A mennydörgő Vaddisznó

A típus gyakorlatilag nélkülözhetetlennek bizonyult a 21. század csataterei felett repülve is. Pedig meglehetősen messzire került eredeti alkalmazási színterétől és feladataitól is: a sivatagban és az afgán hegyvidéken ritkásak a Fuldai-szorosból előtörő szovjet páncéloshadosztályok. Ellenben annál nagyobb szerepet kap a repülőgéptípus több, unikálisnak mondható tulajdonsága is.A maga idejében forradalmi tervezési elveket követő (ne feledjük, az 1960-as évek végén járunk, ekkor a "magasabbra-gyorsabban" jelszó dívott) repülőgép a második világháború földi célpon­tok elleni támadásaiban kitünt Iljusin Il-2-es és a Koreában és Vietnamban remekelt Douglas A-1 Skyraider méltó utódja lett. Az amerikai légierő 1967. március 6-án küldte meg levelét a szóba jöhető amerikai repülőgépgyártóknak. Ebben egy alacsony magasságban, kis sebességgel végrehajtott földi célpontok elleni támadásra szolgáló repülőgéptípust keresett, amely sokkal jobban ellenáll a csöves és rakétás légvédelem találatainak. Ez utóbbi volt az A-1 Skyraider gyenge pontja is, pedig a robusztus felépítésü, páncélozott, csillagmotoros repülőgép néha egészen elképesztő mennyiségü találat után is hazarepült. Az új típussal szemben megfogalmazott egyik legfontosabb követelmény éppen a túlélőképesség maximalizálása volt, azaz egy speciálisan kialakított, erősen páncélozott repülőgépet kellett kifejlesztenie a jelentkezőknek. 1970 májusában egy módosított, kiegészített ajánlatkérést bocsátott ki a légierő, amelyre hat amerikai cég pályázott. A prototípus építésének jogát a Northrop (YA-9-es) és a Fairchild Republic (YA-10-es) nyerte el. A kimerítő tesztelés során ez utóbbi bizonyult a jobb típusnak, így az 1972. április 5-én felszállt első YA-10-est 707 darab sorozatgyártású példány követte. Az A-10-es győzelmét 1973. január 10-én jelentették be.A géptípus tervezésénél mindent a célszerüségnek rendeltek alá. Néhány harmonikus vonal maradt csak a tervrajzokban, azok is csak véletlenül. A típus különlegességének számít a hajtómüvek elhelyezése. Két hajtómüvet kapott, mert ezzel is növekszik a sérülésállósága. Szin­tén védjegy a pilóta speciális páncélozott "kádja", amely a pilótafülkét veszi körül, illetve a nagy erejü és méretü GAU-8-as 30 mm-es gépágyú is. Ez utóbbihoz kapcsolódó müszaki érdekesség az orrsegédszárnyak müködése: ezek nem csupán az alacsony sebességnél végzett manővereknél "bújnak elő", hanem akkor is, amikor a pilóta a gépágyút használja (eközben a hajtómü gyújtásrendszere is folyamatosan müködik). Ez ugyanis annyi lőporfüstöt termel, hogy azokat az orrsegédszárnyaknak kell elterelnie a hajtómü elől. A prototípusokkal a lövészetek közben több hajtómüleállás is bekövetkezett a füstbeszívás miatt. A gépágyú lőszerének pedig megváltoztatták az összetevőit, de a fénykép- és videofelvételek tanúságai szerint még így is derekas füstfelhőket produkál a fegyverrendszer.Idegen terepenMint említettük, a típust elsősorban a támadó szovjet gépesített alakulatot technikájának és élőerőinek pusztítására fejlesztették ki. A Warthogok azonban nem a ködös német síkságok felett, hanem Kuvait és Irak barátságtalan égboltján harcolva vívták ki a kétségkívül jogos elismerést. Az 1991-es Sivatagi Vihar egyik legtöbbet sztárolt típusa valóban impozáns zsákmánylistát "lőtt össze" magának (több mint 1000 harckocsi, 1200 löveg és 2000 egyéb katonai jármü s nem mellesleg két helikopter), miközben 8100 bevetés alatt csupán öt példányt veszített az amerikai légierő. Ez nagyságrendekkel kevesebb, mint amire a vezérkar számított, hiszen a repülőgépekkel a legveszélyesebb harcterületek felett, alacsonyrepülésben és a többi szuperszonikus típushoz képest igen alacsony sebességgel hajtották végre a bevetéseket.

