2017. 09. 21. csütörtök
Máté, Mirella
: 310 Ft   : 260 Ft Benzin: 366 Ft/l   Dízel: 376 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

USS Lexington – Lady Lex

Art of WAR  |  2017. 09. 07., 13:17

Az Egyesült Államok haditengerészete a többi nagy hadiflottával ellentétben nem állított hadrendbe csatacirkálókat, pontosabban fogalmazva csak majdnem, mivel közbeszólt a nemzetközi politika.

Épülőfélben lévő hat hajójuk közül négyet szétbontottak, kettőt viszont repülőgép-hordozóvá alakítottak. A Lexington, vagyis Lady Lex annak ellenére, hogy derekasan kivette a részét a Csendes-óceánon vívott harcokból, viszonylag kevésbé ismert, mivel 1942 májusában a Korall-tengeren vívott ütközetben odaveszett.

A Lexington osztály

A 20. század első éveiben, az US Navy szakértői új típusú páncéloscirkálók koncepcióján dolgoztak. Az új hajóknak nemcsak nagyobbnak, hanem gyorsabbnak és lényegesen erősebb fegyverzetűnek kellett lennie elődeiknél. Az elvárások szerint legalább 35 csomós ( kb. 65 km/óra ) sebességgel kellett volna hasítaniuk a hullámokat, miközben olyan tüzérséget hordoznak, amilyennel csak a korabeli csatahajók rendelkeztek. Az eredeti elképzelés szerint ez tíz 356 mm – es és tizennyolc 127 mm – es löveget jelentett volna, de ez hamarosan nyolc 406 mm – es és tizennégy 152 mm - esre változott. Hogy a jókora arzenál mellett az elvárt sebesség is megmaradjon, feláldozták a hajó védelmét és a páncélzatot feltűnően vékonyra méretezték. Az amerikaiak koncepciója, valószínűleg attól teljesen függetlenül, alapvetően megegyezett a Royal Navy vezérkari főnöke, Jackie Fisher admirális által favorizált csatacirkálóéval. Az USA haditengerészete végül mégsem rendelte meg a fürge óriásokat, mert nem állt még rendelkezésre az elvárt mozgékonyság eléréséhez szükséges, kellőképpen üzembiztos hajtóműrendszer, így az egész tervezetet egy időre levették napirendről.

Azonban 1911 - ben, Nagy-Britanniában, a Vickers Művek barrow-in-furnessi gyárában lefektették egy új, több mint 36000 tonnás csatacirkáló gerincét, amelyet 356 mm - es nehézlövegekkel kívántak felszerelni, hasonlókkal, mint amilyenek az amerikai tervekben szerepeltek. A Kongo nevű új csatacirkáló felettébb nyugtalanította az amerikai stratégákat, elsősorban azért, mert az nem a Royal Navy, hanem a Japán Császári Haditengerészet megrendelésére készült. ( az államközi megállapodás szerint testvérhajói, a Hiei, a Kirishima és a Haruna, már Japánban épültek meg ) Az orosz – japán háború nyilvánvalóvá tette, hogy amennyiben az USA katonai konfliktusba keveredik valamelyik nagyhatalommal, akkor a potenciális ellenfele nem a Brit Birodalom, hanem nagy valószínűséggel a feltörekvő és nyilvánvaló terjeszkedési szándékokat mutató Japán lesz. Ennek nyomán ismét előkerültek a csatacirkálók korábban félretett tervei, mert a Kongo jelentette kihívásra mihamarabb választ kellet adni. A David W. Taylor mérnök-ellentengernagy és John K. Robinson a Haditengerészet Műszaki Hivatalának vezetője által vezetett fejlesztési csoport munkája nyomán megszületett a Lexington osztály.

Az új hajók ( Lexington, Constellation, Saratoga, Ranger, Constitution, United States ) vízkiszorítása mintegy 44200 tonna, hosszuk 266,4 méter, sebességük pedig 35 csomó lett volna. Fő fegyverzetüknek végül a kisebb, 356 mm - es lövegeket választották, de ezekből mindjárt tíz került volna beépítésre, elől és hátul egy-egy kettes és egy – egy hármas lövegtoronyba elrendezve. Másodlagos fegyverzetként pedig, kazamatákba telepítve, tizennyolc 127 mm – es gyorstüzelő ágyú, továbbá négy 76 mm – es löveg légvédelmi célra. A tervek szerint, a törzs vízvonal alatti részébe előre és hátra oldalanként két-két 533 mm – es torpedócsövet is szereltek volna és tovább négyet a fedélzet két oldalára párosával. A rendkívül erős fegyverzet mellett a páncélzat csak a lövegtornyokon haladta meg a 200 mm – t, a hajók találatoknak leginkább kitett oldalai és a fedélzet vastagsága ennek jócskán alatta maradt. ( 127 - 178 mm ) Ezt valamellyest kompenzálta, hogy az oldalpáncélt 11 fokban megdöntve kívánták felszerelni, ezzel növelve a ballisztikai védelmet.

Az építési munkálatokat már 1917 folyamán el kívánták kezdeni, de a felmerült technikai problémák, majd az USA hadbalépése és hajógyárainak leterheltsége miatt az elsőként elkezdett USS Constellation (CC-2) gerincét csak többéves csúszással, 1920 augusztusában fektették le, a testvéreiét pedig a következő hónapokban. A jelentős késlekedésnek annyi haszna mindenesetre volt, hogy alkalmazhatták a technikai újításokat, a jütlandi csata és a háború nyújtotta tapasztalatokat, sőt a békekötés után az amerikai szakértők megvizsgálhatták a zsákmányolt német hajók műszaki megoldásait, valamint a britek új, Admiral osztályú csatacirkálóinak dokumentációit is. ( ezek közül a tervezett három egység helyett, csak a legendás HMS Hood épült meg )

