2024. 03. 29. péntek
Auguszta
: 396 Ft   : 367 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

A nagy dobbantás

JETfly  |  2006. 09. 05., 10:14

1976. szeptember 6-án szenzációs hírt repítettek világgá a hírügynökségek: a Japánban lévő Hakodate város nemzetközi repülőterén leszállt a szovjet légierő egyik vadonatúj MiG–25-ös vadászgépe, amelynek pilótája politikai menedékjogot kért az USA-tól.

Természetesen Magyarországon csak a Szabad Európa Rádió hallgatói szerezhettek tudomást azonnal az érdekes eseményről, a hivatalos sajtó csak napokkal később ismertette az első betütől az utolsóig hazugságokat tartalmazó szovjet álláspontot.

A világpolitikai és repüléstörténeti jelentőségü esemény harmincadik évfordulóján részletesen felelevenítjük a történetet, amelyről ma már hozzáférhetőek az egykori szovjet kivizsgálás információi is.

Hosszú, több évtizedes folyamat eredménye volt, hogy az ambiciózus fiatal pilóta, aki vakon hitt a kommunista rendszer felsőbbrendüségében, a Szovjetunióban legsúlyosabbnak számító bünt követte el, a hazaárulással egyenértékü szökést választotta.

Viktor Belenko 1947. február 15-én született a kaukázusi Nalcsik városában. Mindössze kétéves volt, amikor édesanyja elhagyta a családot, és soha többé nem találkozott vele. Nagyszülei és nagynénje nevelte hihetetlenül rossz körülmények között a mai Ukrajna területén egy bányászvárosban. Hatéves  volt, amikor először kapott saját cipőt, a hosszú téli estéken egyetlen szórakozása az volt, hogy a komfort nélküli lakásban élő hatalmas csótányoknak rendezett futóversenyt. Már gyerekkorában többször került életveszélybe, ugyanis a többi gyerekkel együtt az elhagyott harcmezőkön fegyvereket, robbanóanyagot gyüjtöttek, utóbbit halfogásra használták. Egy alkalommal a robbanás előbb következett be, mint várták, és két kis barátja halálosan megsérült.

Viktort néhány év múlva magához vette apja a szibériai Rubcovszkba, ahol nem voltak sokkal jobbak az életkörülmények, ráadásul rendszeresen verték is. Csak nyáron volt könnyebb a helyzet, ha a tanítási szünetben kötelező mezőgazdasági munkán is túlestek. A környező erdőkben Viktor r rendszeresen degeszre ette magát vad gyümölcsökkel, erre otthon nem volt alkalma. A verések miatt egyszer megszökött, és a rendőrök több száz kilométer távolságból vitték haza. Az iskolában jól teljesített, de rendszeresen követett el komolyabb diákcsínyeket. Már akkor érdekelte a technika, különösen a repülés, amelyről azt hitte, hogy a korlátlan szabadság érzését adja.

A hivatalos szovjet propaganda és a valóság közötti szakadék egyértelmü jeleit már gyerekkorában érezte. Rubcovszkban a helyi párttitkár fia bármit megtehetett büntetlenül, a súlyos büncselekményekről nem számolt be a sajtó, és rendszeresen látta a közeli munkatábor lakóit is, akiket kényszermunkára vittek a földekre. Ez volt a legsötétebb titok, és erröl senki sem volt hajlandó beszélni vele.

Amint kora lehetővé tette, munka mellett jelentkezett a DOSZAAF-ba (ez volt a MHSZ szovjet megfelelője) repülőkiképzésre. Mivel a szervezet a légierő „előszobája” volt, ezért csak a leginkább rátermett és elhivatott növendékeket akarták megtartani. Az első repülés során ezért mindegyiküknek el akarták venni a kedvét a repüléstől, mégpedig egy nagyon kemény első élménnyel. Viktor azon kevesek közé tartozott, akik rosszullét nélkül kibírták, sőt élvezték a mürepülést. Tehetsége hamar kitünt, oktatója rábeszélésére később megszakította egészségügyi tanulmányait, és jelentkezett a légierő akadémiájára.

Armavirban nagyon zavarta az a tény, hogy az értékes tanulási időnek mintegy harmadát a politikai oktatás tette ki. Az ideológiai maszlag megtanulása nélkül azonban lehetetlen volt előrejutni. A képmutató és hazug rendszer valós oldaláról akadémiai képzése alatt is számos példát tapasztalt. Pl. a környéken súlyos kolerajárvány tört ki, ami ugye a politikai oktatás tananyaga szerint csak az elmaradott, hiányos higiéniai és egészségügyi rendszerü országokra jellemző. Kolera természetesen nem lehetett a Szovjetunióban, ahol a világ „legjobb” gyógyszereit gyártják, ezért a tömegtájékoztatás nem is számolt be róla. Ekkor már – a hatvanas évek vége felé – alig több mint egy évtized volt hátra a kommunizmus megvalósulásáig, amelynek időpontját még a hruscsovi vezetés alatt 1980-ra tüzték ki. A gyakorlatban azonban egyre távolabbinak tünt a cél.

Viktor megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a nélkülözés mellett micsoda pazarlás folyik az országban. Az üres élelmiszerboltokban nagy ritkán lehetett többórás sorban állás után gyümölcshöz jutni, ugyanakkor az egyik végeláthatatlan nagyságú gyümölcsösben a roskadozó fákon rohadt el a termés, mivel rossz időpontra tervezték a betakarításhoz biztosítani a munkaerőt. Mindent a tervgazdálkodás irányított, az egyéni kezdeményezéseknek nem volt helye.

