V – mint Valiant

 A probléma azonban az volt, hogy a gyár elképzelései nem illettek a védelmi minisztérium koncepciójába, így nem is sikerült nyerniük. 1947 közepén a Handley Page, az Avro és az Armstrong Whitworth terveit hirdették ki győztesként. Utóbbi típusnak végül a szélcsatorna kísérletek tettek keresztbe, melyeken nem tudták hozni az elvárt paramétereket.

A Vickers cég azonban nem hagyta annyiban a dolgot és már 1947-től ostromolta a Védelmi Minisztériumot hagyományosnak mondható bombázó repülőgépük tervével, ami az Avro és a Handley Page terveivel összehasonlítva kisebb müszaki kockázatot jelentett, de kevesebb innovációt is hordozott magában. Gépükkel egy átmeneti időszakra biztosították volna a sugárhajtású „atombombázót” a RAF részére, amíg a két másik gyártó fejlesztési munkái befejeződnek és elkezdődhetett azok sorozatgyártása.

1948-ban végül a hadügyi vezetés módosította a kiírt specifikációt – B9/48 számon -, amely többek között kisebb hatótávolságot és bombaterhelést tartalmazott, így a Vickers elkezdhette megépíteni a Type 660 gyári jelzést viselő gépét. A Valiant névre néhány hónappal később keresztelték át, szakítva azzal hagyománnyal, hogy a Vickers gépeit angol városokról nevezzék el.

A Valiant típusból 1949 februárjára két prototípust, két évvel később – 1951 elején – pedig a Védelmi Minisztérium 25 példányt rendelt meg.

A korábbi tervüket módosították, új szárnyat és áttervezett törzset kapott, a szárny tövébe pedig az egyik prototípusnál négy Armstrong Siddeley Saphirre, a másiknál Rolls-Royce R.A.3 Avon sugárhajtómüvet építettek be.

Valiant gyártósora

Az első példány – WB210 lajstromjellel – 1951. május 18-án Wisley füves repülőtérről szállt fel 29 kN tolóerejü Avon R.A.3s típusú hajtómüvekkel felszerelve. Ezekre a későbbi gépeknél alkalmazottnál jóval keskenyebb beömlőnyílás emlékeztet. Az erőforrást a tesztek során a 33,3 kN tolóerejü R.A. 7 majd a 42 kN tolóerejü R.A. 14 változatra cserélték, utóbbi, mint Avon 204-es vált ismertté és ez lett a sorozatban gyártott első Valiant bombázók végső erőforrása is. Főleg a későbbi tanker változatoknál alkalmaztak vízbefecskendezést is, amely a felszálló teljesítményt 450 kg-al megnövelte hajtómüvenként. A szárnyak alá Super Sprite típusú kisegítő rakétahajtómüveket lehetett szerelni, ezeket azonban ritkán használták, mivel ha felszállás közben meghibásodtak, akkor aszimmetrikus tolóerő lépett fel és ez balesetekhez vezetett. A tolóerő problémára a végső megoldást a későbbi gyártású gépeknél a 47 kN tolóerejü RA.28 hajtómü jelentette.

Berepülési programját felgyorsította a koreai háború és az 1953-ban felrobbantott orosz hidrogénbomba. A WB210-es oldalszámú gép 1952. január 12-én egy hajtómütüz miatt a levegőben kigyulladt és lezuhant. A gép a baleset pillanatáig 88 órát tartózkodott a levegőben. A másodpilóta katapultülése nem müködött megfelelően és így a személyzet ezen tagja a függőleges vezérsíknak ütközve életét vesztette. A katapultülés egyébként is érzékeny pontja volt a gépnek. A berepülést végző pilóták kb. másfél órás repülés után már panaszkodtak, hogy nagyon kényelmetlen benne ülni, ezért a gyártó Martin-Baker cégnek visszaküldték, hogy tervezze komfortosabbá a székeket.

A berepülések 1952 áprilisától a WB215 oldalszámú példánnyal folytatódtak, melybe már RA.7 hajtómüvel építettek. A lezuhant példányhoz képest a leginkább szembetünő változás a megnövelt méretü levegőbeömlő nyílások voltak a szárnytőben. Az év közepén már a Blue Danube atombomba tesztpéldányaival végeztek repüléseket. 1952. július 2-án 9 db 454 kg-os bombával, a hagyományos fegyverzet alkalmazását is kipróbálták. Az év szeptemberében a Valiant bombázó bemutatkozott a farnborough-i nemzetközi repülőgép-kiállításon.

