Éleslövészet a lengyel Szu-22-esre

A Balti-tenger melletti ustkai lőteret számos honfitársunk ismeri: a kiterjedt komplexumot a Magyar Néphadsereg, illetve később a honvédség is rendszeresen igénybe vette. Sőt, ezáltal az ARANYSAS is többször tudósított már az ott zajló eseményekről. A gyakorlótér története 1964-ben kezdődött, s a létesítmény néhány évvel később már kifejezetten a légvédelmi csapatok kiképzésére szolgált. A lőtér és a hozzá kapcsolódó Wicko Morskie helyőrség az évtizedek során hatalmas fejlődésen ment keresztül: évente mintegy húszezer katonát képeztek náluk, akik csöves légvédelmi eszközökkel és rakétákkal egyaránt végeztek feladatokat. A célanyagot hosszú időn keresztül a tengeren haladó gyorsnaszádokról indított P-15 és P-21 rakéták alkották, melyek minden szempontból kiválóan imitálták az ellenséges harci gépeket. Gondot jelentett viszont a lőtér mérete: bár a kisebb lőtávolságú fegyverrendszerek számára kiválóan megfelelt, a nagyobb rakétákhoz már kevésbé, ezért azokkal lehetőség szerint még a lengyelek is mindentől távol, a Szovjetunióban végeztek éles lövészeteket. Ez a lehetőség a Varsói Szerződés felbomlásával megszűnt, s az újkeletű problémán a biztonsági rendszabályok változtatásával próbáltak úrrá lenni. Ez azért is vált fontossá, mivel a lőtér igénybevétele jelentősen megugrott: partnerként, sőt „fizető vendégként” magyar, cseh, bolgár, holland, német, francia, spanyol, svéd, dán és amerikai katonák egyaránt megjelentek itt.

A célanyag tekintetében szintén jelentős változások történtek: időközben a negyvenéves gyorsnaszádok kivonásra kerültek, ezért új megoldást kellett találni. Többféle próbálkozás történt, például a BM-21 sorozatvető rakétájával is, ami azonban nem vált be. Úgy tűnt, hogy a megoldást talán az SRCP-WR jelentheti, amelyet a MiG-19-esen is használt K-5 (Rsz-2USz) irányított légiharc-rakétából fejlesztettek ki. Az eszköz indítására a viszonylag nagy számban elérhető, több felfüggesztési ponttal is rendelkező Szu-22-est jelölték ki. Bár a váltás elsőre tökéletesnek tűnhet, de közel sem volt az: a felmerülő technikai jellegű problémákon kívül a költségek is jelentősen megugrottak. Ezen kívül az alkalmazott eljárások miatt a légvédelmi alakulatok kiképzése is kevésbé volt valósághű, például biztonsági okokból már nem lehetett elektronikai zavarással nehezíteni a légvédelmi katonák dolgát. A komoly képességcsökkenés mellett a folyamat a leggondosabb eljárások mellett továbbra is számos biztonsági kockázatot hordozott magában, pedig az említett szűk légteret. Emiatt például többször is előfordult, hogy a pilóta gyorsan akarta elhagyni a számára veszélyt jelentő célkörzetet, ami a kapkodás miatt pont fordítva sülhetett el: a célanyag akár a lövészeti zónából is kikerülhetett. Az ilyen esetek biztonsági kockázatait nyilván nem kell külön ecsetelni.

2003. augusztus 19-20-án magas beosztású lengyel elöljárók, például a honvédelmi miniszter-helyettes jelenlétében tartották a Zielony Świerk elnevezésű gyakorlatot. A legfőbb - és persze leglátványosabb - mozzanatnak a szárazföldi csapatok állományába tartozó Osza, illetve Kub légvédelmi rakétarendszerek éles lövészete tűnt. Andrzej Andrzejewski alezredes egyike volt azon pilótáknak, akiket kijelöltek a feladat biztosítására. A főtiszt tapasztalt hajózónak számított: a dęblini repülési katonai akadémia elvégzését követően több alakulatnál is szolgált, 1998-tól századparancsnokként. Akkorra már körülbelül 2000 órát töltött a levegőben és berepülő jogosítással is rendelkezett. A kellő tapasztalatra szükség volt: a feladat nemcsak összetettnek és veszélyesnek ígérkezett, hanem még átlagon felüli precizitást is kívánt.