A folyamatosan tapasztalt visszásságok, a pártpropaganda és a valóság közötti 180 fokos ellentét megrendítette a bizalmát, de változatlanul folytatta a kitüzött cél eléréséért a kemény munkát, hiszen mindenképpen repülőtiszt akart lenni. Ez sikerült is, így 1970-től a légierő, pontosabban az IA-PVO (a légvédelem vadászrepülő-csapatai) tisztje lett. Állomáshelyének kijelölésekor azonban meglepetés érte. Nem valamelyik aktív alakulathoz helyezték, hanem Armavirban kellett maradnia oktatóként. Újra tanulnia kellett, főként pedagógiát, valamint további politikai ismereteket, hiszen a növendékek elméleti felkészítésével is foglalkozott. Minden oktató alárendeltségében volt hat növendék és a számukra biztosított repülőgép üzemeltető állománya.

Egy ideig rendben mentek a dolgok, csak néhány alkalommal kellett a kellemetlenkedő KGB tisztjével vitáznia. Viktort tették felelőssé még azért is, ha valamelyik sorszerelő a szüleinek írt levelében (amit minden alkalommal elolvastak az „illetékes elvtársak”) elégedetlenkedett a spártai körülmények vagy az elégtelen koszt miatt.

A hetvenes évek elején a szovjet légierő jelentős bővítésére került sor, ehhez több pilóta kellett. Ahogy az akkoriban szokás volt, az elvtársak fent elrendelték a kiképzési létszám emelését. Egyik napról a másikra megduplázták a növendékek számát, természetesen úgy, hogy ehhez nem biztosították a megfelelő hátteret és körülményeket. Egyszerüen lehetetlen volt megfelelni az elvárásoknak, Viktor reggel négytől estig bent volt a bázison, és saját szavaival élve „szétrepülte a seggét” a növendékek oktatása közben. Az első időszakban még MiG–17-esre folyt a kiképzés, majd később jogosítást szerzett a légvédelmi erők akkori elterjedt típusára, a Szu–15-ösre.

A megfeszített munka közben kevés idő maradt a családi életre. Szüleivel nem tartotta a kapcsolatot, ellenben néhány hetes ismeretség után feleségül vett egy csinos ápolónőt, akivel közös lakásba költözhettek. Ez is a hadsereg tisztjeinek egyik privilégiuma volt, a kiemelt fizetés mellett helytől függően gyorsan lakáshoz lehetett jutni. Na de milyenhez! A beköltözés után derült ki, hogy a vezetékeket kitépték a falból, a vízcsapokat ellopták, hullott a vakolat, vagyis lakhatatlan állapotban volt a lakás. Viktor saját pénzén és kevés szabadidejében hozta rendbe és festette ki. Amikor elkészült, a ház fala megrepedt, és az épület csaknem összeomlott. A bázisnak számos lakása volt az épületben, ezért azonnal felvonult az építőbrigád, és kívülről acélpántokkal, belül gerendákkal megerősítették a falakat. Mint kiderült, az építkezés során az alapanyagok jelentős részét ellopták és a feketepiacon értékesítették.

1973-ban megszületett Dimitrij fia, de nem volt felhőtlen a boldogság, mivel a nagyvilági élethez szokott felesége, Ludmilla nagyon elégedetlen volt. Szülei Magadanban éltek, és magas rangú moszkvai pártfunkcionáriusokat ismertek, ezért átlagon felüli életszínvonalat tudtak biztosítani a lányuknak, aki nem tudta megszokni a légibázis körülményeit.

A repülőoktatás feltételei egyre romlottak. Mivel az előírásoknak megfelelő módon lehetetlen volt a megnövelt létszám kiképzése, ezért az elöljárók csalásra kényszerítették az oktatókat. Meghamisították a repülési naplókat, több időt írtak be a növendékeknek, mint amennyit valójában repültek, a fel nem használt kerozint pedig ezerliterszámra locsolták ki a földre. Ez nagyon hamar meglátszott a minőségen, és óhatatlanul balesetekhez, katasztrófákhoz vezetett.

Viktor a szolgálati utat betartva megpróbált változtatni a helyzeten, de mindenhol falakba ütközött. Mivel eleve nem volt kedve oktatóként a bázison maradni, beadta az áthelyezési kérelmét aktív alakulathoz. Mint minden pilóta, ő is az aktuális csúcstípusra, a MiG–25-ösre szeretett volna kerülni. Többszöri elutasítást követően sikerrel járt, és az IA-PVO 513. ezredéhez irányították. Az alakulat bázisa a Távol-Keleten, Vlagyivosztoktól kétszáz kilométerre északkeletre, Csugujevka falu közelében volt, vagyis szinte ténylegesen az isten háta mögött. Ez nagyon nem tetszett Ludmillának, pláne, amikor kiderült, hogy új lakóhelyükön a kétszobás lakást meg kell osztaniuk egy másik családdal. Nekik még szerencséjük volt, mert sokszor négy családot is bezsúfoltak ugyanekkora helyre.