Az év második felében ledobható 6 685 literes és a bombatérbe szerelhető 8 914 l-es póttartályokkal végeztek eredményes berepüléseket. Még ebben az évben szerették volna beszerelni az Avon hajtómüvek R.A. 14-es változatát, de azok nem álltak készen a beépítésre, így ekkor még maradtak az R.A. 7-es változatnál.

A WB210 oldalszámú első példány, keskeny beömlőkkel

Még 1951 közepén a Védelmi Minisztérium további 24 db Valiant B.Mk.1 és 17 db B.Mk.2 változatot rendelt meg a gyártótól. A teljes rendelési állomány így az év végére 66 gépre emelkedett. A következő év elején a gyártás felpörgették, köszönhetően a közben kitört koreai háborúnak és a fokozódó nemzetközi helyzetnek. Ekkor bizonyosodott be, hogy jó döntés volt az átmeneti típus megrendelése, amely legalább egy feltételezett biztonságérzetet nyújtott a brit stratégáknak. A kincstár azonban komolyan felügyelte a projektet és végül csökkentették az állományt, így a B.Mk.2 változat végül meg sem érte a sorozatgyártást és a B.Mk.1 változatból is csak 33 db épült eredeti feladatkörében. Az első megrendelt 25 gép leszállítása 1953 decemberében kezdődött meg, a csapatokhoz pedig a következő év közepén érkeztek meg az első Valiant gépek. Az első sorozatgyártásban átadott gép a WP199 jelzést viselte, és alapvetően megegyezett a prototípus gépekkel.

A típus jellemzői

Kialakítását tekintve hagyományos elrendezésü gép volt, a hajtómüveket a szárny bekötési pontjaiban, a beömlő nyílásokat pedig a szárnyak belépőéleinél, a törzs közelében alakították ki. A szárnyba épített hajtómüvek segítettek egy aerodinamikailag tisztább konstrukció kialakítását. Összehasonlítva a kortárs amerikai bombázókkal, azok általában a félszárnyak alatt függesztett hajtómüvekkel készültek, amely önmagában komoly légellenállási tényezőt jelentett. Természetesen ennek a szárnyban történő „elrejtésnek” hátrányai is voltak. Sokkal nehezebbé vált a karbantartása és egy esetleges hajtómüsérülés magában a repülőgép törzsben is komolyabb károkat okozhatott.

A gép szárnyát kettős nyilazással tervezték, a törzshöz közelebbi része 45 fokos, míg a külső 24 fokos szöget zárt be. A szárnyakon kettős fékszárnyakat alakítottak ki, ezek kitérítése felszálláskor 20, leszálláskor 40 fok, míg maximális kitéríthetőségük 60 fok körüli volt.

A V-bombázók közül a Valiant a hagyományos kialakítást követte

Futómüve hagyományos tricikli elrendezésü, az orrban dupla kerekekkel, míg a futómüve tandem elrendezésü volt. Utóbbiakat a szárnyba húzta vissza.

A legtöbb fedélzeti rendszert elektronikus müködtetésü volt, beleértve a fékszárnyakat és a futómü müködtetését. A gép elektromos rendszereinek meghajtásáról 4 db 112 V-os egyenáramú generátor gondoskodott. A gépbe 85 db kisebb elektromotort építettek, melyekkel vezérelték a fékszárnyakat, a trim lapokat, a bombatér ajtóit, az üzemanyag és hidraulika pumpákat, valamint természetesen a legtöbb müszert is.

A törzs felső része egy valódi hátgerincet adott a gépnek. Erős, masszív felépítésü volt, így merevítette a szárny főtartóját és ez biztosította a belső bombatérbe a fegyverzet biztonságos függesztését. A gép törzs két szintü volt. Az alsó részben, ahol a fegyverteret is kialakították, nem volt túlnyomás. A felső részen ült a személyzet, akiknek túlnyomásos belső teret alakítottak ki.

Az ötfős személyzet két pilótából, két navigátorból és a védelmi elektronika kezelőjéből állt. A kabinban csak a pilóták ültek Martin-Baker Mk.1-es katapultülésben, a többieknek vészkijárat állt rendelkezésükre a gép bal oldalán. Ez jobb kialakításúnak bizonyult, mint a másik két V bombázónál. A Vulcan esetében az orrfutómü, a Victornál pedig a hajtómü beömlőnyílás akadályozta a személyzet tagjainak biztonságos gépelhagyását. A személyzet többi tagja egyébként egy emelettel lejjebb a sötétben menetiránynak háttal kapott elhelyezést.

