Mindenkit hazavárunk - The Battle of Britain Memorial

Van valami végtelenül szomorú, ahogyan a fehér kőből durván kifaragott, feszült arcú alak a messzeségbe mered. Ahogyan az Angliai csatáról szóló dokumentumfilmek, fényképek villannak be. Arról, hogy brit és más, köztük a német haderő túlereje elől ide menekült cseh, lengyel, belga vagy francia vadászpilóták maroknyi csapata napról napra felszállva hétről hétre nehezebb körülmények között vívtak élet-halál harcot a Luftwaffe vadászpilótáival, a bombázógépek fedélzeti lövészeivel. Az összecsapások hevességét a veszteségek is jelzik: 544 angol vadászpilóta vesztette életét, s 1744 különböző típusú és feladatú repülőgépet veszített a brit Királyi Légierő 1940 véres nyarán és őszén, július 10-e és október 13-a között. Ennek a győztes csatának állítanak méltó emléket Sir Winston Churchill, a legendás brit háborús miniszterelnök szavai is: "Soha még az emberi konfliktusok történetében nem köszönhettek ilyen sokan ilyen sokat ilyen keveseknek." Az Ang­liai csatának a szavak mellett számos, kőbe-fémbe álmodott emlékműve is van szerte az országban. Ezek közül is kiemelkedik azonban az a rendkívüli helyszín, mely egy igazán különleges emberhez köthető.

Megégett arcok doktora

1940. augusztus 12-én Geoffrey Page, a RAF 56. vadászrepülő-századánál szolgáló hajózó North Weald repülőteréről késő délután felszállva kísérőként védte századparancsnokát. Miközben a Luftwaffe Do-17-eseit támadták, a német fedélzeti lövészek egyike eltalálta a 20 éves pilóta Hurricane-jének üzemanyagtartályát. A belobbant, nagy oktánszámú repülőbenzin lángjaitól arcán és kezén, illetve a géppuskalövedékektől a két lábán súlyosan megsérült Page kénytelen volt vadászgépéből kiugrani. A tengerből kimentett pilótára hosszadalmas kórházi kezelés és Sir Archibald McIndoe 15 műtétje várt. A rekonstrukciós plasztikai sebészet egyik, ha nem a legnagyobb alakjának tartott brit orvos a kelet-sussexi East Grinsteadben lévő Mária királynő kórházban kezelte a legsúlyosabban összeégett hajózókat. Az arcsérülésekre spe­cializálódott orvos számos pilótának adta vissza nemcsak az emberként létezés, de az újbóli katonai repülés lehetőségét is. Érdemes megemlíteni, hogy betege volt Richard Hillary hadnagy is, akit Az utolsó ellenség című könyvéről ismerhetünk. Hillary ötödik légi győzelme után szinte azonnal Helmut Bode hadnagynak és Bf-109-esének áldozatául esett. A német hajózó gépágyúi és géppuskái felgyújtották a brit Spitfire-t, s Hillary csak nehezen, hosszú idő múltán tudott az égő gépből kiugrani. A kezén és arcán nagyon súlyos égési sérüléseket szenvedett vadászpilótára hosszú felépülés, közte egy három hónapos plasztikai műtétsorozat várt. A hadnagy minden erejével azon volt, hogy ismét hajózóként repülhessen. Gyógyulttá nyilvánítása után az 54. átképző repülőszázadnál kezdett ismét repülni. Itt érte a végzetes baleset is. Az éjszakai vadászrepülőnek készülő pilóta és rádióoperátor/megfigyelője, Wilfred Fison őrmester a BA194-es lajstromszámú Bristol Blenheimjével egy rádiójeladó körül körözve ködös, jegesedésre veszélyes időjárási viszonyok között a földnek csapódott.

Nála sokkal szerencsésebbnek bizonyult a sebesüléseiből csodával határos módon felépülő Geoffrey Page. Nem csupán repülőképes állapotba "hozta magát", hanem 10 saját és 5 megosztott légi győzelmet aratva ezredparancsnoki rangban, a légierő keresztjével (Distinguished Flying Cross, DFC) és a kiváló katonai szolgálatért járó érdemrenddel (Distinguished Service Order, DSO) kitüntetve fejezte be a háborút.

