80 éve hunyt el vitéz Bertalan Árpád, a magyar katonai ejtőernyőzés megalapítója

Bertalan Árpád - bár halála után posztumusz alezredessé léptették elő – katonáinak emlékezetében, mint őrnagy maradt meg. Beosztottjai szerint a parancsnok mindig szigorú, példamutató, gondoskodó, de mégis emberséges katona volt.

Az egykori magyar királyi honvédségben teljesen szokatlan volt az a bajtársias légkör, amit Bertalan teremtett meg a kezei alatt megszületendő első ejtőernyős alakulatnál. Mi volt ennek az oka? Bertalan Árpád 1938-ra, negyvenegy évesen már tapasztalt, jó emberismerő tiszt volt, aki megjárta az első világháború harctereit, ahol sok borzalmat, a halál száz arcát látta. Ezért jól tudta, hogy a hadseregben a legfőbb érték a katona, az ember. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy jó katonának senki nem születik, ahogy rossznak sem - minden a parancsnokokon és a kiképzőkön múlik, hogy mindenkiből a maximumot hozzák ki. Tudta, hogy a szigor, a monoton kiképzés, a gyakorlás – azaz minden, ami a korszakra, a királyi honvédség kiképzésére jellemző volt – nem elég, sok múlik a kiképző tisztesek, altisztek és tisztek pedagógiai érzékén, személyes példamutatásán. Ezt a szemléletet honosította meg az ejtőernyős alakulatnál.

Bertalan Árpád 1898. október 20-án született Pozsonyban, katonacsaládban, Bertalan Mór és Behner Terézia gyermekeként. Tanulmányai befejeztével önként jelentkezett a budapesti hadapródiskolába, ahol az első világháború kitörése is érte. 1916-ban az iskola elvégzése után, mint hadapród tiszthelyettest, mindössze tizennyolc évesen az olasz frontra vezényelték. A bosznia-hercegovinai 3. tábori vadász zászlóalj egyik rohamjárőrénél, egy bosnyák nemzetiségű katonákból álló rohamcsapat élén, mint rajparancsnok kezdte meg katonai szolgálatát.

Ezeknek a német mintára újonnan felállított rohamalakulatoknak a fő feladataik közé tartozott, hogy váratlan éjszakai rajtaütésekkel, erőszakos felderítéssel állandóan zavarják, nyugtalanítsák az ellenséget, foglyokat ejtsenek. Bertalan Árpádot – az embereivel végrehajtott sikeres vállalkozásainak köszönhetően - hamarosan zászlóssá, később hadnaggyá léptették elő.

Fiatal parancsnokként nem volt könnyű dolga, sokat látott és tapasztalt frontkatonákat kellett csatába vezetnie, bizalmukat elnyernie. Hogy miként tette ezt, nem tudjuk pontosan. Minden bizonnyal személyes példamutatása is sokat jelenthetett, az a fajta parancsnok volt, aki a harctéren az „utánam!” vezényszót adta ki, nem pedig az „előre!” ukázt kiáltotta katonái mögül.

Fennmaradt róla egy anekdota, melyet Szokolay Tamás százados jegyzett le, aki hadnagyként tagja volt az 1938-ban létrejött kísérleti ejtőernyős keretnek, később Bertalan segédtisztje lett. Bertalant nagyon szerény parancsnokként írta le, aki nem akart soha beszélni az első világháborús cselekedeteiről, hogyan mivel érdemelte ki magas kitüntetését, a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjét. Így írt róla: „Bosnyákjait nagyon szerette, és azok is őt minden valószínűség szerint, bár ő erről soha nem beszélt, egy esetet kivéve, de azt is csak a komikuma miatt. Egy időre elvezényelték bosnyákjaitól valami tanfolyamra. Mikor visszatért, kihallgatásra jelentkezett a hadtestparancsnokságon. A hadtest parancsnoka, egy altábornagy tartotta a kihallgatást. Néhány bosnyák katona is ott volt valamilyen okból. Mikor észrevették rég nem látott parancsnokukat, nem törődve az altábornaggyal: Itt a pán zászlós! kiáltással oda szaladtak, és bosnyák szokás szerint megölelték és megcsókolták. Az altábornagy mosolygott, félbeszakította a kihallgatást, s megvárta, míg a bosnyákok kiörvendezik magukat. A bosnyákok ezután tisztelegtek a hadtestparancsnoknak és eltávoztak. Hangsúlyozom, hogy csak, mint komikumot mesélte el ezt az esetet, de azt hiszem, tanulságnak is szánta, mert mindig azt hangsúlyozta, hogy csak az lehet jó parancsnok, akit beosztottjai szeretnek és tisztelnek.”