Hasonló helyzet volt a bázison is. Azelőtt a MiG–17-est repülték, amely negyedannyi müszakit és töredéknyi kiszolgálóeszközt igényelt a MiG–25-öshöz képest. A reptér létesítményeit az eredeti létszám elhelyezésére alakították ki, „odafent” senki nem foglalkozott azzal, hogy a négyszer annyi müszaki és sorállomány hogyan fér majd el, hol alszik, eszik, tisztálkodik. Annak idején a szovjet katonák parancsra bármit megtettek, bármit kibírtak, de a csugujevkai körülmények lázadáshoz vezettek. Többen dezertáltak, a szakácsokhoz vagdosták az ehetetlen és elégtelen mennyiségü ételt, és éhségsztrájkra is sor került.

A pilóták és a többi tiszt ellátása természetesen valamivel jobb volt. A technikai előrelépés javított a biztonságérzeten is. Azelőtt nemegyszer előfordult, hogy a végtelen erdőségek felett katapultált szovjet pilótákat nem kutatták fel. A régebbi típusokat nem látták el vészjeladóval, vagy ha mégis, azok akkumulátora idő előtt kimerült. Az ejtőernyővel megmenekült hajózók aztán az éhség, betegség vagy vadállatok áldozatává váltak. Viktor is hallott ezekről a történetekről. Az egyik épségben földre jutott pilóta naplót írt, amikor már a végét járta, „köszönetet mondott a Pártnak”, hogy ilyen módon gondoskodik a katonáiról. Ez is tovább erősítette lassan megszilárduló meggyőződését, hogy egy hazug és az emberekkel valójában nem törődő politikai rendszert szolgál.

Egyetlen területen nem volt hiány a bázison, korlátlan mennyiségben állt rendelkezésre a „repszesz”. A különböző MiG típusokon a fékek, fedélzeti radar hütésére és a jégtelenítőrendszerben alkalmazták a 96%-os etilalkoholt. A MiG–25-ösön azonban nem néhány literes volt a beépített tartály. A nagy sebességü típus többfokozatú kondicionáló rendszeréhez több száz literre volt szükség, ennek többsége a szuperszonikus feladatoknál el is fogyott. A Szovjetunióban a népbetegségszintü alkoholizmus már régóta roppant súlyos problémát jelent. Nem volt ez alól kivétel a hadsereg és ezen belül a légierő sem. Annak idején a Magyarországon állomásozó egységeknél is a tiszta szesz volt a konvertibilis „valuta”, amellyel mindent el lehetett intézni.

Az alkoholfogyasztás olyan méreteket öltött, hogy a tisztfeleségek petíciót fogalmaztak meg a MiG tervezőiroda felé, hogy tervezzék át a gépet. Erre természetesen nem kerülhetett sor. Az sem segített, ha a szesztartályokba beleöntöttek egy kis kerozint vagy más olyan anyagot, amelytől elviselhetetlenül büdös vagy rossz ízü lett. A „nem rendeltetésszerü” felhasználás mértéke nem csökkent.

A rossz körülmények és a világtól való elzártság miatt Viktor felesége a válás mellett döntött, azzal fenyegetőzött, hogy elköltözik szüleihez a több ezer kilométerre lévő Magadanba.

A bázison uralkodó helyzet javítására Viktor az egyik párttaggyülésen komplex javaslatot tett. Szerinte jobb lett volna, ha saját kezükbe veszik a dolgok irányítását. A környező erdőségekben korlátlan mennyiségü anyag állt rendelkezésre faházak építéséhez, az élelmezést vadászattal javíthatták volna, stb. Javaslatait megtapsolták tiszttársai, de a lelkesedést hamar lehütötte a fafejü párttitkár. „Érvei” között volt, hogy majd a „Párt” megoldja a problémákat, de csak sorjában. Az első az volt, hogy a kezükbe adja az új technikát, a többi majd ez után következik. Természetesen nem következett. Ellenben az egész ezrednek elrendelték, hogy utat kell építeni, mert hamarosan ellátogat a bázisra Usztyinov marsall, a Szovjetunió honvédelmi minisztere. Mivel tudták róla, hogy szereti az árnyas fákat, ezért a helikopter-leszállóhely és a bázisparancsnokság épülete között építendő új utat fáknak kell határolnia. Mindenki, a pilótákat is beleértve, az út építésén dolgozott, majd amikor elkészült, kezdetét vette a fatelepítés. Hiába volt néhány erőtlen ellenérv, hogy ehhez nem megfelelő az évszak, az erdőkből teherautókon hozták a szép egyforma fákat. Ezek aztán pár nap alatt kiszáradtak az új helyükön. Még egy párszor újratelepítették őket, majd úgy döntöttek, hogy az elszáradó sárga leveleket befestik zöldre a miniszter elvtárs érkezése előtt.

Usztyinov azonban megbetegedett, ezért látogatása elmaradt, a bázis többheti munkája vált feleslegessé. Az újra kezdett repülés súlyos katasztrófával indult. Az egyik MiG–25-ös túlfutott a pálya végén, és szárnyával leborotválta a keresztben lévő úton haladó autóbusz tetejét, számos halálos áldozatot követelve.