Amikor összeült a washingtoni fegyverzetkorlátozási konferencia, a Lexington osztály hajói még az építés korai stádiumaiban voltak, de máris sötét felhők gyülekeztek felettük. Az 1922 – ben aláírt Flottaegyezmény drasztikusan korlátozta a hadiflották méretét és egyebek mellett kimondta, hogy az építés alatt álló csatahajókat és csatacirkálókat nem szabad befejezni. Az amerikai kormány ekkorra már dollármilliókat költött a Lexington osztályra és nem akarták teljes egészében veszni hagyni a befektetett temérdek pénzt. Ezért döntés született a két leginkább előrehaladott állapotban lévő egység, a Constitution és a Saratoga repülőgép-hordozóvá alakításáról és a többi négy lebontásáról. ( a japánok ugyanígy tettek az építés alatt álló Amagi osztályú csatacirkálókkal, amelyek egyikéből a híres Akagi repülőgép-hordozó lett ) A két hajó megmentése még így sem volt egyszerű, mivel vízkiszorításuk a nehézfegyverzet elhagyása ellenére is több mint 8000 tonnával meghaladta a hordozók számára engedélyezet maximum 27000 tonnás határt. A problémát végül Theodore Roosevelt Jr. ( a korábbi elnök fia ) , a helyettes tengerészeti államtitkár és szakértői oldották meg, miután sikerült kreatívan értelmezniük a Flottaszerződés egyik záradékát, amely engedélyezte a repülőgépek és főleg a tengeralattjárók ellen utólag beépített védelmi rendszerek okozta 6000 tonnás tömegnövekedést. Ennek ellenére, a Constitutiont és a Saratogát ezután is csak úgy sikerült belegyömöszölni a nemzetközi szerződés megszabta keretbe, hogy később a hivatalosan csak 33000 tonnásak voltak, vagyis több mint 2000 tonnával könnyebbek mint a valóságban

A Constitution nevét miután a flotta immáron repülőgép-hordozóként ismét megrendelte, Lexingtonra változtatták egyik lebontásra ítélt testvérhajója után, ezzel az osztály névadójává vált, annak ellenére, hogy testvérét a Saratogát már fél évvel korábban, 1925 áprilisában bocsátották vízre.

A félkész hajótesteből eltávolították a nehézfegyverzet beépítéséhez szükséges szerkezeti elemeket és a hajtóműrendszeren is változtattak. A gőzt a szerkezeti és stabilitási problémákat okozó, 24 széntüzelésű kazán helyett, 16 korszerűbb, olajtüzelésűvel fejlesztették. A négy, összesen 180000 lóerő teljesítményű gőzturbina egy új, bonyolultabb,, de mégis remekül bevált megoldással generátorokat hajtott meg, amelyek a négy hajócsavart forgató villanymotorokat látták el magasfeszültségű árammal. Ezt a turbó-elektromos meghajtást a később hadrendbe állított amerikai csatahajókon is alkalmazták, mivel sok szempontból előnyösebb volt a hagyományos meghajtásnál. ( a turbinák folyamatosan az optimális fordulatszámon működhettek és a propellerek forgásának irányváltása gépészetileg sokkal egyszerűbben megoldható volt ) A sebességük ugyan sohasem érte el a tervezettet, de így is kb. 33 csomóval ( kb. 62 km/óra ) tudtak haladni.

A hajótestek szabadoldalát jelentősen megnövelték a kialakítandó hangárfedélzet miatt és mindkét oldalon, a mentőcsónakok és a motoros bárkák tárolására szolgáló fülkéket alakítottak ki. A 264 méter hosszú, páncélozatlan repülőfedélzetet teakfával borították, középvonalában a két, hidraulikus emelőlifttel és elől egy gőzkatapulttal. A jobboldalra kivezetett, egyetlen közös burkolattal beborított kémények elé telepítették a parancsnoki hidat, a tűzvezető rendszerrel.

A Lexington osztályú hordozók központi hangárja, a csatacirkálóhoz tervezett törzs karcsúbb volta miatt, keskenyebb lett a későbbi hordozókénál. Ennek ellenére 129 méteres hosszával, 6 méteres belmagasságával és mintegy 20 méteres szélességével egy ideig a legnagyobbnak számított a világon, hátsó harmadát pedig tűzgátló függönnyel leválaszthatták. A hangárral párhuzamosan, közvetlenül mellette alakították ki a javítóműhelyeket, az alatta lévő szinten pedig a szétszerelt, tartalék repülőgépek tárolóját. A Lexington és a Saratoga szolgálatba állításuk idején 78 repülőgépet szállíthatott, de később, hogy kihasználják a hangárfedélzet nagy belmagasságát, megoldották, hogy további tartalék repülőgépeket függeszthessenek a mennyezet alá, ezzel a kapacitásuk több mint 90 - re nőtt.

Bár a hordozók fő csapásmérő erejét a fedélzetükre telepített harci repülőgépek adták, a Lexington és a Saratoga, mint a korai repülőgép-hordozók közül nem egy, jelentős tüzérséggel is rendelkezett. A fedélzet jobb oldalára, a felépítmény két végéhez két-két páncélozott lövegtornyot telepítettek, amelyekbe 203 mm – es hajóágyúk kerültek. Ezekkel, valamint a fedélzet mentén elhelyezett, további tizenkét 127 mm – es löveggel tűzerejük egy nehézcirkálóéval volt egyenértékű. Könnyű légvédelmi fegyverekkel eleinte egyik óriást sem látták el, de a légierő fejlődés egyre több 12,7 mm – es M2 Browning géppuska felszerelését tette szükségessé. ( ezek többségét a kémény felső pereme körüli erkélyre telepítették )


A Saratoga ( CV-3 ) 1927. november 16 - án, a Lexington ( CV-2 ) egy hónappal később, 1927. december 14 – én állt szolgálatba, ezek letttek az US Navy első, teljes harcértékű, csapásmérő repülőgép-hordozói.

Lady Lex

A két nagy hajó anyakikötője a californiai San Pedro lett. Mivel szinte teljesen egyformák voltak, hogy könnyebben megkülönböztethetők legyenek, a levegőből, a Saratoga kéményére egy függőleges fekete sávot festettek. A tengerészek hamar megszerették az óriásokat és a Lexingtont hamarosan csak Lady Lexként emlegették.

A harmincas évek elején, a haditengerészeti repülés és a repülőgép-hordozók még gyerekcipőben jártak, így az US Navy Lady Lex és testvére, valamint a jóval kisebb, szénszállítóból átalakított USS Langley segítségével szerezte az első tapasztalatokat ezen a téren. Nagy szerepük volt az új fedélzeti rendszerek, harcászati eljárások kipróbálásban és tökéletesítésében, rajtuk tesztelték az új, speciálisan hordozókra kifejlesztett repülőgépek prototípusait és fedélzetükön zajlott a haditengerészet pilótáinak kiképzése is akik közül sokan ekkor szerezték első, később roppant hasznosnak bizonyuló tapasztalataikat. Állandó résztvevői voltak az US Navy évi rendszerességgel megtartott, a csendes-óceáni, vagy karib-tengeri hadgyakorlatainak, amelyek során olyan harci helyzeteket szimuláltak, amelyek közül némelyik később megdöbbentő módon valóra vált a háború folyamán. Ilyen volt, amikor a Lexington gépei 1939. március 29 - én hajnalban, sikeresen rajtaütöttek Pearl Harbor kikötőjén anélkül, hogy a támaszpont védelmét ellátó flottaegység észrevette volna őket. A flotta illetékeseit azonban nem gondolkodtatta el az eset, mivel csak egy hadgyakorlatról volt szó, ennek meg is lett az eredménye. Szimuláltak a Panama-csatorna és San Francisco elleni légitámadást is a két hordozó gépeivel és mindegyik esetben sikerült meglepniük a védelmi erőket.

