2024. 03. 28. csütörtök
Gedeon, Johanna
: 396 Ft   : 367 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

Force Z – A csatahajók végnapjai

Force Z – A csatahajók végnapjai
Art of WAR  |  2017. 06. 01., 10:10

1941. december 10-én délután, miközben még mindig vastag fekete füst gomolygott Pearl Harbor tengerészeti támaszpontja felett, a Maláj-félsziget partjainak közelében, a HMS Prince of Wales csatahajó és kísérője a veterán HMS Repulse csatacirkáló élethalálharcát vívta a rájuk támadó, több tucatnyi japán bombázó és torpedóvető repülőgéppel.

  • A britek annak ellenére, hogy tudatában voltak a japán flotta nagyságának, mégsem becsülték sokra
  • Az impozáns megjelenésű HMS Prince of Wales 1941-ben a Royal Navy legújabb és egyben legmodernebb csatahajója volt
  • A titokzatos „másik nagy hadihajó”, a HMS Repulse csatacirkáló 1941-ben már elmúlt 25 éves

A Force Z kódnevű flottakötelék a brit hadvezetés és Churchill reményeivel szemben, nemhogy elriasztani nem tudta az előrenyomuló japánokat, hanem tragikus sorsával újabb bizonyítékát adta annak, hogy a csatahajók felett végleg eljárt az idő és a légierő ellen nincs esélyük.

A bevehetetlen Szingapúr-erőd

A Csendes-óceán térségének egyik stratégiailag legfontosabb pontja, Szingapúr szigete volt, ahonnan az indokínai partvidék, az indonéziai szigetvilág, az Ausztrália és az Indiai-óceán felé vezető forgalmas tengeri útvonalak, tengerszorosok egyaránt kiválóan ellenőrizhetők voltak. A Maláj-félsziget déli végénél fekvő, eredetileg Tomaszek néven ismert sziget, amelyet valaha csak halászok és kalózok laktak, 1819 óta volt brit kézen, amikor a Brit-Kelet-Indiai Társaság megvásárolta a Johorei Szultánságtól, hogy kereskedelmi kikötőt és várost létesíthessen annak déli partvidékén. A britek által Szingapúrnak elkeresztelt új település kiváló fekvése miatt, hamar forgalmas kikötővé és kereskedelmi központtá nőtte ki magát, de hadászati jelentőségre igazán csak az 1. világháború után tett szert, amikor az addig kifejezetten jónak mondható brit – japán viszony kezdett megromlani. Emiatt került a húszas évek elején a brit kormány elé a Red Scheme ( Vörös Terv ) nevű fejlesztési koncepció, amely Szingapúr szigetének erőddé és haditengerészeti bázissá való kiépítését tűzte ki célul. ( Hongkongot túl sebezhetőnek és nehezen védhetőnek minősítették, az ausztráliai Sydney pedig túlságosan távol fekszik Japántól ) A terv megvalósítására mintegy 11 millió fontot irányoztak elő, de a meg-megújuló politikai viták és a gazdasági világválság alaposan lelassította a támaszpont fejlesztését és a döcögősen haladó munkálatok csak az egyre nyilvánvalóbbá váló japán fenyegetés hatására gyorsultak fel a harmincas évek végétől. 

A sziget északi oldalán, létesített bázison a kikötői infrastruktúra, raktárak, rakpartok, hajóállások, tengerészeti kórház, stb. mellett, egy a legnagyobb hadi és kereskedelmi hajók kiszolgálására is alkalmas szárazdokk ( King George VI szárazdokk ) épült, valamint rendelkezett egy hasonló kapacitású úszódokkal is, amelyet Angliában gyártották le és vontatóhajók segítségével juttatták el a világ túlsó felére.
Winston Churchill már az Admiralitás Első Lordjaként és később miniszterelnökként is szívesen utalt beszédeiben Szingapúrra, mint bevehetetlen erődre, ez azonban eléggé messze állt a valóságtól és ezt ő maga is tudta, de meg akarta nyugtatni a hazai közvéleményt és egyben figyelmeztetésnek szánta az egyre ellenségesebb japánoknak. Szingapúrnak valóban komoly védelmi rendszere volt és több tízezres brit, ausztrál, indiai és helyi, maláj, valamint kínai önkéntesekből álló helyőrség védte, de az egész egy eleve hibás koncepció alapján épült ki, amelyre alaposan rányomták bélyegüket a britek japánokkal szembeni vaskos előítéletei.

Az erős partvédelmi tüzérséget, amelybe a számos kisebb kaliberű ágyú mellett beletartozott 5 darab hatalmas, forgatható páncéltornyokba telepített, 381 mm – es tengerészeti nehézlöveg is, kizárólag a Szingapúri–szoros felé eső partvidékre, telepítették, mert a brit stratégák szent meggyőződése volt, hogy egy esetleges japán támadás csakis a tenger felől érkezhet. Később súlyosan tévesnek bizonyult megállapításaik szerint, amelyet a japán-kínai konfliktus harcai alapján vontak le, a japán harcosok rosszul képzett tisztek vezetette, gyenge fizikumú, kis emberek voltak, akik nem túl jó katonák ( láthatóan megfeledkeztek az ősi japán harcos kultúráról és a rettenthetetlen szamurájokról ) , ráadásul a brit közvélekedés szerint még mind rövidlátók is, ezért képtelenek lesznek majd a Maláj-félszigetet borító, mocsarakkal tarkított, ugyancsak a brit katonai szakértők szerint áthatolhatatlan őserdőn átjutni. Ennek megfelelően, szerintük Szingapúr északról, a szigetet a Maláj-félszigettől elválasztó Johor-szoros felől tökéletesen védve volt, ennélfogva szükségtelennek tartották a déli partihoz hasonló védelmi rendszer kiépítését. Az őserdőn természetesen vezettek át kiépített utak, de ezekről úgy vélték, hogy a brit gyarmati csapatok könnyedén tartani tudják majd őket, ha kell akár hónapokig is. Legalábbis elméletben.

A britek annak ellenére, hogy tudatában voltak a japán flotta nagyságának, mégsem becsülték sokra, mivel úgy vélték, hogy szükség esetén összefogva az amerikaiakkal, közösen elbánhatnak vele. Az elsöprő minőségi és mennyiségi fölényben lévő japán légierőt szintén súlyosan félvállról vették és a térség légvédelmét olyan elavult, másodvonalbeli repülőgépekkel kívánták megoldani, de még ezekből is jóval kevesebb volt a szükségesnél ( 1941 decemberében mindössze 158 darab, bár ezeknek legalább a háromszorosára lett volna szükség az eredményes harchoz ) . A rendelkezésre álló bombázók kiöregedőfélben lévő típusok voltak, ( Bristol Blenheim Mk. IVF, vagy az amerikai eredetű, valamivel újabb típusú Lockheed Hudson ) amelyek az európai hadszíntérről már kikoptak. A vadászok többsége pedig amerikai gyártmányú, Brewster Buffalo, amelyeket eredetileg még Belgium rendelt meg, de az ország német megszállása után a britek vették át őket, mert minden bevethető harci gépre szükségük volt és úgy gondolták, hogy a japánok ellen ezek is megteszik… 

A tömzsi, ( formája miatt túlméretezett földimogyorónak csúfolt ) , csillagmotoros, 12,7 mm – es géppuskákkal felszerelt Buffalot utálták a vadászpilóták, mert lassú, nehezen vezethető és gyenge fegyverzetű gépnek tartották. Jobb híján azonban, mégis ezekkel kellett felvenniük a harcot a japán Mitsubishi A6M Zerokkal, amelyeknek a háború első szakaszában nem volt méltó ellenfele a Csendes-óceáni hadszíntéren. A jóval modernebb, masszív felépítésű Hawker Hurricane vadászgépekből csak minimális számban – azokat is az utolsó pillanatban - szállítottak a Távol-Keletre és Churchill dühösen utasította vissza az erre irányuló kéréseket, mivel a legyártott gépek jelentős részét a Royal Air Force hazai egységei mellett, a Szovjetunió légiereje kapta, a Kölcsönbérleti Szerződés keretében.