Viktor politikai meggyőződésének megszilárdulásához az egyik utolsó lökést az alábbi eset adta. Teherautóval a közeli város pályaudvarára kellett mennie. Az úton egy öregembert látott, ezért szólt a sofőrnek, hogy vegyék fel. A hatvanon túlinak kinéző „öregről” kiderült, hogy ukrán és 47 éves. A lakhelyétől 15 km-re lévő városba járt mindennap dolgozni, gyalog. Ukrajnából nem a jószántából került a világ végére, ugyanis számüzetésre ítélték azért, mert a világháború idején egyszer kenyeret adott a szovjet hatalom ellen harcoló partizánoknak. Mifelénk nem köztudott, hogy Ukrajnában komoly ellenállás volt a sztálini rendszerrel szemben. A diktátor intézkedéseinek köszönhetően a harmincas évek elején akkora éhínség volt az ország éléskamrájának is nevezhető területen, hogy több millió ember halt éhen, és számos esetben előfordult kannibalizmus. Érthető volt, hogy jó néhányan felszabadítóként tekintettek a német hadseregre, és együttmüködtek a fasisztákkal.

A szovjethatalom ellen harcoló partizánoknak segítséget nyújtani főbenjáró bün volt, ezért az „öreg” tíz évet kapott. Amikor Belenkóval találkozott, a büntetés már réges-régen lejárt, de nem kapott útlevelet, és nem volt elég pénze az útiköltségre sem, ezért Szibériában kellett maradnia. (A Szovjetunióban a belföldi utazásokhoz is útlevelet kellett kérni a hatóságoktól.)

1976 augusztus elején Viktor eldöntötte, hogy nem tud tovább élni ebben az országban, amelyet természetesen szeretett. A gyönyörü tájak, természeti értékek és minden olyan dolog, amiről a kommunisták nem tehettek, szerethető és tökéletes volt. A még ma is javarészt kiaknázatlan nyersanyagkészlet a világ leggazdagabb országává tehette volna a Szovjetuniót, de csak egy más berendezkedésü, normális politikai rendszerben, erre akkor még nem volt reális esély. Meggyőződött arról is, hogy a politikai tisztek által állandóan emlegetett „Sötét Erők” mesterkedései közül számos dolog nem valós vagy éppen ellenkező előjelü. Viktor sohasem hallott a szovjet „másként gondolkodókról”, ellenzékiekről, nem olvasott „szamizdatot” (illegális irodalom), egyszerüen a saját tapasztalatai és értékrendszere alapján jött rá, hogy rossz oldalt szolgál. Mivel családi élete is tönkrement, semmi sem tartotta már vissza.

Kézenfekvő lépés volt, hogy a szökést vadászgéppel tegye meg, más módja amúgy sem lett volna, ezzel pedig egyúttal hatalmas szolgálatot tehet az amerikaiaknak, akiket nagyon érdekelt az új nagy sebességü elfogó vadász.

A döntés megszületett, így már csak a kedvező alkalomra kellett várni, amikor a térségben megfelelő az időjárás, és olyan repülési feladatot kap, amelyhez a gépet teljesen megtankolják.

1976. szeptember 6-án reggel úgy tünt, hogy minden feltétel adott a terv végrehajtásához. Viktor a megszokott néhány kilométeres utat futva tette meg a reptérig, így a repülés előtti orvosi vizsgálatnál volt magyarázata arra, hogy miért szaporább a pulzusa és magasabb a vérnyomása a megszokottnál. Aznap a piros 31-es oldalszámú gépet kapta, amely vadonatújnak számított, hiszen alig néhány hónapja érkezett meg a gyárból, és a legutolsó fejlesztéseket is tartalmazta. Az eligazítást és az előkészületeket követően, dél körül mentek ki a pilóták az indítási zónába, ahol a megszokott rutin szerint átvették a gépeket a müszakiaktól. A 068 hívójelü Belenko ötödikként startolt pontosan 12 óra 50 perckor, miután még utoljára szemügyre vette a repteret övező gyönyörü erdőséget a pilótafülkéből. Az elemelkedést követően a megszokottnál előbb kapcsolta ki az utánégetőt, hogy takarékoskodjon az üzemanyaggal, majd öt perc alatt felemelkedett 8000 méterre. Kelet felé repült a kettes légtérbe, amelyet a gyakorlófeladatra jelöltek ki. Mindeddig az irányítás utasításait követte, de elérkezett az a pont, amikor egyszer és mindenkorra a maga urává vált. A gépet zuhanásba vitte, és olyan kis magasságba süllyedt, amilyenben ezzel a típussal még sohasem repült. A hegyes vidéken természetesen a radarok azonnal nyomát veszítették. Kikapcsolta a rádiót, a fedélzeti válaszadót és minden egyéb olyan rendszert, amelynek jelei alapján a nyomára akadhattak volna. Az óvatossága indokolt volt, ugyanis a térségben több légvédelmi rakétás alakulat is állomásozott, amelyek veszélyt jelenthettek volna számára. Kis magasságban repülve néhány perc alatt elérte a Japán-tengert, ahol tartotta az 50 métert, hiszen lehetett a közelben szovjet hadihajó, amely lelőheti a gépét.