Alig egy esztendővel szolgálatba állását követően, a Lexington egy szokatlan, különleges feladatot kapott. A Washington állambeli Tacoma város segítséget kért a szövetségi kormánytól, mert a vidéket sújtó szárazság miatt a Lake Cushman víztározó szintje kritikus mértékben lecsökkent és emiatt le kellett állítani a vízerőmű turbináit, ezzel pedig veszélybe került a környék áramellátása. Kapóra jött a vadonatúj USS Lexington turbo-elektromos hajtóműve, ezért a hajót a helyszínre vezényelték és némi átalakítás után generátorait, kábelekkel rácsatlakoztatták az elektromos hálózatra. 1929. december 17. és 1930. január 16. között Lady Lex úszó erőműként látta el Tacoma városát árammal, egészen addig, amíg a meginduló tavaszi olvadás újra fel nem töltötte az erőmű tározótavát.

Amikor 1931. március 31 - én Nicaragua fővárosát, Managuát pusztító földrengés rázta meg, Lady Lex éppen a kubai Guantanamoban tartózkodott. Mivel viszonylag közel volt, segélyszállítmányokkal megrakva a katasztrófa helyszínére irányították, az orvosokat és az egészségügyi személyzetet szállító repülőgépek pedig a fedélzetéről szálltak fel, ingázva a hajó és a szárazföld között.

Amelia Earhart az első női óceánrepülő, ugyancsak első nőként kívánta körberepülni a Földet. 1937. június 1 – én indult Floridábó korszerű, kétmotoros Lockheed Electráján, Fred Noonan navigátorral. Útjuk a technikai problémák ellenére sokáig sikeresnek tűnt, de annak legnehezebb, csendes-óceáni szakaszát elérve a gép július 2 – án nyomtalanul eltűnt. Earhart férje, George P. Putnam a gazdag kiadótulajdonos minden követ megmozgatott felkutatása érdekében. Mivel az asszony igazi híresség volt, nem volt nehéz elérnie, hogy az US Navy nagy erőkkel indítson kutatást az eltűnt repülőgép és utasai után. Az USS Lexington hordozó 66 repülőgépével, a Colorado csatahajó, hat romboló, számos egyéb repülőgép és hajó több ezer négyzetkilométert fésült át, de eredménytelenül. Végül kéthetes hiábavaló keresés után kénytelenek voltak feladni. Az ügy a mai az egyik legnagyobb rejtélynek számít és teóriák sokasága látott napvilágot vele kapcsolatban az elmúlt évtizedekben. A legvalósínűbb, hogy eltévedtek és az üzemanyag kifogytával az óceánon hajtottak végre kényszerleszállást, majd vagy az óceánon, vagy egy lakatlan szigeten végezték, de az is lehet,hogy japán fogságba kerültek és később kivégezték őket mint kémeket.

Háború

Yamamoto admirális Pearl Harbor megtámadásával nemcsak a Csendes-óceáni Flotta csatahajóival, hanem az amerikaiak repülőgép-hordozóival is végezni akart. Azonban 1941. december 7 – én a hadrendben álló nyolc amerikai hordozóból csak három tartózkodott a Csendes – óceánon, de a japánok balszerencséjére egyik sem volt Pearl Harborban. A Lexington a John H. Newton ellentengernagy parancsnoksága alatt lévő Task Force 12 részeként éppen úton volt a Midway-szigetek felé, ahova 18 Vought SB2-U3 Vindicator zuhanóbombázót szállított, a Saratogát Bremertonban javították, az Enterprise pedig szintén repülőgépeket szállított Wake – re. 

A támadás hírére a Lexington küldetését törölték és Newtont utasították, hogy forduljon vissza és keresse meg a japánokat. A Lexingtonról kiküldött felderítőgépek átkutatták a térséget, de miután nem találtak semmit és az üzemanyag is fogytán volt, a flottakötelék 13 – án visszatért a siralmas állapotban lévő támaszpontra. 

Lady Lex és legénysége nemsokáig pihenhetett, mert hamarosan útnak indították egy támadó harccsoport részeként, hogy saját és a Saratoga repülőgépeivel indítson támadást a Marshall-szigetek ellen , hogy megosztva a japán erőket, tehermentesítsék az ostrom alatt álló Wake szigetét. Mielőtt azonban az akcióhoz megfelelő távolságba juthattak volna, a Wake december 23 – án elesett és a flottaköteléket visszavonták Pearl Harborba. Miután a Lexington hibás generátorait kijavították, immár a Wilson Brown admirális parancsnoksága alatt álló Task Force 11 zászlóshajójaként a Lexington járőrszolgálataot végzett az Oahu-Johnston Island és a Palmyra atoll alkotta háromszögben, hogy egy esetleges újabb japán rajtaütésnek elejét vegyék. Február közepén a TF 11 Rabaul megtámadására kapott parancsot, de a Lexington repülőgépei annak ellenére, hogy többször is lecsaptak a a japán bázisra, nem tudtak számottevő eredményt elérni.

A Korall tenger

1942 tavaszán a japán hadigépezet megállíthatatlannak tűnt. Rövid idő alatt a Felkelő Nap uralma alá került egész Indokína és a dél-csendes-óceáni térség nagy része. A japán flotta a megállítására küldött, illetve ott állomásozó csekély holland, brit és ausztrál tengeri erőkkel könnyedén elbánt, a meggyengült amerikaiak visszavágási kísérletei pedig nem hoztak eredményt. A japán hadvezetés úgy vélte, hogy ezek után sikeresen megvalósíthatja távlati célját, vagyis Ausztrália lerohanását és ennek érdekében meg is kezdték ennek előkészítését, megpróbálva elvágni Ausztrália felé a tengeri összeköttetést.