A 63,5 t felszállósúlyú gép egyaránt hordozhatta a britek 4,5 t tömegü Blue Danube atombombáját és hagyományos fegyverzetet is, amelyet általában 21 db 454 kg-os hagyományos bomba képviselt. Bár tervezték, végül önvédelmi fegyverzetet sosem kapott.

1955 végén a H2S Mark9a Yellow Aster fedélzeti radart és az optikai célzórendszert kiegészítő NBS (Navigation/Bombing System) rendszert építettek be néhány gépbe. Ennek az eszköznek a fejlesztése és gyártása azonban elhúzódott, így sok Valiant gépet hamarabb kivontak a rendszerből, mielőtt felszerelhették volna ezzel a rendszerrel. A navigációs rendszernek része volt a Green Satin Doppler navigációs radar és a Gee-H típusú rádió-navigációs eszköz is, amely a törzs alatti buborékban helyezték el. Ugyanitt ült a bombázótiszt, aki kilátással is rendelkezett, így lehetősége volt optikai célzás végrehajtására is.

A hatótávolságának kiterjesztésére a szárnyak alatt 1-1 db 7 500 l-es póttartályt hordozhatott. A gép szolgálati magassága 16 000 m-ig terjedt és légi utántöltéssel hatótávolságát jelentősen kiterjesztették.

Valiant leszállása - jól láthatóak a nagyméretü féklapok

Rendszerben a Valiant

Az első példányokat 1954 júniusában kapta meg a 232. típusátképző század Gaydon légibázison. Az első – 138. – harci Valiant század szintén Gaydon repülőterén állomásozott és 1955 februárjában érkezett meg első három gépük. A támaszpont korábban használaton kívül volt és pont a V-bombázók rendszeresítése miatt kezdődött meg ebben az időszakban egy intenzív felújítási munka. A Valiant bombázók hivatalosan 1955 júniusában álltak szolgálatba, de hozzá kell tenni, hogy ekkor még sebességi és bizonyos manőverek végrehajtására korlátozások voltak bevezetve és egyes fedélzeti rendszerek sem müködtek, amelyek egy támadás végrehajtásához elengedhetetlenek lettek volna.

Júniusban Gaydont jelölték ki az átképzések lebonyolítására, és a 138. század áttelepült Wittering légibázisra. Ezzel párhuzamosan a korábbi korlátozásokat feloldották, és a gépek megkapták a hiányzó rendszereik nagy részét.Az 543. század 1955 júniusában kapta meg első gépeit, amelyekkel szeptemberre érték el a hadrafoghatóságot.

1956-ban a marhami és honingtoni bázisokon állítottak fel további öt Valiant századot. Ezek a 214., 207., 49., 148. és 7. egységek voltak.

A 230. átképző egység gépei

1955. július 31-én a WP209-es számú gép Farnborougból felszállva négy nap alatt és 15 736 km-t megtéve az ausztráliai Darwinba repült, ahol egy 10 hónapos tesztsorozaton vett részt, amely elsősorban a fegyverzet alkalmazására terjedt ki. A célállomással együtt összesen hat leszállást kellett végrehajtania az áttelepülés során. A tesztek céljára a gépen számos kiegészítő egységet – köztük külső és a bombatérben belső kamerákat – helyeztek el.

1956-től a gépek számos alkalommal repültek távol-keleti repülőterekre. Ezek célja a gép képességeinek bemutatása mellett a személyzet nagy távolságú rutinjának megszerzése, illetve az ausztrál és új-zélandi szövetségeseknél a típus megismertetése volt.

Ugyanebben az évben, júniusban több gép is a líbiai Tripoli repülőterére települt át és innen felszállva tesztelték a NATO dél-európai légvédelmének képességeit.

A 60-as évek elején szolgálatba állították a Blue Steel repülőgép fedélzeti rakétát, amelynek célba juttatásához kevesebb repülővel számoltak. A leépítés után 6 Vulcan, 2 Victor, 1 Canberra (felderítő) és 6 Valiant század maradt szolgálatba. Utóbbiak közül 1 felderítő, 2 utántöltő, 3 bombázó feladatot kapott.A három bombázóegység 49, 148, és 207. századok maradtak, akiknek ekkor már kis magasságban kellett behatolniuk és elpusztítaniuk a célpontot.

Az utántöltő feladatot a 90. és 214. századok kapták meg, míg az 543. század a stratégiai légi felderítést végezte.

