Száz kilométerre az Északi-sarkkörtől...

Március 13-a, péntek. Még a hajnal sem jött el, amikor Kecskeméten, az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázison megkezdődött a kiutazók csomagjainak mérlegelése. A szüken megszabott fejenkénti huszonöt kilogrammos határ sokunknak okozott izgalmakkal teli perceket, ám végül – szerencsére – sem operatőr kollégám kameráját, sem az én fényképezőgépemet nem kellett hátrahagynunk a nagy út kezdetén. Mire minden bekerült az An−26-os „Ancsa” gyomrába, a távolban már felsejlettek a Nap első sugarai. Megkaptuk a felszállási engedélyt, elkezdődött a háromezer kilométeres út...

Amíg nekünk hat órán keresztül tartott a repülőút, addig a gyakorlaton részt vevő hat JAS−39-es Gripennek mindezt feleannyi idő alatt sikerült teljesítenie. A vadászgépekkel azonban a végcél előtt így is összetalálkoztunk Svédország legdélibb csücskében, a Ronneby reptéren, ahol a velünk együtt utazó müszaki katonák már felkészülten várták a befutó géppárokat, hogy úgynevezett HOTREF útján − azaz hajtómü-leállítás nélkül − a lehető leggyorsabban újratöltsék a vadászgépek üzemanyagtartályait. A begyakorolt, precíz munka eredményeként a Gripenek egyenként csak 15 percre szakították meg útjukat az Északi-sarkkör felé.

Svédország ezen tája – körülbelül 100 kilométerre az Északi-sarkkörtől – meglehetősen szokatlan volt, főleg a hazai, igencsak kevés hóval véget ért telünk után. Átlagosan negyven centiméteres hótakaró borította a tájat, csak a főbb utakat tisztították le, ezek szürke aszfaltkígyóként, hosszan kanyarogtak − bármilyen furcsa, de egyetlen települést sem érintve. Mint később kiderült, ennek oka az, hogy ebben a régióban a svédek nem falvakban, hanem inkább lakóközösségekben laknak, amelyek gyakorlatilag egy nagycsaládként müködnek. Házaik majdhogynem egyformák, akárcsak az épületek színei, amelyek közül a vörös az uralkodó. Ugyanis a környékbeli bányamunkálatok során rengeteg rézzel teli mellékanyag termelődött, amivel sokáig nem tudtak mit kezdeni, míg ki nem találták, hogy festéknek tökéletes, ráadásul a házak faanyagát is ápolja. Ugyanez a természet iránti szeretet mutatkozik meg abban is, hogy a telente jégpáncéllá váló útjaikat nem sózzák, csak homokos sóderrel szórják, autóikat pedig szöges gumikkal szerelik fel. 

Az égig érő fenyőfákkal körülölelt vidseli légibázis első ránézésre nem tünik nagyobbnak egy jól felszerelt sportrepülőtérnél. Ám, mint később kiderült, különlegessége korántsem a kifutópálya méretében vagy a kiszolgálóállomások mennyiségében, hanem inkább rendeltetésében rejlik. E bázis büszkélkedhet az Európai Unió legnagyobb szárazföldi légi lőterével. Hetven kilométeres hossza szükség esetén további hatvannal, harmincöt kilométeres szélessége pedig huszonnyolccal növelhető. E területen magasságkorlátozás nélkül indíthatnak rakétát a pilóták légi és földi célpontokra egyaránt. 

A gyakorlaton részt vevő magyar vadászpilóták első feladata az éles rakétalövészet volt − március 16-án, hétfőn. Amire a magyar müszakiak kivontatták a felszállásra előkészített Gripeneket a  kifutópályához közeli fedezékekhez, a svédek már ki is szállították ide az AIM-9-es Sidewinder (csörgőkígyó) rakétákat. A rakéták sértetlenségének ellenőrzése és gépekre történő felfüggesztésük mondhatni már-már rutinmunkának számított a kecskeméti müszakiaknak, a Kecskeméten készültséget adó géppár ugyanis szintén ezzel a típussal van felszerelve. 

A magyar Gripenek felszállásával egy időben, a repülőtértől nem messze már készülődtek saját feladataikra a svéd szakemberek: ők gondoskodtak arról a pilóta nélküli repülőeszközről, ami a szárnyai alatt szállította azokat az infrafáklyákat, amelyekre tüzeltek a magyarok. Minden óramüpontossággal történt, mintha mindennap ezt gyakorolnák a pilóták. Ám a leszállás utáni őszinte öröm mégiscsak azt sugallta, hogy bizony az első rakéta indítása mérföldkő egy hajózó életében. Az indítósínről leszerelt kábelcsonk, a csörgőkígyó farka pedig igazi ereklye, amit mindenki büszkén vett át. 

A Légi Fölény 2015 gyakorlat második felében a Mauser gépágyúknak jutott főszerep. A 27 milliméteres, hevederezett lőszereket is a müszaki katonák töltötték be a gépek pilótafülkéje alatt elrejtett fegyverbe. Az összesen 120 lőszeres kapacitású fegyver tüzgyorsaságát a pilóta szabályozza, a gép képességeit kihasználva. Erre pedig most szükség is volt, hiszen a lőfeladat során egy tíz méter átmérőjü körön belül kellett célozniuk, miközben a céltárgy végig mozgásban volt. Megdöbbentő látvány volt, amikor az égbolton megjelent az a LearJet 35-ös repülőgép, ami a szárnyai alatt két narancssárga szélzsákot húzott maga után a levegőben. Mint kiderült, ezekre a célzsákokra kellett a tüzelniük a magyar vadászpilótáknak úgy, hogy a zsák és a repülőgép között 800 méternyi távolság volt. Minden nagy precizitást igényelt. 

A lövészet jól mutatta a pilóták és müszaki katonák egymásra utaltságát és azt, hogy mennyire fontos a közös munka. A kecskeméti katonák a Svédországban töltött egy hét alatt kiválóra vizsgáztak. 

Fotók és szerző: Snoj Péter

További fotókért kattintson ide!

Galéria: Száz kilométerre az Északi-sarkkörtől...

aaaa dddddd