Tűzcsapás az égből - A JAS 39 Gripen gépágyúja

A hatvanas évek végén néhány nyugat-európai ország új katonai gép fejlesztésébe kezdett. A nemzetközi összefogással készülő MRCA (Multi Role Combat Aircraft, többfeladatú harci repülőgép) beépített fegyverének elkészítését a németek vállalták magukra. Mivel a Tornado különböző verziói más-más tűzerőt igényeltek, célszerű volt egy közepes tűzgyorsaságú, de könnyű fegyver elkészítése, amelyből feladatkörtől függően egyet vagy kettőt is be lehetett építeni. Végül a hidegháborús variaszárnyú mellett kortársai, a német Alpha Jetek is hordozhatták a törzs alá szerelt gondolában a BK 27-est, majd ezt választották a Gripen és a Eurofighter fedélzeti fegyverének, az utóbbi esetében már heveder nélküli lőszert tüzelve. Egy ideig ezt szánták az F-35-ösre is, de ez végül nem valósult meg. A gázelvételes gépágyúhoz kifejlesztettek egy saját, máshol nem alkalmazott lőszert, a 27x145-öst. A vékonyfalú, nagy robbanótöltetű lövedékek mellett gyártásba vettek teljesen robbanóanyag-menteseket is. Ezek kétféle fémből állnak, és becsapódáskor a sűrűség különbsége miatt pusztító repesz-felhővé szakadnak szét. De ez még csak a jövő ígérete lehetett, amikor a Mauser fejlesztői nekifogtak a BK 27-es gépágyú elkészítéséhez.

Több kialakítást is megvizsgáltak, de talán nem meglepő módon visszanyúltak a saját cégüknél megtalálható megoldásokhoz. A sorozatlövő fegyverek tűzgyorsaságának egyik legmeghatározóbb tényezője, hogy milyen gyorsan lehet eltávolítani a kilőtt lőszer hüvelyét a töltényűrből, és betölteni az újat. A hagyományos, lineáris működésű fegyvereknél erre fix helyen kerül sor. Az amerikaiak által kedvelt Gatling-rendszernél viszont a töltést-ürítést térben és időben elválasztották a fegyver elsütésétől, itt nagyon leegyszerűsítve egy kötegben több gépágyút építenek be, az M61 Vulcan esetében hatot. Míg az egyik cső a betöltött lőszerrel készen áll a tüzelésre, addig a többiben az adagolás-eltávolítás különböző fázisai zajlanak. Van egy másik megoldás is, amelyet a Mauser Werkénél dolgozó Anton Politzer a második világháború vége felé dolgozott ki, az MG 213C/20-as gépágyú első példányai 1944 elején készültek el.

A 20 mm-es fegyver csak egyetlen csővel rendelkezett, amely mögé egy forgó hengert építettek, öt párhuzamosan kialakított töltényűrrel, hasonlóan egy vadnyugati Colt tárjához. A cső mögötti furatban elhelyezkedő lőszer készen állt az elsütésre, míg két-két másik éppen töltés, illetve ürítés alatt állt. Az elsütés után az egész tömb fordult egyet, megkezdődött a kiürült hüvely szakaszos eltávolítása, illetve a betöltött lőszer beforgatása a cső mögé. Miközben a fegyver 75 kilogrammal nem volt túl nehéz, az 1400 lövés/perces tűzgyorsasága nagyjából a korabeli társai dupláját tette ki. Nagyon fontos különbség, hogy míg a Gatling-rendszernél folyamatosan forog a csőköteg, addig a Politzer-féle revolver-gépágyúnál szakaszosan, lövésenként zajlott le a folyamat egy-egy fázisa.

Talán ennél is fontosabb eltérés, hogy míg az utóbbi megoldásnál általában a saját maga által termelt energia működteti a fegyvert - jellemzően gázelvétel útján -, addig a Gatlingokat külső erőforrás, tipikusan nagy teljesítményű villanymotor forgatja. Ennek, és a sok csövüknek köszönhetően tetemes tömeggel rendelkeznek, az F/A-18-asba szerelt Vulcan lőszertároló dobbal és továbbító mechanizmussal együtt 236 kg-ot nyom, több mint kétszeresét, mint egy átlagos, a BK 27-eshez hasonló revolver-gépágyú. Az MG 213-ast nem sikerült kigyógyítani a gyermekbetegségeiből a második világháború vége előtt, így nem került bevetésre. Viszont mindenkinek felkeltette a figyelmét, és igyekeztek megszerezni a technológiáját, nem is eredménytelenül, amiben sokat segített, hogy a Mauser mérnökei szétszéledtek a világban.