A brit kormány és Churchill hangzatos kijelentései nem tévesztették meg a japánokat, mivel hírszerzőik akkor már alaposan felderítették Szingapúr védelmét és tökéletesen tisztában voltak gyenge pontjaival. Eszük ágában sem volt önmagában Szingapúrt megtámadni, ők egész Malájföld lerohanására készültek. 

A Force Z

Ahogy a helyzet egyre romlott a Távol-Keleten, nyilvánvalóvá vált Churchill és az Admiralitás számára, hogy sürgős lépésekre van szükség a brit érdekeltségek védelmében. Ausztrália és Új-Zéland kormányával már évekkel korábban megállapodtak arról, hogy egy esetleges japán agresszió esetén 42 napon belül a Royal Navy erős flottakülönítményt indít keletre, hogy megvédelmezze őket és elrettentse az ellenséget. Azonban erről a már eleve túl optimistán kiszámolt határidőről hamarosan kiderült, hogy megvalósíthatatlan és így drasztikus növekedésnek indult. Előbb 70, majd 1939 júniusában már 90 napra ( 15 további ráhagyásával ) , de még ez sem volt végleges, mert a 2. világháború kitörése idején, 1939 szeptemberében már 180 napot tudtak csak ígérni az Admiralitás illetékesei. Ahogy aztán teljes erővel tombolni kezdett a háború az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren is, a brit kormánynak be kellett ismernie, hogy szégyenszemre a Királyi Haditengerészetnek nincs elegendő kapacitása a vállalás teljesítésére.

Azonban már csak a Birodalom tekintélye érdekében is tenni kellett valamit, ezért Churchill és Sir Dudley Pound az Első Tengeri Lord ( a Royal Navy vezérkari főnöke ) ötletelni kezdett. Felvetődött, hogy négy Revenge osztályú csatahajót küldenek Ceylon ( a mai Sri Lanka ) szigetére, de ezt hamar elvetették, mivel az öreg hajók még az elmúlt évek során elvégzett korszerűsítések után is túl lassúnak és elavultnak számítottak. Végül hosszas fontolgatás után, nagy nehezen megszületett a döntés. A miniszterelnök abban reménykedett, hogy a nehézfegyverzetű hajók, szükség esetén csatlakozhatnak majd az USA Csendes-óceáni Flottájához ( feltéve, ha az akkor még semleges USA hadbalép ) , de legalábbis úgynevezett „kiszámíthatatlan fenyegetésként” olyan hatással lesznek majd a japánokra, mint a norvég fjordokban rejtőzködő Tirpitz csatahajó, amelynek pusztán a létezése, egy kisebb brit flottát kötött le, amely ugrásra készen várta, hogy a német óriás mikor tör ki az Atlanti-óceánra, akárcsak balsorsú testvérhajója a Bismarck. 

A Keleti Flotta és egyben a szingapúri küldetés főparancsnokává Sir Thomas Spencer Vaughan „Tom” Phillips altengernagyot nevezték ki.

A feltűnően alacsony termetű, emiatt Tom Thumb ( Hüvelyk Tomi ) becenevű Phillips, 53 évével az egyik legfiatalabb brit admirális volt, akit képzett, tehetséges, ugyanakkor meglehetősen szűklátókörű emberként ismertek. Azon régimódi tengerésztisztek közé tartozott, akik még mindig a vastag páncélzat és a hatalmas ágyúk bűvkörében éltek. A tengerészeti légierőt és a repülőgép-hordozókat nemsokra tartotta, mert nyíltan hangoztatott véleménye szerint, egy gyors, megfelelően manőverező és erős légvédelmi fegyverzettel rendelkező csatahajónak nem árthattak érdemben a repülőgépek. Ebbéli meggyőződésében az is megerősítette, hagy a háború addigi szakaszában egyetlen harcra kész, aktívan védekező csatahajó sem esett repülőgépek áldozatául. ( az 1940 novemberében végrehajtott Taranto elleni brit légtámadás alatt, az elsüllyesztett és megrongált olasz csatahajók a kikötőben mozdulatlanul álltak ) Többen is furcsállották kinevezését és azt inkább jó kormányzati kapcsolatainak tudták be, mert Phillips ugyan értette a dolgát, de amolyan irodai tengerész volt, aki harci tapasztalatait még az 1. világháborúban szerezte egy romboló tisztjeként. Mivel gyorsan emelkedett a ranglétrán, 1941 – re már nagyon régen irányított hadihajót, közvetlenül a Keleti Flotta élére történt kinevezése előtt, történetesen a Royal Navy helyettes vezérkari főnöke volt, így csak messziről, a térképekről és a jelentésekből ismerte a harcteret.

Zászlóshajója ellen azonban nem lehetett kifogása és valószínűleg rögtön elnyerte a tetszését. Az impozáns megjelenésű HMS Prince of Wales, 1941 – ben a Royal Navy legújabb és egyben legmodernebb csatahajója volt. A 43786 tonnás, 225,5 méter hosszú óriás, csak az év elején, januárban állt szolgálatba, a King George V osztály utolsó egységeként ( nem összetévesztendő a korábbi hasonló nevű szuper-dreadnought hajóosztállyal, amelynek egységeit ekkorra már szétbontották ) , bár valójában akkor még nem is fejezték be teljesen.

Masszív oldalait csaknem 40 centiméter vastag övpáncél ( 356 – 381 mm ) védte és hatalmas vízkiszorítása ellenére, 4 darab összesen 125000 lóerős gőzturbinája 29,2 csomós ( 54 km/óra ) sebességre tette képessé. Fő tüzérsége 10 darab 356 mm – es nehézlöveg volt, elől egy négycsövű és egy kétcsövű, hátul pedig egy másik négycsövű páncéltoronyba beépítve. Másodlagos fegyverzete 16 darab 133 mm – es, vízi és légi célok ellen egyaránt bevethető gyorstüzelő ágyú volt, oldalanként négy-négy lövegtoronyba telepítve. Kifejezetten légvédelmi célra 6 darab 8 csövű, 40 mm – es ( úgynevezett „pom-pom” ágyú ) és 8 darab 20 mm – es Oerlikon gépágyú szolgált. A hajót ellátták az akkor elérhető legmodernebb tűzvezető rendszerrel, és felderítő, valamint légvédelmi radarberendezésekkel is. Valószínűleg a belezsúfolt rengeteg érzékeny, nem túl üzembiztos elektronikának is betudható, hogy a Prince of Wales feltűnően hamar rosszhírű és balszerencsés hajóvá vált a tengerészek szemében. Szinte állandóak voltak a műszaki problémák mind a hajtóműveknél, mind a lövegtornyoknál és a radaroknál ( a korai radarrendszerek hírhedten érzékenyek és megbízhatatlanok voltak, főleg a rázkódásra és vibrációra, ami egy hadihajón nem számít ritkaságnak… ) , ráadásul a fedélzetére beosztott legénységnek sem volt még ideje kellően összecsiszolódni sem egymással, sem a hajójukkal, ezért gyakoriak voltak a konfliktusok és nyomasztóan sok a baleset.