Japán felé közeledve a várakozásaival ellentétben egyre sürüsödő felhőzet és eső fogadta, ez alaposan megnehezítette a dolgát. Semmiféle navigációs segédeszköze nem volt, a térképen előzőleg a Hokkaido szigeten lévő Csitosze légibázist nézte ki magának úti célként. Kis magasságban a MiG–25-ös hajtómüvei zabálták az üzemanyagot, így az intenzívebben fogyott annál, mint amit előre kalkulált. Muszáj volt nagyobb magasságra emelkednie, hogy csökkentse a fogyasztást, ez egyben azt is jelentette, hogy a japán légvédelem radarjai észlelték, és már úton vannak felé az F–4EJ Phantomok, amelyek majd elvezetik Csitoszéba. Eddig ellenségként volt kénytelen tekinteni az amerikai gyártmányú vadászgépekre (amelyeket csak képen látott), most azonban mentőangyalként várta őket. Újra süllyedt, a felhőzetből kb. 600 méteren jutott ki, majd körözni kezdett, hogy bevárja a japán vadászokat. Azok azonban nem érkeztek meg. Valójában a környéken volt a készültségi géppár, de miután a MiG–25-ös a felhőzet alá süllyedt, a parti radarok elveszítették, és a vadászok így nem kaphattak adatokat a hollétéről. A partvonalat 13 óra 30 perckor, 40 perccel a felszállás után pillantotta meg a (volt) szovjet pilóta, és rájött arra, hogy saját magának kell megtalálnia a repülőteret. Ekkor már csak 16-18 percre elegendő üzemanyaga volt, így nem vesztegethette az időt. Mivel Csitosze az előtte lévő hegyek mögött volt, ezért vissza kellett emelkednie a felhőkbe, és ez nem volt veszélytelen. Csak a szerencséjén múlt, hogy talál-e egy rést, amelyen keresztül vissza tud süllyedni, enélkül ismeretlen helyen öngyilkosság lefelé a felhőáttörés. Katapultálni nem akart, hiszen a cél éppen a MiG–25-ös épségben történő átadása volt, de végszükség esetén kénytelen lett volna elhagyni a gépet. 13 óra 42 perckor felvillant a müszerfalon a veszélyesen kevés üzemanyag-maradékra figyelmeztető vörös lámpa. Nem volt mese, süllyednie kellett a felhőzet szintje alá, ahol vagy talál pár percen belül egy repülőteret, vagy katapultálnia kell. A félhomály 250 méteres magasságban világosodott ki; Hakodate városának közvetlen közelében volt. Körülnézve megpillantotta a repülőteret, amelynek futópályája sokkal rövidebb volt a szükségesnél. Azonnal fordulóba vitte gépét, és elhúzott egy Boeing–727-es mellett, amelynek pilótája minden bizonnyal frászt kapott a vörös csillagos vadászgép láttán. A leszálláshoz nem volt lehetőség a megszokott hosszú bejövetelre, a beton végénél közvetlenül fordult rá a tengelyre, és már füstöltek is a kerekek. Belenko kiengedte a fékernyőt, és teljes erővel húzta a fékkart, de még így sem tudott megállni a beton vége előtt. Kb. 240 métert túlgurult, és néhány méterre állt meg a keresztben álló ILS antennától, 30 másodpercre elegendő üzemanyaggal a tartályokban.

Sikerült! A MiG–25-ös épségben, mindössze kisebb orrkeréksérüléssel jutott a Nyugat kezébe. A reptér kerítésénél húzódó úton azonnal forgalmi dugó keletkezett, és a sok japán mind a repülőgépet fotózta. (A japánok már akkoriban is mindent mindenhol fotóztak.) Belenko kimászott a pilótafülkéből a szárnyra, leugrott a földre, és hevesen integetett, hogy senki se fotózzon. Hogy nyomatékot adjon ennek, elővette pisztolyát, és többször a levegőbe lőtt. A terve ugyanis az volt, hogy a dolog teljes titokban marad, a katapultból kiszedik az ejtőernyőt, és valahol a tenger felett kidobják, így a szovjetek azt hihetik, hogy baleset történt. Belenkónak fogalma sem volt a polgári demokráciák müködéséről és arról, hogy az emberek és a média előtt nagyon nehéz bármit is titokban tartani. A japánok hamarosan szereztek egy tolmácsot, és eleget tettek a követelésének, hogy takarják le a gépet, és senki se merjen benyúlni a pilótafülkébe. Ez racionális óvatosság volt, hiszen a katapultülés „éles” volt, hiányoztak belőle a földi biztosítékok, ezenkívül egy sor fedélzeti rendszer müködött még piropatronnal. A legfontosabb az SZRO robbantórendszer volt, amelynek feladata baleset vagy idegen kézbe jutás esetén a titkos kódokat tartalmazó blokk használhatatlanná tétele.

Belenko még a felkészülés során egy kis orosz–angol szótár segítségével egy papírlapra felírta követeléseit, de ezt félreértették a japánok. A pilóta természetesen az amerikai titkosszolgálattal akarta felvenni a kapcsolatot, ez azonban időbe tellett.

A média azonnal a helyszínen volt, így a világ késedelem nélkül tudomást szerzett a szenzációs eseményről, amelyről még az USA elnökét is soron kívül tájékoztatták.

A japánok nagyon alaposan tájékozódtak a pilóta szándékáról, hiszen ha a leszállásra kényszerhelyzetben került sor, akkor jogilag más vonatkozik a dologra, mint hogyha előre eltervezett szökésről volt szó. Miután meggyőződtek az utóbbiról, a külügyminisztérium kezelni tudta a helyzetet és a szovjet hatóságok rendkívül heves reakcióját.

Csugujevkában pont a lehető legrosszabb időpontban tett előre be nem jelentett látogatást Szavickij tábornok, az IA-PVO főparancsnoka. A reptéren még csak annyit tudtak, hogy az egyik gép nem tért vissza a gyakorlórepülésről. Szavickij azonnal a harcálláspontra sietett, ahol az üveglapon nyomon követhették a gép felrajzolt útját addig, amíg el nem tünt a radarok elől.