A légi utántöltés nagy segítséget nyújt a hosszas járőrözéshez

Nem meglepő módon az A-10A-k (és az OA-10A előretolt légi irányító változat) megjelentek Koszovó felett is, ahol a szerb hadsereg eszközeit támadták több száz bevetés során, veszteség nélkül. A típus újabb, valóban kemény és hosszan tartó bevetéssorozata azonban ismét a sivatagok és a zord hegységek között zajlik, Afganisztán, majd Irak légterében.Itt ismét bebizonyosodott az eredeti koncepció sikeressége. A Warthogok néha egészen elképesztő mennyiségü repesszel, lövedéknyommal megspékelve tértek vissza a repülőterekre: a légvédelem főleg az iraki hadmüveletek korai, reguláris háborús szakaszában okozott kemény perceket-órákat a pilótáknak és a müszakiaknak. A hadmüveletek későbbi szakaszaiban, az alacsony intenzitású háborúban már ritkábbá váltak az A-10-esek ellen végrehajtott sikeres, komoly sérüléssel járó ellenséges támadások (egy gépet Bagdad felett lőttek le). A terroristák és lázadók figyelmét sokkal inkább a sérülékenyebb, lassabb szállító- és harci helikopterek, illetve civil légi jármüvek kötik le. A hadszínterek felett a jelenlegi szokásoknak megfelelően mind aktív, mind nemzeti gárdista gépek és pilóták is részt vettek és vesznek.Mind Afganisztánban, mind Irakban nagy szerepet kapnak a repülőgép-fedélzeti gépágyúk. Többször is megesett, hogy az amerikai légierő egyik legmodernebb, elektronikával és irányított rakéta- és bombafegyverzettel ellátott F-15E Strike Eagle támadó gépei is a beépített 20 mm-es M-61 Vulcan gépágyúval támadták meg a kijelölt célpontot. Erre azonban a Warthog sokkal alkalmasabb, hiszen nem csupán fegyverzete nagyobb hatóerejü, de sokkal kevésbé sérülékeny, mint egy alapvetően más feladatra optimalizált vadászbombázó repülőgép. A típusnak a mai napig fontos szerep jut a közeli légi támogatási, terület-ellenőrzési bevetéseknél, vagy éppen a felderített terroristacsoportok gyors megsemmisítésénél.

Március 17-e éjjel, Bagram, Afganisztán: megérkezett a 354. század

S hogy ez a mai napig így van, arra példa az is, hogy éppen április közepén települt át egy újabb századnyi A-10A Thunderbolt II-es Afganisztánba, a délen harcoló amerikai és nemzetközi erők támogatására. A pilótákra fontos feladat hárul majd, amikor a koalíciós csapatok az egyre agresszívabbá és veszélyesebbé váló tálib és egyéb terrorista elemeket próbálják visszaszorítani és megsemmisíteni.Az A-10-es század a 455. légi expedíciós ezred második vadászszázadát alkotják. Az előző A-10-es alakulatot januárban F-15E Strike Eagle-ök váltották fel Bagramban, melyek a téli időjárási viszonyok között jobban megfeleltek az afganisztáni hadszíntér kihívásainak. Az arizonai Davis Monthan légi támaszpontról áttelepülő 354. vadászrepülő-század Warthogjai nem felváltják, hanem kiegészítik az F-15E-ket.Öreg vasA bevetések során azonban fény derült több, a jelenkor hadviselése során már súlyos hiányosságra. Ez több okból sem véletlen: a legelső tényező éppen a példányok magas életkora. A típus még 1976-ban állt hadrendbe, így a gépállomány átlagéletkora rohamosan közelít a 30 évhez. Ez jelentősen megnehezíti a megfelelő rendelkezésre állás biztosítását, egy-egy repült órára egyre több karbantartási üzemóra jut. Nagyon figyelni kell a mikroméretü fáradásos törésekre is, ezek nagy veszélyt jelentenek a sokszor nagy túlterheléssel járó manőverekkel dúsított támadásokra.

