Nagy test, nagy siker - Isten veled, Kövér Albert!

Közel 18 év szolgálatban, több mint 30 ezer repült óra, négy hajtómű - és a világ legszebb (ebben nem ismerek vitát!) C-130-as festése. Igen. Ő az, akit a katonai repülés rajongói csak „Fat Albert” néven zártak a szívükbe mindenhol, ahol csak láthatták a fehér-kék-sárga kabátba bújt C-130T Hercules pompás repülését. Igaz, azt már kevesebben tudják, hogy a májusban nyugdíjba vonult 164763-as számú gép immár a második volt, ezen a néven. Az első - ezt a nevet hivatalosan is viselő - példány a 151891-es oldalszámú TC-130G volt, melynek „hadrendbe állítása” a mai napig meghatározó módon alakította át a Blue Angels programját. De lássuk, mi is történt 1969-ben?

Kell egy nagyobb vas…

Hát, típusváltás, méghozzá két szinten is. Egyrészt maga a kötelék váltott paripát: a jó öreg, egyhajtóműves, a sugárhajtású vadászgépek első generációjához tartozó Grumman F-11A Tiger-ek - a haditengerészet alakulatai közül utolsóként - elköszöntek a híres kékfestéstől. Nem véletlenül: az első vonalbeli, hajófedélzeti szolgálattól már 1961-ben elbúcsúztak (alig 5 év után, ez is mutatja a hidegháború eme korai szakasza repülőgép-fejlesztésének hihetetlen tempóját) s a kiképzőegységek is csak 1967-ig használták. Márpedig a haditengerészet nagyköveteinek illik olyan gépen bemutatóikat megtartani, ami nem csupán még hadrendben áll, de mondjuk a legfejlettebb technológiát képviseli. Nem jöhetett más szóba a cserénél, csak a ma már legendássá vált McDonnell Douglas Phantom II-es, egészen pontosan annak is a továbbfejlesztett F-4J változata. Tökéletes választás volt: nagydarab, bivalyerős gép, s a képek tanulsága szerint a speciális festés is igencsak jól állt a méretes kéthajtóműveseknek. Igen ám, de akadt egy kis gond, sőt, nem is kicsi, hanem kifejezetten nagy: az F-4J-k General Electric J79-GE-10-es sugárhajtóművei sokkal terjedelmesebbek voltak minden irányban, mint a Tiger-ek aprócska Wright J65-W-18-asai. Márpedig az áttelepüléseknél tartalék hajtóművet is vinni kell, hiszen nem lenne jó, ha egy hiba miatt gép ragadna ott valahol, borítva a bemutató kötelék alaposan kicentizett szezonját. A nagydarab gázturbina szállítására viszont az addig használt Lockheed C-121 Constellation alkalmatlannak bizonyult: rámpás gép kellett, megfelelő teherbírással és persze nagy hatótávolsággal. A haditengerészet a tengerészgyalogosokhoz fordult: ők - hivatalosan - nagy örömmel vállalták a feladatot és az akkor már bevált Hercules-család egyik tagját delegálták a szolgálatra, méghozzá Leonard Chapman vezérezredes, a „bőrnyakúak” akkori vezérkari főnökének elhatározása alapján szigorúan saját hajózó legénységgel. Ennek megfelelően a géppel három pilóta, két fedélzeti mérnök, egy navigátor, egy rakodómester és egy karbantartó specialista érkezett. Ez a csapat egy külön tengerészgyalogos különítményként dolgozott a Herculessel együtt. Érdekesség, hogy a C-130F-ek évekig bizony teljesen normál festéssel végezték a szállítmányozás feladatait, csupán a törzs oldalára került fel egy fehér „Blue Angels” felirat.