Rabaulból kiindulva Új Guineában megszerezték a mély vizű kikötői miatt jelentős Lae és Salamaua szigetét, az utóbbin lévő jókora repülőtérrel. A Salamon-szigeteket, a Korall-tengert északon lezáró szigetsort pedig kb. a feléig, Santa Isabelig ellenőrzésük alá vonták. A következő cél az Új Guinea dél-keleti részén fekvő Port Moresby és a Salamon-szigeteken lévő Tulagi elfoglalása volt, mivel ez a két támaszpont komoly stratégiai előnyt jelentett volna a japánoknak. Port Moresby repteréről bombázógépeik Ausztráliát támadhatták volna, miközben az Ausztráliába telepített brit vadászgépek érdemben nem tudták volna veszélyeztetni őket, jóval kisebb hatótávolságuk miatt. Tulaginál hidroplán-ellátó bázist akartak létrehozni, mellyel alaposan kitolhatták az ellenőrzésük alá eső vizek határait.
Az MO fedőnevű nagyszabású hadművelet főparancsnoka Shigeyoshi Inouye altengernagy volt, akinek inváziós erői április 30-án indultak útnak Rabaul kikötőjéből. A Shima ellentengernagy irányítása alatt álló, Tulagi megszállására induló erőket egy szállítóhajó vitte rombolók és egyéb kisegítő hajók kíséretében. A Port Moresby megszállására szánt erők lényegesen nagyobbak voltak, egy cirkáló, Abe tengernagy zászlóshajója és tizenkét szállítóhajó. Az inváziós erőket biztosító hadihajók Trukból indultak. Goto Arimoto ellentengernagy köteléke négy nehézcirkálóból és a Shoho könnyű repülőgép-hordozóból állt és feladata a partraszállás támogatása volt, bár a Shoho fedélzetén mindössze 20 többségében elavult repülőgép állomásozott. Mivel a felderítés jelezte legalább egy amerikai repülőgép-hordozó jelenlétét a térségben, egy másik, erős köteléket is útnak indítottak, benne a két legújabb építésű nehézhordozóval a Shokakuval és testvérhajójával a Zuikakuval, amelyek már eleve repülőgép-hordozónak épültek. ( a Shoho eredetileg tengeralattjáró ellátóhajó volt ) A teljes gépállományuk eredetileg 72 gép volt, de ekkor a Shokaku csak 58 a Zuikaku pedig 63 repülőt hordozott. A hordozókat két nehézcirkáló, valamint hat romboló kísérte. Az egész csapásmérő erő parancsnoka Takagi Takeo altengernagy volt, a légi hadműveleteket a Zuikakau fedélzetéről Hara Tadaichi ellentengernagy, a tapasztalt repülőparancsnoknak irányította.

A japánok haditerve egyszerű volt: eszerint először Tulagit szállják meg, majd következik a Port Moresby elleni akció, ha pedig az amerikai anyahajók feltűnnének, akkor Takagi csapásmérő csoportja lecsap rájuk és végez velük. Csakhogy a magabiztos japánok nem tudták, hogy az amerikai tengerészeti hírszerzés ekkorra már nagyrészt sikeresen megfejtette a JN-25 jelzésű kódrendszerüket és nagyjából már ismerték a szándékaikat és Chester Nimitz tengernagy az US Navy új főparancsnoka időben megtehette a szükséges ellenlépéseket.

Nimitz korántsem volt könnyű helyzetben, mert csak a TF17 jelű kötelék tartózkodott egyetlen hordozóval, a Yorktownnal a közelben. Ráadásul a harccsoport parancsnokában, Frank Jack Fletcher altengernagyban, Nimitz nemnagyon bízott, mert nem tartotta elég harciasnak. A legendásan harcias Halsey altengernagy az USS Hornettel északon volt, hogy a Tokió elleni „Doolitle roham” B-25-ös bombázóit a z USS Hornet fedélzetén a japán partok közelébe szállítsa. Az akció biztosítását az USS Enterprise és repülőgépei látták el, így egyik hordozó sem jöhetett számba a Korall-tengeri hadművelet során. Az egyetlen elérhető flottakötelék amellyel kisegíthették Fletchert a TF11 volt, amelynek új parancsnoka Aubrey W. Fitch ellentengernagy hamarosan meg is kapta a parancsot, hogy zászlóshajójával a Lexingtonnal és kíséretével hagyja el Pearl Harbort és csatlakozzon a TF17 - hez. Fitchnek volt repülési tapasztalata, mert szolgált az USS Langley-n, az első amerikai repülőgép-hordozón, majd a Lexingtonon volt repülőfőnök.
Lady Lexen kikötői tartózkodása alatt átalakításokba kezdtek. Eltávolították a teljesen feleslegesnek bizonyult 203 mm-es lövegtornyokat, hogy a helyükre további 127 mm – es lövegeket szereljenek, de erre végül már nem került sor. A hordozók biztosítására John. G. Crace a Királyi Haditengerészet ellentengernagya és Thomas Kincaid admirális hajóiból állítottak össze egy köteléket. A három csoport május 1 - én találkozott az Új Hebridák közelében, majd megindultak nyugat felé, hogy lesben álljanak a Korall-tengeren. Az amerikai haderő két nehéz hordozóból ( 66, illetve 69 repülőgép ) , hét cirkálóból , tizenhárom rombolóból és a Neosho tankerből állt, így nagyjából egálban voltak a szemben álló japán erőkkel.

