2024. 03. 29. péntek
Auguszta
: 396 Ft   : 367 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

HMS Jervis Bay – Pokoli 24 perc

HMS Jervis Bay – Pokoli 24 perc
Art of WAR  |  2016. 11. 09., 11:45

1940. november 5 – én, késő délután a HX84 jelzésű konvoj Liverpool felé tartott, átszelve az Atlanti-óceánt. A 37 lomha szállítóhajó védelmét mindössze egyetlen, ósdi lövegekkel felszerelt segédcirkáló, a HMS Jervis Bay látta el.

  • A HX84 jelzésű konvoj Liverpool felé tartott 1940. november 5-én
  • A szállítóhajók védelmét a HMS Jervis Bay segédcirkáló látta el
  • Váratlanul felbukkant a távolban a német, Admiral Scheer nehézcirkáló

Ekkorra már túl voltak veszélyes útjuknak közel a felén és eddig szerencsésen megúszták ellenséges támadás nélkül. Azonban a nyugalomnak hamar vége szakadt, amikor váratlanul egy hadihajó bukkant fel a távolban, de nem a várva várt erősítés érkezett meg, hanem a félelmetes német nehézcirkáló az Admiral Scheer.

Konvoj

„A konvoj egy olyan, általában zárt közlekedési formáció, amelyben több jármű csoportban halad, együttműködik. A konvoj lehet szárazföldi, vagy vízi, általában különleges körülmények, veszélyes területek, vagy ritkán lakott térségek átszelése közben használják.” Az idézett mondatok a Wikipédiából valók és a konvoj szó jelentését határozzák meg. Magát a módszert, amely napjainkban is használatos, valóban fontos, veszélyeztetett szállítmányok megóvására találták ki és több évszázados múltra tekint vissza. A szárazföldön, hatalmas szekér, majd tehergépkocsi karavánokkal szállították és szállítják a hadseregek felszerelését, utánpótlását, de így utaztak szekereiken az amerikai telepesek is új hazájuk felé az ismeretlen vidékeken. A vitorlások korában, konvojban közlekedtek az arannyal megrakott spanyol kincseshajók és a távol-keleti fűszerekkel megrakott kereskedelmi hajók, hogy sikeresen védekezhessenek a kalózok, vagy a rivális tengeri hatalmak hadihajói ellen.

A 20. század elején, a tengeralattjárók megjelenése új veszélyforrásként jelentkezett, elsősorban az olyan tengeri kereskedelemre alapozott gazdaságú országok számára mint Nagy – Britannia, amelyeknek létszükséglet volt az odavezető hajózási útvonalak biztonságos volta. Éppen ezért az 1. világháború kitörése után a konvojrendszer bevezetése kézenfekvő megoldásnak ígérkezett az utánpótlást szállító hajók védelmére, azonban nem így történt és a brit Admiralitás késlekedése, valamint vezetőinek konoksága, sok ezer ember életébe és több száz hajó elvesztésébe került. 

A Brit Birodalom a világ legtávolabbi pontjain is rendelkezett gyarmatokkal, amelyekről hatalmas mennyiségben áramlott az áru és ipari nyersanyag az anyaországba, amelyet ez gazdaggá, de egyben rendkívül sebezhetővé is tett. A tengeri útvonalak és a tengeri áruszállítás zavartalansága létfontosságú volt a brit szigetek lakosságának zökkenőmentes ellátása, valamint az ipar és általában az egész gazdaság működésének szempontjából. Ezzel természetesen nemcsak Londonban voltak tisztában, hanem Berlinben is. Mivel az nyilvánvaló volt, hogy a hatalmas Brit Királyi Haditengerészettel II. Vilmos császár büszkesége, a modern, de kevésbé erős Hochseeflotte ( Nyílt Tengeri Flotta ) nem tudna elbánni, a német hadvezetés a Nagy – Britanniába vezető, tengeri útvonalak elvágását tűzte ki fő stratégiai célul, hogy ezzel kényszerítsék térdre, vagy legalábbis tárgyalóasztalhoz a nagy ellenfelet. Ez végül csaknem sikerült is, igaz némi időbe telt és közben a módszereken is változtatni kellett.

A németek eleinte gyors, nagy tűzerejű, felszíni hadihajókat küldtek ki a világtengerre, hogy ott cirkálva elfogják és elsüllyesszék az antant államok, de főleg a britek kereskedelmi hajóit. Ezeket a portyázókat azonban, amelyek közül a legnagyobb hírnévre az SMS Emden könnyűcirkáló tett szert, a Királyi Haditengerészet még a háború elején egymás után sikeresen levadászta, így aztán az eredetileg nekik szánt feladat az akkor még korlátozott számban rendelkezésre álló tengeralattjárókra hárult. 

Az 1916 – ra kialakult állóháború során, százezerszámra hullottak a katonák a fronton, anélkül, hogy az ellenfelek hadászati értelemben bármilyen jelentősebb eredményt el tudtak volna érni. A németek a Lusitania 1915. május 7 – i elsüllyesztése után, korlátozták tengeralattjáróik tevékenységét, mivel a brit hajó pusztulása során amerikai állampolgárok is odavesztek és tartottak az USA válaszlépéseitől. ( ekkor még sikerült időlegesen normalizálni az amerikai – német viszonyt ) Azonban a szárazföldön elszenvedett súlyos veszteségeik végül felülírták a német kormány és a hadvezetés aggályait és a britek megszorongatására elindították az úgynevezett korlátlan tengeralattjáró háborút, amelyet Alfred von Tirpitz admirális, flottaparancsnok jelentett be 1917. február 1 – én. Az ekkorra már egyre nagyobb számban hadrendbe állított és alaposan továbbfejlesztett, óceánjáró búvárnaszádok ( ebben az időben a németek összesen 154 hadrafogható egységgel rendelkeztek és továbbiak álltak építés alatt ) , hatalmas pusztítást vittek végbe az ellenség kereskedelmi flottájában. Ennek ellenére a veszteségek tekintetében leginkább érintett britek továbbra is vonakodtak a konvojrendszer bevezetésétől és utánpótlással megrakott teherhajóik többnyire továbbra is magányosan közlekedtek a veszélyes útvonalakon, miközben a Royal Navy hadihajói meglehetősen mérsékelt hatékonysággal próbálták elpusztítani az U-Bootokat. Az Admiralitás makacsságának meg is lett az eredménye, mert Tirpitz bejelentését követően, még abban a hónapban 86, márciusban 103, áprilisban pedig már 155 teherhajó veszett oda német tengeralattjárók támadásai nyomán és a helyzet csak egyre rosszabb lett.

Az Admiralitás vezetői, köztük elsősorban a flotta vezérkari főnöke ( az Első Tengeri Lord ) John Jellicoe flottatengernagy, régivágású tengerészként megvetette a tengeralattjárókat, de egyben tartott is tőlük és mindent megtett, hogy a Royal Navy erőforrásokat nem kímélve, azok elpusztítására koncentráljon. Az elsüllyesztett kereskedelmi hajókról szóló jelentések pedig egyre csak gyűltek és úgy tűnt, hogy nem lehet igazán hatékony lépéseket tenni a veszély ellen. A helyzetet rontotta, hogy a használatban lévő hajózási statisztikák erősen torzították a tényeket és azt sugallták, hogy a veszteségek mértéke nem is annyira vészes, sőt elviselhető. 

