F-22A - Elmaradt őrségváltás

Pedig az 1980-as évek elején még ragyogó jövőt jósoltak a világ első, ötödik generációs, forradalmian új kialakítású, „lopakodó” repülőgépének, a Lockheed Martin F–22 Raptor vadászbombázónak, amely az amerikai légierő válasza lett volna a szovjet Szu–27-es családra. A feladat egyértelmű volt: a megszokott lépéselőny visszaállítása, egy generációs ugrással egybekötve. A történet végül felemás módon zárult le…

Kell egy gép

A komoly harci képességekkel – a „nagyvas” Szuhojokkal, illetve a frontvadász feladatokra szánt MiG–29 Fulcrumokkal, azaz negyedik generációs gépekkel – rendelkező szovjet légierő ellen új gép kellett az amerikaiaknak. Olyan, ami lehetőleg láthatatlan az akkori radarok számára; legyen az légvédelmi, avagy vadászgép orrában dolgozó lokátor. Az új típussal szembeni követelmény volt még az alacsony tömeg (ezért az építésénél nagy számban használtak fel speciális kompozit és könnyűfém alkatrészeket), akárcsak az, hogy utánégő nélkül is legyen képes a hangsebességnél gyorsabban haladni (szupercirkálás). Nem mellékesen a világ legfejlettebb fedélzeti rendszereit és pilótafülkéjét kapja meg. Igen tekintélyes lista volt ez 1981-ben, a fejlett taktikai vadászgép (Advanced Tactical Fighter – ATF) program megindításakor. Az amerikai légifölény kivívása (legalábbis a légierő részéről) az akkor csúcskategóriának számító F–15 Eagle kéthajtóműves vadászgépre hárult. Ennek megfelelően a váltótípus számára is kötelező volt a két utánégős hajtómű, a nagy hatótávolság, illetve a magas fokú automatizálásnak köszönhető, egyszemélyes pilótafülke.

A verseny végül a Boeing (YF–23) és a Lockheed Martin (YF–22) prototípusai között dőlt el. A bemutató- és tesztrepüléseket követően Donald Rice, a légierőért felelős miniszter 1991. április 23-án a jobb manőverező képességű YF–22-est nevezte meg győztesként.

Csökkenő gépszám

Az eredeti tervek nagyszámú gép hadrendbe állításáról szóltak. A légierő nem kevesebb, mint 750 darabot kapott volna 1994-től, 26,2 milliárd dollárért. 1996-ban egy felülvizsgálat után 648-ra csökkent ez a szám. 1997-ben ismét vágtak: 339-re. 2003-ra a tervezett gépszám 277-re olvadt, de hol volt még a vége? 2007-ben a Lockheed Martin végül 183 darab F–22A legyártására kapott megrendelést. Természetesen a kutatási-fejlesztési, tesztelési és gyártáselőkészítési kiadások nem csökkentek, így a sokkal kevesebb példány mindegyikére radikálisan több kiadás jutott: 62 milliárd dollár lett végül a teljes számla, azaz gépenként 339 millió.

Az F–22-es ráadásul külföldön eladhatatlan: törvény tiltja az exportját, hogy megőrizzék az amerikai légierő hegemóniáját. Pedig több szövetséges ország, így Japán, Ausztrália és Izrael is érdeklődött a típus esetleges megvásárlása iránt. Itt érdemes megjegyezni, hogy a modernebb F–35 Lightning II-eseket már eleve nemzetközi közreműködéssel fejlesztik és gyártják, és számos országban áll már most is hadrendben.