A NATO erők részére készenlétet adó Valiant gépek Marham bázison. a Felvétel nem sokkal a kivonásuk előtt készült, a gépek már megkapták a terepszínü festést

A 49, 148. és 207. századok csapásmérő gépei a 60-es évek elején az USAF SAC ellenőrzése alá kerültek – mint Valiant Tactical Bomber Force. Hagyományos bombák mellett először Mark 28, majd Mark 43 típusú atombomba szállítására készítették fel, kis magasságon történő behatolással párosítva. E fegyvereket alacsony magasságon kioldva, ejtőernyővel jutatták volna célba. Az erre a feladatra kijelölt gépek új terepszínü festést kaptak, azonban ezt csak egy rövid ideig viselhették kivonásuk előtt. 1962-től minden század négy gépét tartotta 15 perces készültségben a Marham bázison. Mivel a gépek személyzete a repülő mellett volt elszállásolva, négy percen belül képesek voltak a felszállás megkezdésére.

1962-ben egy speciális szállítókonténert terveztek a géphez, amelyben az elképzelések szerint a kiszolgáláshoz szükséges felszerelést szállíthatták magukkal tengerentúli áttelepülések során.

Típusváltozatok

1953-ban már a Valiant BMk.2 változat prototípusának berepülései kezdődtek meg, első felszállására 1953. szeptember 4-én került sor. Erősebb törzskialakítást és nagyobb tolóerejü hajtómüvet kapott. A típus orrát meghosszabbították, a főfutómüveket pedig nem a szárnyakba, hanem egy áramvonalas burkolatba húzta be a gép. A gép feladata a tervezés megindításakor célmegjelölés lett volna, azonban mire szolgálatba állt ez teljesen elavult koncepcióvá vált. A stratégia ekkor a kis magasságú behatolások felé fordult, erre a feladatra pedig – legalábbis bírálói szerint – nem lett volna jobb, mint az akkor már létező B.Mk.1 változat, ezért további fejlesztését leállították.

Az új koncepcióval együtt elkezdődött a tervezése egy nagy sebességü és egy kifejezetten kis magasságú behatolásra tervezett változatnak, ezeket a munkákat azonban végül törölték. A Valiantot egyszerüen elavult konstrukciónak tartották ezekre a feladatokra.

Felszállás, szárnyak alatt nagyméretü póttartályokkal

Egyéb területen azonban történtek fejlesztések, a Valiant feladatai között megjelent a nagy magasságú stratégiai felderítés. Legelőször a hetedik sorozatban gyártott gépet, a WP205-ös oldalszámú példányt alakították át a feladatra. Erre a célra épült gépek tulajdonképp a bombázók törzsével rendelkeztek, de a hátsó bombatérben fegyverzet helyett először 8 db F52 kamerát helyeztek el 91,4 cm-es lencsékkel. Amikor később elérhetővé vált az FX96 kamera 122 cm-es objektívekkel, akkor erre cserélték a korábbi eszközöket. Mindezt oly módon, hogy meghagyták a lehetőséget további két 50 cm-es lencsével felszerelt F52 vagy három 15,2 cm-es F49 kamera beépítésére is. Éjszakai bevetésekre a szárnyak alatti konténerben hordozhatott 6 db FX.89Mk.3 kamerát 91,4 vagy 61 cm-es lencsékkel.

A gépek hatótávolságának növelésére az első bombatérben egy 2 387 l-es póttartályt szereltek be. A WP205-ös első felszállására 1955. június 28-án került sor és a 40 perces repülés során tesztelték a beépített kamerarendszert is, teljes sikerrel. Ezt követően Afrikába települtek forró égövi tesztekre, melynek során a líbiai partokat fényképezték végig. A típusváltozatot az 543. repülőszázad rendszeresítette 1955 júliusától a Wyton légibázison.

A felderítő gépek személyzete két fővel nőtt. A felszállást 14 db 13,3 kN tolóerejü 6 másodperces égésidejü gyorsító rakétával lehetett segíteni. A felderítő gépek először a Valiant PR.Mk.1, majd a B(PR).Mk.1 jelzést kapták.