A Prince of Wales bár vadonatúj volt, ennek ellenére már meglehetősen mozgalmas hónapokat tudhatott maga mögött. Még tartott a végszerelése, amikor Liverpoolban megsérült egy bombázás során 1940 augusztusában. Az ekkor elszenvedett károkat csak hevenyészve javították ki és elhanyagolták az ilyenkor szükséges strukturális vizsgálatokat is, mert készen kellett állnia a félelmetes Bismarck csatahajó elleni hadműveletre. Erre végül 1941 áprilisában került sor, amikor John C. Leach sorhajókapitány parancsnoksága alatt, a legendás HMS Hood csatacirkáló kísérőjeként megtámadták az Atlanti-óceánra kifutó félelmetes német csatahajót és kísérőjét a Prinz Eugen nehézcirkálót. ( a fedélzetén még ekkor is hajógyári munkások tartózkodtak ) Az összecsapás során a Hood rövid tűzpárbaj után felrobbant, de a Prince of Walesnek, amely a csata alatt is folyamatosan lövegtornyai technikai problémáival küszködött, amellett hogy hét találatot kapott ( az egyik gránát közvetlenül a parancsnoki hidat érte, Leach kapitány és az egyik tiszt kivételével megölve mindenkit ) , sikerült alaposan megrongálnia a német óriást, amelyet végül, miután légitámadás során további károkat szenvedett és kormányozhatatlanná vált, az elpusztítására küldött flottakötelék ronccsá lőtte. Az összecsapás után a sérült Prince of Walest hat hétig javították, majd ezt követően diplomáciai küldetés keretében, a fedélzetén utazott Winston Churchill Új-Fundlandra, a Roosevelt elnökkel lebonyolított találkozóra, ahol 1941. augusztus 12 – én aláírták az Atlanti Chartát. Ezt követően késő őszig a Földközi-tengeren szolgált, ahol az Észak-Afrikába tartó utánpótlást szállító konvojokat biztosította.

A Prince of Wales 1941. október 25 – én futott ki Greenock kikötőjéből, továbbra is John C. Leach kapitány parancsnoksága alatt, fedélzetén Sir Thomas Phillips admirálissal és elindult a Távol-Keletre, a koros HMS Electra és a HMS Express rombolók kíséretében. A flottakötelék amely ekkor még a Force G ( G Haderő ) nevet viselte, november 16 – án érkezett meg a dél-afrikai Fokvárosba, ahol két napot töltött, majd továbbindult Ceylon felé, hogy Colomboban találkozzon, a sajtó által az Admiralitás utasítására csak „másik nagy hadihajóként” emlegetett társával. A titkolózással a japánokat akarták bizonytalanságban tartani, hadd találgassanak, mivel is kell szembenézniük hamarosan. Valójában november 28-án, két nappal a kötelék továbbindulása után, már ott volt a tengerészeti hírszerzés jelentése Yamamoto admirális asztalán a Repulse – ról, amit aztán megerősített egy felderítő gép fotója is, amit december 3 – án készítettek, áthúzva a szingapúri bázis felett. ( a japán flotta főparancsnoka azonnal utasítást adott további 36 bombázónak a térségbe vezénylésére)

A titokzatos „másik nagy hadihajó”, a HMS Repulse csatacirkáló 1941 – ben már elmúlt 25 éves. A Renown osztályú, karcsú hadihajó, mintegy három méterrel hosszabb, viszont gyengébb páncélzata miatt több mint 10000 tonnával könnyebb volt modern társánál, ezért kora ellenére, még mindig képes volt akár 30 csomóval is száguldani. 6 darab 381 mm – es nehézlövegével még a két világháború közötti időszakban is igen ütőképes hadihajónak számított, de alaposan eljárt felette az idő és ezen nem változtatott a többszöri jelentős modernizáció sem. Légvédelmi fegyverzete is gyengébb volt mint a Prince of Wales – é, a repülőgépek ellen 4 darab hármasával és 6 darab egyesével telepített, repeszvédő pajzzsal ellátott 102 mm – es, gyorstüzelő ágyúval és két 40 mm – es, 8 csövű „pom-pom” ágyúval védekezhetett, majd ezt később kiegészítették további 8 darab, 20 mm – es Oerlikon gépágyúval. A hajót korszerűbb tűzvezetőrendszerrel és távolsági felderítő, valamint légvédelmi radarberendezésekkel is ellátták.

A veterán csatacirkáló parancsnoka 1940 júniusa óta William G. Tennant kapitány volt, aki rendkívüli népszerűségnek és tekintélynek örvendett a tengerészek körében. Hírnevét és a Dunkerque Joe becenevet annak köszönhette, hogy a Dunkerque – ben körülzárt francia-brit csapatok evakuálására indított Dinamó Hadművelet során a HMS Wolfhound fedélzetéről irányította a katonák behajózását és szinte az utolsó pillanatig az ostromlott városban maradt, hogy a lehető legtöbb embert megmenthesse. Nagyon sok katona köszönhette neki az életét és azt, hogy elkerülhette a hadifogságot. Az akció után kitüntették a Bath Renddel.

A Repulse a háború kitörése óta folyamatosan részt vett a tengeri hadműveletekben, részt vett a Honi Flotta egységeként a Norvégia partjainál vívott harcokban és később a Bismarck üldözésében is, majd 1941 augusztusa óta az Indiai-óceánon konvojokat kísért. A Prince of Wales miután megérkezett Colomboba, hivatalosan az egész keleten állomásozó brit tengeri haderő zászlóshajója lett, ezzel mintegy lefokozva a harcedzett Repulse – t. Nem véletlen, hogy hamarosan meglehetősen rosszízű rivalizálás kezdődött a két nagy hajó személyzetei között. A Repulse tengerészei és tüzérei, akik Tennant kapitány parancsnoksága alatt a Királyi Haditengerészet legjobbjai közé emelkedtek és jelentős harci tapasztalatokat szereztek az elmúlt időszakban, enyhén szólva rossznéven vették, hogy egy „irodai hadvezér” parancsnoksága alá kerültek és nem javított hangulatukon a vadonatúj zászlóshajó közismert balszerencsés híre sem. 

