Légtérvédők - Az amerikai nemzeti gárda

Mert bár a törvény szerint meghatározott születésnapjukat egy napon ünnepelhetik az önálló amerikai légierővel, a légi nemzeti gárdisták történelme az 1910-es évekig nyúlik vissza…

Egészen pontosan 1916. november elsejéig: ekkor nevezték ki Raynal C. Bolling kapitányt az általa szervezett Első Légiszázad élére. Az egység New York állam nemzeti gárdájának égisze alatt jött létre, s ez volt az első, szervezetszerűen működő repülőegység, amelyet gárdista pilóták és műszaki szakemberek alkottak. Hosszú út vezetett azonban idáig: az első, még hidrogénnel töltött ballonokkal végzett repülőoktatást 1908-ban kezdték el a nemzeti gárda 71. gyalogezrede jelzőcsapatai első századának kijelölt katonáival. Az eredeti tervek szerint egy új, megfigyelőballonokkal felszerelt felderítőegységet szándékoztak hadrendbe állítani a gyalogezrednél. 1910-ben azonban különböző adományokból már sikerült az első merevszárnyú repülőgépet is megvásárolniuk, igaz, hogy az hamarosan összetört. Végül felderítési feladatokra 1912-ben használtak repülőgépet először egy hadgyakorlaton, a hivatalos elnevezésre, valamint a század felállítására viszont egészen 1916-ig várni kellett. Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy az úttörő század utódszervezete, a New York-i légi nemzeti gárda 106. mentőrepülő ezredének 102D százada ma, tehát száz év múltán is létező alakulat, amely HC–130P Combat King repülőgépeivel harci kutató-mentő feladatokat hajt végre. 

Támogató szerepkörben

A légi nemzeti gárda alakulatai 1916 óta gyakorlatilag minden olyan fegyveres konfliktusban részt vettek, amelyben az Egyesült Államok érintett volt. Az első éles bevetésükre nem is kellett messzire repülniük, 1910 után ugyanis folyamatosak voltak az összecsapások a különböző mexikói erők, szabadcsapatok, rablóbandák, illetve az USA hadserege között. 1916-tól egészen a konfliktus 1919-es lezárásáig a Raynal C. Bolling kapitány vezette század és más gárdista erők Mineolából felszállva folyamatos légi felderítésekkel segítették a hadsereget.

Ezt követően összesen 29 megfigyelő repülőszázadot szerveztek, amelyek fő feladata a szárazföldi gárdista erők támogatása volt. Természeti katasztrófák, például áradások idején is gyakran igénybe vették őket felderítési és légi szállítási feladatokra. Az első világháború során már a francia front felett bizonyíthattak a légi nemzeti gárdisták. Négy pilótájuk is „ász” lett, azaz legalább öt ellenséges repülőgépet megsemmisített, Erwin R. Bleckley pilótát pedig megfigyelési feladatai során tanúsított hősiességéért Becsület Érdeméremmel is kitüntették – igaz, hogy sajnos már csak a halála után.

A következő jelentős erőpróbának a második világháború bizonyult. 1940–1941-ben közel ötezer gárdistát mozgósítottak, akiket a hadsereg légierejéhez osztottak be. Bár minden fronton harcoltak gárdistahajózók, a legnagyobb hozzájárulást mégis otthon, a kiképzésben nyújtották; kulcsszerepük volt ugyanis a hadsereg légierejéhez kerülő pilóták, navigátorok, bombázótisztek és fedélzeti lövészek felkészítésében.

A koreai háborúban is meglehetősen aktív szerepet játszottak a légi nemzeti gárdák: a konfliktus során közel 45 ezer gárdistát, vagyis a 92 repülőszázadból hatvanhatot mozgósítottak, s ez a szervezet állományának 80 százalékát jelentette. Igaz, a gárdista alakulatoknak 3–6 hónap aktív gyakorlás kellett ahhoz, míg harckész alakulatokká váltak. A tapasztalatok alapján az önálló légierő és a légi nemzeti gárda parancsoksága elhatározásra is jutott, hogy a továbbiakban az utóbbi szervezetnek a légierő ütőképes és jól képzett tartalékerejeként kell működnie.

A légi nemzeti gárdák komoly szerepet kaptak a háborúval fenyegető berlini amerikai–szovjet krízis (1961) idején is: 21 ezer főt, 18 taktikai vadász, 4 taktikai felderítő és hat légi szállító századot mozgósítottak, s 216 vadászgépet is Európába helyeztek át. A gárdisták és alakulataik végigharcolták a vietnami háborút is: legelső mozgósításukat még 1968. január 25-én rendelte el Lyndon B. Johnson elnök.

