Drónvadászat - Apró gépek, óriási veszélyek

Ebből elsőként az Irakban harcoló kurd–amerikai erők kaptak ízelítőt. Ahogyan az „Iszlám Állam” szorult vissza, úgy érkeztek egyre gyakrabban az improvizált robbanószerkezetekkel felszerelt, távolról irányított mini repülőgépek, a „gyilkos drónok”. Kezdetben számos esetben sikerült veszteségeket okozniuk: a földre szállt vagy a sérülései miatt leesett gépek sokszor az azokat vizsgáló személy kezében robbantak fel.

Ahogyan ezen eszközök egyre fejlettebbek és veszélyesebbek lettek, úgy nőtt az igény a megbízható drónelhárító rendszerek iránt. A védelmi ipar résztvevői pedig szeretik, ha náluk költik el az adófizetői forrásokat; így ma már az Egyesült Államoktól Európán át Izraelig számos cég kínál különböző módszerekkel működő védelmi eszközöket.

Mit és hol?

A legfontosabb kérdés az: pontosan mit és hol szeretnénk „drónmentesíteni”? Ez alapvetően meghatározza az alkalmazható technológiát, hiszen egészen más egy repülőteret és megint más egy mélyen az ellenséges vonalak mögött tevékenykedő különleges műveleti osztagot megvédeni. Az előbbiről az orosz légierő is tudna már mesélni: 2018. január 5-én éjjel koncentrált dróntámadás érte a szíriai Khmeimim katonai repülőteret, amely az országban harcoló orosz erők legfontosabb támaszpontja, egyben az orosz légierő zsúfolt bázisa. Egyszerre összesen tizenhárom, leoldható bombákkal felszerelt minigéppel támadtak a hivatalosan nem azonosított erők, de nem jártak eredménnyel. Az elsődleges védelmi vonalat a Pancir–Sz1 önjáró légvédelmi rendszerek alkották: a két 30 milliméter űrméretű 2A38M gépágyúval és rövid hatótávolságú, infravörös rakétákkal felszerelt járművek hét támadót semmisítettek meg. További hat gépet pedig elektronikai hadviselési rendszerekkel kényszerítettek földre a bázis egy biztonságos szegletében. Ennek köszönhetően az esetet néhány nappal követő sajtótájékoztatón be is tudták mutatni a házilagos építésű, de profi hajtóművekkel és műholdas navigációs rendszerrel, illetve robotpilótával felszerelt gépeket.

Azért is jó példa ez az eset, mert rögtön két fontos védelmi eszközt is használtak. A kinetikus, azaz a drónokat megsemmisítő megoldás során jellemzően gyorstüzelő gépágyúkkal, illetve a közeljövőben akár lézerfegyverekkel védhetik meg a kijelölt területet. A lézer olcsóbb lesz, de egyrészt nagy az energiaigénye (azaz jelentős méretű generátorok szükségesek a működtetésükhöz), másrészt időjárásfüggő, vagyis az esőt, a havazást, a port és a párát nem szereti. A gépágyú viszont lakott terület mellett nem nagyon használható: éppen ez a gondja a hazai légibázisai biztonsága miatt aggódó amerikai légierőnek is.

A másik megoldás az egyre nagyobb szerepet kapó elektronikai hadviselés. Emlékezzünk vissza: 2011. december 4-én az amerikai szupertitkos RQ–170 Sentinel „lopakodó” felderítőgépet is ilyen, minden jel szerint orosz rendszerrel sikerült Iránban a földre kényszeríteni. A zavarás esetén két fő cél lehetséges: a jármű üzem- és tájékozódásképtelenné tétele vagy – ami még hasznosabb – az irányítás átvétele és a repülőeszköz biztonságos földre kényszerítése. Ez utóbbi sikerült Iránban és Szíriában is. A rádióhullámok zavarására alapozott eszközök már megjelenhetnek hordozható kivitelben is: a speciális „puskákkal” kisebb egységeket, előretolt állásásokat, bázisokat is védeni lehet a nem kívánt látogatóktól – például a kereskedelmi forgalomban fillérekért kapható, HD minőségű felvételt készítő, távirányítású forgószárnyasoktól.

Tollal, hálóval

Egy másik, jóval komplikáltabb módszer a légi harc. Itt azonban az esetek 99 százalékában nem sugárhajtású vadászgépekkel történik az elfogás (bár az izraeli űr- és légierő lőtt már le Libanon felől érkező drónt AIM–9 Sidewinder infravörös önirányítású légiharc-rakétával). A jelenleg még tesztelési, kísérleti szakaszban lévő módszereknél egy másik – kifejezetten a repülő célpontok elfogására épített – drónt alkalmaz a védelmi rendszer. A „vadászdrón” rakománya lehet egy miniatűr, kis hatótávolságú elektromos zavarórendszer, de vannak olyan gépek is, amelyek  erős, nagy szakítószilárdságú hálót lőnek ki a behatolóra. Ehhez persze megfelelő közelségbe kell kerülniük, ami nem olyan egyszerű. Ez esetben ugyanis remek képességű kezelőre van szükség, aki a fedélzeti kamerák képe alapján vezeti a gépet; esetleg egy nagyon kifinomult robotpilótára.