Azonban az Admiralitás két szemfüles tisztje ( Richmond sorhajókapitány és Henderson korvettkapitány ) áttanulmányozva az adatsorokat észrevette, hogy a rendszeresen citált statisztikákban minden létező hajó mozgása szerepel ( hetente legalább 5000 indulás és érkezés ) , a kis halászbárkáktól a folyami átkelőhajókon át, az óceánjárókig és ez rendkívül megtévesztő, mert a megtorpedózott kereskedelmi hajók valós mennyisége alaposan elsikkad a többi szám között. A felesleges adatokat kiszűrve az derült ki, hogy a Nagy – Britanniába érkező, illetve onnan induló teherhajóknak legalább harmada, 130 - ból közel 40 esik a német torpedók áldozatául, ami gazdasági katasztrófával fenyegetett hosszabb távon.

Amikor a végzetes tévedésre fény derült és ezt David Lloyd George miniszterelnök felháborodottan számonkérte a flotta vezetésén, Jellicoe admirálisnak magyarázkodnia kellett, de a konvojokról még mindig hallani sem akart. Ehelyett kifogásokat hozott fel a rendszer bevezetése ellen. Véleménye szerint ugyanis a konvoj hatalmas és kiváló célpontot nyújtott volna a tengeralattjáróknak, ráadásul a kereskedelmi tengerészet kapitányait sértő módon lebecsülve ( annak ellenére, hogy közülük számosan a Royal Navy veteránjai, vagy tartalékosai voltak ) , túlságosan fegyelmezetlennek és rendetlennek tartotta, akik képtelenek lennének tartani a formációban kijelölt helyüket….. A végső ellenérve pedig az volt, hogy nincs elegendő hadihajó a konvojok kíséretére. ( azok éppen a németeket hajkurászták az óceánon, mérsékelt sikerrel)

Végül minden ellenvetése és kifogása ellenére, az elképesztő baklövésen felháborodott Lloyd George nyomására 1917 júliusában hivatalosan bevezették a konvojt és a döntés nyomán a kereskedelmi flotta veszteségei drasztikusan csökkenetek, igazolva létjogosultságát. Jellicoe természetesen nem adta fel és amíg tehette tovább akadékoskodott és ellenállt. Sikerült is elérnie, hogy csak a Nagy – Britannia felé induló hajókaravánok kaptak védőkíséretet. Ennek nyomán aztán, a brit kikötőkből védtelenül kifutó teherhajók lettek a német tengeralattjárók kedvenc prédái, de csak addig, amíg ezt belátva ezek is védőkíséretet nem kaptak. Bár ezt eleinte azzal indokolták meg, hogy így gyakorolják a kísérettel való haladást…. Makacssága, végül Jellicoe pozíciójába került és 1917 decemberében menesztették.

Amikor kitört a 2. világháború a konvojrendszer bevezetése már nem volt kérdéses, azonban működtetését jelentősen nehezítette a hajóhiány. A probléma súlyosságának enyhítése érdekében kevés, de nagy létszámú hajókaravánt állítottak össze, védelmükre pedig a flotta által lefoglalt és felfegyverzett civil hajókat, elsősorban utasszállító gőzösöket osztottak be. Sebességük nagyjából megfelelt ugyan a cirkálókénak, de harci érték szempontjából meg sem közelítették azokat. A besorozott és segédcirkálóvá alakított óceánjárók egyike volt az SS Jervis Bay, amelyet ezentúl HMS Jervis Bay – nek neveztek. ( SS – Screw Steamer - csavargőzös, HMS – His Majesty’s Ship – Őfelsége Hajója)

HMS Jervis Bay

Amikor 1939 . augusztus 30 – án a Royal Navy lefoglalta, az SS Jervis Bay már nem tartozott a legújabb és legkorszerűbb hajók közé. Nem volt benne semmi különleges, egy volt azon több ezer óceánjáró közül, amelyekkel a nagy hatótávolságú utasszállító repülőgépek korának kezdete előtt, a kontinensközi személyforgalmat lebonyolították. 1922 – ben fejezték be építését a Vickers Művek, barrow-in-furness – i hajógyárában testvérhajói közül harmadikként. ( a Moretons Bay és a Hobsons Bay ugyanitt épültek, a beépített gőzturbinák eltérő típusa és kissé hosszabb törzsük révén, némileg különböző Largs Bay és az Esperance Bay a glasgow – i William Beardmore & Company – nál készült ) Az öt testvérhajót az Australian Commonwealth Line rendelte meg, hogy London és a nyugat-ausztráliai Brisbane között havi rendszerességgel közlekedjenek. A 14000 tonnás, 167 méter hosszú Jervis Bay két hajócsavarját, két Vickers gyártmányú gőzturbina hajtotta meg, amelyekkel új korában képes volt akár 28 km/órás sebességre is ( kb. 15 csomó ) Nem volt luxus óceánjáró, bár építésekor kialakítottak 12 első osztályú kabint is, elsősorban Ausztráliába utazó, magasrangú kormánytisztviselők számára, a többi, mintegy 700 harmadosztályú utasférőhely a kivándorlók számára volt fenntartva. Másodosztály nem volt. 

A megrendelő cég hat év után csődbe ment és felvásárolta az Aberdeen & Commonwealth Line, majd hajóit átadta egyik leányvállalatának a Thompson & Aberdeeen Line – nak és ekkor kapták meg az ezután hosszú évekig viselt jellegzetes festésüket. Az eredetileg fekete hajótest sötétzöld, a felépítmény fehér, a kémény a rakodódaruk, szellőzők és az árbocok barnássárga színűek lettek. A harmincas évek elején, a változó igényeknek megfelelően a Jervis Bay – t testvérhajóival együtt átépítették és modernizálták. Utaskapacitásukat 540 fő re csökkentették, ugyanekkor a korábbi harmadosztály részleges átépítésével, kialakítottak 270 kényelmes, turistaosztályú kabint. Mivel teherrakományt is szállítottak, a hajók raktárait modernizálták és alkalmassá tették hűtött áruk, elsősorban hús szállítására.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy hamarosan kitör a háború a Királyi Haditengerészet több más civil hajóval együtt az éppen Londonban tartózkodó és berakodásra váró SS Jervis Bay – t is lefoglalta. Ez nem volt túl meglepő, mivel néhány évvel korábban a hajót már felmérték és hadiszolgálatra alkalmasnak minősítették. Annál is inkább, mert a flotta esetleges későbbi elvárásainak megfelelően, - hasonlóan más óceánjárókhoz – fedélzetét már eleve lövegek felszerelésére alkalmas, megerősített pontokkal építették. Lefoglalását követően, a Jervis Bay - t hamarosan a kelet – londoni Royal Albert Dokkba vitték, ahol átvizsgálták és elvégezték rajta a szükséges javításokat, majd egyszínű, csatahajószürkére festették át. Az újdonsült hadihajóra tüzérségnek, 6 darab, 152 mm – es és egy 76 mm – es löveget szereltek fel. Ezek az ágyúk egykori, rég kiselejtezett, majd szétbontott hadihajókról származtak és az elmúlt éveket a flotta raktáraiban töltötték. Elavult darabok voltak, a 152 mm – es Mk. VII típusú lövegek csöveit mindössze 20 fokig lehetett felemelni, így repülőgépek ellen lényegében semmit sem értek, lőtávolságuk pedig mindössze 12900 méter volt el. A hajót a nyugállományból visszahívott, Arthur Gerald Harris kapitány parancsnoksága alatt, fedélzetén főként a kereskedelmi flottától behívott tartalékosokból álló legénységgel, először az Orkney – szigeteken lévő Scapa Flow tengerészeti bázisra irányították. A támaszponton azonban nem ment minden zökkenők nélkül, ugyanis a horgonycsörlő súlyosan megsérült, ezért az északkelet - angliai Hebburn – be kellett vinni a hajót, ahol hetekig javították és kihasználva az adódó lehetőséget, további átalakításokat és modernizációt hajtottak végre rajta. Úgy tűnik, hogy ezzel a sors némi haladékot biztosított a Jervis Bay – nek, mert a helyettesítésére kijelölt HMS Rawalpindi segédcirkáló ( szintén egy besorozott, utasszállító gőzös ) 1939. november 23 – án a Feröer – szigetek közelében járőrözve összetalálkozott a félelmetes ikerpárral, a Scharnhorst és a Gneisenau csatacirkálókkal és negyven perces hősies küzdelem után elpusztult. Az összecsapás során legénységének nagyrésze is odaveszett.