Az immáron Force Z névre átkeresztelt flottakülönítmény további két rombolóval, a HMS Encounterrel és a HMS Jupiterrel kiegészülve november 26 – án indult tovább Szingapúrba, ahová 1941. december 2 - án érkezett meg. ( Sir Thomas Phillips főparancsnoki kinevezését a brit kormány az előző napon jelentette be hivatalosan ) 

Az ellenség nyomában

A Force Z ünnepélyes fogadtatásban részesült nemcsak a Keleti Flotta új főparancsnokának érkezése miatt, hanem azért is, mert a Prince of Wales volt az első csatahajó, amely horgonyt vetett Szinagpúrban. Nem csoda, hogy a legjobb horgonyzóhelyet kapta, míg a Repulse legénysége legnagyobb bosszúságára a kikötő sarkába lett száműzve. Az újonnan beérkezetteken kívül a támaszponton tartózkodott ugyan még jónéhány hadihajó, de ezek harci értéke erősen korlátozott volt. Mindegyik meglehetősen koros, könnyű és közepes méretű egység volt ( a Durban, Danae, Dragon, Mauritius könnyűcirkálók, továbbá a Stronghold, Tenedos és a Vampire rombolók, utóbbi az ausztrál flottától ) , ráadásul többségük karbantartás, vagy különböző egyéb javítási munkálatok miatt nem is volt bevethető állapotban. Ennél is nagyobb gondot jelentett, hogy nem volt egyetlen repülőgép-hordozó sem, amely közvetlen légi fedezetet nyújthatott volna.

Eredetileg a Force Z része lett volna ugyan a nemrég szolgálatba állított, csaknem 30000 tonnás HMS Indomitable 54 harci gépével, de november 3 – án Jamaica partjainál gyakorlat közben zátonyra futott és mivel emiatt alapos javításra szorult, így lemaradt a küldetésről. Történetesen ebben az időben az Indiai-óceánon tartózkodott a frissen felújított, viszont ősrégi és meglehetősen kicsi HMS Hermes hordozó, ez azonban lassúsága miatt nem tudott volna lépést tartani a Force Z többi egységével. Valószínűleg ezért mondtak le róla és az általa nyújtható légi fedezetről, bár ismerve Phillips admirális tengerészeti légierőről vallott nézeteit, ez őt bizonyára nem zavarta túlságosan.

Az ünneplés után hamar komorrá vált a hangulat, amikor, az új főparancsnokot tájékoztatták az aktuális, nem túl rózsás katonai helyzetről és a japánok szemmel látható készülődéséről. Phillips hamarosan repülőgépre ült és Manilába utazott, hogy tárgyaljon MacArthur tábornokkal és Thomas C. Hart admirálissal, az USA Fülöp-szigeteken állomásozó ázsiai flottájának parancsnokával. Erősítésként amerikai hadihajókat kért, amelyeket meg is kapott. ( a felajánlott Whipple, John D. Edwards, Edsall és az Alden öreg, Clemson osztályú rombolók voltak ) A főprancsnok távollétében a Repulse – t az ausztrál vizekre küldték, hogy egy esetleges váratlan támadás esetén ne legyen mindkét nagy hajó egyszerre a bázison.

Még tartottak a megbeszélések, amikor befutott a Pearl Harbor elleni japán rajtaütés híre, ezért Phillips azonnal visszatért Szingapúrba. Nemsokkal később, december 8 – án hajnalban japán bombatámadás érte a várost és jelentős károkat okozott. A légvédelemnek, annak ellenére, hogy besegítettek neki a hadihajók is keresőfényszóróikkal és fegyvereikkel, egyetlen támadót sem sikerült leszednie.

Aznap délben a zászlóshajó fedélzetén a főparancsnok eligazítást tartott tisztjeinek és bemutatta nekik haditervét. Feltűnően magabiztos volt és mivel tudta, hogy sokan tapasztalatlansága miatt nem bíznak benne, annál inkább ki akarta vágni a rezet. Mivel nem sokra tartotta az ellenséget, úgy vélte, hogy mindössze két nehézfegyverzetű hajója is elég bármilyen japán flottakötelék legyőzéséhez. Arra készült, hogy meglepetésszerűen lecsap a jelentések szerint, a Maláj-félsziget északi partvidékén fekvő, thaiföldi Singora ( ma Songkhla ) és a malajziai Kota Bharu térségében partraszálló japán egységeket szállító teherhajókra. Ezzel akarta megzavarni, sőt ha lehet meg is hiúsítani az inváziót. Az admirális a Prince of Wales és a Repulse mellé, kísérőként az Electra, az Express, a Vampire és az öreg, még az 1. világháború idejéből maradt HMS Tenedos rombolót választotta ki, mert a rendelkezésre álló könnyűcirkálókat túl lassúnak tartotta. Beosztottai közül nem mindenki osztotta a hadművelettel kapcsolatos optimizmusát.

A hajnali bombázás elgondolkoztathatta volna Phillipset, de úgy tűnik, hogy nem rendítette meg különösebben és megdöbbentően félvállról vette a Francia-Indokínába telepített, nagyszámú japán bombázóról kapott jelentéseket is, pedig az a nyilvánvaló tény, hogy az ellenség könnyűszerrel elérte és sikerrel támadta Szingapúrt, komoly figyelmeztetés lehetett volna számára. A nyomasztó előjelek ellenére a Force Z végül légi fedezet nélkül indult végzetes útjára.

A hajóraj 1941. december 8 – án az esti szürkületben, 17 óra 35 - kor futott ki Szingapúrból és elindult északkelet felé. ( hogy megtévesszék a japán kémeket... )

A britek szerencséjére az égbolt még másnap is sokáig felhős volt és ez megnehezítette a légi felderítést, így észrevétlenül haladhattak el az Anambas szigetcsoport mellett, keletről megkerülve azt, majd északnyugatnak fordultak a Maláj-félsziget felé. Azonban arról nem tudtak, hogy a japánok hat tengeralattjárót helyeztek el csatárláncban, hogy megfigyeljék és jelentsék az ellenséges flottamozgásokat. Az egyik ilyen hajó az I-65 volt, amely december 9 – én délután észlelte a távolban haladó Force Z – t és jelentette Nobutake Kondo admirális főhadiszállására. ( a meglehetősen nagy távolság miatt a tengeralattjáró kapitánya a kísérő rombolókat nem vette észre )

Az I-65 üzenetét a Kinu könnyűcirkáló vette, de időbe telt mire az információ végighaladt a japán információs láncon, így csaknem négy órába telt, mire a parancsnokság figyelmeztetni tudta a maláj partoknál horgonyzó szállítóhajókat, amelyek a figyelmeztetésre, rögtön visszaindultak a dél-vietnami Cam Ranh Bay - be. Ezzel szinte egyidőben Jisaburo Ozawa tengernagy riadóztatott, 2 csatahajóból, 3 nehézcirkálóból és 8 rombolóból álló biztosító hajóraja is elindult a britek felkutatására, amelyhez útközben csatlakozott további 5 cirkáló és 4 másik romboló is. A hadihajókról hat, a saigoni támaszpontról pedig további négy felderítőgépet indítottak, egyben az ott állomásozó, 22. Légi Flotilla bombázóit megkezdték átfegyverezni hajók elleni fegyverekre. ( előzőleg az újabb Szingapúr elleni légitámadáshoz voltak előkészítve ) A britek eddig teljesen zavartalanul haladhattak, még mindig bízva a meglepetés erejében, egészen addig, amíg a Vampire romboló őrszemei fel nem fedeztek egy japán felderítőgépet a távolban, amit aztán több is követett nyilvánvalóvá téve, hogy az ellenség már tudomást szerzett róluk és figyeli őket. A Force Z összes hajóján elrendelték a riadókészültséget. Phillips annak ellenére, hogy felfedezték hajóit, továbbhaladt észak felé, egyrészt mert még nem akart visszafordulni, másrészt fogalma sem volt arról, hogy mi legyen a következő lépése. Végül úgy döntött, hogy megtévesztésként egyelőre tovább halad északnak, majd az éjszaka folyamán, kihasználva az egyre romló időjárást, megfordítja hajóit és hazaindul. Meglehetősen csalódott volt, hogy terve kudarcot vallott.

