Rakétacsalik - Életmentő csillagszórók

A vadászgépek azonban nem a tömegek szórakoztatása miatt rendelkeznek a beépített „tűzijáték” lehetőségével, annak nagyon is racionális oka van, mégpedig az önvédelem az ellenség által indított infravörös önirányítású rakétákkal szemben.

Hogy erre elengedhetetlenül szükség van, arra jó példa volt az 1991-ben lezajlott Sivatagi Vihar hadművelet, amelynek során a szövetséges erők repülőgép veszteségének kétharmadát az irakiak által használt hordozható, vállról indítható, kis hatótávú, infravörös önirányítású légvédelmi rakéták okozták.

Az „égi csillagszórók” viszonylag rövid ideje számítanak alapfelszerelésnek a katonai repülőgépeken és helikoptereken. Szükségességük csak 1970 után, a vietnami háború befejező szakaszának tapasztalatai alapján került előtérbe, miután a dél-vietnami területen harcoló Vietkong megkapta a szovjet Sztrela-2 hordozható, egy ember által kezelhető rakétákat. Számos helikopter vált az új fegyver áldozatává, és annak ellenére is komolyan kellett venni az új fenyegetést, hogy az elindított rakétáknak alig pár százaléka eredményezte a célba vett repülőeszköz megsemmisülését. A legtöbb nem talált, vagy csak kisebb, nem végzetes és javítható sérülést okozott.

A Sztrela-2-eshez hasonló elven működő szovjet rakéták már régebben is léteztek, mint például az R-3Sz típusú, amely a vadászgépek fő fegyvere volt. Az Amerikai AIM-9B lemásolásával született rakéta hatékonysága ugyancsak sok kívánni valót hagyott maga után, éppúgy, mint az eredeti, amelyből csak kb. minden tizedik találta el a célt. A legtöbbször elég volt intenzív kitérő manővert végezni, amit a fegyver nem tudott követni.

Azonban erre nem mindig adódott mód, ha egy vadászbombázó vagy bombázó éppen a földi célpontra repült rá, közben nem manőverezhetett és arra amúgy is korlátozottan volt csak képes, hiszen néha több tonna bombát cipelt.

Ezenfelül, ha sikerült a vietnami vadászgépnek az ellenfelet észrevétlenül hátulról megközelíteni, akkor nagyobb esélye volt a találatnak.

Kellett tehát egy olyan megoldás, amely megvédhette a repülőgépet vagy helikoptert a közeledő rakétától. A lehetőség tálcán hevert, „csak” némi átalakítás után alkalmazásba kellett venni. Az ötvenes évek elején, amikor az USA-ban az AIM-4 Falcon és az AIM-9 Sidewinder fejlesztése folyt, a pilóta nélküli célgépeket erős hőforrással látták el. Az infravörös önirányító rendszer ugyanis a célpont hősugárzását érzékeli és azt követi. A hosszú égésidejű ejtőernyős magnéziumtölteteket, amelyeket éjjel a harctér bevilágítására is használtak, később önmagukban, célpontként mind a mai napig alkalmazzák. Kézenfekvő ötlet volt tehát, hogy a repülőgépek hajtóművénél intenzívebb hősugárzást kibocsátó eszközöket a rakéták megtévesztésére is kipróbálják. Ehhez azonban sokkal kisebb méretben és jóval többet kellett elhelyezni a repülőgépeken, helikoptereken.

A védekezés sikere azon is múlt, hogy a célba vett gép pilótája észleli-e a közeledő veszélyforrást. Ha igen, akkor azonnal elkezdheti a megtévesztő töltetek kiszórását, és a rakéta azokat kezdi el követni.

Az 1973 októberében lezajlott arab-izraeli háború során az F-4E Phantomok már alkalmazták az infracsapdákat, így légi harcban, valamint a hordozható rakéták által csak kevés példány veszett oda, a legtöbbet a hagyományos gyorstüzelő gépágyúk és a radarvezérlésű rakéták semmisítették meg.

A hetvenes évektől tehát tömegesen kezdtek elterjedni az infracsapdák, amelyeket akár többtucatnyit befogadó kazettákban szereltek fel a gépekre. A szovjetek elkéstek a fejlesztéssel, s később a saját kárukon, több száz helikopter elvesztése révén tanulták meg Afganisztánban, hogy szükség van a repülő eszközök ilyesfajta önvédelmi képességére.