A Valiantok bombázói feladatkörét a Thor nevü hadászati rakéták megjelenése tette feleslegessé, miután egyetlen feladat maradt számukra, a légi utántöltés. A kísérletek már 1956-ban elkezdődtek, amikor a WZ376 és WZ390 oldalszámú gépekkel tesztrepüléseket végeztek. Ez a két gép egymásnak adott át üzemanyagot. A sikeres teszteket követően elkezdődött az egységek felszerelése az új változatokkal is. Először a marhami 214. repülőszázadot kezdték felszerelni még 1956-ban. A következő év tavaszán a honingtoni 90. repülőszázad is elkezdte a légi utántöltő bevetéseket új gépeikkel. A hatvanas évek elején a gépek megkapták a légi utántöltéshez szükséges csőcsonkot is, amelyet a gépek orr részére, előrenyúlva építettek be. A század gépeibe beszerelték a Hose Drum Unit egységet (HDU), amellyel a légi tankolást végezték. Ennek használatához a gép hátsó bombaterének ajtajait leszerelték, ezen keresztül engedte ki az utántöltő csövet. A Valiant tankerekbe 45 469 l üzemanyagot lehetett betankolni és ebből 22 735 l-t volt képes másik gépnek átadni. Az egységek gépei folyamatosan gyakorolták a nagy távolságú repülésekkel járó légi utántöltéseket. Sokszor egymást, vagy más bombázókat töltöttek fel a levegőben, de 1963-ban például egy Indiába átrepülő Gloster Javelin vadászszázadot szolgáltak ki minden gond nélkül. A fedélzeten a navigátor és a radarkezelő is kiképzést kapott az utántöltő rendszer kezelésére, és a legtöbbször az utóbbi tiszt végezte a feladatot.

Valiantok egymást töltik

Legalább nyolc gépet átépítettek elektronikai zavaró feladatokra is. A tesztrepülések 1956 decemberében kezdődtek a WP214-es oldalszámú géppel. A feladatra az elektronikai egységeket a gép hátsó részébe építették be. A közel 1 200 kg-os súlynövekedés miatt a Valiant farnehéz lett volna, ezért az orrból kikerült a radar és a helyére egy 226 kg-os ballasztot építettek be. Az elektronikai egységeknek külön glikolos hütőrendszere és ellenőrző egysége volt, az áramellátás pedig légcsavaros turbinákkal oldották meg. A személyzet létszáma egy fővel bővült. Az első ilyen feladatú gépet a 199. század kapta meg Honingtonba 1957-ben. Az alakulat a Canberra zavaró változatával együtt müködtette a típust, de a Canberrák 1958 végén történt kivonását követően, a századot Finningley bázisra telepítették át és átszámozták 18. századdá. A feladathoz APT-16A és ALT-7 zavaróadókat, APR-4 és APR-9 elektronikai vevőegységeket és zavarótöltet szóró berendezéseket építettek be.

Az utántöltés folyamata a csatlakozó gépből nézve

A sorozatgyártás 104 db Valiant átadásával fejeződött be 1957-ben. Egy hónap alatt átlagosan három gépet készítettek el. Az utolsó átadott gép az XD875-ös oldalszámot viselte és 1957. augusztus 27-én repült először. A legyártott mennyiségből három példány prototípus volt. A típusból négy hivatalos változatban készült.

Valiant B.1 bombázóváltozatból 39 db épült, ebből 5 db korai változatú Type 674 sorozatú gép volt 42 kN tolóerejü RA.14 hajtómüvekkel. A maradék 34 gépet Type 706 jelzéssel 47 kN tolóerejü Avon RA.28-as hajtómüvel építették, amelyeknél lehetőség volt felszállás közben víz – metanol befecskendezésre.

Valiant B(PR).1 fotófelderítőből 8 db készült Type 710 sorozatszámmal. A típusnál 8 db nagy látószögü, nagy felbontású F96-os és 4 db kisebb kapacitású F49-es kamerát helyeztek el a bombatérben és a törzs hátsó részén, a gép pedig RA.14-es hajtómüvekkel repült. Jól felismerhetőek voltak, mivel a bombatér ajtaján és a törzs hátsó részén is ablakokat alakítottak ki a kamerák részére. Nagy magasságban repülve a gép szinte horizonttól horizontig képes volt fényképeket készíteni. A Wytonban állomásozó 543. század rendszeresítette a gépet, amely a kamerák kiszerelése után légi utántöltő rendszert is képes volt a bombatérben szállítani.

Valiant B(PR)K. 1 bombázó-felderítő-légi utántöltő gépből 13 db készült Type 733 jelzéssel. A bombakamrában helyezhették el a felderítő kamerákat, vagy az utántöltő készletet. Erőforrása RA.28 változatú volt.