Névadás

A gép nevét és sorsát egy televíziós sorozat változtatta meg mindörökre. A ma már nők elleni erőszakos cselekményeiért több esztendős, jogerős börtönbüntetését töltő híres komikus, Bill Cosby 1969-ben alkotta meg Fat, azaz Kövér Albert karakterét. A speciális, részben élőszereplős, részben animált „Hey, Hey, Hey, It’s Fat Albert” filmet 1972-től 12 éven keresztül már egy teljes rajzfilm-sorozat követe, „Fat Albert and the Cosby Kids” címmel, a komikus hangjával és aktív közreműködésével. A Blue Angels hivatalos legendáriuma szerint valamikor még ebben az évben az egyik légiparádé alkalmával egy lelkes kisfiú kiáltott fel a lassan guruló C-130-ast látva: nézzétek, ott jön Dagi Albert! Ezt valamilyen úton-módon volt szerencséje meghallani a gépet repülő csapatnak is, akik Bert-re rövidítették a becenevet és villámgyorsan csak Bert Boys-nak nevezték magukat. Érthető volt a gyerekek lelkesedése: a Hercules egy pufi, aranyos, morgós hangú, barátságos gép, akit igenis könnyű megszeretni. Mint egyes Angels-pilóták később kissé neheztelve megjegyezték: a repülőnapokra kivitt gyermekeik gyakran a félelmetes Phantom II-esek helyett a C-130-ast halmozták el minden szeretetükkel és érdeklődésükkel. Fat Albert, a négy hajtóműves mókamester tehát életre kelt.

De még milyenre! A gép életében az 1975-ös év utolsó Blue Angels bemutatója hozott gyökeres és igencsak látványos változást. A csapat hagyományosan a floridai Pensacolában, saját otthonukban tartja utolsó fellépését minden szezonban. Az utolsó bulit illik feldobni valamivel: erre remek ötlete támadt az akkor még csak a nem hivatalosan a Fat Albert nevet viselő C-130F-et repülő két századosnak, nevezetesen Steve Petitnek és Ron Flemingnek. Mi lenne, ha már az amúgy is igen népszerű, becézett Herculest immáron hivatalosan is a műsor részévé, sőt, egyik főszereplőjévé tennék? A két pilóta nem sokat teketóriázott és remek, bár kissé rendhagyó ötletükkel azonmód be is kopogtak a kötelék akkori parancsnokához, s jelezték: lennének elképzeléseik. Mégis pontosan micsoda, érkezett a gyors és kissé gyanakvó válasz. Hát, fel lehetne szerelni a Herculest külső gyorsító pótrakétákkal (Jet-Assisted Takeoff, JATO) és egy nagyon gyors emelkedést tudnánk bemutatni a nézőknek. Az előzetes rábólintást ott az irodában megkapták, és kifelé menet már csak azon tanakodott a két pilóta: honnan a fenéből szerezzenek rakétákat, és hogy a csudába fogják majd azokat használni a program során? (Talán nem említettem, de az elképzelés nem minden részletét dolgozták ki még a parancsnoki előtérbe érkezés előtt.)

A JATO, mint szinte minden, részben magyar találmány, hiszen még 1941-ben kezdődtek meg az első kutatások, a nácik elől 1930-ban az Egyesült Államokba távozott Kármán Tódor vezetésével. A vietnami háborúban a Herculesekkel már rendszeresen használták a kétszer négyes csomagban a törzs hátsó részére, ferdén a Föld felé irányított startrakétákat, ha rövid, előkészítetlen pályáról kellett felszállniuk. A közel négytonnányi tolóerő komoly lökést adott a háborúban nélkülözhetetlen tábori repülőterekről induló teherszállítóknak. Szóval azért nem volt annyira a valóságtól elrugaszkodott ötlet a tüzes bemutató, csak éppen senkinek nem jutott még az eszébe. Vagy ha mégis, akkor az állományilletékes parancsnok kevésbé volt rugalmas a megvalósítás tekintetében. 
A tengerészgyalogság két bátor századosa szinte a nulláról kezdte: az összes információ, ami akkor a rendelkezésükre állt, az a haditengerészet kiképzési és műveleti utasításában (NATOPS) szereplő két oldal volt, mely a startrakétás felszállásokkal kapcsolatos, minimális tudnivalókat tartalmazta. Sebaj, hamar megérkezett az első nyolc rakéta a haditengerészet Patuxent River kísérleti és tesztelési feladatokkal dolgozó repülőteréről. Gyorsan fel is szerelték őket a gépre a minden őrültségben társként belépő műszakiak, majd bármiféle előzetes tesztelés vagy gyakorlórepülés nélkül, 1975. november 12-én „élesben” fel is szálltak az üzemelő rakétákkal, óriási sikert aratva a Pensacolába sereglett nézők között.