A haditechnikai fejlesztések velejárója, hogy egy lépést ellenlépés követ. Létrejöttek tehát olyan infravörös szenzorok, amelyeket már nem lehetett megtéveszteni az egyesével kiszórt izzó töltetekkel, amelyek ráadásul erőteljesen lassulnak a repülő eszköz mögött. Olyan algoritmusok kerültek tehát be a rakéták vezérlő elektronikájába, amelyek a mozgásparaméterek változása alapján képesek voltak megkülönböztetni a fals célt a valóditól. Az ilyen rakétákat már csak az infracsapdák tömeges kiszórásával azonos időben végzett intenzív kitérő manőverrel lehetett elkerülni. Aztán kifejlesztették azokat a szenzorokat, amelyek már nem csak a leggyakoribb 3-5 mikronos hullámhosszúságú infravörös, hanem az ultraibolya tartományban is érzékenyek. A válasz olyan infracsapdák alkalmazása lett, amelyek anyagában a magnézium mellett már teflon és viton is található.

Később az AIM-9X és az ASRAAM rakéta már olyan képalkotó infradetektort kapott, amely alakja szerint megkülönbözteti a repülő eszközt és nem reagál a tömegesen kiszórt megtévesztő töltetekre. Hacsak azok és a füstjük nem takarják el teljesen a célt, mert akkor a legmodernebb rakéta is tehetetlen.

A kis sebességű helikopterek esetében szükségessé vált, hogy ne csak oldalra, hanem ferdén előre lőjék ki a tölteteket, amelyek így egy másodperccel később lassulnak le és maradnak el, tehát a közeledő rakéta nehezebben képes diszkriminálni a valós és fals célt. Ez volt az egyik oka például annak, hogy a nagyjavított Mi-24-eseinken eredetileg a faroktartó végén lévő, oldalra irányuló ASzO berendezéseket előbbre helyezték, amelyek már ferdén előre tüzelnek.

És a felsorolást még lehetne folytatni, mivel a lépések és ellenlépések folyamatosan követik egymást. Az infracsapdák előnye, hogy viszonylag egyszerűek és olcsók, továbbá a hatalmas számban elterjedt infravörös önirányítású rakéták többsége ellen hatásosak. Becslések szerint a világban legalább félmillió hordozható légvédelmi rakéta áll szolgálatban és ebben a számban nincsenek benne a nagyobb hatótávolságú komplexumokhoz rendszeresített típusok, valamint a repülőgép-fedélzeti infravörös légiharc-rakéták sem. Egy kis kitérőt téve érdemes megjegyezni, hogy az USA komoly figyelmet fordított a hordozható légvédelmi rakéták elterjedésének gátlására. Nem utolsó sorban azért, mivel ezeket a fegyvereket már többször alkalmazták utasszállító repülőgépek ellen is. Azonban a legtöbb ország hadserege megtartotta ezt a kategóriát, a kevés kivétel között van hazánk is (a Mistral már nem tartozik a könnyen hordozható kategóriába, a „talpas” mobil verzióhoz három ember szükséges), pedig a hajdan rendszerben álló orosz Igla még manapság is megfelelne a legtöbb potenciális légi cél ellen.

Az infracsapdák hátrányai között szerepel, hogy tűz- és robbanásveszélyes eszközökről van szó, amelyek tárolása, szállítása, kezelése szigorú biztonsági előírások betartása mellett végezhető. Az első időben több súlyos baleset következett be, a sztatikus feltöltődés, erős elektromágneses tér vagy a tároló helyiség kigyulladása miatt.

További hátrány, hogy a legtöbb merevszárnyú repülőeszköz még nem rendelkezik olyan optikai rendszerrel, amely érzékeli a közeledő rakétát, és ennek alapján a kellő pillanatban lehetne megkezdeni a szórást. Jelenleg a pilóták figyelmén múlik a dolog, avagy a veszélyes zónákban folyamatosan dobálni kell az infracsapdákat. Ezt azonban az intenzív fényjelenség miatt az ellenfél is látja, ezért már létezik olyan töltet is, amely ugyan hatalmas hőmennyiséget bocsát ki, de nem a látható fény tartományában, azaz vizuálisan nem észlelhető.

Mindezen hátrányok miatt létrejött az alternatív védelem, az irányított sugárzású infravörös zavaró berendezés (DIRCM), amely helikoptereken és teherszállító gépeken található, de még nem terjedt el tömegesen. Ez csak akkor működik, amikor szükséges, nem jelent veszélyt az alkalmazójára, viszont nagyon drága és nagy a légellenállása, ami miatt a vadászgépekre nem szerelték fel.