De mi van akkor, ha a „vadászgépünk” fegyverzetét is a természet alkotta meg? Nos, ekkor beszélhetünk a különleges kiképzést kapott sólymokról, sasokról, melyek minden mesterséges intelligenciánál kifinomultabban vetik rá magukat a célra. A sasok legendásan jól látnak, több száz méterről képesek kiszúrni áldozataikat. Ennek köszönhetően például a francia hadsereg és a holland rendőrség is a tollasokra szavazott, komoly kísérleteket folytatva a megoldás tökéletesítéséért. A szó szerint drónok tetején született (a fészek szerves része a repülőgép) és azokkal együtt nevelkedő madarak persze nem a játék kedvéért indulnak az elfogásra: a leküzdött célokért finom húsfalatok várják a ragadozókat.

Az eljárás tökéletesnek látszik elsőre, de számos problémát is magával hoz. A madarak egy bizonyos méretet meghaladó drónt már nem képesek leküzdeni. Nagy a sérülésveszély is, hiszen a távolról irányított minigépek döntő többsége 4-8 forgószárnnyal rendelkezik. Ezek az éles, nagy sebességgel pörgő légcsavarok pedig szerencsétlen esetben könnyen megsebezhetik a madarakat. Márpedig a kiképzésük hosszú, drága és bonyolult folyamat, így a beidomított állatok sokat érnek, számuk pedig – a feladat nagyságához képeset – elenyésző.

De kit is lövünk?

A mini repülőgépek elfogása, semlegesítése vagy megsemmisítése gyakran az egyszerűbb része a feladatnak. Az igazi kérdés sokszor az, hogy miként lehet egyáltalán észlelni a betolakodókat? Nos, nehezen. Egyes típusok mérete minimális (itt a tenyérben elférő méretű quadrokopterekre gondoljunk, ne az MQ–9 Reaper nagyságú katonai gépekre), hangjuk az elektromotorok miatt gyakorlatilag csak igen kis távolságból észlelhető. Hőjelük, ellentétben a dugattyús motorokkal vagy a sugárhajtóművekkel, szinte nincs. Döntő részben műanyagból vagy speciális szénszálerősítésű kevlárból készülnek, fémtartalmuk elenyésző. Ebből mi következik? A radar nem vagy csak nagyon közelről látja, de az infravörös keresőrendszerek is alaposan megküzdenek a felderítéssel és a követéssel, főleg nappal és meleg időjárási viszonyok között.

Azt is meg kell jegyezni, hogy egy-egy repülőtér vagy katonai bázis, atomerőmű még mindig könnyebben körbevehető felderítő- és védelmi rendszerekkel, mint például egy előrenyomuló harckocsiszázad vagy a mentorált hazai erőket támogató különleges műveleti csoport. Sok esetben az sem jelent megoldást, ha a legnagyobb dróngyártó cégek olyan beprogramozott adatbázissal értékesítik gépeiket az interneten, amelynek segítségével egyszerűen „letiltható” az érzékeny területek feletti repülés. E listákat ugyanis naprakészen kell tartani, másrészt szükséges a gyártó és a különböző kormányok közötti együttműködés is. S azt se felejtsük el, hogy ez a tiltólista vissza is üthet: azaz segítségével kiderülhet, hogy melyek az adott állam számára fontos területek, épületek.

Zsúfolt jövő

A polgári életben jellemzően jogszabályokkal (tiltott légterekkel, eseti légterek megkérésének kötelezővé tételével, „drónjogosítvány” bevezetésével) és az irányítókat ellenőrző rendőrség bevetésével igyekeznek megfékezni a kellemetlen repüléseket. A mikrogépek nem csupán kémkedhetnek, de a repülésbiztonságot is veszélyeztetik: számos esetben repültek már veszélyesen közel fel- és leszálló utasszállító repülőgépekhez. A szakértők úgy vélik, ameddig nem sikerül a gépeket irányító személyek józan eszére hatni és jogkövető magatartásukat erősíteni, illetve nem kerül minden ilyen repülőeszközre egyedi, a légi irányítás képernyőjén is megjelenő azonosítórendszer (erre minimális az esély), addig folyamatos lesz a macska-egér harc. Remélhetően vértelen formában…

Forrás: honvedelem.hu