A gyakorlat első napján megkezdődtek az éleslövészet előkészületei. A problémák már akkor megmutatkoztak: az időjárásfelderítő Szu-22-es - amely a körzetet és a technikai eszközöket is ellenőrizte - technikai meghibásodás miatt a két fő irányból csak az egyiket tudta lerepülni. A lövészet tehát már eleve baljós előjelekkel indult, bár valószínűleg ezt akkor még senki nem tekintette annak. Menetközben több módosítás is történt, például az egyik irányban megnövekvő felhőzet miatt a katonák váltásra kényszerültek. Eközben a rakétások az Osza helyett a Kubra váltottak, ami eltérő szektorokat, ezáltal biztonsági távolságokat és egyéb értékeket eredményezett. Bár a bonyolult rendszerbe többek között előretolt repülésirányító is tartozott, az ő információi azonban valahogy nem jutottak el a végrehajtó pilótákhoz. A helyzetet tovább bonyolította, hogy Andrzejewski alezredes gépéről technikai hiba miatt nem indult el a célanyag, ezért parancsot kapott a kifordulásra, miközben felküldték a következő Szuhojt. A probléma híre azonban nem jutott el minden érintetthez, emiatt az egyik Kub-üteg akkor indított két 3M9M típusú rakétát, amikor azt nem tehették volna. A félaktív irányítási móddal rendelkező fegyverek pedig azt az eszközt vették célba, amit éppen a megsemmisítési zónában találtak: Andrzejewski alezredes 3000 méteren repülő Szu-22M4-esét.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a Szuhoj az egyik rakéta találatának pillanatában éppen éles, hatvan fokos bedöntésű fordulóban volt, ezért az oldalt robbanó rakéta repeszeit a gép sárkánya jórészt felfogta. Még nagyobb szerencse, hogy a másik rakéta úgy húzott el a repülőgép mellett, hogy nem robbant fel. A pilóta a robbanáskor hatalmas fényességet és reccsenésszerű hangot tapasztalt, majd a műszerek világításai kialudtak a Szuhojon. A rádión még gyorsan leadott egy vészjelzést, s miután úgy ítélte meg, hogy a gépe menthetetlen, katapultált. A 18 G túlterhelés miatt 15 tonnányi erő nehezedett rá, emiatt rövid időre elveszítette az eszméletét. A zuhanás, majd az ejtőernyő alatti lebegés során még látta gépe roncsait becsapódni. A vészelhagyás alkalmával a hatalmas erők miatt elvesztette a tengeri mentő felszerelése többségét. Bár már az ernyő alatt érezte, hogy nem sérült meg komolyabban, úgy gondolta, hogy nem sok esélye lehet a túlélésre. Mivel az egyébként automatikusan bekapcsolódó rádiójeladó sem működött megfelelően, a pilóta élete szinte csak a feltűnő, narancssárga hajózó ruha és a valahogy megmaradt egyetlen füstjelző időben történő észlelésén múlott. Az alezredes teljesen elvesztette időérzékét, óráknak tűnt számára a vízben töltött idő. A tengeren hánykolódó pilóták esetében gyakori a kiszáradás és a hányinger, s ezzel ő is szembesült.

Szerencsére a hivatalos szervek gyorsan cselekedtek: a katapultálás után már riasztották a kutató-mentő szolgálatot. A helikopter személyzetének mentőbúvárja, Witoldn Strzelecki először azt gondolta, hogy ebben a gyönyörű időben és a sima tengeren nem történhetett semmi, így eleve ellenőrzésre gyanakodott. A kutatási körzetet a parttól mintegy 30-40 kilométerre jelölték ki a számukra, ám ott semmit nem találtak. Szerencsére Rafał Smolarek hadnagy, a Darłowóban éppen szolgálatot teljesítő légiforgalmi irányító rájött ennek az okára: korábban négy gépet láttak a levegőben, ám a kavarodásban összekeveredtek a légierő, illetve a haditengerészet légi járműveinek azonosítói. Ez alapján a helikoptert immár közelebb küldték a partvonalhoz, ahol szinte azonnal meg is találták a pilótát.