„Egyszerűen begyújtottuk a rakétákat, elemelkedtünk a betonról a show közepén és az emberek megőrültek a látványtól. Tettünk egy iskolakört, majd rendben leszálltunk. Ekkor ránéztem Ronra és azt mondtam neki: na, ez jó buli volt…” - emlékezett vissza később Steve Petit, az egyik elkövető. 

Na, akkor most képzeljük el ugyanezt a folyamatot, az ötlettől a megvalósításig - 2019-ben…

„Visz-sza! Visz-sza!”

A minden szempontból óriási sikert arató, a hajózók és a nézők őszinte és egyöntetű csodálatát kivívó mutatvány évekig ismétlés nélkül maradt. Nem, a gép tökéletesen repült. Meg sem sérült, a fellépő erők teljesen biztonságosan minden határértéken belül maradtak, a startrakéták előírásszerűen működtek, a nézők testi épsége vagy a repülőtér sem forgott semmilyen veszélyben. A leállítás oka természetesen a bürokrácia volt. A „palackok” tárolására és kezelésére speciális helységeket és módszereket kellett volna alkalmazni. A pensacolai bázis vezetése erről pedig hallani sem akart, őket kevéssé hatotta meg a félig-meddig partizánakció és a közönség elképesztő ovációja.

Az emléket azonban nem lehetett kitörölni, és azért számos, magas beosztású tiszt is a saját szemével láthatta a mutatványt aznap. Néhány év és rengeteg levelezés után, az 1980-as évektől már a Blue Angels bemutatók alapvető elemévé vált a JATO-segítette extrém látványos felszállás. Az egymást követő három C-130F, a TC-130G és a legutolsó „klasszikus” C-130T egyaránt jeleskedett a tüzes indulásokban. Ez a mutatvány mind odahaza, mind a világ más pontjain a csapat védjegyévé vált, a legendásan szűk kötelékrepüléssel együtt. Persze ehhez a füst és a lángok mellett kellett a normál esetben 10-15 fokos emelkedés helyett a 45 fokos, igen meredek repülés is.

A felszállást később egyre több minden követte: ma már a derék hajózók egy komplett műsorblokkot kapnak, ahol 11 percen keresztül mutatják be a típus lehetőségeit. Alacsony áthúzások, éles fordulók, s a végén egy igen rövid, taktikai leszállás jelenti a műsor gerincét. Sajnos a 2009-es szezon befejezése óta hiányoznak a JATO-s mutatványok, mert a jóval nagyobb hajtóműteljesítményű C-130J-k feleslegessé tették, s emiatt kivonták a hadrendből ezeket a segédrakétákat.

Ne feledjük, egészen májusig az öregecske C-130T-vel repültek, melynek eredeti feladatköre az amerikai haditengerészet logisztikai feladatainak elvégzése volt. A szárny alatti póttartályokkal, Allison T56-A-16-os hajtóművekkel és a hagyományos, négy tollas légcsavarokkal felszerelt taktikai szállítógépek generációja lassan átadja helyét a C-130J Super Herculeseknek, illetve a hosszabb törzsű C-130J-30-asoknak. Ennek megfelelően, ha a - minden bizonnyal még 2019-ben beérkező - Super Herky lép a helyére, az alaposan kibővíti majd a repülésbiztonság szempontjából rendben lévő, de még látványosabb elemek választékát.

Természetesen a festés - minden eddigi információ szerint - marad a hagyományos, csak éppen a „Fat Albert III” nevet pingálják majd fel az értő kezek a gép oldalára. A dolog további szépsége lesz, ha az új „nagyvas” enyhe akcentussal beszél majd angolul: a hírek szerint ugyanis a Brit Királyi Légierő egyik használt, de keveset repült Hercules C.Mk5-öse kerülhet a tengerészgyalogsághoz, kifejezetten a Blue Angels-kötelék mellé.