Az elvégzett javítások után a Jervis Bay végre hadrendbe állhatott, de közben rövid rosyth – i tartózkodása alatt, 1939. október 13 – án kishíján sikerült elsüllyesztenie a veterán, HMS Sword rombolót, amikor horgonyával véletlenül feltépte annak oldalát. ( az öreg romboló annyira megsérült, hogy a következö év májusáig javították ) A Jervis Bay szolgálata ezután sokáig eseménytelenül zajlott és az elkövetkező hónapokat, a dél – atlanti vizeken, elsősorban Nyugat - Afrika partvidéke mentén és a Földközi – tengeren haladó konvojok kíséretével töltötte. Mivel Harris kapitány 1940 februárjában váratlanul súlyosan megbetegedett, helyét előbb ideiglenesen James A. P. Blackburn parancsnok az első tiszt, majd 1940. április 1 – től, az új kapitány Edward Stephen Fogarty Fegen vette át.

Az ír származású, 49 éves Fegen kapitány tapasztalt, hivatásos haditengerész volt, aki pályafutását még az 1. világháború idején kezdte. Fiatal tisztként kitüntették bátorságáért, miután 1918 márciusában, a HMS Garland romboló parancsnokaként megmentette az SS War Knight brit teherhajó és a vele összeütközött, majd kigyulladt OB Jennings amerikai tanker legénységét. A háború után évekig Ausztráliában állomásozott, ahol részt vett az akkoriban megalakuló, önálló ausztrál hadiflotta kiépítésében. Egyesek manapság valamiféle furcsa jóslatként értelmezik, hogy 1928 és 1929 között az új-dél-walesi Jervis Bay – ben működő Haditengerészeti Akadémia egyik vezetőjeként tevékenykedett, majd a hazatérése utáni években különböző hadihajók parancsnokaként szolgált az úgynevezett Tartalék Flottánál. Miután átvette a HMS Jervis Bay parancsnokságát, hajójával hamarosan az Atlanti – óceán túlsó partjára Kanadába vezényelték, ahol új állomáshelye Halifax lett.

1940 szeptemberében a Jervis Bay egymaga kísérte a 43, hadianyaggal megrakott teherhajóból álló HX72 jelzésű konvojt. Napokig nem történt semmi rendkívüli és rendben megérkezett az 5 kisebb hadihajóból álló erősítés is. Azonban nemsokkal később, egy 6 tengeralattjáróból álló farkasfalka támadta meg a HX72 – t és a védőkíséret minden erőfeszítése ellenére 11 teherhajót elsüllyesztett. A támadásban olyan tengeralattjárós ászok is részt vettek, mint a legendás Günther Prien kapitány az U-47 – tel ( bár a HMS Royal Oak elsüllyesztője torpedókészletének kimerülése miatt kénytelen volt az akció koordinálásával beérni ) és Wolfgang Schepke parancsnok az U-100 - al. A 43 – ból végül 32 szállítóhajó sikeresen célba ért.

HX84

Halifax 1940 – re teljesen kiheverte azt a város nagyrészét 1917 decemberében teljesen letaroló és csaknem kétezer emberéletet követelő hatalmas robbanást, amely a norvég SS Imo teherhajó és a francia SS Mont Blanc lőszerszállító összeütközése nyomán következett be. Kanada egyik legforgalmasabb, nyugati parti kikötőjeként a háború kitörése óta újra, akárcsak az előző világégés idején, a Nagy - Britanniába induló, utánpótlással megrakott hajókaravánok pihenő és gyülekezőhelye lett. 

A 2. világháborúnak ebben a korai szakaszában, általános gyakorlat volt a balsorsú HX72 – höz hasonló, több tucatnyi hajóból álló és mindössze minimális védelemmel rendelkező hajókaravánok összeállítása. A megoldást a szükség és a bevethető hadihajók számának korlátozott volta kényszerítette ki. Több kis konvoj helyett, kevesebb nagyot állítottak össze, így kisebb erővel is megoldhatták a létfontosságú kíséretet. A sok ezer kilométeres, veszélyes út feléig, vagyis nagyjából az Atlanti - óceán középső térségéig gyakran csak egy hadihajó látta el a biztosítás nehéz feladatát és kellett elhárítania az ellenséges hadihajók, tengeralattjárók, vagy a bombázó, torpedóvető repülőgépek támadásait. Komolyabb védőkíséretre csak az út második felétől számíthattak, amely az előre egyeztetett ponton csatlakozott a konvojhoz, de gyakran ez sem volt elegendő, főleg egy jólszervezett farkasfalka rajtatütése ellenében.

A HX84 jelű konvoj amely 26 teher és 11 tartályhajóból állt, 1940. október 28 – án indult el Halifax – ből Liverpool felé. Az élelmiszerrel, lőszerrel, ipari nyersanyagokkal, fegyverekkel és üzemanyaggal megrakott, többségében koros és emiatt rendkívül lassú szállítóhajó mintegy 1100 méteres térközt tartva, négy sorban haladt egymás mögött, kb. 9 csomós ( kb. 16,65 km/óra ) sebességgel, igazodva a mindenkori leglassúbb egység tempójához, a védőkíséretként beosztott HMS Jervis Bay mellettük haladt, fedélzetéről az őrszemek igyekeztek minden gyanús mozgást észrevenni, a levegőben és a vízen egyaránt, de főleg a vízfelszín gyanús fodrozódását figyelték, mert az a közelben ólálkodó tengeralattjárót jelenthetett, így nem is vették észre a magasban, a felhők takarását ügyesen kihasználó, német felderítő hidroplánt. Senkinek sem tűnt fel, hogy napok óta túl nagy a csend.