A láthatáron túl

Május 3 - án a japánok minden ellenállás nélkül partra szálltak Tulaginál, az ausztrálok ugyanis már korábban kiürítették a szigetet. A szállítóhajókból kirakodták a felszerelést, majd estére a hajók nagy része el is hagyta az öbölt, hogy csatlakozzon a többi egységhez. Fletchernek aznap este jelentették a partraszállást, ezért úgy döntött, hogy másnap hajnalban rajtaüt az újdonsült japán támaszponton. Szerencséjére az idő neki kedvezett, éjjel sűrű köd, és zuhogó eső rejtette el őket. Sikerült észrevétlenül Guadalcanaltól kb. 185 km – re délre, az indítási pontig eljutniuk és hajnalban 46 gép szállt fel. Trópusi ítéletidő nehezítette meg a dolgukat, de ennek ellenére gond nélkül elérték Tulagit és ledobták bombáikat, torpedóikat az ott horgonyzó hajókra és lelőttek egy hidroplánt majd veszteség nélkül hazatértek. A támadást megismételték újabb 38 géppel, de mire odaértek, a sértetlen hajók már elhagyták a kikötőt, mire utánuk vetették magukat. A hajókat ugyan nem sikerült eltalálniuk, de a kísérő F4F Wildcat vadászgépek leszedtek négy hidroplánt, amelyek szembeszálltak a támadókkal. Az amerikaiak három gépet vesztettek, mert hazafelé egy TBD Devastator torpedóvető eltévedt, és nyoma veszett, két vadászgép pedig kényszerleszállást hajtott végre Guadalcanalon, de személyzetüket az USS Hammann romboló megmentette. Egy harmadik támadásra is sor került, ami nem sok eredménnyel járt, de a hazatérő pilóták győzelmi mámorban úsztak és úgy érezték, hogy most aztán jól megadták a japánoknak. Számtalan elpusztított hajóról számoltak be, de valójában csak néhány aknaszedő és gyorsnaszádot süllyesztettek el, vagy rongáltak meg. A japánok a légicsapások nyomán viszont rájöttek, hogy az amerikai hordozók a közelben vannak és Takagi azonnal feléjük vette az irányt, hogy megütközzön velük. Ennek ellenére annyi haszna mégis volt a hajnali akciónak, hogy a Tulagira telepített hidroplánokat megsemmisítették.
Az ellenfelek felderítő gépei keresték a hordozó kötelékeket, de egyelőre nem sok sikerrel jártak. Egy nagy Kawanishi H6K hidroplán ugyan véletlenül rátalált az amerikaiakra és mielőtt az őrjáratozó vadászgépek lelőtték volna, sikerült leadnia egy rádióüzenetet, de mire Inouye admirális kézhez kapta a jelentést, már nem tudta időben tájékoztatni Takagit az amerikaiak hollétéről.

Május 6 - án reggel nyolc órakor egy japán felderítőgép ismét felfedezte az amerikai hajókat Tulagitól délre, ezért Takagi azonnal feléjük fordult, miközben a szállítóhajók északnak fordultak, hogy kikerüljenek a tűzvonalból. Goto ellentengernagy nem fedezte tovább őket a Shoho gépeivel, hanem Louisiade-szigetek északi részén lévő Deboyne-sziget környékén őrjáratozott.

Május 7 – én reggel 6-kor a Shokaku és a Zuikaku felderítői is útnak indultak majd másfélórás kutatás után az egyik gép egy hordozót és egy cirkálót jelentett Hara admirálisnak, aki két hullámban összesen 78 gépet indított, hogy végezzenek az amerikaiakkal. A felfedezett hajók valójában a Neosho tanker volt, amit a japán pilóta hordozónak nézett, a cirkáló pedig a védelmére rendelt USS Sims romboló volt. ( Fletcher nem akarta, hogy a tanker odavesszen egy esetleges támadásban, ezért a biztonság kedvéért hazaküldte… ) A bombázók és torpedóvetők támadása nyomán a Sims hamarosan elsüllyedt, a Neosho pedig súlyosan megrongálódott és megpróbált hazajutni, de nem sikerült. ( május 11 – én, miután egy Catalina járőrgép felfedezte a sodródó és égő roncsot a helyszínre érkező Henley romboló fedélzetére vette róla a Neosho és a Sims túlélőit, majd torpedóval elsüllyesztette)

Az amerikai felderítők viszont Goto, a Louisiade-szigetek északi részén lévő Deboyne-sziget környékén őrjáratozó kisebb flottaegységébe botlottak és azt vélték a főerőnek. A Lexington és Yorktown gépei hamarosan lecsaptak a Shoho könnyűhordozóra és hiába manőverezett kiválóan Izawa kaptány, hajója nemsokkal később lángoló roncshalmaz volt. Az amerikai pilóták boldogok voltak, hiszen sikerült megsemmisíteni az első japán hordozót, minimális saját veszteséggel.

Takagi még délután elindított egy 15 torpedóvetőből, és 12 zuhanóbombázóból álló köteléket, méghozzá a legjobb pilótákkal, hogy visszatérve a sötétben is le tudjanak szállni. Sűrű felhőzet, zivatarok nehezítették a megfigyelést, így nem vették észre, mikor elszálltak az amerikai hajókötelék felett. Azok viszont lokátorral követték őket, és rávezették a légiőrjárat vadászgépeit. Nyolc japán bombázót lelőttek, míg maguk egy vadászgépet vesztettek, egy másik pilótája eltévedt és egy szigeten végzett kényszerleszállást.

Miután beesteledett, a Lexington legénysége furcsa dologra lett figyelmes. Váratlanul japán gépek jelentek meg és leszállási manőverbe kezdtek a hajó közelében, ugyanis azt hitték, a sajátjaikat találták meg. Amikor a légvédelmi ágyúk tüzelni kezdtek, a japánok meglepetten továbbindultak, hogy saját hordozóikat megkeressék. Az amerikai hajók megtámadása szóba sem jöhetett, mivel már régen a tengerbe dobták az összes bombájukat. Ezután az incidens után viszont, amikor az őrjáratozásból visszatérő amerikai vadászgépek próbáltak meg leszállni, őket is heves tűz fogadta, mígnem rájöttek a tüzérek, hogy saját gépeikre lőnek. Szerencsére egyiket sem találták el….

Végül a megfogyatkozott japán kötelék is hazatalált, de az amerikai radarok nyomonkövették őket, így tisztában voltak azzal, hogy a japánok alig 60 kilométerre vannak. Fletcher azonban nem mert egy éjszakai ütközetet megkockáztatni, mert tudta, hogy ez inkább a japánok műfaja. A két flotta eltávolodott egymástól, mindkét fél a másnapi összecsapásra készült.

Lady Lex halála

Május 8-án hajnalban mindkét fél ismét elindította felderítőgépeit. Az amerikaiak mivel nem tudták pontosan, hogy Takagi köteléke akkor éppen melyik irányban lehet, ezért a teljes 360 fokban át kellett vizsgálniuk a térséget. 8 óra 20 körül futottak be az első jelentések a japán hordozókról és nemsokára kiderült, hogy kb. 240 kilométere északra vannak. 18 perccel később Fletcher altengernagy elrendelte a támadást. Nagyjából ugyanebben az időben a japánok is felfedezték az amerikaiakat, akik verőfényes időben hajóztak, míg őket zivatarfelhők takarták. Hara ugyancsak 8 óra 20 - kor útnak indított egy 69 gépből ( 18 Mitsubishi A6M2 Zero, 33 Aichi D3A Val és 18 Nakajima B5N2 Kate ) álló köteléket, a bevált japán harci taktikától eltérően most mindössze egy hullámban, valószínűleg azért, mert az előző napi veszteségek nem tették volna lehetővé egy második hullám bevetését.