A hagyományos infracsapdák létjogosultságát jelzi, hogy még az új ötödik generációs típusokon is alapfelszerelésnek számítanak. A Magyar Légierőben a Mi-24-eseken jelent meg a nyolcvanas években, amikor is utólag lettek felszerelve a gépekre. Párhuzamosan rendszeresítettük a rotoragy mögé felszerelhető aktív zavaró berendezést is, amely modulált sugárzással volt hivatott zavarni a rakéták szenzorát. A Szu-22-eseken és később a MiG-29-esen már alapfelszerelés lett az infracsapda szóró kazetta, utóbbi típuson a függőleges vezérsíkok előtt volt a helye.

A Magyar Légierőben 2006-tól rendszeresített Gripenek az első időben még nem rendelkeztek a szóban forgó eszközzel, 2010-től már a törzsvég jobb alsó oldalán láthattunk egy BOY-403 típusú kazettát, később pedig a felfelé irányuló további három is alapfelszereléssé vált. Ezek két változatban használhatók, vagy 20 darab 2×1 colos, vagy 40 darab 1×1 colos töltettel. Utóbbiról egy kissé részletesebben: A brit Chemring cég által gyártott töltetekből több ezer darabot vásároltunk, az említett kétféle méretben. Az 1×1 collos méret csak a keresztmetszetre vonatkozik, a négyzetes hasáb alakú eszköz kb. 200 mm hosszú, és 0,2 kg tömegű. Ebből a háromnegyede a 25-30 m/sec sebességgel kirepülő anyag, ami 3-5 másodpercig ég és közben sűrű fehér füstöt is generál. A 2×1 colos méretű változat már fél kiló, de érdekes módon nem hosszabb az égésideje, hanem az infrasugárzás intenzitása jelentősebb.

Létezik egy további változat is, de arról nincs információ, hogy nálunk rendszeresítették-e, avagy nem. A Gripenen a szárny alatti Cobham MML rakétaindító sin végében található a BOL típusú mechanikus (a fentiek pirotechnikai kidobásúak) szóróberendezés, amelyben 160 darab töltet fér el. Ezek úgynevezett pirofórikus anyagból készültek, amely a levegővel érintkezve öngyulladással lép működésbe. Ebből következik, hogy a hermetikus „csomagolása” semmilyen körülmények között nem sérülhet, a rendeltetésszerű használatot kivéve. A szóban forgó rakétaindító a berendezéssel együtt rendszeresítve van a magyar Gripeneken, de azokban valószínűbb, hogy a radarok zavarására szolgáló dipólkötegek és nem infra töltetek találhatók. A többi szóró kazettához egyébként ugyancsak létezik az eltérő célú „csomag”.

Az említett infravörös zavarásra szolgáló eszközök mellett rendszerben áll számos más típusú is. Az amerikai haditengerészet által használt változatoknál például nem négyzet, hanem 36 mm-es kör keresztmetszetű töltetek állnak rendelkezésre. Az oroszoknál a 26 mm-es átmérő volt jellemző a MiG-29-esre és a Mi-24-esre, az 50 mm pedig a Szuhojokra. Az Eurofighter Typhoon esetében még nagyobb, 55 mm-es átmérőjű kör keresztmetszetű tölteteket lehet alkalmazni a szárny alatti szóróberendezésben. Utóbbi típussal azonban légi bemutatón még sohasem láttunk infracsapda szórást, aminek minden valószínűség szerint az az oka, hogy fém alkatrészeket is tartalmaz, amelyek a földre zuhanva kárt vagy sérülést okozhatnak. A kisebb töltettípusoknál is kihullnak pici fémdarabok, de azok mérete és tömege jelentéktelen. Azonban mégis van több olyan légi bemutató, ahol korlátozzák vagy teljesen megtiltják a látványosságfokozó infracsapdák használatát, például Le Bourget-ban, Farnborough-ban, Fairford-ban, stb. mivel a repterek környéke annyira sűrűn beépített, hogy szinte bizonyosan lakott területre hullanának az el nem égett darabok.

A Duna felett azonban augusztus 20-án ilyen veszély nem volt. Aki az ünnep költségei miatt aggódik, annak tudnia kell, hogy egyszerűbb és olcsóbb az infracsapdák ilyen látványos módon történő „,megsemmisítése”, mivel azok élettartama a bennük végbemenő lassú kémiai változások miatt típustól és mérettől függően csak 5-10 év.

Forrás: http://www.aranysas.hu