnél. Lear 1967-ben a vállalat hatvanszázalékos tulajdoni hányadát eladta a denveri

A Learjet 23-as prototípusa 1963. október 7-én repült elöször, s az elsö sorozatgyártású gép 1964. október 13-án gördült ki a betonra. Ebböl a típusból összesen 104 darabot gyártottak. Ezután a gyártósort átállították a Learjet 24-esre, amelynek leszállítása 1966 márciusában kezdödött. Ebböl a géptípusból összesen nyolcvan darabot gyártottak, majd megkezdték az erösebb hajtómüvekkel felszerelt Learjet 24B és Learjet 24D sorozatgyártását. Ez utóbbi altípusokra az amerikai légügyi hatóság 1968. december 17-én adta ki az alkalmassági bizonyítványt. A 24D-t 13,12 kN tolóerejü General Electric CJ610-6 turbojet hajtómüvek emelték a levegöbe. A Learjet 24C a 24D könnyebb és valamivel olcsóbb változata volt, amelynek hatótávolsága nem haladta meg a 2703 kilométert. A Learjet 24E és 24F sorozatok elsösorban módosított szárnyukban különböztek a korábbi alváltozatoktól. Így alacsonyabb lett a gépek átesési sebessége, tehát a leszállósebességük is. A 24E típusú gépek a 24D-k hajtómüvével készültek, de a legnagyobb megengedett felszállósúlyt 5850 kg-ra csökkentették. A 24F altípusokat 13,80 kN-os CJ610-8A típusú hajtómüvekkel és az E altípusúaknál nagyobb felszállósúllyal gyártották.

1966. augusztus 12-én repült elöször a Learjet 25-ös, amelynek törzshossza 1,27 méterrel haladta meg a 24-es sorozat gépeiét. A nagyobb törzsben két utasüléssel többet lehetett elhelyezni, s ez együtt járt a felszállósúly növekedésével is. Az új típust 1967 októberében fogadta el a légügyi hatóság. A 25D altípusú gépekre szintén CJ610-8A típusú hajtómüveket szereltek, méghozzá sugárfékkel, míg a B sorozatot sugárfék nélkül szállították. (Ez utóbbiból kettöt a perui légierö is megvásárolt, s a gépek hasa alá Wild RC–10-es típusú kamerakonténert szereltettek fel.)

A fenti altípusokkal párhuzamosan kifejlesztett Learjet 25C jellemzöje volt a 795 literes kiegészítö törzstartály. Ezzel a gép hatótávolsága 3700 kilométerre nött. Ennél valamivel kisebb a hatótávolsága az 1970 után gyártott Learjet 25F-nek, amely négy utassal a fedélzetén csak 3060 km megtételére képes. 1977-ben mutatták be a Gates Learjet 28-as és 29-es ”Longhorn” típusú gépeket a NASA által kifejlesztett szárnyfülekkel, amelyek attól kezdve az újabb típusok

repülési teljesítményét javították. A Learjet 28/29-es sorozat egyébként a 25D egy változatának tekinthetö. A 28-ast tíz, a 29-est nyolc utas szállítására rendezték be – ez utóbbit rövidebb kabinnal, de nagyobb üzemanyagtartályokkal. Az új gépek sorozatgyártása 1978 végén kezdödött meg.

A Model 35 és 36 kifejlesztése 1972–73-ban kezdödött. A modernizálás alapvetö oka a Garret AiResearch TFE 731-es hajtómü megjelenése volt. Az új eröforrás a kedvezöbb kialakítású sárkánnyal kombinálva jobb teljesítményadatokat, nagyobb, immár interkontinentális hatótávolságot ígért. Elöször a Model 36 prototípusa repült, 1973. január 4-én. Ez a repülögép gyakorlatilag egy Learjet 25-ös volt, TFE hajtómüvekkel, de csak marketingszempontok miatt adtak neki új típusjelet. A Learjet 35-ös tervezése párhuzamosan folyt. Ez utóbbi altípust elsösorban transzkontinentális útvonalakra fejlesztették ki, nagyobb hasznos terheléssel és nyolc utas számára – ám kisebb hatótávolsággal, mint a hat utasüléses Model 36-ost, amelyet valódi interkontinentális üzleti gépnek szántak. A két típus külsö méretei teljesen azonosak, de eltérö a kabin és az üzemanyagtartályok mérete, valamint a gépek felszállósúlya. Az FAA 1974 júliusában egyszerre, de külön-külön adta ki a típusalkalmassági bizonyítványokat a Model 35-re és a Model 36-ra. A két típus berepülési programjának érdekessége volt, hogy egyetlen kísérleti géppel repülték le, s azt szükség szerint alakítgatták át. Az elsö 35/36-osok leszállítása 1974 végén kezdödött. Ekkorra már valamennyi Learjetet az úgynevezett Century III technológiai program keretében gyártották. Ez a program jelentös müszaki fejlesztést hozott: ismét módosították a szárny fesztávolságát és belépöélét, kissé hosszabb lett a törzs és javultak a repülögépek gurulási tulajdonságai is. Az ezekkel a módosításokkal és az AiResearch TFE 731-1 turbofan hajtómüvekkel leszállított repülögépek típusjelzése lett a Learjet 35A és 36A, amelyekböl 1977 végéig már a századik gépet is átadták a megrendelönek. Az új hajtómüvel a Learjet 36A – négy utassal – már 5071 kilométeres távolságra repült. A 35/36-os sorozat gépeinek többségét sugárfékkel ellátott hajtómüvekkel szerelték fel, de a TFE 731-2-2B típusú hajtómühöz tervezett Aeronca sugárféket pótlólagosan is fel lehet szereltetni. Idöközben elkészült a repülögépek haditengerészeti felderítö változata is, a Learjet Sea Patrol ...

A teljes cikk az Aero Magazin 2002/12 számában olvasható