Afganisztánban már gyakori a célkereső és célmegjelölő konténerek használata: a gép jobb szárnya alatt is ez látható

Ennél is komolyabb problémát jelentett a típus elavult avionikai felszerelése. Kifejlesztése idején úgy gondolták, hogy a várható feladatokhoz elegendőek az egyszerü eszközök és rendszerek is: az analóg müszerekkel zsúfolt pilótafülke nélkülözött minden, ma már szinte kötelező fejlett technológiát. Se radar, se infravörös kamera, se lézeres célkereső rendszer (a korai példányokról még a robotpilóta is hiányzott). Mindössze egy másik repülőgépről vagy a földről lézerrel megjelölt célpontokat észlelő rendszer (Lockheed Martin AN/AAS-35V Pave Penny), illetve a radarbesugárzás-jelző és a TACAN navigációs rendszer képezte a csúcstechnikát. Ez már nem felel meg a modern harcászati követelményeknek, sem a gép légtér-irányítói feladatának. Ez utóbbinak éppenséggel az lenne a feladata, hogy az összes, az adott müveletre vonatkozó információ birtokában irányítsa a feladatra érkező repülőgépeket, azok pilótáit. Kis sarkítással kijelenthető: ehhez már a térkép és a látcső kevés. A jelenleg is fejlesztés alatt álló hálózat-központú hadviselés is nehezen müvelhető olyan repülőgéppel, amely az adatok küldésére, fogadására és a pilóta számára a megjelenítésre sem képes.A meglehetősen szerény fedélzeti rendszerek problémája már a típus történelmének legelején is ismert volt, ezért a Fairchild kifejlesztette és bemutatta a sokkal fejlettebb avionikai rendszerrel felszerelt, éjjel és rossz időben is harcolni képes NAW (Night and Adverse Weather) változatot, de ezt a légierő végül nem rendszeresítette.Az A-10-esek azért az elmúlt évtizedek alatt több kisebb-nagyobb fejlesztésen is átestek, így a Low-Altitude Safety and Targeting Enhancement (LASTE)-projekt során számítógéppel támogatott célzórendszert, földközelség-jelzőt és robotpilótát kaptak a gépek. Az A-10-eseket alkalmassá tették éjjellátó szemüveggel való repülésre is, illetve 1999-től GPS-alapú navigációs rendszerrel is bővült a pilótafülke felszereltsége.

Az első női Warthog-pilóta: Martha McSally alezredes

Sok fejtörést okoznak a repülőgép hajtómüvei is. Ezek lecserélésénél komoly gondot jelent, hogy a jelenlegi, kétségkívül nagyobb tolóerejü és üzemanyag-takarékosabb hajtómüvek sokkal nehezebbek, mint a most használt General Electric TF34-GE-100A-k. Ebből következik, hogy egy esetleges cserénél a sárkányszerkezet alapos megerősítése, átalakítása is szükséges lenne.Régi ruha, új tudásMivel a légierő és a hadsereg a legnagyobb megelégedéssel használta az öreg A-10-eseket a terror elleni hadmüveletekben, logikus lépésnek kínálkozott a típus továbbfejlesztése. Nem meglepő módon elsősorban a pilótafülkét alakították át, ahova több modern eszközt is bezsúfoltak.A projektet a Lockheed Martin vezette Precision Engagement (PE)-programban valósították meg. Ennek lett a végeredménye az A-10C Thunder­bolt II-es, amelyet a légierő 2006. november 29-én mutatott be hivatalosan is, a híres-neves arizonai Davis Monthan légitámaszponton.A legöregebb A-10 Thunderbolt II-esek nem­-csak új fedélzeti rendszereket, hanem új szárnyakat is kapnak, hiszen ezek voltak kitéve a legnagyobb erőhatásoknak az elmúlt évtizedek alatt. A számítások szerint az új szárnyakkal akár 2028-ig hadrendben maradhat a 356 gépes flotta. A tervezés még 2006-ban kezdődött meg, az első, új szárnyakkal felszerelt gépek 2010-ben szállhatnak fel. Hozzá kell tenni, hogy az új szárnyszerkezet alapját a késői A-10-esek "vastag bőrü", megerősített szárnyainak kialakításából fejlesztették ki.