9 óra 24 - kor először a Yorktown gépei kezdték meg a felszállást. 24 SBD Dauntless zuhanóbombázó és 9 TBD Devastator torpedóvető gépet mindössze 6 F4F Wildcat vadászgép kísért, a Lexington gépei tíz perccel később csatlakoztak. ( 22 SBD, valamint 12 TBD és 10 F4F vadászgép ) A bevetés Lady Lex fedélzetén nem indult túl jól, mert a felszállásra várakozó vadászok egyikébe belerohant az egyik őrjáratról visszatérő gép és a légcsavarja alaposan összekaszabolta, így használhatatlanná vált mindkettő. A torpedóvetők létszáma is csökkent, mert röviddel a felszállás után, az egyiknek vissza kellett fordulnia motorhiba miatt. A VB-2 bombázószázad SBD - i és három kísérővadászuk nem lelt rá a japánokra és üzemanyaguk fogytával vissza kellett indulniuk. Így Ault korvettkapitány felderítő századának mindössze négy SBD - jét vezette harcba a japánok ellen, mivel azonban a megjelölt helyen ők nem találtak semmit, így kénytelenek voltak tovább kutatni.

A Yorktown első hullámának zuhanóbombázói 10 óra 32 - kor a zivatarfelhők közötti résen át felfedezték a japán köteléket. Csakhogy az elavult TBD gépek lemaradtak modernebb társaiktól és amíg 5500 méteren körözve bevárták őket, a japánok riadót fújtak és a Shokaku elkezdte felbocsátani vadászgépeit, közben a Zuikaku egy zivatarfelhő védelmébe húzódott. 10 óra 58 - kor végre a lomha TBD - k is megérkeztek, és elkezdődött a támadás. A Shokaku kapott hat biztos és három valószínű találatot. Egy bomba felszaggatta a felszálló fedélzetet az orr résznél, egy pedig felgyújtotta a szerelőhangárt, de mire a lángokat sikerült megfékezni, a hajó orr része teljesen kiégett. A büszke pilóták állításával szemben egyetlen torpedó sem talált és a hajó a vízvonal alatt sértetlen maradt, ezért amikor Ault parancsnok odaért 11 óra 40 körül a Lexington gépeivel, azt hitték, hogy a japán hajó sértetlen. Ez a 15 torpedóvető is megkezdte a támadást, ezalatt az őket kísérő négy vadászgép összecsapott a hajókat védő Zérókkal, amelyek három Wildcatet lelőttek, de közben a TBD - k nyugodtan végrehajthatták feladatukat.

A második hullám mindössze egyetlen bombája rongálta meg az amúgyis sérült Shokakut, bár az amerikaiak több becsapódást is látni véltek. Mindenesetre a szerzett sérülések így is elegendőek voltak ahhoz, hogy Hara ellentengernagy jobbnak lássa hazaküldeni a harcképtelenné vált hordozót a kurei bázisra, ugyanis csak ott tudták kijavítani.
A japánok nagyjából az amerikaiakkal egyidőben csaptak le az ellenségre. 10 óra 55 - kor a Lexington radarja mintegy 120 kilométerre nagy köteléket jelzett. A már levegőben lévőkön kívül, erősítésként még négy Wildcat szállt fel, így összesen 17 vadászgép védelmezte a hajóköteléket. Fitch admirális tudta, hogy ez kevés a védelemhez, ezért jobb híján, mindkét hajó felderítő századából nyolc - nyolc SBD azt a feladatot kapta, hogy állják útját, az alacsonyan támadó torpedóvetőknek. A védelemben résztvevő összes gépet a Lexington vadászirányítása alá rendelték. A kötelék 25 - ről 30 csomóra gyorsult, a kísérőhajók pedig körbevéve a hordozókat, felvették a légitámadás esetén alkalmazott „Victor” fedőnevű alakzatot.

A japánok alig 60 kilométerre jártak, amikor a Lexington öt vadászgépe a lokátoros rávezetés eredményeképpen felfedezte őket. Másik négy gépét 300 méter magasságban 28 kilométerre ugyanebbe az irányba vezérelték, de ott semmit sem találtak, így mire aztán visszarendelték őket a hordozókhoz, már csak a rácsapás után menekülő japán gépekkel tudták felvenni a harcot, nyolcat lelőve közülük. A Yorktown nem vesztett egyetlen gépet sem a légifedezetet adó csoportból, míg Lady Lex két Wildcatje zuhant le, de a pilótákat a kísérő hajók kimentették a vízből. 

A japánoknak a lokátoros irányítás ellenére sikerült áttörniük a vadászvédelmen és a két hordozót csaknem egyszerre érte a támadás. A Lexington légvédelme 11 óra 13 - kor nyitott tüzet a torpedóvetőkre, amelyek a máshol már jól bevált módszer szerint egyszerre több irányból rontottak Lady Lexre. Néhányan egyenesen a hajó baloldalának tartottak, a többi a hajót megkerülve jobboldalról támadott és 500 - 1200 méter távolságban oldották ki az acélszivarokat. Francis Sherman kapitány teljes fordulatot rendelt el balra, így sikerült kikerülni az első torpedókat, azok így a hajó két oldala mellett húztak el, másik kettő pedig jobb és bal felől keresztezte az útját. Sherman kapitány minden ügyessége ellenére végül elfogyott a szerencséjük és 11 óra 20 körül egyik eltalálta a hajót a baloldali első légvédelmi ágyúállás vonalában, aztán alig egy perccel később újabb torpedó robbant ugyanazon az oldalon, valamivel hátrébb a parancsnoki toronnyal átellenben.

Szinte ezzel egy időben a jól összehangolt zuhanóbombázó támadás is meghozta eredményét, telibetalálva a bal első légvédelmi üteget, megölve, vagy megsebesítve a tüzérek többségét és hogy mindez ne legyen elég, a kitört tűzben felrobbant az előkészített lőszer, újabb áldozatokat szedve és tovább fokozva a káoszt..
Egy másik Aichi D3A bombája a hajó jobb oldalán az egyik, a csónakok tárolására szolgáló mélyedést találta el, itt is számos tengerész életét kioltva. Egy kisebb bomba pedig a kéménybe hullott és részben szétrombolta a füstelvezető csöveket és a 2., 4. és a 6. kazánt. Két bomba a hajótesthez olyan közel csapódott be, hogy először Sherman kapitány is azt hitte, hogy újabb torpedótalálatot kaptak. A z egyre lassuló Lexington légvédelme négy torpedóvetőt tudott leszedni.