A következő, hasonlóan nagy erőpróba az 1991-es Sivatagi Vihar-hadművelet volt, amelyben több mint 12 ezer légi gárdista vett részt közvetlenül a Közel-Keleten, avagy az Egyesült Államokban, illetve Európában támogatva a harcoló alakulatokat. Ez volt az első olyan háború, amelyben a légi nemzeti gárda repülőgépei, pilótái és fegyveroperátorai külön előzetes gyakorlás és felkészülés nélkül, teljesen egyenrangú félként működtek közre. RF–4C Phantom II felderítőgépeik 1045 bevetést hajtottak végre, míg a gárda F–16 Falcon vadászgépei 3645 bevetés során 3500 tonna bombát dobtak le célpontjaikra – gépveszteség nélkül. Az EC–130H Compass Call repülőgépek fedélzetéről az iraki erőknek szánt, megadásra felszólító rádióadásokkal bomlasztották az ellenség harci morálját. A legfontosabb hozzájárulás azonban ezúttal is a támogatószerep volt: több mint 18 ezer amerikai és koalíciós repülőgép kapott üzemanyagot a gárdisták KC–135E Stratotanker légi utántöltő repülőgépeiből és a mintegy 40 ezer repült óra alatt 55 ezer embert és 115 ezer tonna utánpótlást szállítottak a hadszíntér különböző helyszíneire.

Kontinentális védelem

A mai napig az Amerikai Egyesült Államok légterének és területének védelme a légi nemzeti gárdák alapvető feladata. A koreai háború után vettek részt először nagyobb számban a készültségi szolgálat ellátásában az erre kijelölt gárdista vadászrepülő századok, akkor még a légierő alakulatai mellett. Ez a hidegháború adott szakaszában azt jelentette, hogy a gépeknek a riasztástól számítva néhány percen belül fel kellett szállniuk, hogy elfoghassák a nukleáris fegyverekkel felszerelt szovjet, nagy hatótávolságú bombázó repülőgépeket.

A folyamatos modernizálás során a szervezet is belépett a sugárhajtású vadászgépek korszakába. 1961-től már KC–97 Stratofreighter légi utántöltő repülőgépeket is üzemeltettek, megnövelve vadászgépeik hatótávolságát és harcászati képességeit. Az 1970-es években, a sorkötelezettség eltörlése, a professzionális légierő megjelenése után alakult ki az amerikai politikai és katonai hadvezetés „Total Force” elképzelése, mely a mai napig változatlan. Ennek alapja: egységesen kell kezelni a légierőt, a légi nemzeti gárdát és a tartalékos légierőt. Ha a felszerelés és a kiképzés azonos színvonalú, akkor csökkenthető az aktív egységek létszáma, hiszen azok képességeit bármikor pótolni lehet megfelelően felszerelt és kiképzett „hétvégi harcosokkal”. Ennek nyomán az 1980-as években a légi nemzeti gárdánál megjelentek a ma is alkalmazott F–15 Eagle és F–16 Falcon vadászbombázó repülőgépek első generációi, amelyek minőségi ugrást jelentettek az addig hadrendben tartott öreg vadász- és támadó repülőgépekhez képest. 1979 júniusában a 173. taktikai szállítórepülő-század volt az első gárdista alakulat, amely immár nem használt, hanem vadonatúj repülőket, négy C–130H Hercules szállítógépet vehetett át. Ma már magától értetődik, hogy a hamarosan hadrendbe álló KC–46 Pegasus légi utántöltő repülőgépeket a légi nemzeti gárda, egészen pontosan a 157. légi utántöltő ezred is használhatja. Hasonlóképpen természetes, hogy az ötödik generációs, nehezen észlelhető kialakítású F–22 Raptor vadászbombázó repülőgépek egy része is náluk – a 149. és a 199. vadászrepülő századnál – teljesít szolgálatot.

1994 óta hivatalosan is a szervezet feladata az ország légvédelme, így a légierőt elsősorban a hadműveleti, illetve a tengerentúli területeken vethetik be. 2001. szeptember 11-én is a légi nemzeti gárda repülőgépei szálltak fel a New York és a Pentagon elleni terrortámadást követően, s azóta is aktív résztvevői a terrorizmus ellen folytatott globális küzdelemnek.

Akad persze békésebb küldetés is, amely szintén a légi nemzeti gárdistákra vár manapság. A New York-i légi nemzeti gárda 109. szállítóezrede például a Déli-sarkon hajt végre feladatokat különleges, sítalpakkal is ellátott LC–130H Hercules repülőgépeivel, s ugyancsak részt vesznek a legközelebbi ország, Új-Zéland és az amerikai kutatóállomás közötti légihíd fenntartásában.

Magyar Honvéd 2017. január/Trautmann Balázs

Forrás: honvedelem.hu