Valiant BK. 1 bombázó-tankerből 44 db készült a bombatérbe épített eltávolítható tartályokkal. A változat hivatalos gyári jelzése Type 758 volt.

Valiant BK1 változat

Bevetések kísérletekben és élesben

Éles bevetésre először az 1956-os szuezi válság idején riadóztatták őket. A Musketeer-hadmüvelet keretében négy századot (138., 148., 207., 214.) mozgósítottak. A gépek a máltai Luqa repülőterére települtek, mivel a nagy hatótávolságú bombázóknak nem jelentett nehézséget onnen elérni az egyiptomi célpontokat. A kisebb hatótávolságú angol és francia könnyübombázók és vadászgépek a jóval közelebbi Ciprus repülőteréről szálltak fel. A 138. század nyolc géppel, a 148. és 207. századok hat-hat géppel, míg a 214. század négy Valiant géppel repült át a földközi-tengeri szigetre. Az egyiptomi reptereket október 31-én és november 1-jén támadó 24 gépből csupán egyetlen egyet tudtak az ellenséges Meteorok NF.13 éjszakai vadász megközelíteni, de ez is sikeresen végrehajtotta feladatát és épségben visszatért bázisára Máltára. Az akció során hét egyiptomi repülőteret támadtak 49 bevetésen 941 t bombával és ezek közül mindössze hármat rongáltak meg jelentősebben. Fontos kiemelni, hogy ekkor még mindössze öt, az akcióban résztvevő Valiant volt felszerelve a korszerübb NBS (Navigation and Bombing System) rendszerrel, a többiek a világháborúból visszamaradt célzórendszereket használták. Amikor beszerelésre került az NBS rendszer és a személyzet gyakorlatot szerzett a használatában, nem volt ritka, hogy a 12 ezer méteres magasságban kioldott bombák mindössze 100 m-re csapódtak be a célponttól, igaz ez nem volt mindennapos. Olyan eset is előfordult, amikor a nagy magasságban nem müködött megfelelően az NBS rendszer és a gépeknek hagyományos célzórendszerrel kellett kioldani bombáikat.

Az Egyiptom elleni támadások során a Valiant gépek átlag öt órás bevetéseken 2 900 km-t repültek és kb. egy negyed órát tartózkodtak ellenséges légtérben. Minden akciót éjszaka, illetve a hajnali órákban hajtottak végre. A gépek 454 kg-os bombákat használtak az akciók során. Az első célpontokat elmondásuk szerint könnyü volt megtalálni, mivel a közeli városok állandóan ki voltak világítva, ezzel ideális tájékozódási pontot kínáltak a bombázóknak. A támadásokat sokszor Canberra bombázók készítették elő, akárcsak a II. világháborúban a Mosquito – Lancaster párosok esetében. Ez korántsem volt ideális megoldás, de mégis szükség volt rá, mivel a térségben nem voltak telepítve a Gee-H navigációs rendszer adói, így a gépek nagy távolságú navigációjára csak a Green Satin doppler-radart és sextánst használhattak, ami nagyjából szintén a világháború szintjének felelt meg. A bombák 50%-a csapódott be a céltól 600 m-en belüli távolságra, s ezzel az eredménnyel a Valiantok nem voltak sokkal hatásosabbak, mint a II. világháború bombázói. Ugyanakkor veszteség nélkül repülték végig az összes bevetést, pedig mindegyiket ellenséges terület felett, saját támogatás nélkül hajtották végre.

Valiant riadó! A gépek kigurulása a tömeges felszállás előtt

A Musketeer-hadmüvelettel párhuzamosan a 49. repülőszázad gépei egy teljesen más típusú feladatot kaptak, mint a többi harci egység. Az angol atomfegyverekkel történő légi oldással járó kísérleti robbantásokat a Valiant típussal és konkréten az egység gépeivel kívánták végrehajtani. A Buffalo-hadmüvelet végrehajtására két gépüket (WZ366 és WZ367) jelölték ki, amelyeknél módosították a T.Mk4 bombacélzó rendszert, az Mk10-es robotpilótát, valamint további kamerákkal és mérőmüszerekkel látták el, majd áttelepültek a dél-ausztráliai Edinburgh Field légibázisra. 1956. október 11-én innen felszállva a Maralinga kísérleti telep felett a WZ366 jelzésü gép fedélzetéről oldottak ki 9 144 m magasságban egy 3 kT hatóerejü Blue Danube bombát, amely 150 m-es magasságban robbant fel. A becsapódás mindössze 90 m-rel a középponttól történt, így a kísérlet eredményével maximálisan meg voltak elégedve a légierő képviselői.