A szovjetek követték a japán és egyéb ismeretlen gépek jeleit is, Szavickij fel is fedezte az üveglap Japán felé eső részén a szokatlan krétavonalat. Az irányító szerint az egy japán Orion lehetett, de a néhány radarfordulatonként helyesbített adatok alapján ehhez az „objektumnak” túl nagy volt a sebessége, 900 km/h. Szavickij rögtön tudta, hogy miről van szó. Az azonnal megkezdett vizsgálat kiderítette, hogy a titkos dokumentációk közül eltünt egy kötet (a pilóta magával vitte), amelyben a MiG–25-ösök aerodinamikai leírása és főbb képességeinek felsorolása olvasható. Ugyancsak gyorsan kiderült, hogy a megelőző hetekben Belenko sorra kikölcsönözte a könyvtárból a titkos harcászati utasításokat, amelyekből minden bizonnyal jegyzeteket készített.

Mind a mai napig tartja magát orosz részről az a vélemény, hogy egy jól szervezett CIA-akcióról volt szó, amely aztán sokmilliárdos kárt okozott a Szovjetuniónak. Át kellett tervezni a MiG–25-ösök egy sor elektronikus rendszerét, a régi helyett ki kellett fejleszteni a „Parol” saját-idegen felismerő rendszert, amellyel aztán el kellett látni a légvédelem minden repülő- és rakétás alakulatát. Ugyancsak továbbfejlesztésre szorult a MiG–25-ös fedélzeti fegyverzete is. Kevéssé ismert tény, hogy párhuzamosan már dolgozott a CIA részére az a vezető beosztású szovjet elektronikai szakember, aki a Fazotron tervezőirodában hozzájutott a még fejlesztés alatt álló új repülőgép-fedélzeti radarok és rakétafegyverek, valamint az új Sz–300-as légvédelmi komplexumok létfontosságú adataihoz is. Mindezek együtt aranybányát jelentettek az amerikai hírszerzés és katonai elemzők számára.

A szökés miatt elrendelt vizsgálat azonban az égvilágon semmit sem derített ki, semmi nyoma nem volt annak, hogy bárki segítette volna a pilótát terve véghezvitelében.

A japánok természetesen átadták Belenkót az amerikai hatóságoknak, de előbb le kellett folytatni ellene egy bírósági eljárást. Megsértette ugyanis Japán légterét, veszélyeztette a repülésbiztonságot, hiszen kommunikáció és engedély nélkül szállt le, ugyancsak engedély nélkül fegyvert viselt és használt, stb. Az ügy azonban természetesen csak formaság volt, és percek alatt felmentő ítélettel zárult. Mivel erősen tartani kellett a KGB merényletétől: a lehető legbiztonságosabb helyre szállították a pilótát, Hakodate börtönében volt kénytelen tölteni az éjszakát, természetesen nem az elítélteknek járó ellátás és „kényelem” mellett.

A szovjet diplomácia teljes gőzre kapcsolt, és mindent megtett, hogy azonnal visszaszerezze a gépet és a pilótát. Követelésükre létrejött egy találkozó, amelynek során az „illetékes elvtárs” igyekezett meggyőzni Belenkót, hogy térjen vissza, és büntetlenséget ígért, mondván, „tudjuk, hogy csak eltévedt”. Határozottan félbeszakította a szovjet diplomatát, és neki is kijelentette, hogy szó sincs tévedésről, szándékosan repült át Japánba. Nevetséges volt az a kijelentés, hogy nem kap büntetést, ha visszatér. A szovjet pilótáknak bármi áron meg kellett akadályozniuk, hogy repülőgépük illetéktelen kezekbe kerüljön, inkább katapultáljanak, és semmisüljön meg a gép. Jól tudta, ha visszatér, halálbüntetés vár rá.

Az ügy a legfelső szintekig jutott, maga Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter utazott az USA-ba, hogy elérje a pilóta és a gép visszaadását. Ehhez elvileg megvoltak a feltételek, hiszen Gerald Ford elnöksége alatt már voltak jelei a két világhatalom közötti enyhülésnek, megtörtént a közös Szojuz–Apollo ürrepülés, élénkültek a gazdasági kapcsolatok, és a MiG–25-ös ügye egy csapásra mindent elronthatott volna.

Amerikai részről azonban már tudták, hogy a szovjetek hazudnak, amikor büntetlenséget ígérnek. Nem sokkal azelőtt visszaadtak a szovjet hatóságoknak egy politikai menedékjogért folyamodó tengerészt, akit aztán kivégeztek.

Ezúttal másként történt, a szovjet hatóságok hiába híresztelték, hogy pilótájuk „kábítószerek hatása  alatt állt, amikor megtagadta a visszatérést”, Belenko kitartott eredeti döntése mellett, hiába használták fel hazacsábítására a családját. A szovjet hatóságok még azt a fáradságot sem vették, hogy egy kicsit elemezzék a hátterét, nyilván a KGB „kérésére” történt, hogy a felkutatott édesanyja (akit akkor már 27 éve nem látott, és semmiféle érzelmi szál nem kötötte hozzá) is haza akarta hívni.