Ragadozó ugrásra készen

Egy nappal a HX84 indulása előtt október 27 – én, hosszú küldetésre induló, magányos hadihajó hagyta el a kiel – i kikötőt. A kapott parancs szerint, az Atlanti – óceánon portyázva, annyi ellenséges szállítóhajót kellett elsüllyesztenie, amennyit csak lehetett.

A félelmetes, Deutschland osztályú Admiral Scheer, abba a nehezen meghatározható hadihajótípusba tartozott, amelyet a németek hivatalosan a Panzerschiff, vagyis páncéloshajó névvel illettek, a britek pedig zsebcsatahajóként emlegettek.
Az utóbbi elnevezés sokkal jobban illett rá, mivel annak ellenére, hogy 186 méteres hosszával és több mint 15000 tonnás vízkiszorításával a cirkálók kategóriájába tartozott, de 6 darab 280 mm – es, 8 darab 150 mm – es, 6 darab 105 mm – es és 8 darab 37 mm – es lövegével, 10 darab 20 mm – es légvédelmi gépágyújával és két négycsövű, torpedóindító berendezésével legalább akkora tűzerővel rendelkezett, mint egy 1. világháborús csatahajó. Hatalmas arzenálja ellenére, az Admiral Scheer rendkívül fürge volt, mivel a beépített nyolc, összesen 55400 lóerő teljesítményű, MAN dízelmotor 28,3 csomóval ( kb. 52.3 km/óra ) vitte előre és ezzel a sebességgel bármilyen hajót el tudott fogni. Az Admiral Scheer - t 1940 februárjában egyetlen megmaradt testvérhajójával, a közben Hitler parancsára Lützow – ra átkeresztelt Deutschland – dal ( a harmadik egységet, a híres Admiral Graf Spee - t 1939. december 17 – én, miután a brit cirkálók beszorították az uruguay – i Montevideo kikötőjébe, legénysége elsüllyesztette, Hans Langsdorff kapitány pedig néhány nap múlva főbe lőtte magát ) , átminősítették nehézcirkálóvá és alaposan modernizálták. Az Admiral Scheer új, jobb tengerállóságot biztosító, elegáns klipperorrot kapott és jellegzetes, toronyszerű, elülső felépítményét is átépítették.

A cirkáló kapitánya a 47 éves Theodor Anton Krancke sorhajókapitány, még a Kaiser flottájában kezdte haditengerészeti pályafutását és fiatal tisztként torpedónaszádokon harcolta végig az 1. világháborút. A német vereség után is az alaposan összezsugorodott német hadiflottánál maradt és több hajón is szolgált fedélzeti tisztként, miközben gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1937 és 1939 között ő töltötte be a Haditengerészeti Akadémia parancsnoki tisztét. Nemcsak kiváló tengerész, hanem képzett hadműveleti szakember is volt, ezért őt bízták meg a Norvégia lerohanására irányuló Weserübung hadművelet haditengerészeti manővereinek kidolgozásával. Krancke az Admiral Scheer parancsnokságát 1939 októberében vette át Hans – Heinrich Wurmbach kapitánytól.

Az Admiral Scheer, miután rövid időre megállt a norvégiai Stavanger kikötőjében üzemanyagot vételezni, a lehető leggyorsabban továbbindult az Atlanti – óceán felé. Krancke október 30 - ról 31 – re virradó éjszaka rejtjelezett jelentést kapott a Haditengerészeti Hírszerzéstől, amelyben tájékoztatták a HX84 október 28 – i indulásáról és arról, hogy mindössze egyetlen gyengén felfegyverzett segédcirkáló védelmezi. Nem volt vesztegetni való ideje, utol kellett érnie és lecsapni rá, mielőtt megérkezik az erősebb védőkíséret. Krancke meglepetésszerű támadást tervezett, hogy a konvojnak ne legyen esélye szétszóródni és így, egycsomóban, könnyebben megtizedelhesse. A felderítésre kiküldött, Arado Ar-196 típusú hidroplán, miután megtalálta a konvojt, annak minden irányváltoztatását jelentette az Admiral Scheer – nek. A pilóta ügyességének köszönhetően, sem a Jervis Bay, sem a többi hajó megfigyelői nem vették észre, így zavartalanul tájékoztathatta a cirkálót a konvoj haladásáról.

Azonban az Admiral Scheer kishíján lelepleződött, mert az Arado váratlanul felfedezett egy magányos teherhajót, amely balszerencséjére éppen a cirkáló és a HX84 közötti térségben haladt. Az SS Mopan szintén Halifax – ből indult és az United Fruit Company tulajdonában volt. Mivel a tulajdonos cég gyümölcstermesztéssel és nagykereskedelemmel foglalkozott a gőzöst általában déligyümölcsök szállítására használták, ezért banánhajónak is nevezték. Indulás előtt felajánlották Sapsworth kapitánynak, hogy a Mopan csatlakozzon a HX84 – hez, de elutasította és ez utólag nagy hibának bizonyult. Miután az Admiral Scheer utolérte és néhány leadott figyelmeztető lövéssel megállította, a Mopan legénysége nem tanúsított ellenállást. Sapsworth kapitány viselkedését a mai napig vitatják és sokan árulónak tartották és tartják, mert annak ellenére, hogy rádiósa James Macintosch többszöri alkalommal kérte, sőt a végén már könyörgött neki, hogy riaszthassa a közelben haladó konvojt a közeledő veszélyről, ő mindannyiszor elutasította. Ennek oka azonban valószínűleg nem a bajtársai iránti közömbösség volt, hanem egyszerűen nem akarta megkockáztatni a németek esetleges megtorlását, mivel azok nyomatékosan felszólították, hogy ne használja a rádiót. Hajója kényszerű elhagyását embereivel együtt, meglehetősen kényelmes tempóban, szándékosan lassan hajtották végre, a már tűkön ülő és minél hamarabb továbbindulni akaró németek legnagyobb bosszúságára. Nyilvánvalóan Sapsworth kapitány is tisztában volt vele, hogy a cirkáló még az este leszállta előtt el akarja érni a HX84 – et, ezért húzni próbálta az időt, ameddig csak lehetett. Így aztán a „banánhajó” személyzete szép komótosan csónakokba szállt és a cirkálóhoz evezett, majd annak fedélzetéről nézték végig amint a Mopan törzsét feltépik a rá kilőtt gránátok és meglehetősen lassan, oldalára borulva elsüllyed. Az Admiral Scheer azonnal továbbindult, mert novemberben gyorsan sötétedett és Krancke kapitány még a szürkület beállta előtt el akarta kapni a prédát.

Időt nyerni mindenáron

1940. november 5 – én az évszakhoz képest szokatlanul csendes és viszonylag derült volt az idő, ezért a HX84 hajóin is jó volt a hangulat. A tengerészek azt gondolták, hogy lassan túljutnak az út nehezén és végre fellélegezhetnek. 