Amikor észrevette a forgószárnyast, Andrzejewski begyújtotta megmaradt jelzőfüstjét. A helikopter azonban mégis átrepült felette, sőt távolodni kezdett. Szerencsére mindez csupán a széllel szemben történő manőverezés miatt történt. A Mi-14-es fedélzeti technikusa csörlőn leengedte Strzeleckit, aki segített az alezredesnek a fedélzetre jutni. A hajózó néhány karcolástól eltekintve rendben volt, így nemsokára már emlékfotók is készülhettek vele. A látszólagos állapot ellenére a pilótát a megszokott eljárások szerint megfigyelésre az egyik katonai kórházba szállították. Az alezredes nagyon aggódott, hogy családja a médiából tudja meg az eseményeket, ezért egy kölcsönkért telefonon felhívta a feleségét és azt mondta neki, hogy ma csak később megy haza. Amikor otthon elmesélte, mi történt, először azt hitték csak viccel, de aztán kiderült, hogy a helyzet nagyon is komoly volt.

Az esetet követően szinte azonnal megkezdődött a roncsok felkutatása, melyben a haditengerészet játszotta a főszerepet. A folyamat azért is bírt kiemelt jelentőséggel, mivel a nyilvánvaló eseményláncolat ellenére a vezérkar kezdetben nem lelövést, hanem inkább műszaki meghibásodást „szeretett volna látni” a gép elvesztésének okaként. A Szuhojt a partvonaltól 8,1 km távolságra, 20 méteres mélységben találták meg. A 72 m hosszú és 15 m széles roncsmezőt először kamerával vették szemügyre, majd elvégezték a maradványok kiemelését. A régebbi, mágnesszalagos rögzítő adathordozóján az 5 napos behatás miatt korrózió jelent meg (a gyári leírás 3 nap tengervízzel szembeni ellenállást garantált), ezért a részletes kiértékelés meghiúsult. A roncsok vizsgálata során viszont kiderült, hogy a gép jobb alsó része alatt rakéta robbant. A repeszek átütötték a gép borítását és az üzemanyag-tartályokat, a kiömlő üzemanyag pedig felgyújtotta a gépet. A vizsgálat természetesen magára a lövészet folyamatára is kiterjedt: szinte nem akadt egyetlen olyan mozzanat sem, ami rendben zajlott volna. A hivatalos megállapítások szerint a szárazföldi, illetve a légvédelmi katonákon kívül a repülésvezető és a pilóta is hibázott: előbbi nem követte nyomon a gépet, utóbbi pedig némi késéssel hajtotta végre a kiválási parancsot. A gép elvesztéséhez vezető folyamat alapvető oka a bonyolult lőtéri eljárásokból, a nem megfelelő kommunikációból, illetve a bemutató miatti stresszből származott. A végeredményhez számos technikai probléma is hozzájárult, például a modern válaszjeladók hiánya és a radarrendszerek nem megfelelő működése. Az egyetlen terület, amit rendben találtak, az a haditengerészeti kutató-mentő szolgálat tevékenysége volt. A vizsgálatok által levont megállapítások alapján számos ajánlás, illetve módosítás történt, például felgyorsították a modern IFF válaszjeladók beszerzését és megváltoztatták a lövészetre vonatkozó előírások jelentős részét.

