Miért választotta Jugoszlávia a MiG-29-est a Mirage-2000 helyett?

„MiG-29 – a történelmünk” címmel jelent meg a közelmúltban egy könyv, amelyben részletesen kitérnek arra a nem mindennapi módra, ahogyan a jugoszláv kormány és hadvezetés a szovjet haditechnika mellett döntött. A könyvet hárman jegyzik (Danko Borojevics, Drago Ivics és Zselko Ubovics), ám az egyik fejezetet Branko Bilbija tábornok jegyzi, az egykori vadászpilóta, aki elsőként repülte a Szerb Légierő állományából a MiG-29-est.

Elmondása szerint 1985 elején merült fel az igény arra, hogy a több sebből vérző, elégé elavult MiG-21-esek és az 1995-re tervezett új vadászgépek beérkezése közötti átmeneti időszakra szükség lenne egy váltótípusra. A kiválasztás érdekében a Varsói Szerződésben rendszeresített vadászgépeket is górcső alá vették. Hamar rájöttek, hogy a legújabb fejlesztésű negyedik generációs vadászgépet, a MiG-29-est is számításba kell venni. Ekkoriban gyakorlatilag nem volt ember a Jugoszláv Légierőben, aki ismerte volna ezt a repülőgépet, sőt, még látni sem láttak létező példányt belőle. Ilyen előzmények után érkezett meg a jugoszláv delegáció 1985 decemberében a Szovjetunióba.

„A megérkezésünk utáni napon kivittek minket a Moszkva melletti Kubinka repülőterére. Egy hangárban voltak kiállítva a repülőgépek és a fegyverzeti eszközök – egy kivételével mindegyiket ismertük. Rögtön tudtam, hogy ez lesz a MiG-29-es. Hihetetlen, lenyűgöző látvány volt a különleges formájával, semmihez sem hasonlító levegőbeömlőjével, furcsa formájú szárnyával” – emlékezik vissza a történtekre Bilbija tábornok.

A tábornoki visszaemlékezés kitér arra, hogy a MiG-29-es fedélzeti radarja képességeit tekintve nem maradt el a Mirage-2000 vagy az F-16-os radarjától, sőt, az elektro-optikai rendszere a sisakcélzóval kombinálva lehetővé tette olyan szögekből/irányokból is a rakétaindítást, amelyre az akkori NATO-gépek nem voltak képesek. (Ez egy kissé részrehajló és nem igazán fedi a tényeket/A szerk.)

Kevéssé ismert tény, hogy a jugoszláv delegációnak bemutatta a szovjet fél azt a K-77-es levegő-levegő légiharc rakétát, amelyből az R-77-es „Amramszkij”-t fejlesztették ki. Ez azért is érdekes, mert ekkor a K-77-es még a kísérleti fázis elején tartott (1994-ben rendszeresítették csak) és annyira titkos volt, hogy még a legmegbízhatóbb szövetségeseinek sem mutatta meg az orosz.

Sor került a gyakorlati kipróbálásra is, mely során Bilbija – akkor még alezredes – ülhetett a pilótafülkébe. Olyan nagy hatással volt rá a repülőgép repülési jellemzője, manőverezőképessége és mindezek mellett könnyű vezethetősége, hogy sikerült meggyőznie a delegáció vezetőit arról, hogy ez az a repülőgép, amelyet kerestek. 1986-ban meg is köttetett a szerződés 14 együléses és 2 darab kétüléses repülőgép vásárlásáról, 15,9 millió dolláros darabáron. Az ár nem tartalmazta a fegyvereket, „csupasz” repülőgépeket vásároltak csak.

Az akkori piaci kínálatban szereplő F-16 és Mirage-2000 hasonló „csupasz” ára meghaladta a 30 millió dollárt, ám több jellemzője is elmaradt a MiG-től.  Az első század felállítását hamarosan követte egy újabb század felfegyverzése MiG-29-essel, hiszen a hazai váltótípus nem készült el és a légtér védelme indokolta a két század rendszerben tartását.

Miért választották a MiG-29-est? Négy jelölt volt a MiG-21-es leváltására: a Mirage-2000, a MiG-29, az F-16 és az F-20. Bilbija tábornok meggyőződése, hogy ezen típusok összehasonlítása után az akkori konfigurációk közül a MiG-29-es volt a legütőképesebb. Már akkor rendelkezett olyan elektro-optikai célzórendszerrel, amilyet a nyugati vadászgépeken csak bő 10 év múlva kezdtek el rendszeresíteni – illetve az is sokat számított, hogy a többihez képest majd’ csak felébe került a „száraz” gép. Az már csak a hab volt a tortán, hogy a MiG-21-esekhez rendszeresített fegyverzeti eszközök is kompatibilisek voltak a 29-eshez.

Forrás: vpk.name