17 óra 30 körül már lassan alkonyodott, amikor váratlanul egy nagy hajó tűnt fel a távolban. Bár még valamivel több mint 36 kilométerre volt, de egyértelműen látszott róla, hogy hadihajó, ezért a britek kis ideig azt hitték, hogy végre megérkezett a várva várt erősítés. A Jervis Bay kapitányának azonban gyanús volt a közeledő ismeretlen és utasította a jelzőmatrózt, hogy a morzelámpa segítségével igazoltassa. Csakhogy az Aldis lámpa fényjeleire nem érkezett semmi válasz. Amikor viszont Fegen parancsára ismét villogni kezdett az „Azonosítsa magát!” felszólítás, a hadihajó felől előbb hat éles felvillanás látszott, amelyeket aztán hamar felváltott a lövedékek süvöltése, majd a hatalmas vízoszlopokat a levegőbe lökő robbanások dörrenései. Ennél egyértelműbb bemutatkozásra nem volt szükség.

Fegen kapitánynak, a tapasztalt háborús veteránnak nem voltak illúziói a hajója esélyeit illetően, azonban azt is jól tudta, hogy bármi áron időt kell nyernie lomha védenceinek, hogy azok egérutat tudjanak nyerni, ha nem is mindannyian, de minél többen közülük, ezért gyorsan cselekedett. Elrendelte a harci riadót, mire azonnal megszólaltak a Jervis Bay fedélzetén vészjelzők és a tüzérek a lövegeikhez rohantak. Fellőtték a vörös jelzőrakétát, ebből minden kapitány tudta, hogy bontaniuk kell az alakzatot, mert a jónéhány kilométer hosszan széthúzódó konvojnak szét kell szóródnia a szélrózsa minden irányába és ettől kezdve mindenki magára van utalva. Rádiósával leadatta a vészjelzést, majd gyors jobbfordulót rendelt el, közben kilőttek egy sorozat füstgránátot, hogy nehezítsék az ellenséges tüzérek dolgát. A szolgálatos tiszt megragadta a géptávíró rézkarját és a teljes sebesség feliratra rántotta. Odalent a gépházban a csörömpölő szerkezet jelzésére a gépészek teljesen megnyitották a szelepeket és az agyonhasznált, régi gőzturbinák sivítva felpörögtek a maximális fordulatszámra. Kéményéből vastag, fekete füstöt okádva, Őfelsége Jervis Bay segédcirkálója egyre gyorsulva, rávetette magát az ellenségre, és elindult utolsó csatájába.

Dörögni kezdtek a 152 mm – es lövegei, de a kilőtt gránátok jóval ellenfele előtt csapódtak az óceán szürke vizébe, mert az Admiral Scheer folyamatosan úgy manőverezett, hogy mindig a vén ágyúk lőtávolságán kívül maradjon. Krancke kapitány jól tudta, hogy a brit hajó tüzérsége ugyan elavult, de megfelelő távolságból komoly kárt tudna tenni viszonylag vékonyan páncélozott hajójában és ezt nem kívánta megkockáztatni. Az ő korszerű hajójának nem kellett túl közel mennie ahhoz, hogy végezhessen a vén teknővel. Amíg a Jervis Bay gránátjai ártalmatlanul az óceánba csapódva végezték, addig az Admiral Scheer lövedékei megdöbbentően pontosan értek célba. Nem csoda, mivel korszerű tűzvezető rendszere egy FMG 39 G típusú radarberendezéssel volt összekacsolva. Ezt a készüléket nemsokkal korábban szerelték fel a cirkálóra és még annyira titkos volt, hogy kezelőin és a tiszteken kívül a legénység nagyrészének a leghalványabb fogalma sem volt róla, hogy mi az a két, leginkább jókora rácsos ágykerethez hasonló szerkezet a felépítmény legtetején, amelyeket használaton kívül általában vászonborítás fedett. 

A brit hajón viszont elszabadult a pokol, a folyamatos ágyúdörgés, a záporozó gránátok tehervonathoz hasonló süvöltése és robbanásaik fülsiketítőek voltak. Az Admiral Scheer elképesztő gyorsasággal adta le egyik sortüzét a másik után 280 és 150 mm – es lövegeiből, amelyek iszonyatos pusztítást végeztek a semmiféle páncélzattal sem rendelkező, egykori óceánjárón. Már a támadás első perceiben megsemmisült a Jervis Bay előfedélzetén lévő, alacsony felépítménybe telepített, egyébként teljesen elavult tűzvezető központ, egész személyzetével együtt, aztán a hajó elülső részét érő újabb találat, az egyik több mint hét és fél tonnás, 152 mm – es löveget tépte le talapzatáról és repítette kezelőivel együtt az óceánba. Az árbocdaruk és a magas, karcsú szellőzőkürtők úgy dőltek ki egymás után, mint a kivágott fák és összeszúztak mindent és mindenkit amire, vagy akire rázuhantak. A sorozatos becsapódásoktól a kétszintes felépítmény azonnal kigyulladt, a hatalmas kémény megroggyant, hasadt, deformálódott a fém, égett a festék, égtek a mentőcsónakok, tenyérnyi, izzó acélrepeszek repkedtek. A kárelhárítók kétségbeesetten, de annál elszántabban próbálták eloltani a mindenfelé felcsapó lángokat, de nem bírtak velük. 

Már negyed órája folyt a tűzpárbaj, amikor a Jervis Bay parancsnoki hídját 150 mm – es gránát találta el, leterítve vagy súlyosan megsebesítve az ott tartózkodókat. Fegen kapitány túlélte ugyan a robbanást, de jobb karja teljesen összeroncsolódott. Azonban annak ellenére, hogy a vérveszteségtől és a rettenetes fájdalomtól alig állt a lábán, nem engedte, hogy levigyék a hídról és bekötözzék. Utoljára véráztatta, rongyos egyenruhájában a romba dőlt parancsnoki hídon látták, rettenetes állapotban lévő karja tehetetlenül lógott oldala mellett, nem tudta megmozdítani. Nemsokkal később egy újabb találat érte a hidat, amelynek helyén a becsapódó több mint 300 kilogrammos, 280 mm – es lövedék detonációja után, csak a felismerhetetlenségig összegörbült és szétroncsolt, acél és fatörmelék kusza halmaza maradt.

A HMS Jervis Bay sorsa akkor teljesedett be, amikor nagyjából húsz perccel a csata kezdete után, egymás után több gránát is a gépházába vágódott. A már teljesen szétlőtt, de eddig keményen ellenálló öreg óceánjáró azonnal lassulni kezdett, majd megállt. Oldalán a vízvonalnál hatalmas, tépettszélű lékek tátongtak, amelyeken azonnal betört a víz a hajótestbe, miközben koromfekete füst és forró gőz gomolygott belőlük. Roncsokkal, törmelékkel, sebesültekkel és holttestekkel borított fedélzete és romos felépítménye lángokban állt, felhasadt üzemanyagtartályaiból ömlött az olaj, fegyverei egymás után elhallgattak. A csata kezdetétől mindössze 24 perc telt el addig, amikor a német hajó abbahagyta a Jervis Bay ágyúzását. A lángoló roncs előbb lassan megdőlt, de aztán hirtelen oldalára fordult és néhány perc alatt elmerült. Az óceán felszínén csak a rengeteg olaj, fatörmelék és két imbolygó mentőcsónak maradt. A HMS Jervis Bay segédcirkáló 265 fős legénységéből mindössze 56 tengerész élte túl hajója pusztulását, közülük hárman később belehaltak sérüléseikbe, miután az SS Stureholm nevű svéd teherhajó fedélzetére vette őket. Fegen kapitány és 209 embere azonban nem hiába haltak hősi halált, sikerült némi időt nyerniük, még ha nem is túl sokat, de akkor és ott ez is rengeteget számított.