Tengerimalac Klub

Page alapító tagja volt a világ egyik legkülönlegesebb egyesületének, a Tengerimalac Klubnak is. Az 1941-től működő egylet talán a világ egyik legexkluzívabb társasága volt. A felvételi követelmények extrémek voltak: csak azok a légi csatákban megsérült, megégett hajózók lehettek tagok, akik a már említett Sir Archibald McIndoe munkásságának köszönhetően gyógyulhattak sebeikből. Igaz, a klub eredetileg (a legjobb repülőhagyományoknak megfelelően) a közös italfogyasztás céljára alakult meg 1941 júniusában, 39 jelentkezővel. A felvételi követelmény: minimum két, már megtörtént plasztikai sebészeti beavatkozás. A 39 pilótából a háború végére 649 lesz, a britek mellett cseh, lengyel, kanadai amerikai, francia és orosz tagokkal bővült az egylet. Ahogy az évek teltek és változott a légi hadjárat jellege, a vadászpilóták helyett a bombázóparancsnokság hajózói kerültek többségbe. A klub nagyon fontos szerepet töltött be a társadalomba és a légierőbe való visszailleszkedéshez. Ne felejtsük el, nagyon súlyosan megégett, gyakran erősen eltorzult vagy hiányos arcú-kezű emberekről van szó. Nagyon fontos volt, hogy a korai plasztikai sebészeti eljárások alanyaiként magukat önironikusan "kísérleti tengerimalacoknak" is tekintő pilóták egy olyan közösséget tudjanak alkotni, ahol elfogadják és megértik őket. Ehhez persze elengedhetetlen volt Sir McIndoe mélységesen támogató hozzáállása: sikerült például a helyi családokat rávenni arra, hogy a megégett hajózókat rendszeresen vendégül lássák.

A klub a háború után is évtizedekig fennmaradt: utolsó éves gyűlésük 2007-ben volt, melyre a világ minden tájáról érkeztek az egykori betegek és hozzátartozóik. Ekkor még 97, 82-102 esztendő közötti életkorú tagot számlált a szervezet. Sir McIndoe egészen haláláig töltötte be az elnöki tisztséget, majd 1960-ban Fülöp herceg vette át ezt a megtisztelő feladatot. Geoffrey Page a klub megalapítását követően sok esztendeig főtitkáraként dolgozott társaiért.

Ugyanezzel az elszántsággal harcolt később az Angliai csata hőseinek tetteit megörökítő emlékműért is. A kitartás itt is meghozta gyümölcsét.

Pokoltűz sarok

Nem véletlen, hogy az elkészült Battle of Britain Memorial éppen ott van, ahol felavatták. A Dover és Folkstone között a Pokoltűz saroknak is nevezett terület légterében számos elkeseredett légi ütközet zajlott az Angliai csata során. Sok brit és német hajózó veszítette életét a környéken, a területnek valóban pokoli híre volt a csatorna mindkét oldalán. Így nemcsak az elnevezés, de az emlékmű környéke is egészen különlegesnek számít. Itt zajlott az egyetlen olyan művelet, melynek során a német tüzérség a szigetországi szárazföldet lőtte. A Nagy-Britannia és Franciaország közötti, Dover fehér szikláiról is ismert legszűkebb csatornaszakasz két oldalán ugyanis komoly nagy hatótávolságú tüzérségi erők települtek. A Dunkirk tengerpartján a csodával határos módon végrehajtott mentőakció, a Dinamó hadművelet (melynél 1940. május 26-a és június 4-e között több mint 338 ezer szövetséges katonát hajóztak át a szigetországba) után Dover környékének erődítését rendelte el személyesen Sir Winston Churchill. Ennek része volt számos, 381-től 152 mm-ig terjedő kaliberű nehézlöveg és hajóágyú beépítése. A németek sem tétlenkedtek: a legnagyobb, Nagy-Britanniára irányzott nagy hatótávolságú löveg a három 406 mm-es SK C/34-es volt.

A két fél között több ágyúpárbaj zajlott le. A Pokoltűz sarokban ez összesen 3059 támadást jelentett, melynek során a német lövedékek 216 halottat követeltek, s több mint 10 ezer megrongálódott épület vagy helyszín szenvedett komoly károkat. Persze a német légierő is többször támadta a német hajókat fenyegető - bár a mozgó tengeri célpontok ellen általában meglehetősen pontatlan - brit lövegeket. A német kötelékek ellen pedig a Királyi Légierő vadászgépei szálltak fel, véres ütközetekben visszaverve a fekete keresztes bombázógépeket.

A környékre még maga Sir Winston Churchill is ellátogatott 1940. augusztus 28-án, s a tudósítások szerint saját szemével (persze látcső segítségével) figyelhette meg, ahogy a tengerbe csapódik két éppen akkor lelőtt német bombázó.