Szükség is van az erősítésekre, átépítésekre, hiszen az A-10-esek eredetileg tervezett élettartama 6 ezer repült óra volt. Ezt később 8 ezerre terjesztették ki, de a Warthog-flotta repült óráinak átlaga lassan meghaladja a 9 ezret is. A PE-projekt után a tervek szerint a gépek 16 ezer órás élettartammal repülhetnének tovább.Tervek születtek a General Electric TF34-esek továbbfejlesztésére is. Ezek az elmúlt 5 év tapasztalatait leszürve elsősorban a magas és forró viszonyok közötti teljesítmény fokozását tüzték ki célul. Ezeket a fejlesztéseket egyelőre jegelik, elsősorban a költségvetési megszorítások miatt.Érdekesség, hogy az első, A-10A-ból átépített A-10C Thunderbolt II-esek a Légi Nemzeti Gárdához kerültek. Egészen pontosan az első gépet a baltimore-i Légi Nemzeti Gárda kapta meg még 2006. augusztus 18-án. A tervek szerint az első, teljesen A-10C-ket használó alakulat 2007 májusában lesz bevethető, míg a program és a 356 gép átépítése a 2011-es pénzügyi évben zárul le.A PE-felújítás során a pilótafülkébe digitális mozgó térképkijelzőt, két többfunkciós színes képernyőt, HOTAS-rendszerü kormányszerveket és gázkarokat, illetve új, digitális fegyverzetkezelő rendszert építenek be. A biztonságos kommunikációt és az adatátvitelt SADL adatátviteli rendszer, az ARC-210-es rádió, a fegyverzetet kezelő digitális adatbusz szolgálja majd. Fontos eszközzel bővül az alkalmazható fegyverek csoportja is: a Boeing egyre népszerübb Joint Direct Attack Munition GPS-alapú irányított bombacsaládjának tagjai is használhatók lesznek a gép fedélzetéről.

A pilótafülke müszerfalának jobb felső részében már látható az egyik új monitor

A repülőgép harcértékét tovább növeli az integrált célkereső és célmegjelölő konténer, amely a Lockheed Sniper vagy a Northrop Grumman Litening típusa lehet. A későbbiek során a Rover videosugárzó rendszerrel küldheti el más egység vagy repülőgép számára a felvett képeket, video­felvételeket az A-10C pilótája.TudásszorzóA fenti felsorolásból is észrevehető, hogy kis túlzással egy teljesen új repülőgép kerül az alakulatokhoz és persze a hadszínterekre. Maga a légierő is "új generációs" gépnek nevezi, melyhez inkább az elegáns vadászbombázó repülőgépek esetében lehetünk hozzászokva. Az viszont tény, hogy az elmúlt 30 esztendő legnagyobb, legátfogóbb fejlesztését kapja meg a Warthog-flotta a következő négy esztendő alatt. A fejlesztések célja többirányú: a már említett hálózatcentrikus hadviselés mellett nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a modernizálás egyben az egyes gépek túlélőképességét is javítja, a típus harcértékének megtöbbszörözése mellett. Érdekes módon ez egyben azt is jelenti, hogy az eredeti "földtúró" bevetési profilhoz képest előtérbe kerülhetnek a nagyobb magasságból, távolabbról végrehajtott támadási módok is. Erre utal a célkereső konténerek megjelenése (amely egyben a lézer- és infravörös vezérlésü bombák és rakéták alkalmazási körét bővíti ki alaposan) és a JDAM-bombák integrálása, amelyekkel akár éjjel, felhők fölött repülve is lehetséges a felderített, ismert koordinátájú célpontok precíz megsemmisítése.Elsődleges szempont volt a pilóta tehermentesítése is: erre szolgálnak a nagyméretü színes kijelzők és a HOTAS-rendszerü kormány- és gázkarok. A pilótának így egyrészt le sem kell vennie kezeit a gázkarokról vagy a botkormányról, hiszen az ezeken elhelyezett kapcsolókkal a gép összes fontos rendszere kezelhető. A két képernyő pedig biztosítja, hogy a pilóta minden olyan adatot azonnal, egyetlen pillantással átlásson, amely az adott feladatra és az adott környezetre vonatkozik. Ennek értékét nehéz fölébecsülni, ha a Warthogok előretolt légi irányítói bevetéseire gondolunk.Az átképzésért a 355. oktatószázad lesz a felelős, itt kapják meg a Thunderbolt II-es pilóták mindazokat az ismereteket, amelyek az új rendszerek alkalmazásához szükségesek. Ehhez természetesen szimulátoros képzés is szükséges, hiszen a típusnak nincs rendszeresített, kétüléses kiképzőváltozata.