Este 18 óra 30 körül a Tenedos kapitánya engedélyt kért és kapott, hogy visszatérjen Szingapúrba, mert fogytán volt az üzemanyaga. Lehetősége lett volna ugyan, hogy valamelyik nagy hajó tartályaiból olajat vegyen fel, de nem merték megkockáztatni a veszélyes nyílt tengeri tankolást, amikor az ellenség a közelben járt. Közelebb mint gondolták…..

Az éjszaka közepén a Force Z – t észrevette egy másik, megfigyelést végző japán tengeralattjáró az I-58 is. ( a hajót 1943 – ban átszámozták I-158 – ra és nem azonos az Indianapolis cirkálót elsüllyesztő egységgel ) Kitamura parancsnok nem elégedett meg azzal, hogy jelentette a britek helyzetét, hanem hat torpedót indított rájuk, bár az egyik indítócső hibája miatt végül csak ötöt sikerült kilőnie, de ezek is mind célt tévesztettek. 

20 óra 55 körül az események csaknem drámai fordulatot vettek. A még szürkületben elindított japán csapásmérő repülőgépek, ekkorra már órák óta hiába keresték a célpontokat és már fogytán volt az üzemanyaguk. Váratlanul Takeda hadnagy, az egyik felderítő pilótája, a rossz látási viszonyok ellenére észrevette egy nagy hajó nyomdokvizét a magasból. Mivel azt hitte, hogy rátalált a britekre, értesítette a nyomában haladó 53 bombázót, majd a célpontok megjelölésére kilőtt három világítórakétát. A probléma mindössze annyi volt, hogy a felfedezett hajó Ozawa zászlóshajója a Chokai volt. A nehézcirkáló személyzete, amikor körülöttük hirtelen minden szinte nappali világosságba borult, rögtön rájöttek, hogy ha nem tesznek gyorsan valamit, perceken belül saját gépeik bombázzák le őket. Pánikszerű gyorsasággal értesítették a saigoni központot és így még időben sikerült visszarendelni a csapásmérőket, hogy azok majd nappal térjenek vissza megkeresni az ellenséges hajókat. ( a japánok aznap éjjel négy gépüket vesztették el a rossz látási viszonyok és az időjárás miatt ) A brit és a japán flottakötelék ekkor valójában alig 9 kilométernyi távolságban volt egymástól és a Prince of Wales fedélzetéről is jól látták az aláhulló rakétákat. Phillips valószínűleg ennek nyomán döntötte el véglegesen, hogy megszakítja az akciót és visszatér a támaszpontra, azonban végül minden másképpen alakult.

Amikor egy világ omlik össze

Éjfél után ötven perccel üzenet érkezett a szárazföldi erőktől, hogy a Malájföld keleti partvidékének közepén fekvő Kuantan térségében valószínűleg partraszállás zajlik, mert a partról, robbanásokat észleltek. A dolognak katonailag volt értelme, hiszen itt csapatokat tehettek partra a védekező brit erők hátában. Phillips admirális megörült a hírnek, mivel úgy vélte, hogy talán mégsem kell szégyenszemre üres kézzel hazatérnie és úgy döntött, hogy utánanéz a dolognak, így a Force Z Malájföld partjai felé fordult.

Reggelre az időjárás jelentősen megjavult, így amint kivilágosodott, felkészítették, majd elindították a Prince of Wales egyik Walrus felderítőgépét és az Express rombolót, hogy felderítsék Kuantan partvidékét. Azonban sem a repülőgép, sem a hadihajó nem észlelt ellenséges erőket a körzetben. A hír lehangoló volt a főparancsnok számára. Mint később kiderült, a robbanások azért következtek be, mert egy balszerencsés bivalycsorda tévedt az elaknásított tengerpartra…

A Force Z továbbhaladt Szingapúr irányába, amikor váratlanul feltűnt előttük egy rozoga vontatóhajó, amely néhány uszályt vonszolt maga után. A bosszús Phillips nem tudta megállni, hogy át ne vizsgáltassa őket, ezzel vesztegetve az időt, ahelyett, hogy minél hamarabb visszatért volna a bázisra. Közben a Saigonból ismét útnakindított japán bombázók már a levegőben voltak és a Force Z – t keresték, mivel azonban nem tudhattak a kuantani kitérőről és a vontatóról, jóval délebbre annak tényleges pozíciójától. Az egyik repülőcsoport ha Phillips hajóit nem is, de a kényelmes tempóban hazafelé tartó Tenedost felfedezte és a harci láztól fűtött japán pilóták azt gondolva, hogy rátaláltak a brit főerőre, rászórták az összes bombájukat. Az öreg romboló köszönhetően a kapitánya ügyességének, sértetlenül megúszta a támadást és jelentette a zászlóshajóra. Phillips a romboló figyelmeztetése nyomán elrendelte a teljes harckészültséget, de ragaszkodva a rádiócsendhez, nem kért légi támogatást, bár már megtehette volna, mivel odahaza a biztosításukra kijelölt 453. repülőszázad csak a hívásukat várva készültségben volt.

Alig negyed órával a Tenedos vészjelezése után, 11 óra 13 körül dél felől megjelent az első japán támadókötelék, 8 darab kétmotoros Mitsubishi G3M ( szövetséges kódneve Nell ) bombázó, mindegyik két 250 kilogrammos páncéltörő bombával felszerelve. A gépek pilótái, nem törődve a körülöttük robbanó légvédelmi gránátokkal, a Repulse - ra vetették magukat, tudván, hogy annak fedélzeti páncélja a vékonyabb. A csatacirkáló, miközben fegyverei a többi hajóéval együtt heves légvédelmi zárótüzet ontottak magukból, gyorsulni és cikkcakkolni kezdett ( szerencsére Phillips még idejében észbekapott és engedélyezte, hogy hajói bontsák az alakzatot és önálló manőverezésbe kezdjenek ) , így csak egy bomba találta el a repülőgéphangárnál. A robbanás nem okozott nagy károkat, de több embert megölt, vagy megsebesített és felgyújtotta a katapulton várakozó Walrus felderítőgépet, amit a legénység a tengerbe lökött. A hajó harcképes maradt és hamarosan 25 csomóra gyorsulva és vadul tüzelve száguldott tovább. 