Felülnézet

Az emlékművet 1992 novembere és 1993 júliusa között építették fel. Az enyhén a tengerpart sziklafala felé lejtő kialakítással remek kilátás nyílik a csatornára, mely felett az elkeseredett légiharcok dúltak. Igaz, a legszebb panoráma és persze az emlékhely tökéletes képe közvetlenül a Supermarine Spitfire-ekről jól ismert, a háromágú légcsavart formázó helyszín felett alacsonyan elrepülve tekinthető meg, de ez egy kicsit nehezebben elérhető pozíció. A középen ülő, társait visszaváró, a csatorna feletti eget fürkésző vadászpilótát mintázó kőszobor körül földszín és 2000 júliusa óta részben hófehér téglaborításból mintázott légcsavar látható. Az emlékmű központi elemét három tervezetből választotta ki az alap bizottsága, végül Harry Gray és Jamie Buchanan győztes művet faragták kőbe. A művészi koncepció fontos része volt a hagyományokkal való szakítás: a szokásos, nagy méretű, sok figurából álló, monumentális kompozíciók helyett emberi, bensőséges alkotást képzeltek el. Éppen emiatt ül egyedül a hajózó, és ezért nincs rangjelzése vagy más azonosítója sem. Az alkotók azt szerették volna elérni, hogy minden látogató a saját emlékeit, elképzeléseit vetítse rá a magányos, bármiféle diadalt vagy dicsőséget nélkülöző alakra. A helyszínnel, Dover szikláival összeforrasztó jelkép a fehér járófelület beépítése is. A tengerpart sziklái nem csupán a világ egyik legismertebb természeti szépségének számítanak, de számos II. világháborús fénykép főszereplői is. Az Angliai csata emléke és Dover jelképei egymástól elválaszthatatlanok: ezt szimbolizálja a részben hófehér Spitfire-légcsavar is. Nem mellesleg az alkotók a következő évszázad pilótáinak is szánták a teljes pompájában csak a levegőből kibontakozó szobrot.

Különleges replikák

Nem maradhattak ki az Angliai csata hősei sem: a két repülőgép, melyen a fiatal hajózók százai indultak (gyakran utolsó) bevetésükre. Az emlékmű mellett a csata méltatlanul elfeledett igáslova, egy Hawker Hurricane Mk I és a hírnevet-csillogást s persze a sajtómegjelenéseket "ellopó", de a harcokban sokkal kisebb számban részt vevő Supermarine Spitfire Mk I replikája is megtekinthető. A kiállított Hurricane eredetije - kevéssé meglepő módon - az US-X lajstromjelű repülőgép volt, melyet nem más, mint a 20 esztendős Geoffrey Page hadnagy irányított, s ez volt az, melyben 1940. augusztus 12-én a majdnem végzetesnek bizonyult német géppuskasorozatok érték.

A Spitfire Jeffry Quill hadnagy YT-J lajstromjelű vadászgépét mintázza, melyet pilótája 1940. augusztus 6-a és 24-e között a 65. vadászrepülő-század kötelékében használt. Nem akárkiről beszélhetünk: az 1913-ban született Jeffry Kindersley Quill 18 esztendősen lépett be a RAF-ba. Kifejezetten jó érzéke volt a műszerrepüléshez, de ezt tudatosan fejlesztette is. Igyekezett minél több időt a levegőben tölteni, s annyit gyakorolni a mű- és a felhőben repülést, amennyit csak lehetett.

A kiváló pilóta hamarosan Duxfordban találta magát, ahol a meteorológiai adatgyűjtéssel megbízott csapat tagja lett. Innen szerelt le, majd lett a Vickers vállalat munkatársa. Quill 1936. március 26-án szállt fel először a K5054 lajstromszámú Spitfire prototípussal, és hamar a program vezető tesztpilótája lett. Ebbéli minőségében minden létező Spit­fire verziót repült a háború előtt, alatt és után. Az Angliai csatában csak a már jelzett rövid időre engedték a 65. századhoz: hamarosan visszarendelték a Spitfire Mark III-as változat tesztelésére. Ez idő alatt egy Bf-109-es ellen egyéni, míg egy He-111-es ellen megosztott légi győzelmet ért el. Igaz, elsőként repülhetett egy Focke-Wulf Fw-190-essel is. A gép Armin Faber főhadnagy Fw-190A3-asa volt, mellyel eltévedt hajózója 1942. június 23-án szállt le Pembrey repülőterén.

Igazi emlékhely

Nem hétköznapi a zászlórúd sem. A Savas Constantinides adományaként érkező rúd az Angliai csata során Biggin Hill repülőterén "szolgált".

A különlegességek sorát gyarapítja a szobor mellett, jobbra és balra, a tenger felé látható két domb is. Mindkettőn egy-egy partvédelmi ágyú szolgált a második világháború alatt.

Az emlékművet 1993. július 9-én, 53 évvel a csata kezdete után avatta fel II. Erzsébet, az Egyesült Királyság uralkodója. A kezdeményezés atyja és motorja, Geoffrey Page 80 esztendősen, 2000. augusztus 5-én, nem sokkal az Angliai csata 60. évfordulójára emlékező ünnepség után hunyt el. A vendégeket fogadó, felülről a Spitfire legendás szárnyát mintázó épület egyik, kifejezetten az idelátogató iskolások, diákok számára kialakított szárnya ma már a nevét viseli.

A Battle of Britain kezelésében lévő emlékmű április elseje és november 11-e között látogatható meg. A legkönnyebben gépkocsival közelíthető meg: az M20-as autópályán jelzés figyelmeztet a megfelelő lehajtóra, majd a B2011-es úton, Folkes­tone-tól alig 3 kilométerre érhető el a helyszín.

Trautmann Balázs

Forrás: Aranysas