Az alezredest a légierő egészségügyi intézményében, illetve szanatóriumban néhány hónapig kezelték, ezt követően viszont visszatérhetett a repüléshez. Története idővel még híresebb lett, amelyhez az is hozzájárult, hogy 1945 óta ő volt az első lengyel pilóta, akinek lelőtték a gépét. Helytállását az elöljárók is elismerték: az esemény után nem sokkal a honvédelmi miniszter előléptette ezredessé. Ennek ellenére éveken keresztül próbálta elkerülni a médiát, az esetről sem nagyon akart nyilvánosság előtt nyilatkozni. Bár hivatalosan nem vádolták meg az eseménnyel kapcsolatban, a kivizsgálásról még a barátainak sem szívesen beszélt. Ismerősei gyakran viccelődtek is vele, hogy mivel a statisztikák szerint nemigen történik egy pilótával több komoly repülőesemény, úgysem érhetné több baj, ha elmondana nekik mindent. Posztgraduális tanulmányait Párizsban végezte, hazatérése után a Mirosławiecben állomásozó 1. Harcászati Repülő Dandár parancsnokává nevezték ki. A nemzeti függetlenség napján, 2006. november 11-én a Lengyel Köztársaság elnöke, Lech Kaczyński, mint a fegyveres erők legfelsőbb parancsnoka dandártábornokká léptette elő. Emellett a honvédelmi miniszter szablyával jutalmazta.

Az ígéretes felső vezetői karriert azonban 2008. január 23-án egy tragikus repülőbaleset törte ketté: a tábornok utasként a légierő repülésbiztonsági konferenciájáról tért haza, amikor az őket szállító CASA C295 katasztrófát szenvedett. Lech Kaczyński Andrzej Andrzejewskit posztumusz vezérőrnaggyá léptette elő. Ugyanakkor a lengyel sajtóban később megjelent hírek szerint a katasztrófa valódi okait az illetékesek ismét próbálták eltussolni, sőt a hivatalos szervek az áldozatok - köztük a tábornok - családtagjaival sem jártak el korrekt módon. Bárhogy is történt, sokatmondó, hogy Kaczyński 2010-ben kísértetiesen hasonló körülmények között, a lengyel légierő Tu-154-es gépének lezuhanásakor vesztette életét. A katasztrófa - amelyben a légierő parancsnoka is elhunyt - körülményei szinte sokkolták a világot, különösen miután kiderült, hogy a CASA balesetéhez hasonlóan szinte alig volt olyan szabály, melyet ne sértettek volna meg.

A szomorú történet itt még nem ért véget: évekkel később egy lengyel sorkatona feladatul kapta a homokos parton a víz által kisodort szemét összeszedését. A munka közben csodák csodájára egy pilótasisakot is talált, amit megtartott emlékül. Később, egy civil repülésbaráti rendezvényen találkozott Bartłomiej Sagannal, akivel szóba elegyedtek. A sztorizgatás egy idő után a seregre terelődött, és végül a megtalált sisak is szóba került. Sagannak - aki nem mellesleg a 44. haditengerészeti repülőbázis légiforgalmi irányító részlegénél szolgált altisztként - gyanúja támadt a történet kapcsán, hiszen nem olyan sok pilótasisak hánykolódhat a tengerben. Mivel a megtaláló nagyon szeretett volna egy helikopteres sisakot, ezért az altiszt egy cserét ajánlott neki. Végül pedig beigazolódott a gyanúja is, mert a sisakon felfedezhető volt egykori tulajdonosának neve: Andrzejewski. A biztonság kedvéért az altiszt még a mirosławieciektől is kért információkat a sisak sorsát illetően, s ezek után immár teljesen biztos lehetett abban, hogy az a Szu-22-es repülőesemény során került a tengerbe. Új tulajdonosa végül úgy döntött, hogy a felbecsülhetetlen eszmei értékű ereklyét az egykori pilóta családjának ajándékozza. A sisakot a 44. bázison a vezérőrnagy lánya, Patrycja Andrzejewska vette át 2009-ben. Az élet ezt követően is zajlott tovább: a mirosławieci alakulat 2015-16-ban átszervezésen esett át: ma már pilótanélküli repülőeszközök bázisaként funkcionál. Természetesen a hagyományokat „pilóták nélkül” ugyanúgy tiszteletben tartják, így a katasztrófáról is minden évben megemlékeznek.

Forrás: https://aranysas.hu/