Húsz perc szünet után, megérkezett a második kötelék. Ahogy a Prince of Wales hídján állva Riker hadnagy a torpedótiszt meglátta, az alacsonyra ereszkedve közeledő gépeket, rögtön rájött, hogy torpedótámadásra készülnek. Amikor közölte sejtését az admirálissal, az csak legyintett rá és kijelentette, hogy a japánoknak nincsenek erre alkalmas repülőgépei. Mint pillanatokkal később kiderült, voltak és lecsaptak. A Type 91 típusú torpedók egymás után zuhantak a tengerbe és buborékcsíkot húzva megindultak a két nagy hajó felé. A Prince of Wales nem hazudtolva meg rossz hírét és most is folyamatosan technikai hibákkal küszködött. A légvédelmi lövegek és a lőszerliftek rendszeresen elakadtak, így a légvédelmi tűzfüggönyön időről időre rések nyíltak. A tüzérek kétségbeesetten próbálták működésben tartani a makacskodó ágyúikat. A Repulse egyik gránátja hirtelen lángba borította az egyik G3M – et, amely szinte súrolva a Prince of Wales árbocait és éppen áthúzott felette, majd a túloldalán a tengerbe csapódott.

A ledobott torpedók egyike telibe találta a Prince of Wales legsérülékenyebb pontját, a baloldali külső hajócsavart. A propeller tengelyének tartóbakja leszakadt a hajótestről és a sérülten is forgó tengely olyan elképesztően erős vibrációt keltett, hogy rengett tőle az egész hajó és szó szerint szétrázódtak a tengelyalagút vízzáró tömítései, ezért úgy zúdult be a tengervíz a hajótestbe, mintha nagyteljesítményű szivattyú pumpálta volna befelé. 4 perc alatt, legalább 2400 tonna. Mire sikerült leállítani, az elgörbült tengelyen még mindig forgó hajócsavar valósággal szétkaszabolta a hajótest lemezeit, úgy felhasogatva, mint egy konzervnyitó. Az áradat hamar elérte a baloldali generátortermet és tönkretette az áramfejlesztőket, kiütve szinte a teljes elektromos rendszert. A hajó nagyrészén megszűnt a világítás, leállt a szellőzés és a vízpumpák többsége is működésképtelenné vált. Áram nélkül a baloldali légvédelmi tornyok csaknem használhatatlanná váltak, működésképtelen forgatómotorokkal és lőszerliftekkel. Személyzetük átállította ugyan őket manuális üzemmódra, de így gyötrelmesen nehézkes volt a működtetésük. A lőszert kénytelenek voltak kézről kézre adogatni egymásnak a tüzérek. Bár ez a torpedó még csak az első volt amely eltalálta a Prince of Wales – t, de lényegében már megpecsételte a sorsát, mert tönkretette a kormányberendezést is. A csatahajó innentől kezdve gyakorlatilag irányíthatatlanná vált, nemhogy manőverezni, de már egyenesen haladni sem tudott, csak egyre jobban lelassulva, nagy köröket leírni.

Az újabb, alacsonyan érkező, kétmotoros gépek mások voltak, mint az előzőek. Nagyobbak mint a G3M – ek, jellegzetes, szivar alakú törzzsel, üvegezett orral. A Mitsubishi G4M – ek ( szövetséges kódnevük Betty ) látszólag nem hordoztak sem bombákat, sem torpedókat, de hirtelen kinyílt hasukon a bombarekesz és torpedók tucatjai zúdultak a vízbe.

Tennant kapitány látva, hogy a zászlóshajó súlyosan megsérült, megszegte a rádiócsendre vonatkozó parancsot és légitámogatást kért, bár tudta, hogy valószínűleg ezzel már elkésett, majd a Repulse – szal megpróbált beékelődni a Prince of Wales és a támadók közé, hogy megvédje. A kapitány eddig mesterien irányította hajóját és a hatalmas csatacirkáló csaknem 30 csomós sebességgel, orrát megemelve úgy kanyargott, mint egy torpedónaszád, ezzel kimanőverezve nem kevesebb, mint 19 torpedót. A kapitány később azt mondta, hogy kifejezetten izgalmas, sőt majdnem szórakoztató volt a torpedók kerülgetése, egészen addig, amíg nem kezdtek el minden irányból egyszerre érkezni. Most azonban ez történt, a japán bombázók több irányból csaptak le, így már képtelenség volt kivédeni a találatokat. A Repulse – t pillanatok alatt összesen 4 torpedó érte két oldalról. Még több mint 20 csomóval rohant, amikor már kezdett oldalára fordulni. A legénység fejvesztve menekült, alig volt idejük néhány csónak és mentőtutaj vízre bocsátásra, a legtöbben egyszerűen az olajtól feketéllő vízbe vetették magukat. Azokat akik a tatnál ugrottak, beszívták a még mindig teljes fordulatszámmal forgó propellerek és végeztek velük. Másokat a kapunagyságú lékeken betóduló víz sodorta a hajó gyomrába. A kiiktatott HMS Repulse csatacirkáló kevesebb mint 10 perc alatt, 12 óra 35 körül elsüllyedt, így miközben az Electra és a Vampire elkezdte a túlélők mentését, a japán bombázók most már teljes erővel, a zászlóshajóra vethették magukat.

Csaknem négy kilométerrel odébb, a vánszorgó Prince of Wales tüzérei az újabb huszonhat támadóból kilőttek ugyan kettőt, de társaikat ez nem rettentette el és perceken belül öt újabb torpedó csapódott a hajótestbe. ( három jobbról, kettő balról ) A még működő hajtóművek leálltak és az óriás lassan mozdulatlanná válva erősen balra dőlve süllyedt. A japánok azonban még nem végeztek, biztosra akartak menni. Egy újabb kötelék, megszórta páncéltörő bombákkal is, amelyek közül csak egy talált célba a két felépítmény között. A robbanás nem tett számottevő kárt a már amúgyis végét járó csatahajóban, de mivel a közvetlen közelben volt a kijelölt kötöző és pihenőhely, több mint 100 emberrel végzett.

A Prince of Wales lassabban süllyedt mint társa, sokakat csapdába ejtve sötétbe borult belsejében. A parancsnoki hídon tébláboló, Phillips altengernagy egyre furcsábban viselkedett, láthatóan nem fogta fel a helyzet súlyosságát és meg volt győződve róla, hogy zászlóshajója megmenthető. Megszegve a saját maga által kiadott rádiózási tilalmat, üzenetet küldött Szingapúrba, hogy indítsanak rombolókat a Prince of Wales bevontatására, majd az egyik tisztet annak legnagyobb elképedésére, leküldte a sapkájáért a szállására….

Az Express parancsnoka Cartwright korvettkapitány ellenben tökéletesen átlátta a helyzetet és hajóját közvetlenül a lassan oldalára boruló roncs mellé irányította, majd emberei ajtókat, deszkákat, hosszú asztalokat és minden mást amit csak lehetett, a két hajó fedélzetei közé fektettek, hogy a menekülők azokon jussanak át az Expressre. Azonban ahogy a Prince of Wales dőlése egyre nagyobb lett, az Express kénytelen volt eltávolodni tőle. Ahogy az alkalmi hidak sorra lehullottak, a kétségbeesett emberek, nem törődve a veszéllyel az olajos vízbe vetették magukat. A romboló oldaláról köteleket, mászóhálókat lógattak le nekik, majd Cartwright parancsnok vállalva az összeütközés kockázatát, visszavitte a csatahajó mellé az Expresst. Többen a két hajótest közé szorulva szörnyethaltak, mert nem tudtak idejében felmászni a fedélzetre, vagy visszacsúsztak a testüket és kezeiket borító csúszós, büdös olaj miatt. A Prince of Wales felborult, majd ahogy átfordult, gerince végigszántotta és megrongálta az Express oldalát. Ahogy tatja elérte az alig 63 méter mélységben lévő tengerfeneket, a 225 méter hosszú hajótest eleje felágaskodott, majd 13 óra 20 – kor alámerült, törmeléket, olajat és rengeteg hajótöröttet hagyva maga után. Amikor a Prince of Wales eltűnt a felszínről, a japánok már messze jártak, nem zavarták a mentést, csak egy felderítő gépük keringett a csata helyszíne felett, de amikor megérkeztek a brit vadászgépek, ez is gyorsan odébbált.