Valiantok a Karácsony-szigeteken a nukleáris kísérletek idején

A Buffalo-hadmüvelet sikere további ösztönzést adott a brit nukleáris fegyverek fejlesztésének. Ennek következő lépcsője a hidrogénbomba megépítése volt. 1957. májusában a Grapple-hadmüvelet keretében ismét a tömegpusztító fegyverek tesztjénél kaptak feladatot a Valinatok, amelyet azonban hosszú felkészülési időszak előzött meg. Összesen nyolc gépet alakították át, melyeken 250 különböző módosítást végeztek el. Minden gép fém orrot kapott, különböző elektronikai és mérőmüszerekkel szerelték fel, valamint erősítették az atomvillanás elleni védelmét. Az átalakított gépekkel összesen 114 tesztoldást hajtottak végre gyakorló bombákkal, amelyek során elsajátították a bevetés profilját, a közben szükséges eljárásokat. Végül a 49. század XD818-as oldalszámú gépét jelölték ki az éles feladat végrehajtására. Ennek céljából 1957 márciusában áttelepült a Karácsony Szigeteken létrehozott bázisra. 1957. május 15-én 11.38-kor ez a gép oldotta ki az angolok első „Short Granit” fedőnevü hidrogénbombáját a Csendes-óceán felett. Ennek hatóereje azonban mindössze harmada – kb. 0,3 Mt – volt a tervezettnek, így a kísérletet is kudarcnak minősítették. A gép egyébként a korábban gyakoroltaknak megfelelő manővereket hajtott végre. Oldást követően a pilóta egy 1,8 g-s fordulót kezdett 38 másodpercen keresztül. A robbanás pillanatában a gép kb. 16 km-re távolodott el a detonációtól. A repülő személyzete 2 és fél perccel az oldást követően érezte meg a bomba lökéshullámát és hat perccel a detonációt követően kinyíltak a pilótafülke ablakait takaró speciális takarók, így a személyzet tagjai megláthatták a robbanás okozta gombafelhőt is.

Egészen 1957. november 7-éig várni kellett, amíg az első teljes hatóerejü hidrogénbombát képesek voltak felrobbantani. Ez a negyedik – XD825 oldalszámú gép – fedélzetéről leoldott Grapple X fedőnevü bomba volt, amely 1,8 Mt hatóerővel rendelkezett. A nukleáris kísérletsorozat az 1958-as évben is folytatódott.

A gépek üzemeltetése nem volt egyszerü feladat trópusi körülmények között

A Valinatok nukleáris csapásmérő fegyverzetében a tesztek ellenére nem rendszeresítették a hidrogénbombákat, fegyverzetükben továbbra is csak a kilotonnás kategóriájú Blue Danube, majd később az amerikai gyártású atombombák szerepeltek. Sokáig tervben volt a Blue Steel típusú nukleáris töltetü rakéta rendszeresítése is, s bár a tesztekben részt vettek a Valiant gépek, végül csak a Vulcan és Victor típusok kapták meg ezt a fegyvert.

Ezzel párhuzamosan a szolgálatba állított gépeket átfestették és az addigi ezüst színt egy az atomvillanások ellen jobban védő fehérre (anti-flash white) cserélték.

1957-től kezdve a Valiant gépek többször is részt vettek a SAC évente megrendezett bombázó versenyén az Egyesült Államokban. Az 1958-as versenyen az egyik Valiant személyzetnek sikerült a kilencedik helyen végeznie a 164 induló közül.

1958 áprilisában a 148. század négy Valiant gépe, két Vulcannal kiegészítve áttelepült Kanadába a Goose Bay bázisra, ahonnan felszállva az Észak-Amerikai Légvédelmi Parancsnokság képességeit tesztelték.

Az amerikai versenyen kilencedik helyezést elért gép személyzete

Az 543. század felderítő feladatú gépeivel többször kapott speciális feladatokat is. 1961-ben például Jamaicába települtek, ahol egy hurrikán pusztításának következményeit kellett a levegőből fényképezniük. 1964 júniusától pedig négy gépük Rhodesiába települt és négy hónap alatt közel 20 ezer felvételt készítve térképezték fel az ország kevésbé ismert területeit.

Alkalmazó alakulatok

A RAF-BP fénykora 1961-re tehető, amikor három típusuk 17 hadra fogható században szolgált. 10 állandó bázisuk mellett 26 az ország területén fekvő egyéb bázist is igénybe vehettek. A századok közül 10 Valiantokkal repült, közülük 7 bombázó, 1-1 felderítő és rádió-elektronikai lefogó feladattal, valamint a 232. OCU, amely továbbra is teszteket és átképzéseket végzett.