Ismert és ismeretlen hősök

Miután a Jervis Bay - t sikeresen kiiktatta, az Admiral Scheer, amely a tűzpárbaj során teljesen sértetlen maradt, ismét támadásba lendült és lerohanta a menekülni próbáló teherhajókat, hogy még az este beállta előtt minél többet az óceán fenekére küldhessen közülük. Krancke kapitánynak sietnie kellett. Úgy érezte, hogy a 24 perces csatával rengeteg időt elvesztegetett és ezalatt jócskán bealkonyodott, ráadásul bosszúságát fokozta, hogy az ágyúk folyamatos tüzelése okozta erős rázkódástól, meghibásodott a radar ( ez a hadihajókra telepített, korai radarberendezésekkel gyakran előfordult ) és emiatt romlott a tüzérség hatékonysága, főleg sötétben. Ennek ellenére így is rövid időn belül három teherhajót, sikerült lángba borítani. Először a 7908 tonnás Maiden, majd az 5209 tonnás Trewellard, aztán az eredetileg a konvoj negyedik oszlopának legvégén haladó, 5225 tonnás Kenbeame Head követte a Jervis Bay – t az óceán mélyére.

A viszonylag könnyűnek ígérkező vadászatot azonban váratlanul megzavarta, egy újabb, rendkívül elszánt ellenfél az SS Beaverford. A Canadian Pacific Gőzhajózási Társaság 10000 tonnás tehergőzöse, vegyes rakományt szállított Halifax – ből Londonba. Rakterei finomított alumínium és réztömbökkel, hússal, sajttal, és lőszerrel voltak tele, fedélzetén pedig jókora faládákba csomagolva, szétszedett vadászgépek utaztak, mivel máshol már nem fértek el. Mivel nem volt még túl régi hajó ( 1928 – ban épült ) , modernebb turbináival nagyobb sebességre volt képes társainál és könnyen elmenekülhetett volna az Admiral Scheer elől, azonban Hugh Pettigrew kapitány nem akart elmenekülni, ő harcolni akart.

Pettigrew 60 éves volt, tapasztalt tengerész, közel a nyugállományhoz, ráadásul a Royal Navy veteránja, aki végiharcolta az 1. világháborút. Az egyik, a török partok mentén cirkáló brit hadihajó tisztjeként ott volt Gallipolinál, a katasztrofálisan végződött partraszállás idején, majd 1918 – ban túlélte a HMS Medora romboló elleni torpedótámadást. Ilyen katonai múlttal a háta mögött, ez a bátor, öreg tengerész úgy döntött, hogy befejezi amit Fegen kapitány elkezdett és megvédi a HX84 többi egységét. Saját és hajója sorsát illetően Edward Fegenhez hasonlóan, valószínűleg neki sem voltak illúziói, legalábbis erre utal az utolsó rövid rádióüzenete, amit nagyjából így lehet lefordítani: „ Most mi következünk. Viszlát. Az SS Beaverford kapitánya és legénysége.” 

A Beaverford 1940 elején egy ósdi 76 és egy hasonlóképpen ősrégi 101 mm – es löveget kapott önvédelmi célra a tengeralattjárók elriasztására, de Pettigrew most úgy döntött, hogy a német cirkáló ellen veti be őket. Krancke kapitányt és tisztjeit alaposan meglepte, amikor a mindenfelé gomolygó füstből és az egyre jobban sűrűsödő sötétségből, amelyet csak a kilőtt és égve süllyedő teherhajók lángjainak fénye tört meg, váratlanul valakik ismét rájuk lőttek. A vén ágyúk nem tudtak kárt tenni a cirkálóban, sőt igazság szerint a lövések becsapódásai még csak meg sem közelítették, de a németek azonnal keresni kezdték az újabb potenciális ellenfelet. Néha úgy tűnt, hogy meg is találják, sőt a 9 – es számú célpontnak nevezett hajóról többször is jelentették, hogy eltalálták és süllyed, vagy már el is süllyedt, ennek ellenére a legnagyobb bosszúságukra, az újra és újra előbukkant, hogy ismét támadjon. Pettigrew kapitány mesterien manőverezve, kihasználva a gyorsan leszálló estét és a füstöt, a legtöbbször sikeresen kitért az Admiral Scheer lövedékei elől. A Beaverford csodával határos módon kisebb - nagyobb sérülésekkel ugyan, de több mint négy órán keresztül játszotta a halálos macska - egér játékot. Azonban végül elfogyott szerencséje és miután sikerült bemérni, egymás után három 280 mm – es gránát találta telibe, amitől azonnal lángba borult és most már eltéveszthetetlen célpontot nyújtott a cirkáló tüzéreinek. A brit hajóra ekkorra összesen kb. 83 darab 150 és 280 mm – es gránátot lőttek ki, amelyek többsége célt tévesztett és csak kis hányaduk ért el tényleges találatot, de ezek is nagyrészt csak egyszerűen átlyukasztották a páncélozatlan hajótest vékony lemezeit. 22 óra 45 körül a németek torpedót indítottak az égő Beaverfordra, amely aztán megpecsételte a sorsát. A már süllyedő teherhajót váratlanul egy belső robbanás szakította szét, miután a fedélzetén tomboló tűz elérte lőszerrakományát. 77 fős legénységéből nem volt túlélő.

A Beaverford akciója annyira megzavarta az Admiral Scheert a konvoj elleni támadásában, hogy a beálló éjszakai sötétségben, már csak a Fresno City nevű gőzöst tudta kilőni és további három másik hajót valamennyire megrongálni. Utóbbiak közé tartozott a 8073 tonnás San Demetrio nevű tanker, amelynek parancsnoki hídját és felépítményét letarolták a németek lövedékei és azonnal kigyulladt. A hajó magas oktánszámú repülőgépbenzint szállított, ezért a tüzet legénysége képtelen volt megfékezni.