A Yorktown sem úszta meg. Több mint egy tucat bombát dobtak rá, amelyek közül több is szinte csak centiméterekkel hibázta el, míg végül 11 óra 27-kor az egyik eltalálta a fedélzetet a felépítmény és a 2. számú lift között. A bomba áthatolt a keményfaborításon, átütött további néhány fedélzetet, míg végül a hajó gyomrában, a páncélozott negyedik fedélzeten robbant és végzett 37 emberrel. A kazánok egy része megsérült, de a hajó tudta tartani a 24 csomós sebességet. A CXAM légtérfigyelő radar felmondta a szolgálatot és majdnem egy órát kínlódtak vele a technikusok, hogy újra működőképessé tegyék. A Yorktownt ért találat sem volt végzetes, de a japánoknak négy gépébe került.

Miközben az akciót túlélt japán gépek kötelékbe rendeződtek és elindultak hazafelé, a két hordozón folyt a kárelhárítás. A Yorktown fedélzetén a tüzet eloltották, a leszállófedélzeten keletkezett lyukat befoltozták, így a hazatérő gépek 12 óra 31 - kor megkezdték a leszállást, és fél óra múlva az utolsó gép is a fedélzeten volt. Csak a kazánokat ért sérüléseket kellett azonnal kijavítani, hogy a hajó teljes sebességgel tudjon haladni.
A Lady Lex törzsében kitört tüzek nagy részét megfékezték, de több helyen víz jutott a hajótestbe és 6 fokkal balra dőlt, a bombától sérült kazánok kiesése pedig a hajó sebességét 24 csomóra csökkentette. A szivattyúkkal és a túlodali rekeszek egy résézének elárasztásával lassan sikerült egyenesbe hozni a hajót, mivel pedig a fedélzet sértetlen volt, bár az emelőliftek nem működtek, a gépek megkezdhették a leszállást. Úgy tűnt, hogy Lady Lex egészen jól átvészelte a támadást, de aggasztó volt, hogy a pilóták keskeny olajcsíkot láttak mögötte a tengeren.

Javában folyt a torpedók okozta károk elhárítása, amikor 12 óra 47 - kor váratlanul hatalmas robbanás rázta meg az egész hajót. A detonáció a hajó belsejében történt, ezért úgy gondolták, hogy egy késleltetett gyújtóval felszerelt, legalább 500 kilós japán bomba robbant fel. A robbanás nyomán a már csaknem eloltott tüzek újra fellobbantak és gyorsan terjedni kezdtek. A szétszakadt csövek miatt a tűzoltótömlőkben megszűnt a nyomás, így az oltás lehetetlenné vált. A hangárfedélzetet elborította a sűrű füst, az átégett vezetékek miatt hamarosan a belső kommunikációs vonalak is elnémultak, a parancsokat futárokkal továbbították. Fent a repülőfedélzeten a nyílásokon át szivárgó füstön kívül ebből ekkor még nem sok volt észlelhető és a leszállás még mindig zavartalanul folyt, de a helyzet gyorsan romlott.

A robbanás oka valójában nem egy japán bomba volt, hanem az egyik sérült üzemanyagtartály. A magas oktánszámú, illékony repülőbenzin lassan szivárgott belőle, valóságos időzített bombává alakulva, amit a nagy kavarodásban senki sem vett észre. Egy sérült kábelből kicsapódó szikra elég volt ahhoz, hogy a felgyülemlő benzingőz berobbanjon.
Fletcher admirális még nem tudta, hogy a Lexington fedélzetén a helyzet kezd válságosra fordulni, ezért úgy döntött, hogy délnek fordul és másnap megpróbálja újra felvenni a harcot. Úgy vélte, hogy addigra két hordozóját sikerül újra harcképessé tenni és a sérülten hazatérő gépek közül is jónéhányat ki tudnak javítani a szerelők. A kiküldött felderítők jelentése szerint az egyik japán hordozó sértetlen maradt és egy másikat is látni véltek, ezért délután egy erős légitámadásra számított, amit kétséges volt, hogy a megcsappant vadászgépállománnyal, és a sérült, lelassult hajókkal vissza tudna verni.
Mialatt az admirális a következő lépését latolgatta, Lady Lex egyre inkább vesztett sebességéből és lassan kormányozhatatlanná vált, sorozatos robbanások rázták meg és a hajótestben tomboló tűzvész a legénység minden hősies erőfeszítése ellenére, már a hangárfedélzeten tárolt torpedókat is megközelítette.

Végül lent a kazánoknál és a gépházakban annyira elviselhetetlenné váltak a körülmények, hogy a még működő hajtóműveket leállították és a gépészek a fűtőkkel együtt a repülőfedélzetre menekültek. Sherman kapitány látva, hogy hajója a végét járja, segélykérő üzenetet adott le, ezért a Morris romboló és a New Orleans cirkáló besorolt a Lexington mellé, felkészülve a mentésre. Fitch admirális végül 17 óra 7 perckor adta ki a kiürítési parancsot. Lady Lex több mint 2327 fős legénységéből 218 -an vesztek oda, a túlélőket a Mineapolis, a New Orleans és rombolóik vették fedélzetükre.
18 óra után már alaposan besötétedett, így a fáklyaként lángoló hajóóriás messziről elárulta az amerikai flotta helyzetét. Sherman kapitány miután meggyőződött róla, hogy niem maradtak túlélők sem a fedélzeten, sem a vízben, utolsóként ugrott az óceán vizébe, ahonnan hamarosan kimentették. Hogy a magatehetetlen roncs ne juthasson az esetleg visszatérő japánok kezére, az USS Phelps romboló beállt mellé és torpedót indított a toncsra. Az „öreg hölgy” nem adta meg magát könnyen, mert további négy torpedóra volt szükség, mire 19 óra 52 - kor egy utolsó hatalmas robbanás kíséretében eltűnt a mélyben.

Fletchernek elsüllyedt az egyik hordozója, magával ragadva repülőgépeit is, így alig maradt bevethető légiereje, ezért fel kellett adnia az éjszakai felszíni ütközet tervét, de nemsokára megjött Nimitz admirális utasítása is, hogy hagyják el a Korall-tengert és induljanak vissza a pearl harbori bázisra.