Infravörös csalik nélkül sehova ...

Erőltetett menetA Precision Engagement-projekt azon kevés amerikai katonai fejlesztések egyike, amely jóval az eredeti határidő előtt, sikeresen fejeződött be. A kényelmes, békeidőkben megszokott tempót felülírta a háborús szükséglet, így a PE-program nem kevesebb, mint 18 hónappal hamarabb fejeződött be az eredetileg tervezettnél. Ennek megfelelően a fejlesztés és az átalakítás is folyamatos volt: nem egy-két tesztrepülőgépen próbálgatták a legmegfelelőbb rendszereket, hanem a gépeket folyamatosan alakították át, a tapasztalatok fényében. Ez nem csupán a tesztprogramot, hanem a sorozatátalakítást is felgyorsította.A gyorsításra egy jellemző adat: a logisztikai és gyártási folyamatok optimalizálásával, új eljárások bevezetésével és a technikusok egy-egy részfeladatra összpontosító továbbképzésével (itt újból felfedezték, hogy gyorsabban dolgozik egy technikus, ha mindig egy bizonyos részfeladatot lát el, mintsem ha váltogatják a munkahelyét) 2007-ben 70 darab A-10C-t adnak át. Ehhez az is kell, hogy a gépenkénti teljes átépítést jelentő munkaidő a kezdeti 5400 óráról 4000 alá csökkenjen: a cél a 3512 óra.Az aktív légierő állományából elsőként a 75. vadászrepülő-századot fegyverzik át az A-10C típusra. A század eközben a Pope légi támaszpontról átköltözik a Moody légibázisra.

A vezetékrajz után hamarosan a színes képernyő is a helyére kerül

Jelenleg két légi nemzeti gárdista ezred repül már a felújított gépekkel: a marylandi 175. ezred és a michigani 110. vadászrepülő-ezred. Április közepéig összesen 47 A-10A épült át C változattá.A nevadai Nellis légi támaszpont Weapons Schooljában pedig már júniusban végez az első "osztály", amelyet már az A-10C típusra képeztek ki.Hogyan tovább?A gyorsaság nem csupán a pilóták, hanem a hadszíntéri parancsnokok sürgetésének is betudható, hiszen közismert tény: a harcoló alakulatok vezetői minél fejlettebb támadó és támogató eszközöket követelnek minél hamarabb. S a tapasztalatok szerint a típusnak sok tekintetben nincsen párja, hiába dolgozik a légierő összes modern repülőgéptípusa a két fő hadszíntéren. A hordozható fegyverzet mennyisége, a kijelölt terület felett, utántöltés nélkül eltölthető idő, az alacsony sebességgel párosuló kiváló manőverezőképesség és az A-10-esek túlélőképessége egyaránt elérhetetlenek más típusok számára. Ez olyannyira igaz, hogy sokak komoly meglepetésére a Warthog a pilóta nélküli repülőgépek egyre nagyobb elterjedtsége mellett is megőrizte pozícióit.Megjegyzendő, hogy az F-35 Lightning II-es sem lesz képes átvenni az A-10C feladatait. Pedig az Joint Strike Fighter-program megindításakor még bizony arról volt szó, hogy az új szuperszonikus lopakodó vadászbombázó az akkor sokak szemében már csak hidegháborús relikviaként funkcionáló A-10A-kat is nyugdíjba küldi. Nos, a jelek szerint ez még nagyon messze van. Nem segíti a felváltást az sem, hogy az eredetileg tervezettnél és a légierő által igényeltnél sokkal kevesebb F-35-ös állhat csak hadrendbe, szintén költségvetési okok miatt. A kevesebb gép pedig egyszerre kevesebb bevetést is jelent, így nem valószínü, hogy az egyes hadszínterek parancsnokai könnyü szívvel "pazarolják" majd az értékes F-35-ösöket holmi közeli légi támogatási feladatra.