Tango-bajok

„Fat Albert II” távozását a C-130T típusok üzemeltetésével kapcsolatos, súlyos és katasztrófát is okozó gondok siettették. 2017 júliusában a gépet - a tengerészgyalogság VMGR-452 tartalékos századának 12 darab KC-130T tanker-szállító változatával együtt - letiltották a repülésről. Ennek oka egy véres esemény volt: július 10-én a 165000 oldalszámú, emiatt „Triple Nuts” becenevű, „Yanky 72” hívójelű, 24 éves KC-130T Hercules a Mississippi állambeli Leflore járás fölött repülés közben szétesett. A Cherry Point-ból felszálló gép a kaliforniai El Centro repülőterére tartott. A gép személyzete helyi idő szerint 15 óra 49 perc 24 másodperckor rendben bejelentkezett a memphisi légiirányításnak, majd soha többet nem tudtak vele rádiókapcsolatba lépni. A gép roncsai egy 8 kilométeres hosszúságú területen zuhantak le, a fedélzeten lévő 16 tengerészgyalogos és haditengerész nem élte túl az eseményt. A vizsgálat megállapításai szerint a katasztrófa közvetlen oka egy helytelenül kijavított légcsavartoll volt, amely elszabadult a helyéről és a törzsbe ütközve a gép súlyos roncsolódását, majd lezuhanását okozta. A javítást még 2011-ben végezték el, korróziós sérülések miatt. A bal belső hajtóműre felszerelt, hagyományos, négytollú Hamilton Sundstrand 54H60 légcsavar végül július 10-én, közel 7 ezer méteres magasságban adta meg magát és okozott végzetes balesetet.

A földre parancsolást természetesen a Blue Angels-nél is komolyan vették, ezért „Fat Albert II” is a betonon maradt, nem vehetett részt a bemutatókon. A kötelék életéhez elengedhetetlen szállítási feladatokat más teherszállítókkal oldották meg. Az öreg harcos pedig egy alapos fiatalító kúrán vehetett részt a légierő Hill bázisán, ha már kényszerpihenőre küldték. A nagyjavítás természetesen érintette a hajtóműveket, a hírhedté vált légcsavarokat - mindegyiket leszerelték és érthető okokból roppant szigorú vizsgálatnak, majd felújításnak vetették alá. Átnézték a leszerelt szárnyak minden egyes négyzethüvelykjét, az elektromos vezetékeket, s amikor minden rendben találtatott, új fényezést is kapott. A gép végül 2018. július közepén tért vissza a légishow-k világába, de elsőként csak óvatos áthúzásokkal jelentkezett be, hiszen „vissza kellett rázódni” a rendes üzletmenetbe - sok volt az az egy kihagyott esztendő. Végül a C-130T 17 éves „angyali” szolgálatot követően, 2019. május közepén búcsúzott el a lelkes rajongóktól. De nem sokáig! David Gardner fregattkapitány, a Blue Angels szóvivője már május 23-án leszögezte: „A Fat Albert-program továbbra is él, csupán egy döntést kell hozni arról, melyik repülőgéppel pótoljuk a most leállítottat”. Mint ismeretes, ennek egyik kimenetele lehet az ex-brit Super Herculesek egyikének megvásárlása és a szükséges felújítást követő átalakítása. Az optimisták számára jó hír: a kötelék hivatalosan továbbra is várja a 2020-as és a 2021-es szezonra jelentkező hajózókat, akik a leendő, III. Kövér Albertet fogják „dobálni” a levegőben, a lelkes nézők legnagyobb örömére. Ezzel együtt az már biztos, hogy a 2019-es szezont még nélküle fogja végigrepülni és befejezni a Blue Angels, hiszen valamilyen oknál fogva nem sikerült megoldani a kirepülhető órák elfogyása miatti leállítást követő, zökkenőmentes típusváltást. Lehet, hogy csak a sárga festék fogyott el Pensacolában?

Forrás: http://www.aranysas.hu