Amikor nemsokkal később feltűnt a levegőben a Tim Vigors parancsnoksága alatt álló 11 Brewster Buffalo vadászgép, az olajjal borított hajótöröttek öklüket rázva, átkozták őket, pedig a hadnagy, aki egységével a Repulse – ról érkezett segélykérésre azonnal felszállt, igazán nem tehetett semmiről. Mire gépeivel a helyszínre érkezett, a légtérbiztosításon kívül sajnos már nem maradt tennivalója. Ha idejében kérik a beavatkozásukat, minden másképpen is alakulhatott volna, mivel a japán bombázógépeket nem kísérték vadászok.

Összesen 840 ember veszett oda, 513 - an a Repulse, 327 - en a Prince of Wales személyzetéből. A japánok a támadás során mindössze négy bombázót és azok összesen 28 főnyi személyzetét veszítették el, további 24 repülőgép súlyosan megsérült a légvédelmi tűztől. (az elvesztett gépek közül egy sérülten, még éppen elérte az indokínai partvidéket és ott zuhant le )

A rombolók még órákon keresztül keresték a túlélőket. A Vampire 223, az Express 1000, a legtovább a helyszínen maradó Electra 900 tengerészt mentett ki. A túlterhelt hajók mind a borulás határán egyensúlyoztak, fedélzetükön egy tűt sem lehetett volna leejteni. Ennek ellenére éjfél körül mindegyik szerencsésen elérte Szingapúrt és sem a mentés, sem a hazavezető út során nem háborgatta őket senki. ( mint a háború után kiderült, a japán pilóták kifejezetten a két nagy hadihajó elpusztítására kaptak parancsot, a többit békén kellett hagyniuk ) Nem volt a túlélők között sem Leach kapitány, sem Tom Phillips admirális. Valójában nem tudni mi történt velük, valószínűleg közösen döntöttek úgy, hogy nem hagyják el a süllyedő zászlóshajót. Egyesek szerint Phillips az események alatt tanúsított furcsa viselkedését, nemcsak a sokk idézhette elő, hanem az átélt megrázkódtatás hatására kialakult kisebb agyvérzés. Egy egész világ omlott össze a szeme előtt és vált semmivé mindaz alig több mint egy óra alatt, amiben addig töretlenül hitt. Sérthetetlennek vélt, büszke csatahajóját, a lenézett, hozzá képest törékeny játékszernek tűnő repülőgépek pusztították el. Ráadásul japán repülőgépek. Tennant kapitány sokkal szerencsésebb volt, őt az utolsók között mentette ki a Vampire, órákkal a Repulse pusztulás után. Karrierje magasra ívelt, 1944 – ben már altengernagyi rangban jelentős szerepe volt a normandiai partraszállás sikerében és az utánpótlás logisztikai hátterének biztosításában. 1963 – ban hunyt el 73 éves korában, nyugalmazott tengernagyként.

A Force Z pusztulásának előestéjén Londonban, Churchill megbeszélést tartott az Admiralitás vezetőivel a Royal Navy távol-keleti erőinek további tevékenységéről, figyelembe véve a Pearl Harbor elleni támadás következményeit. A miniszterelnök azon a véleményen volt, hogy a Prince of Wales – nek és a Repulse – nak csatlakoznia kellene az USA Csendes-óceáni Flottájához, amelynek épségben maradt egységeit a kaliforniai San Diegoba vonták vissza. A végleges döntést másnapra halasztották, de addigra már nem volt miről dönteniük.

Churchill másnap reggel még ágyban volt, amikor az Első Tengeri Lord , Sir Dudley Pound telefonon tájékoztatta a két nagy hajó pusztulásáról és Phillips admirális haláláról. A brit miniszterelnök később azt írta háborús emlékirataiban, hogy ez volt a legnagyobb csapás, ami addig érte a háború folyamán. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy minden terve dugába dőlt és az addig alaposan lebecsült Japán vált a Csendes-óceán vitathatatlan urává, mivel nem maradt semmi, amit szembeállíthattak volna vele. A Keleti Flotta maradványait, Ceylon szigetére vonták vissza.

December 11 – én egy magányos Mitsubishi G3M bombázó húzott el a két hadihajó hullámsírja felett és Haruki Iki hadnagy, az előző napi támadás egyik parancsnoka két virágkoszorút dobott a száguldó repülőgépből a tengerbe. Egyiket az elesett brit tengerészek, a másikat a japán pilóták tiszteletére.

A szingapúri katasztrófa

Mialatt a Prince of Wales és a Repulse élethalál harcát vívta a Dél-Kínai-tengeren, megindult Tomoyuki Yamashita tábornok csapatainak szárazföldi gőzhengere is. A britek legnagyobb döbbenetére a japánoknak nem okozott különösebb nehézséget átkelni a maláj őserdőn, mert mint kiderült katonáikat alaposan felkészítették a dzsungelháborúra. A briteka kiépített védelmi állásait egyszerűen megkerülték, majd bekerítették és felszámolták. A drámai gyorsasággal visszaszoruló indiai, brit, ausztrál és helyi önkéntesekből álló csapatoknak, gyakran a hátrahagyott felszerelésüket és elromlott tehergépkocsijaikat sem sikerült megsemmisíteni, így a támadók jelentős mennyiségű hadfelszerelést, élelmet és szállítójárművet zsákmányoltak, amit azonnal használatba is vettek ( gúnyosan Churchill utánpótlásnak nevezték ) Különösen nagy csalódást okoztak az indiai lövészek, akiket félig kiképezve küldtek az első vonalba, ráadásul mivel hazájuk legkülönbözőbb vidékeiről lettek besorozva, gyakran más – más nyelvjárást beszélték mint társaik, így nemcsak tisztjeiket, hanem egymást is alig értették meg. Parancsnokaikban, akik többnyire fiatal, tapasztalatlan tisztek voltak, akik nemrég kerültek ki az akadémiáról, vagy a tartalékos tiszti tanfolyamról, egyáltalán nem bíztak, mivel úgy vélték, hogy azok csak ágyútölteléknek tekintik őket, ezért harc helyett, tömegével adták meg magukat inkább a hadifogságot választva. ( a japánok később az indiai hadifoglyokból megpróbáltak velük szövetséges haderőt toborozni ) A japánok naponta átlag 20 kilométert nyomultak előre annak is köszönhetően, hogy a britek elképedésére, a katonákat helyben rekvirált kerékpárokra ültették és így még gyorsabban mozoghattak. Repülőgépeik az elfoglalt brit repülőterekről felszállva, a zsákmányolt brit üzemanyaggal feltankolva és ugyancsak zsákmányolt brit bombákkal támadták a visszavonulókat. A Royal Air Force repülőgépeinek nagyrészét még a földön elpusztították, a többi légiharcban veszett oda. 1942. január 1 – re a japán csapatok elérték a Maláj-félsziget középső részét és elesett Kuantan, tíz nappal később Kuala Lumpur. Január 31 – én, már Szingapúr kapujában álltak. A sziget elleni támadást szándékosan a Maláj-félsziget felől indították, mivel jól tudták, hogy azon az oldalon nincs kiépített védelmi rendszer.
Az ostrom egy nap halasztás után, február 8 – án este kezdődött, majd a tüzérségi előkészítést követően a támadó egységek több hullámban másnap reggelre csónakokkal sikeresen átkeltek a Johor szoroson és átjutottak a szigetre.