No, de mit kaptak a pilóták az adófizetők sok-sok pénzéért cserébe? Egy remek, igen jól manőverező, korát meghaladó, ízig-vérig vadászgépet. Ez olyannyira igaz, hogy a hadrendbe állítást követően az első, teljesen hadra fogható, 2001-es Block 3.0-ás változatú Raptorok kifejezetten „csak” a légifölény kivívására, az ellenséges gépek elfogására voltak alkalmasak. Igaz, erre a legmagasabb színvonalon. A radarvisszaverő felület csökkentése és a szupercirkálás követelménye miatt a gép a fegyverzetét a borítás alatt hordozza. A törzs alatti nagyobb és a hajtóművek beömlőnyílásain kialakított, oldalanként egy-egy kisebb fegyvertérben először a légiharc-rakéták jelenhettek meg. A közepes hatótávolságú, lokátoros önirányítású AIM–120 AMRAAM-okat a két oldalsó öbölből indítható, infravörös AIM–9X Sidewinderek egészítették ki. A célpontokat a gép orrában elhelyezett AN/APG–77 (az 5. gyártási sorozattól már a továbbfejlesztett 77v1-es változat) aktív fázisvezérelt rendszerű lokátor keresi és azonosítja. A Raptor jelenleg nem rendelkezik a NATO-ban már szabványnak számító Link-16 adatátviteli rendszer minden képességével, így – az F–35-ösöket leszámítva – a más gépekkel felderített adatokat sem képes fogadni.

Az információk a hat színes LCD-kijelzővel és a szélvédő előtti, átlátszó képernyővel ellátott műszerfalon jelennek meg. A pilótafülke esetében – figyelembe véve a gép nagy hatótávolságát is – alapvető tervezési szempont volt az ergonomikus kialakítás, illetve az akár a gép álló helyzetében is biztonságosan használható katapultülés.

A 2005-ben megérkezett szoftveres továbbfejlesztésnek köszönhetően kulcsfontosságú képességgel bővült a Raptor-fegyvertár: a földi célpontok támadásával. Ehhez a műholdas navigációs vezérlésű JDAM-bombacsaládot kapta meg; ezekkel precíziós támadásokat hajthatott végre mozdulatlan célpontok ellen. 2012-től a 3.1-es fejlesztési csomaggal a radarrendszert már földi célpontok felderítésére és azonosítására is lehetett használni, s a gép az új, kifejezetten a lakott területeken elkerülhetetlen járulékos károkozás csökkentésére kifejlesztett, kisméretű GBU–39-es bombákat is megkapta. A 3.2-es modernizációs program az elektronikai hadviselési képességekre és a kommunikációra koncentrált, egyúttal megteremtette a legkorszerűbb légiharc-rakéták, azaz az AIM–9X és az AIM–120D AMRAAM teljes körű alkalmazásának lehetőségét.

Harcos Raptorok

Az első, „éles” bevetésre 2007 novemberében került sor, amikor az észak-amerikai kontinenst őrző NORAD légvédelmi rendszer készültségi géppárjaként orosz Tu–95MSz Bear bombázógépeket „igazoltattak” az alaszkai Elmensdorf légibázisról induló F–22A-k. 2012 áprilisában már a Perzsa (Arab)-öbölben tűntek fel a Raptorok: az Egyesült Arab Emirátusokban, az Al Dhafra légibázisra telepített expedíciós század iráni F–4 Phantom II-eseket figyelmeztetett: nem kellene az MQ–1 Reaper felderítőgépeket zavarni, pláne nem lelőni.

Az első fegyverhasználatra is a térségben került sor. 2014. szeptember 22-én az „Iszlám Állam” nevű terrorszervezet ellen alkalmaztak 455 kilogrammos JDAM-eket a szíriai Tisrin-gát körzetében. Nyolc hónap alatt 204 bevetés során 270 bombát dobtak le, s a gép jól vizsgázott. Bár a fő feladat a felderítés, megfigyelés és az elektronikai hadviselés volt, de gyakran közeli légitámogatással segítették az amerikai különleges erőket és a velük szövetséges szíriai fegyveres csoportokat. 2016. augusztus 19-én pedig a baráti kurd erőket támadó két szír Szu–24-est „zavarták el” a szíriai Hasaka légteréből.

Érdekes módon Afganisztánban csak nemrég jelentek meg a Raptorok. Az első csapásmérő feladat során, november 19-én éjjel (B–52H Stratofortress-eket támogatva) a tálibok által ellenőrzött ópiumfinomító kábítószer-laboratóriumokat pusztítottak el JDAM-ekkel.

Természetesen ezt a munkát is el kell végeznie valakinek, de azért mégiscsak furcsa, hogy a világ legfejlettebb, több száz millió dollárba kerülő vadászgépét droglaborok ellen vetik be.

Forrás: honvedelem.hu