Inouye altengernagy Rabaulban a kézhez kapott jelentések nyomán úgy döntött, hogy mivel alig maradt a légifedezet biztosításához repülőgép, átmenetileg elhalasztja a Port Moresby elleni inváziót. Egyúttal utasította Takagit, hogy térjen vissza a Truk lagunában lévő bázisra és pótolja veszteségeit. Yamamoto tengernagy, az Egyesített Flotta főparancsnoka a jelentés átolvasása után, ingerült hangú üzenetben visszaküldte Takagi flottáját a Korall-tengerre, hogy semmisítse meg az amerikaiakat. Takagi admirális teljesítette a parancsot és visszaindult, de már bottal üthette az ellenség nyomát. ( ezt már a parancs vételekor is jól tudta… )

A Kék Szellem

A Korall-tengeren vívott ütközet, a történelem első repülőgép-hordozó csatája volt, ahol a szembenálló felek hajói között egyáltalán nem került sor közelharcra és lényegében nem is látták egymást szemtől szemben. A csata után mindkét fél többé-kevésbé elégedetten távozott. A sajtóban éltették saját tengerészetüket, az ellenség veszteségeit pedig alaposan felnagyították. A japánoknak volt okuk az ünneplésre. Elsüllyesztettek egy nehéz repülőgép-hordozót, ami az amerikai tengeri erők gerincéhez tartozott, valamint egy rombolót és lelőttek 69 harci repülőgépet. Ezen felül a Yorktownt sikerült úgy megrongálniuk, hogy úgy vélték róla, hosszú időre harcképtelen lesz. ( Tévedtek,mert a Yorktown sérüléseit rohammunkában gyorsan kijavították és újra a szolgálatba állt, de egy hónap múlva a Midway-szigeteknél vívott csatában elsüllyedt ) Ehhez képest a japán veszteségek kisebbek voltak. Az elveszített Shoho könnyű hordozó és a kisebb hadihajók nem képeztek nagy erőt és a Shokaku is, igaz hosszú idő alatt, de kijavítható maradt. Mintegy 92 repülőgép odaveszett ugyan, de ez ekkor még pótolható volt és a taktikai győzelem a japánoké volt, akik ezért nagy önbizalommal készülődtek új célpontjuk, a stratégiai fontosságú Midway-szigetek ellen.

Az amerikaiak is ünnepelhettek. Megállták helyüket a rettegett japánokkal szemben, akikről kiderült, hogy egyáltalán nem legyőzhetetlenek. Bebizonyították, hogy képesek elsüllyeszteni egy repülőgép-hordozót és ami a legfontosabb, megállították a fél éve tartó töretlen japán előrenyomulást, így Ausztrália fenyegetettsége megszűnt. Stratégiai szempontból tehát inkább az amerikaiak jutottak előnyökhöz.

A Lexington pusztulása súlyos érvágás volt, az amerikai haditengerészetnek, de korántsem végzetes, mivel már javában épültek az amerikai hordozók új generációjának, az Essex osztálynak első egységei. ( a háború végéig összesen 24 állt szolgálatba a típusból ) A korall-tengeri csata idején, a massachusetts - i Quincyben működő Fore River Hajógyárban - Lady Lex szülőhelyén - , már építés alatt állt a 36000 tonnás, Essex osztályú, USS Cabot ( CV-16 ) nevű hordozó. A gyár munkásai 1942 júniusában kérelmet intézetek Frank Knox haditengerészeti miniszterhez, hogy az épülő hajó megkaphassa az „öreg hölgy” nevét. Knox elfogadta a kérelmet és a CV-16 1943. február 17 – én, immár USS Lexingtonként állt szolgálatba. ( az USS Cabot nevet, egy Independence osztályú hordozó kapta ) Végigharcolta a csendes-óceáni háború hátralévő részét és ott volt a legnagyobb ütközetekben. A japánok négyszer jelentették be elsüllyesztését, de legnagyobb döbbenetükre a hajó egy idő után mindig újra feltűnt, hatalmas döbbenetet okozva soraikban. Jellegzetes kék álcázófestése és váratlan feltűnései miatt ragadt rá a Kék Szellem becenév. A 2. világháború után egy időre tartalékba került, majd 1955 – ben reaktiválták és többször modernizálva, egészen 1991- ig állt szolgálatban, 1969 – től kiképzőhajóként, mint az US Navy leghosszabb ideig, csaknem fél évszázadig szolgáló egysége. Szerencsére megmenekült a szétbontástól és 1992 óta, a texasi Corpus Christiben mint múzeumhajó látható.

Cikk: Nemes Ferenc

Ha tetszett a cikk, kövesse
a JETflyt a Facebookon!

Még több friss hír

2017. 09. 18., 13:38
Oroszország és Kazahsztán szerződést írt alá további 12 Szu-30SzM beszerzéséről, nyilatkozta Vlagyimir Kozsin, az orosz elnök haditechnikai együttműködés kérdésben illetékes tanácsadója a TASZSZ orosz hírügynökségnek.
   MÁSOK ÍRTÁK
2017. 09. 21., 09:19
A kérdés adott hát: ilyen „titkos is és misztikus, kissé utópisztikus” esetekből kiindulva vajon milyen reményeink lehetnek a Zrínyi 2026-ra vonatkozólag?
2017. 09. 20., 11:54
A hihetetlen történet 1951. november 19-én kezdődött. Ezen a szeles, barátságtalan, őszi napon szállt fel a Erdingből, Németországból egy amerikai felségjelű C-47A típusú repülőgép, amely a belgrádi amerikai nagykövetségre szállított csomagokat.
2017. 09. 20., 11:02
Megjelent a járattörlések kétheti listája. Meddig tart az egy év? O'Leary szerint nem vesztik el az utasokat, de a rivális cég erősen szívja át – a pilótáit.
2017. 09. 19., 09:29
A tervek szerint már 2018-ban megjelenhetnek az első – használt, de korszerű és megfelelő potenciállal bíró – szállító repülőgépek, amelyek hadrendbe állhatnak, 2019-től pedig újak beszerzése is megkezdődhet.

  Legfrissebbek most

  HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Amennyiben feliratkozik alkalmi hírlevelünkre, postafiókjába küldjük a legfrissebb híreket!

E-mail cím:

Megszólítás:


A hírlevél feliratkozáshoz el kell fogadni a feltételeket.

Feliratkozás most

  Háború Művészete magazin

Szeptember 20-án a Stratégiai Légiszállítási Képesség hajózóállománya befejezte történetének első olyan személyevakuálását, amelyet C-17-esének padlóberakodási eljárása alkalmazásával hajtott végre.