Az A-10-es tábori körülmények között is könnyen javítható: itt éppen Afganisztánban hegesztenek

Tovább növeli az A-10-esek értékét az is, hogy a hadsereg és a tengerészgyalogság támadó helikopterei komoly veszteségeket szenvedtek el, részben a zord üzemeltetési körülmények, részben az ellenséges támadások, részben az alkalmazott rossz taktikák miatt. A helikopterek ismét jóval sérülékenyebbnek bizonyultak, mint a Warthogok, s ez várhatóan a jövőben sem változik.Szakértők szerint nem várható, hogy a közeljövőben a pilóta nélküli repülőgépek képesek lesznek kiváltani a Thunderbolt II-eseket. A jelenleg alkalmazott, felfegyverzett típusok jellemzően precíziós támadásokat hajtanak végre kisméretü fedélzeti irányított rakétáikkal (jellemző az AGM-114 Hellfire család alkalmazása). Ezek elsősorban sebészeti pontosságú csapásmérésekre alkalmasak nagy értékü célpontok ellen, vagy éppen a gyorsaság lehet fontos egy-egy felfedezett terroristacsoport kiiktatásánál. Azonban a tapasztalatok (és az RQ-1 Predatorok csaknem egyharmados veszteségi aránya) azt mutatják: a pilóta nélküli repülőgépeknek is megvannak a maguk korlátai. Egy ilyen korlát még a hordozható fegyverzet, a GAU-8-ashoz vagy akár a jóval kisebb M-61 Vulcanhoz hasonló erejü gépágyú még nem használható UAV (Unmanned Aerial Vehicles) fedélzetéről.A témához szorosan kapcsolódik az a hír is, mely szerint 2006 végén az amerikai ten­gerészgyalogság komolyan fontolóra vette a még az A-10A-nál is öregebb és a hadrendből 13 esztendeje kivont OV-10 Bronco két hajtómüves, légcsavaros megfigyelő és könnyü támadó repülőgépek "újraélesztését". A típussal esetleg az iraki utak felügyeletét, ellenőrzését lehetne elvégezni. Több tiszt szerint is a kétszemélyes, megfelelő elektronikai és optikai felderítő rendszerekkel ellátott gépekkel könnyebben lehetne felfedezni a telepített pokolgépeket, aknákat, illetve a gyanús csoportok, terroristaegységek megfigyelése és megtámadása is egyszerübb lehetne. Ezekre a feladatokra ma nagyon sokszor drágán üzemeltethető, nagy teljesítményü (akár F-15E Strike Eagle-kategóriájú) repülőgépeket használnak, ami nem túl költséghatékony. Ezeknél kétségtelenül gazdaságosabb a jóval kisebb méretü és fogyasztású, egyszerübb OV-10-esek alkalmazása, de az elképzeléssel szemben több ellenérv is felhozható. Ezek közül a sérülékenység a legfontosabb: a tapasztalatok szerint már számítani kell jól szervezett és megtervezett, mobiltelefonokkal koordinált lesből támadásokra, melyeket egyszerre akár többféle (könnyü légvédelmi rakéta, RPG-vető, nehéz géppuska, AK-47-esek) fegyvert alkalmazva hajtanak végre. Több amerikai helikoptert is így ért végzetes találat. Egy ilyen koncentrált csapásnak a könnyü és alig páncélozott OV-10 Bronco igencsak nehezen tudna ellenállni. Ehhez már valóban az A-10-es "vastag bőre" szükséges, illetve hajtómüveinek jelentős tolóereje. Ráadásul kevés a gép és a pilóta is: a típus kormányzati példányainak üzemeltetésével, a hazai, illetve a nemzetközi OV-10-esek felújításával foglalkozó amerikai Marsh Aviation szerint összesen 10-12 repülőgép felújítására és átépítésére lennének képesek, az egyes példányok leghasználhatóbb elemeinek beépítésével. Normál gyártási ütemben a megbízástól számítva 10 hónapon belül készülhet el az első iraki OV-10-es, de természetesen extra költségvetésből gazdálkodva hamarabb is elkészülhetnek a gépek.