7. század – 1956 szeptemberétől 1962 szeptemberéig repültek a Valiant összes változatával Honnington bázisról.

18. század – A 199. századból létrejött egység az 50-es évek végén alkalmazta a Valiant néhány, elektronikai zavarásra átalakított, példányát.

49. század – 1956 szeptemberétől Wittering légibázisról üzemelve használták a Valinat B1 gépeket; 1965. május 1.-én a gépek kivonásával együtt az alakulatot is megszüntették.

90. század – 1957 januárjától 1962 áprilisági bombázó feladatkörben, majd 1965-ös kivonásukig tankerként használták a Valiant gépeket a Honington bázisról.

138. század – Az első V-bombázó egységként 1956 októbertől 1962 áprilisig használták a Valiant gépeket bombázó, felderítő és tanker feladatkörben a Wittering bázisról.

Dolgos hétköznapok

148. század – 1956-tól 1965-ig repülték a Valinat típust Marham bázisról.

199. század – Mindössze szük két évet 1957-58 között repülték a Valiant gépeket a Finningley bázisról. Az év decemberében az alakulatot átszámozták 18. repülőszázaddá.

207. század – Mildenhall repülőtérre települve 1956 és 1965 között repülték a Valiant gépeket.

214. század – 1956 januártól 1965 februárjáig repülték a Valiant különböző változatait a Marham légibázisról.

543. század – 1955 júniustól 1964 decemberéig repülték a Valiant gépeket a Wyton légibázisról.

Rajtuk kívül a 232. átképző alakulat és a nukleáris tesztfeladatokra alkalmazott 1321. repülőrajnál találhattunk Valiant gépeket.

Végnapok

A gépek 1964 végéig tökéletesen megfeleltek feladatuknak és legalább még 10 évi szolgálat várt volna rájuk. Az év végi ellenőrzéseken azonban a gépeknél fáradásos repedéseket fedeztek fel, és emiatt selejtezték a teljes flottát. A problémára a 232. OCU WP217-es oldalszámú gépének 1964. augusztus 6-ai repülése után figyeltek fel, amikor bevetés közben egy csattanást hallott a személyzet, majd kényszerleszállás után, a szárny lógására lettek figyelmesek, amit a szárnytartó törése okozott. A teljes flottát átvizsgálták és több gép esetében is megtalálták ugyanezt a hibát. Ez azért is volt érdekes fejlemény, mivel a WP217-es gép még mindössze 2 330 órát repült a balesetig, ami a teljes tervezett óraszám 55%-a volt. Először úgy tünt a kisebb terhelésnek kitett tanker flotta gépei közül néhány megmenekülhet, de végül a költségvetési megszorítások végleg nyugdíjazták a Valiant típust.

Az utolsó bevetésre 1964. december 9-én került sor, amikor a 214. század XD812 oldalszámú gépe Lightning vadászokat töltött fel az Északi-tenger felett. Szintén ezen a napon repült utoljára bombázó feladatú Valiant. A 49. század XD818 számú gépe egyben az a példány is volt, amely az első brit hidrogénbombát is ledobta. Utolsó egységként a 49. századot oszlatták fel 1965 januárjában.

A karrierjük végén terepszínü festéssel repültek a Valiantok

A Valiant bombázók kisebb publicitást kaptak, mint a V-bombázóflotta másik két tagja, a Victor és a Vulcan, s sokan le is írják, mint konvencionális, fejlődést nem mutató típust. Az azonban tény, hogy egy sötét korszakban ezek a gépek jelentették a brit sziget lakóinak a nukleáris elrettentés biztonságát. Ezen kívül olyan előremutató fejlesztések terén volt kiváló platform, mint a légi utántöltés, vagy az elektronikai zavarás.

Fontosabb müszaki adatok (Valiant B1)

Hossz: 32,99 mSzárnyfesztávolság: 34,85 mMagasság: 9, 8 mÜres tömeg: 34 420 kgMax felszállótömeg: 62 600 kgMax felszállótömeg szárny alatti póttankokkal: 79 400 kgMax sebesség: 0,82 M (912 km/h)Hatótávolság póttartályokkal, 4 500 kg bombával: 7 200 kmSzolgálati csúcsmagasság: 16 000 mEmelkedőképesség: 20 m/sec