Werner Jungmann 1949-ben megkezdte az MG 213-as pontos másolatának a gyártását Angliában, a brit 30x86B lőszerre áttervezve, ADEN néven. Frederick Linder 1947-ben Svájcba költözött, ahol aztán hamarosan elkészült a hasonló elven működő Oerlikon-302RK, illetve az Oerlikon KCA, szintén 30 mm-es űrmérettel. A gyár igazgatója, Otto von Lossnitzer Amerikába vitte a terveket, amelyből az M39-es született meg, míg maga Politzer 1948-ban Franciaországba települt, ahol hamarosan megalkotta a DEFA-540-est, amelynek közvetlen továbbfejlesztése még mindig szolgálatban áll a Mirage 2000-esen. Politzer nem teljesen előzmények nélkül fogott hozzá a fegyvere fejlesztéséhez, előtte bizony alaposan megnézett egy szovjetektől zsákmányolt SKASz-t. Az 1933-tól gyártott 7,62 mm-es géppuska akkoriban elképesztő, percenkénti 1800 lövéses tűzgyorsaságot produkált.

Borisz Spitálnij és Irinah Komarickij terveztek először olyan revolverező elven működő gépfegyvert, amely el is jutott a tömeggyártásig. Ebben egyszerre tíz lőszer töltésére és ürítésére került sor. A német mérnök azonban nem szolgaian másolta le a szovjetek munkáját. Egyrészt, sokat egyszerűsített az adagolás némileg bonyolult megoldásán, és kevesebb lépésben is vonta azt össze, másrészt pedig a fegyver meghajtása sem egyezett meg, míg a vörös csillagos repülőgépek géppuskáját gázelvétel mozgatta, addig a fekete kereszteseknél rövid csőhátrasiklás szolgáltatta a működtetés energiáját. A SKASz-ból mintegy 150 000 darabot gyártottak, de nem ez volt az első revolverező gépfegyver, bár az előd nem is jutott túl a prototípus-időszakon. Az első világháború után is igyekeztek a győztesek a vesztesek kutatási eredményeit felmérni. Az Antant-bizottság egy frankfurti gyárban érdekes fegyverekre bukkant. A 19 mm-es lőszert tüzelő rövid csőhátrasiklásos géppuskák visszalökő erejével nem bírt el a szokásos rugó, ezért pneumatikus csillapítást is beépítettek - később ennek egy módosított, hidraulikus verziója általánosan elterjedt a nagykaliberű gépfegyvereken.

Talán ennél is jobban érdekelte a mérnököket a závárzat alatt kialakított forgó henger, amelyben megtörtént a lőszer eltávolítása a hevederből, a töltés és az ürítés megfelelő lépései. Az alapos vizsgálat után természetesen megsemmisítették a kísérleti példányokat - nehogy a németek azt továbbfejleszthessék -, de számos megoldását átvették a győztesek. Arról nincsen információ, hogy Spitálnijék látták-e a terveket, de a SKASz megoldása orosz források szerint szinte teljes egészében megegyezett a Fahrzeug Fabrikban talált SZA, SZB és SZC típusjelű géppuskák megoldásával. A megnevezésben az első két betű valószínűleg a tervező nevéből ered. Szakáts Gábor 1892-ben született Makón, majd a Műegyetem elvégzése után tüzértisztként szolgált a Monarchia haderejében.

Tervezett géppuskát és hegyi ágyút, majd sikerei nyomán a német hadügyminisztérium „kölcsönkérte”, hogy találmányaival az ő haderejüket segítse. Itt sikerült továbbfejlesztenie Richard Fiedler 1901-es találmányát, és megalkotnia a modern, gyakorlatban is használható lángszórót, a lövészárokháború gyilkos fegyverét. A nagy világégés után egy darabig még Németországban maradt, a Krupp-műveknek dolgozott, majd Magyarországra visszatérve segített a légmell-kezelés megújításában, mind a mai napig használják ezt a találmányát. 1924-ben kifejlesztett egy motorekét, amiért Rómában a mezőgazdasági kiállításon aranyérmet nyert - Horthytól pedig kormányfőtanácsosi rangot. A harmincas években Európa számos városában tevékenykedett, de végül üldözési mániától is terhelten, elszegényedve halt meg Budapesten 45 éves korában.

A cikk nyomtatott változata az Aranysas magazin 2024. márciusi számában jelent meg. 

Forrás: https://www.aranysas.hu/