Mivel úgy tűnt, hogy a San Demetrio hamarosan felrobban, a személyzet a lehető leggyorsabban elhagyta, majd két mentőcsónakba zsúfolódva eleveztek az úszó bombától. Az egyiket, benne Waite kapitánnyal és 25 emberével még aznap éjjel kimentette egy teherhajó és Új-Fundlandra szállította, azonban a másik, - benne 16 emberrel, köztük a belső sérülései miatt egyre rosszabb állapotban lévő, John Boyle gépésszel - több mint egy napig sodródott az óceánon, amikor váratlanul egy sűrű, fekete füstöt árasztó, erősen megdőlt hajót vettek észre, amelyik láthatóan irányítás nélkül sodródott. Amikor közelebb kerültek hozzá, felismerték saját hajójukat a San Demetrio – t, amely ugyan továbbra is hevesen égett, de láthatóan nem robbant fel és megmenthetőnek tűnt. A hajótöröttek úgy döntöttek, hogy inkább megpróbálkoznak vele, minthogy az óceánon sodródjanak tovább, mivel egyáltalán nem volt biztos, hogy valaki rájuk talál valaha is. Miután sikerült a roncs mellé irányítani a csónakot és felkapaszkodni a fedélzetére nehéz és veszedelmes munka kezdődött. Szerencsére köztük volt a hajó főmérnöke Charles Pollard, akinek néhány emberével sikerült beindítania a hajógépet, az áramfejlesztőt, és a vízpumpákat, így kétnapos küzdelem után sikerült megfékezni a hajón napok óta tomboló lángokat. Mivel minden navigációs eszköz, térkép megsemmisült, ráadásul csak a segédkormánymű volt használható és a rádió is elpusztult, Arthur G. Hawkins másodtiszt becslés alapján, saját hajózási tapasztalatát segítségül hívva irányította a súlyosan sérült tankert, miközben a viharosra fordult időjárás is alaposan próbára tette szakértelmét. Szerencséjükre egyetlen portyázó német tengeralattjáróval sem találkoztak, így hét nap alatt Észak - Írország partvidékéig jutottak, majd néhány nap múlva, november 16 – án elérték a skóciai Clyde folyó torkolatát és behajóztak Glasgowba ahol végre kiköthettek. A San Demetrio legénységéből mindössze egy ember vesztette életét, John Boyle, aki sajnos belehalt belső sérüléseibe. Előzőleg saját kérésére, levitték a gépházba, majd a padlóra fektették és felpolcolt fejjel a műszereket figyelte, eközben érte a halál.

A San Demetrio – t kijavították és újra szolgálatba állt, de a sors alig másfél év haladékot adott neki. Miután az USA 1941 decemberében hadbalépett, az U-Bootok hajtóvadászatot indítottak az USA keleti partvidéke mentén közlekedő kereskedelmi hajók ellen és hatalmas pusztítást végeztek közöttük. A német tengeralattjárók parancsnokai kihasználták, hogy az USA keleti partvidékének városai továbbra is fényárban úsztak mint békeidőben, mivel az amerikai kormány a pánik elkerülése végett nem rendelte el a kötelező elsötétítést. Így viszont tálcán kínálták fel a part mentén haladó hajókat a németeknek, mivel azok remekül kirajzolódtak a világos háttér előtt, könnyű célpontjaként a torpedóknak. Az amerikai kormánynak hat hónapjába tellett mire észbekapott, de ekkorra közel 400 hajót süllyesztettek el a keleti partvidék közelében. Ezek közé tartozott a San Demetrio is, amelyet a Chesapeake – öböltől keletre ért utol a végzet 1942. március 17 - én, amikor balszerencséjére összetalálkozott Otto von Bülow parancsnok U-404 – ével. A legénységből 19 – en életüket vesztették, a 31 túlélőt az SS Beta nevű tanker mentette ki két nappal később.

A HX84 konvoj hősei közül, Edward Fegen kapitány, posztumusz megkapta, a legmagasabb brit katonai kitüntetést, a Viktória Keresztet. A San Demetrio megmentői közül, John Boyle – t ( sajnos szintén csak posztumusz ), Arthur G. Hawkinst, Charles Pollardot és John L. Jonest kitüntették bátorságukért, valamint 12 társukkal együtt, a hajó és a rakomány megmentéséért busás pénzjutalomban részesültek. A San Demetrio történetéről, 1943 – ban kalandfilmet forgattak Charles Frend rendezésében, San Demetrio London címmel. A napjainkra csaknem teljesen feledésbe merült film, annak ellenére, hogy alapvetően propagandacélból készült, kifejezetten hitelesre sikerült és nagy sikerrel vetítették a filmszínházak. A film készítői szakértőnek a legénység egykori tagját, Charles Pollard főmérnököt kérték fel.

A sors különös és tragikus fintora, hogy Hugh Pettigrew kapitány és az SS Beaverford bátor tengerészei soha semmilyen hivatalos elismerést sem kaptak azért, hogy önként átvéve a Jervis Bay helyét szembeszálltak az Admiral Scherrel, hogy megvédjék a HX84 hajóit és ezért az életükkel fizettek mindannyian.

Eltemetve

Az Admiral Scheer küldetése végeztével, 1941. április 1 – én érkezett meg Kiel – be, ahol ünnepséggel fogadták, mint a legeredményesebb német portyázót, amely összesen 17 ellenséges hajót fogott, illetve süllyesztett el 1940 októbere óta az Atlanti és az Indiai – óceánon cirkálva. Theodor Krancke kapitányt nemsokkal hazatérése után, fogadta Hitler és személyesen tüntette ki a Vaskereszet Lovagkeresztjével, Erich Reader admirálistól, a Kriegsmarine parancsnokától pedig az elsők között kapta meg az újonnan alapított kitüntetést, a Nyílttengeri Flotta Háborús Érdemérmét. Krancke – t előléptették ellentengernaggyá és íróasztalhoz ültették ( bár ő szívesebben maradt volna a harctéren ) , mint a Haditengerészeti Műveletek Hadbiztosi Irodájának vezetőjét. 1942 márciusától ismét új beosztást kapott és immár altengernagyi rangban, egy évig a Führer főhadiszállásán képviselte a flotta főparancsnokságát. Innen helyezték át egy év múlva, 1943 áprilisában Franciaországba, ahol a párizsi székhelyű, Marinengruppe West ( a Haditengerészet Főparancsnokságának Nyugati Csoportja ) főnöke lett. Ezt a pozíciót töltötte be 1944. június 6 – án is, amikor elkezdődött a szövetségesek partraszállása Normandiában. Éppen az előző napon tartott szemleutat a partvidéken és túl viharosnak találva az időjárást, nem engedte kifutni az éjszakai járőröket. Ezek után nem véletlen, hogy a partraszállás teljesen váratlanul érte a németeket és a Kriegsmarine egységei semmilyen ellenállást sem fejtettek ki. Krancke a csorbát úgy próbálta kiköszörülni, hogy június 8 – ról 9 – re virradó éjjel a rendelkezésére álló minimális számú hadihajó közül, amelyek között egyetlen nehéz egység sem volt, négy rombolót kiküldött La Manche csatornára, hogy rajtaüssenek a hídfőállás kiépítését végző, a kirakodással elfoglalt szövetségeseken. Azonban a brit hírszerzés lehallgatva és megfejtve a német rádióadásokat, riasztotta a Royal Navy – t és a helyszínre érkező 10. Romboló Flotilla megütközött a német hajókkal, egyet elsüllyesztve közülük, a többit pedig olyan súlyosan megrongálta, hogy csak kettő tudott végül visszajutni Brest kikötőjébe. ( a harmadik megfeneklett útközben)

Krancke altengernagy a háború utolsó hónapjaiban, Oslo – ban Otto Ciliax admirális utódjaként a Norvégiában állomásozó német tengeri erők parancsnoka volt. 1945 augusztusában esett hadifogságba, ahonnan 1947 – ben szabadult. Több magasrangú német tiszthez hasonlóan ő is megörökítette könyv formájában háborús emlékeit, benne elsősorban az Admiral Scheer portyájának történetét. A mű 1955 – ben jelent meg és később angol nyelven is kiadták. Krancke kapitány 1973. június 18 – án hunyt el Hamburgban, 80 éves korában.