Bombák, rakéták, célmegjelölő kontiner: egy A-10A felszállása az afganisztáni Bagramból

A dolog nem lenne példa nélküli: a hadsereg és a légierő számos esetben bízott meg magán­cégeket civil vagy már hadrendből kivont repülőgépek üzemeltetésével Irakban. Ilyen konstruk­cióban repül legalább három Shorts 360-300-as Constant Hawk néven, amelyek Irak területe felett és tengeri határai mentén hajtanak végre felderítő bevetéseket. A floridai Mohawk Technologies pedig hat OV-1 Mohawk felderítő repülőgépet üzemeltet legalább 2007 végéig, szintén megbízás alapján. A típust a hadsereg még 1996-ban kivonta a hadrendből.Konklúzió gépágyúvalA sikeres felújítási program, az új típusok hadrendbe álló létszámának csökkenése, a folyamatos, alacsony intenzitású hadviselés, a legalább 2028-ig kitolt életciklus mind-mind arra utaló jel, hogy az A-10C Thunderbolt II-es még sokáig a csatamezők egyik meghatározó típusa marad. Sokak szerint igazából csak egy modernizált, de alapvetően hasonló kialakítású és felépítésü "Warthog II-es" lesz képes leváltani a lassan veterán korszakába lépő típust. Ez persze függ attól is, hogy a jövő háborúi milyen intenzitásúak lesznek, hol és kik ellen vívják azt az amerikai csapatok, és az ellenfél milyen taktikát választ. Ha az eddigiekhez hasonlóan megteremthető a teljes légi fölény, s az ellenséges szárazföldi egységek csapatlégvédelme is a jelenlegi szinten marad (ez elsősorban a mára már sok esetben elavult típusú, vállról indítható légvédelmi rakétákra, a lebegő vagy lassan repülő helikopterek ellen jól alkalmazható RPG-vetőkre és a könnyü vagy közepes géppuskákra alapul), akkor az A-10-es akár még tovább is élhet, mint 2028. Ha valaha is a típus teljes leváltása jönne szóba, azt csak egy olyan repülőgéppel lehetséges megoldani, melyet csak és kizárólag a közeli légi támogatási feladatoknak megfelelően fejlesztettek ki - mint az A-10-est még a hetvenes évek elején. S hogy ez az esetlegesen kifejlesztett repülőgép pilótával vagy a nélkül fog repülni, az egy nehéz kérdés. Az elmúlt öt esztendő (ideértve a második libanoni háborút is) mindenesetre arra tanította meg a hadvezetést, hogy az ember, a pilóta nem mindig és nem feltételek nélkül pótolható. Természetesen nem elképzelhetetlen, hogy a Warthogok feladatait más repülőgéptípusokra osztják ki, de ez nem a típus felváltása lesz. Erre intő példa lehet az U-2/TR-1-esek sokszor tervezett kivonása, melyeket az RQ-4B Global Hawk sem képes teljes mértékben kiváltani.

Az iraki Al Asad légi támaszpont új lakója megérkezett

Az A-10-est felváltó típus feladata nem változott s így a követelmények sem: legyen gyorsabb, mint a helikopter, de legyen képes lassabban is repülni és manőverezni, mint egy szuperszonikus vadászbombázó. Legyen könnyen karbantartható, nagy hatótávolságú, nagy túlélőképességü, erősen páncélozott, fontos rendszerei legyenek megtöbbszörözve. A válasz logikusan egy a tapasztalatok alapján áttervezett, modern anyagokból épített Thunderbolt III-as lenne. Kérdés, az amerikai légierő mennyire lenne lelkes egy olyan típus kifejlesztéséért, mely nem karcsú, nem nyilazott szárnyú, és elsődlegesen nem másik repülőgépek lelövésére szolgál...

Az említett lőporfüst. Nem zöldkártya-pozitív