A MiG–25-öst leszerelt szárnyakkal és vezérsíkokkal a Hiakuri légi támaszpontra szállították egy amerikai Galaxy fedélzetén, ahol megkezdődött a részletes elemzése. Belenko közben néhány napos Japánban tartózkodást követően a Northwest légitársaság 747-esének fedélzetén a CIA oroszul kiválóan beszélő szakértőivel együtt az USA-ba távozott. Igazi pilóta lévén nagyon érdekelte a sohasem látott méretü korszerü Boeing–747-es, így több mint egy órát töltött a pilótafülkében, ahol a gép kapitánya tolmács segítségével ismertette meg az első nyugati típussal, amellyel kapcsolatba került. Los Angelesben a repülőtéren két teljesen egyforma kinézetü kalapos és napszemüveges ember jött le az utaslépcsőn, így az esetleg készenlétben álló KGB-s mesterlövész nem tudhatta, melyikük az igazi célszemély. Megölni addig lett volna értelme Belenkót, amíg részletes beszámolóját meg nem teszi, attól fogva már csak a bosszú lett volna a mozgatórugó. Néhány évvel később a Szovjetunióban halálhírét keltették, állítólag autóbalesetben vesztette életét, de még manapság is jó egészségnek örvend.

Hatvanhét nap elteltével a MiG–25-öst visszaadták a szovjeteknek, a gépet ládákba csomagolva a Taigonos teherhajó szállította haza, ahol soha többé nem repült, a légierő egyik akadémiáján földi oktatási tansegédletet készítettek belőle.

Belenko intenzív nyelvtanulás mellett folyamatosan tartotta beszámolóját az amerikai szakértőknek, és teljesen felháborodott annak hallatán, hogy a gépet visszaszolgáltatták. A szükséges legfontosabb információknak azonban így is a birtokába jutott az USA, a legnagyobb érték maga a pilóta volt, aki nemcsak a repülőgépről, annak fegyverzetéről számolt be, hanem az egész szovjet légvédelmi rendszerről, annak szervezetéről, problémáiról stb. Voltak már információi a fejlesztés alatt álló MiG–31-esről is, vagyis alaposan felkészült a szökésre, de mind a mai napig állítja, hogy semmi köze nem volt sohasem a CIA-hoz vagy bármely más titkosszolgálathoz.

Az amerikai életformába történő beilleszkedése kisebb zökkenőkkel ment. Amikor elvitték egy bevásárlóközpontba, hogy „felruházzák” és kedvének való élelmiszereket szerezhessen be, azt hitte, hogy csak az ő kedvéért rendezték be az egészet. Amikor meghallotta, hogy az USA-ban ezrével találhatók hasonló áruházak, ahol nincs többórás sorban állás, és a „munkásosztály” a fő vásárlóerő, egyszerüen nem hitte el. Aztán szép lassan rádöbbent, hogy minden, amit mutatnak neki, az valódi. Amikor már valamelyest beszélte a nyelvet, és elég volt a lazább védőőrizet, akkor egyedül is elment vásárolni, és elhatározta, hogy sorra kipróbálja az összes konzervet. Másnap a mellé rendelt titkos ügynök az asztalon lévő üres dobozra nézve meglepve kérdezte: „Már macskád is van?” Belenko el sem tudta képzelni, hogy a házi kedvenceknek külön gyártanak ételt, amely egyébként neki nagyon ízlett.

Hamarosan jutott idő arra, hogy az USAF sok tucat bázisát körbelátogassa és előadásokat tartson a szovjet légierőről és annak géptípusairól. Szimulátorokban számtalan órát töltve mutatta meg az alkalmazott légiharc-manővereket, harceljárásokat stb. Külön kívánságára megnézhette, milyen körülmények között élnek és dolgoznak az amerikai pilóták és különösen a tiszthelyettesek. A különbség fényévekben volt mérhető a csugujevkai viszonyokhoz képest.

Hamarosan eljuthatott a USS America repülőgép-hordozó fedélzetére, és repülhetett az „Agresszor” századok F–5F vadászgépeivel is.

Természetesen érkezését követően személyesen Gerald Ford elnök politikai menedékjogot adott neki, és amint megszerezte a szükséges tudást (az USA-ban komoly „vizsgához” kötik), megkapta az amerikai állampolgárságot. Útlevelét átvéve óvatosan kérdezte: „akkor ő most akár el is utazhat külföldre?” (Valószínüleg álnévre kapott dokumentumokat, bár a KGB már nem biztos, hogy vadászott rá). Az igenlő választ követően rövid idő alatt bejárta a világot, 68 országot látogatott meg, és kiélvezte a szabadság minden előnyét, ehhez természetesen egy fontos feltétel azért kellett, a pénz. Az életjáradék mellett volt egyéb jövedelme, az előadásokért is kapott javadalmazást. Kipróbálta az amerikai vidéki életformát is, elszegődött dolgozni egy farmra, mert nagyon érdekelte, hogyan müködnek a kis magángazdaságok. Akkor „akadt ki” teljesen, amikor kiderült, hogy a farm tulajdonosának a számtalan mezőgazdasági gép mellett még egy kis repülőgépe is van, amellyel akkor száll fel, amikor csak akar. Ezt természetesen ki is próbálta a volt szovjet vadászpilóta, aki nem szívesen mondott volna le a botkormányról.Az évek során új családot alapított, három gyermeke is született, és vállalkozásokba kezdett, ez a Szovjetunió összeomlását követően lendült fel, hiszen ismeretei alapján jól tudta, mivel érdemes kereskedni.