Az Admiral Scheer, Kiel – be történt dicsőséges visszatérése után, 1942 júliusáig nem vett részt újabb harci bevetésen, mert alapos karbantartásra szorult hosszú küldetése után. A javítások befejeztével Norvégiába vezényelték, ahol előbb Narvikból, majd Trondheim kikötőjéből kifutva támadta a Szovjetunióba utánpótlást szállító konvojokat. Pályafutása ekkorra már a végéhez közeledett, utolsó győzelmét 1942. augusztus 25 – én heves tűzharc után, az elszántan védekező, Alekszandr Szibirjakov nevű felfegyverzett szovjet jégtörő felett aratta.

Erich Reader admirális leváltása után, a megmaradt német felszíni hadihajók már alig mozdultak ki támaszpontjaikról, mivel az új flottaparancsnok Karl Dönitz a tengeralattjárókra helyezte át a hangsúlyt Hitler pedig egyenesen az összes nagy felszíni hajó szétbontásával fenyegetőzött azok egyre sikertelenebb ténykedése miatt. A háború utolsó hónapjaiban az Admiral Scheer nehézcirkáló, Ernst-Ludwig Thinemann kapitány parancsnoksága alatt részt vett az előrenyomuló szovjet csapatok ágyúzásában, majd a Kelet – Poroszországból menekülő polgári lakosság és a német csapatok evakuálásában.

1945. április 9 – ről 10 – re virradó éjszaka, a RAF bombázói újabb támadást hajtottak végre Kiel kikötője ellen. Arról a mai napig megoszlanak a vélemények, hogy az Admiral Scheer kapott – e közvetlen találatot, – valószínűleg nem – de a ledobott 5400 kilogrammos, Tallboy típusú óriásbombák robbanóereje így is elegendő volt ahhoz, hogy a dokkban álló, több mint 15000 tonnás hajót felborítsa. A híres Admiral Scheer végül egészen sajátos véget ért, mivel félig átfordult roncsát soha nem emelték ki, hanem a vízből kiemelkedő részeit szétvágták, majd ami megmaradt belőle, bontási törmelékkel, roncsokkal és kőzúzalékkal egyszerűen betemették, a kikötőmedence feltöltése során, ami így a hajó végső nyughelye lett. Napjainkban ipari terület van az egykori dokk helyén és azok akik az ottani üzemekben dolgoznak, többségükben valószínűleg nem is tudják, hogy egy legendás hadihajó sírja felett járnak nap mint nap.

Cikk: Nemes Ferenc

 

Ha tetszett a cikk, kövesse
a JETflyt a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 03. 18., 16:21
Az elmúlt napokban több friss hírt is olvashattunk az MH Kiss József 86. Helikopterdandárról, többek között arról is, hogy először ugrottak ejtőernyősök a H225M típusú közepes, többcélú forgószárnyasból.
2024. 03. 12., 13:39
A Pilatus svájci repülőgépgyártó a közelmúltban jelentette be, hogy a PC-21 típusú kiképző repülőgépekből álló globális flottája elérte és meghaladta az 500 000 repült órás történelmi mérföldkövet.
2024. 03. 06., 11:10
Ritka eset, amikor egy repülőgép-típus beszerzése világpolitikai jelentőségű alkudozások központi témája lesz. Márpedig pont ennek lehettünk szemtanúi, lassan több, mint egy esztendeje. A török taktika bevált, Svédország NATO-tagságának támogatásáért cserébe 23 milliárd dollárért 40 F-16V Block 70 Viper megvásárlására, és 79 Falcon felújítására kapnak lehetőséget.
2024. 03. 05., 12:25
Több évtizedes elmaradást pótolva a Honvédelmi Sportszövetség 2024-ben útjára indította a Honvéd Kadét Pilóta Programot, amelynek elsődleges célja a Magyar Honvédség légiereje számára a minőségi utánpótlás biztosítása.
2024-03-21 13:58:05
Modern helikopterek váltják a régi eszközöket a Magyar Honvédség kutató-mentő szolgálatában – jelentette be a honvédelmi miniszter. Szalay-Bobrovniczky Kristóf hozzátette: a napokban a régi típusú Mi-17-es helikoptereket a modern H145M forgószárnyasok váltották fel.
2024-03-21 09:15:14
2006. március 21-én nagyszabású eseményre, a Magyar Légierő első öt JAS 39 Gripenjének (3 C és 2 D változat) érkezésére várták a sajtó képviselőit a Kecskeméti Repülőbázison. A repülőgépeket a Magyar Légierő négy, illetve a Svéd Légierő három hajózója repülte hazánkba. A kétórás út a Svéd Védelmi Beszerzések Hivatalának linköpingi területéről indult.  
2024-03-13 12:52:44
25 éve, 1999. március 12-én csatlakozott Magyarország az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez: a jubileum kapcsán földi és légi bemutatókkal tarkított ünnepséget rendeztek Tatán, az MH Klapka György 1. Páncélosdandár alakulatánál, ahol beszédet mondott Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter. Mutatjuk a helyszíni fotókat!
2024-03-11 14:35:49
A Magyar Légierő pilótái a legjobbak közül valók, és a veszélyek korában kiemelt erkölcsi és anyagi megbecsülést érdemelnek. Tudásuk, szolgálatuk kulcsfontosságú Magyarország biztonságának védelmében. Ezért jelentős – decemberig visszamenőleges – béremelésükről döntöttünk – jelentette be Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 03. 25., 11:58
A magyar és a svéd kormány korszakos megállapodást kötött, ugyanis a már meglévő vadászgépek mellé négy új JAS-39 típusú vadászbombázóval bővül hazánk repülőgépflottája.
2024. 03. 25., 10:41
2024. 03. 22., 09:25
A máltai Universal Air március 26-ától hetente kétszer indít légijáratokat Pécs-Pogány reptérről a Málta–Pécs–München útvonalon.
2024. 03. 20., 09:21
A nyolcvanas évek második felében, a Tomcat üzemeltetés csúcspontján, az amerikai haditengerészet 22 elsővonalbeli (repülőgép-hordozós) százada repülte az F-14-est, megosztva a csendes-óceáni és az atlanti-óceáni flotta hordozói között.

  Legfrissebbek most

Mint ahogy arról korábban már lapunkon is beszámoltunk, Dánia - az F-35-ösök érkezésével - folyamatosan vonja ki a hadrendből F-16-os vadászbombázóit, melyek értékesítését már korábban meghirdették. A lehetséges vásárló kilétét a napokban hozták nyilvánosságra.

  HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Amennyiben feliratkozik alkalmi hírlevelünkre, postafiókjába küldjük a legfrissebb híreket!

E-mail cím:

Megszólítás:


A hírlevél feliratkozáshoz el kell fogadni a feltételeket.

Feliratkozás most

  Háború Művészete magazin