Kiélhette régi vágyát is, kedvére barangolhatott az erdőkben, ahol egy svájci bicskával és egy doboz gyufával napokat volt képes magányosan eltölteni. Jó barátságba került az élő legendának számító Charles Yeagerrel, minden évben két hétig együtt horgásznak. Saját kezüleg építette fel házát, ahol azonban nem sok időt tölt a rengeteg üzleti és baráti látogatás miatt. Szállodákban nem sok időt tölt, mert az USA összes államában szerzett barátokat, akik mindig szívesen látják vendégül.

A régi Szovjetunióról, annak embertelen voltáról és müködéséről a mai fiataloknak főleg Nyugaton már semmiféle információjuk nincs. A mai Oroszországról azt hiszik, hogy teljesen más, de Belenko óvatosságra int mindenkit, hiszen szerinte főleg abban nyilvánul meg a változás, hogy a régi elvtársak ma már urazzák egymást, a korrupció és a személyi összefonódások a régiek, és a demokrácia csak látszólagos.

Oroszország gazdasági és katonai erősödése újra komoly veszélyt jelenthet majd a jövőben, erre mindenkinek időben fel kéne készülnie, de Nyugaton erre egyre kevesebb jel utal.

Ha tetszett a cikk, kövesse
a JETflyt a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 03. 18., 16:21
Az elmúlt napokban több friss hírt is olvashattunk az MH Kiss József 86. Helikopterdandárról, többek között arról is, hogy először ugrottak ejtőernyősök a H225M típusú közepes, többcélú forgószárnyasból.
2024. 03. 12., 13:39
A Pilatus svájci repülőgépgyártó a közelmúltban jelentette be, hogy a PC-21 típusú kiképző repülőgépekből álló globális flottája elérte és meghaladta az 500 000 repült órás történelmi mérföldkövet.
2024. 03. 06., 11:10
Ritka eset, amikor egy repülőgép-típus beszerzése világpolitikai jelentőségű alkudozások központi témája lesz. Márpedig pont ennek lehettünk szemtanúi, lassan több, mint egy esztendeje. A török taktika bevált, Svédország NATO-tagságának támogatásáért cserébe 23 milliárd dollárért 40 F-16V Block 70 Viper megvásárlására, és 79 Falcon felújítására kapnak lehetőséget.
2024. 03. 05., 12:25
Több évtizedes elmaradást pótolva a Honvédelmi Sportszövetség 2024-ben útjára indította a Honvéd Kadét Pilóta Programot, amelynek elsődleges célja a Magyar Honvédség légiereje számára a minőségi utánpótlás biztosítása.
2024-03-21 13:58:05
Modern helikopterek váltják a régi eszközöket a Magyar Honvédség kutató-mentő szolgálatában – jelentette be a honvédelmi miniszter. Szalay-Bobrovniczky Kristóf hozzátette: a napokban a régi típusú Mi-17-es helikoptereket a modern H145M forgószárnyasok váltották fel.
2024-03-21 09:15:14
2006. március 21-én nagyszabású eseményre, a Magyar Légierő első öt JAS 39 Gripenjének (3 C és 2 D változat) érkezésére várták a sajtó képviselőit a Kecskeméti Repülőbázison. A repülőgépeket a Magyar Légierő négy, illetve a Svéd Légierő három hajózója repülte hazánkba. A kétórás út a Svéd Védelmi Beszerzések Hivatalának linköpingi területéről indult.  
2024-03-05 10:15:09
2024. március 4-én, hétfőn, Gróf Gergely ezredes, a kecskeméti MH vitéz Szentgyörgyi Dezső 101. Repülődandár parancsnoka tartott tájékoztatót, melyben többek között a bázison jelenleg zajló elektronikai hadviselési gyakorlatokról, valamint a Magyar Légierő Gripen flottájának idei évre tervezett feladatairól is hallhattunk információkat.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 03. 25., 11:58
A magyar és a svéd kormány korszakos megállapodást kötött, ugyanis a már meglévő vadászgépek mellé négy új JAS-39 típusú vadászbombázóval bővül hazánk repülőgépflottája.
2024. 03. 25., 10:41
2024. 03. 22., 09:25
A máltai Universal Air március 26-ától hetente kétszer indít légijáratokat Pécs-Pogány reptérről a Málta–Pécs–München útvonalon.
2024. 03. 20., 09:21
A nyolcvanas évek második felében, a Tomcat üzemeltetés csúcspontján, az amerikai haditengerészet 22 elsővonalbeli (repülőgép-hordozós) százada repülte az F-14-est, megosztva a csendes-óceáni és az atlanti-óceáni flotta hordozói között.

  Legfrissebbek most

Mint ahogy arról korábban már lapunkon is beszámoltunk, Dánia - az F-35-ösök érkezésével - folyamatosan vonja ki a hadrendből F-16-os vadászbombázóit, melyek értékesítését már korábban meghirdették. A lehetséges vásárló kilétét a napokban hozták nyilvánosságra.

  HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Amennyiben feliratkozik alkalmi hírlevelünkre, postafiókjába küldjük a legfrissebb híreket!

E-mail cím:

Megszólítás:


A hírlevél feliratkozáshoz el kell fogadni a feltételeket.

Feliratkozás most

  Háború Művészete magazin