A védők még az utolsó napokban is csapaterősítéseket kaptak, de hasztalanul, mert csak a jövendő hadifoglyok számát gyarapították. Végül Arthur Percival tábornok, a brit főparancsnok vezérkarával úgy döntött, hogy elfogadják a japánok 8 pontos ultimátumát és megadják magukat, mivel már kifogyóban voltak a készleteik. ( nem tudhatták, hogy ekkorra már a japánok lőszere is csaknem teljesen kifogyott és támadásuk lendülete megtört … ) Több mint 85000 brit, ausztrál, indiai és helyi önkéntes katona esett hadifogságba, ezzel Szingapúr eleste lett a brit hadtörténelem egyik, ha nem éppen a legnagyobb katonai katasztrófája, amely az egész Brit Birodalom tekintélyét aláásta, mivel nem tartotta többé legyőzhetetlennek a gyarmatok őslakossága és ez hozzájárult a háború után, a gyarmatok gyors függetlenné válásához is. A japánok az ostrom alatt és a győzelem után is súlyos atrocitásokat követek el mind a városban, mind Malájföld területén. Yamashita tábornokot, vagy ahogy később nevezték Malájföld Tigrisét, háborús bűntettekért 1946 – ban felakasztották, bár az elkövetett kegyetlenkedések iránti felelőssége a mai napig vitatott. Szingapúr egészen a 1945 szeptemberéig japán kézen maradt, akik a Syonan-to, vagyis a Déli Sziget Fénye névre keresztelték át.

A rajtaütést sértetlenül átvészelő kísérő rombolók közül, csak a HMS Express élte túl 2. világháborút. 1943 – ban átadták a kanadai flottának, ahol 1946 – ig szolgált, majd selejtezték és roncsát 1948 – ban a brit columbiai Royston partjainál elsüllyesztették, mint hullámtörőt. Egykori társai 1942 tavaszán sorban elpusztultak a harcok során. Az Electra a Jáva-tengeri csatába süllyedt el, a Vampire és a Tenedos az Indiai-óceánon vált a japán bombatámadások áldozatává.

A Prince of Wales és a Repulse roncsai nyugodt tengernél, a levegőből napjainkban is jól láthatóak, mivel víz kevesebb mint 70 méter mély. Az utóbbi években a hajók állapota jelentősen romlani kezdett nemcsak a korrózió, hanem a hajóroncsok illegális bontására specializálódott bandák miatt is, amelyek robbanóanyaggal és más durva módszerekkel próbálnak hozzájutni az acélhoz, nem törődve azzal, hogy több száz bátor ember végső nyughelyét gyalázzák meg. A két roncsot rendszeresen felkeresik a Királyi Haditengerészet búvárai és ha szükségessé válik kicserélik a hozzájuk erősített haditengerészeti lobogókat.

Cikk: Nemes Ferenc

Ha tetszett a cikk, kövesse
a JETflyt a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 03. 18., 16:21
Az elmúlt napokban több friss hírt is olvashattunk az MH Kiss József 86. Helikopterdandárról, többek között arról is, hogy először ugrottak ejtőernyősök a H225M típusú közepes, többcélú forgószárnyasból.
2024. 03. 12., 13:39
A Pilatus svájci repülőgépgyártó a közelmúltban jelentette be, hogy a PC-21 típusú kiképző repülőgépekből álló globális flottája elérte és meghaladta az 500 000 repült órás történelmi mérföldkövet.
2024. 03. 06., 11:10
Ritka eset, amikor egy repülőgép-típus beszerzése világpolitikai jelentőségű alkudozások központi témája lesz. Márpedig pont ennek lehettünk szemtanúi, lassan több, mint egy esztendeje. A török taktika bevált, Svédország NATO-tagságának támogatásáért cserébe 23 milliárd dollárért 40 F-16V Block 70 Viper megvásárlására, és 79 Falcon felújítására kapnak lehetőséget.
2024. 03. 05., 12:25
Több évtizedes elmaradást pótolva a Honvédelmi Sportszövetség 2024-ben útjára indította a Honvéd Kadét Pilóta Programot, amelynek elsődleges célja a Magyar Honvédség légiereje számára a minőségi utánpótlás biztosítása.
2024-03-21 13:58:05
Modern helikopterek váltják a régi eszközöket a Magyar Honvédség kutató-mentő szolgálatában – jelentette be a honvédelmi miniszter. Szalay-Bobrovniczky Kristóf hozzátette: a napokban a régi típusú Mi-17-es helikoptereket a modern H145M forgószárnyasok váltották fel.
2024-03-21 09:15:14
2006. március 21-én nagyszabású eseményre, a Magyar Légierő első öt JAS 39 Gripenjének (3 C és 2 D változat) érkezésére várták a sajtó képviselőit a Kecskeméti Repülőbázison. A repülőgépeket a Magyar Légierő négy, illetve a Svéd Légierő három hajózója repülte hazánkba. A kétórás út a Svéd Védelmi Beszerzések Hivatalának linköpingi területéről indult.  
2024-03-13 12:52:44
25 éve, 1999. március 12-én csatlakozott Magyarország az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez: a jubileum kapcsán földi és légi bemutatókkal tarkított ünnepséget rendeztek Tatán, az MH Klapka György 1. Páncélosdandár alakulatánál, ahol beszédet mondott Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter. Mutatjuk a helyszíni fotókat!
2024-03-11 14:35:49
A Magyar Légierő pilótái a legjobbak közül valók, és a veszélyek korában kiemelt erkölcsi és anyagi megbecsülést érdemelnek. Tudásuk, szolgálatuk kulcsfontosságú Magyarország biztonságának védelmében. Ezért jelentős – decemberig visszamenőleges – béremelésükről döntöttünk – jelentette be Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 03. 25., 11:58
A magyar és a svéd kormány korszakos megállapodást kötött, ugyanis a már meglévő vadászgépek mellé négy új JAS-39 típusú vadászbombázóval bővül hazánk repülőgépflottája.
2024. 03. 25., 10:41
2024. 03. 22., 09:25
A máltai Universal Air március 26-ától hetente kétszer indít légijáratokat Pécs-Pogány reptérről a Málta–Pécs–München útvonalon.
2024. 03. 20., 09:21
A nyolcvanas évek második felében, a Tomcat üzemeltetés csúcspontján, az amerikai haditengerészet 22 elsővonalbeli (repülőgép-hordozós) százada repülte az F-14-est, megosztva a csendes-óceáni és az atlanti-óceáni flotta hordozói között.

  Legfrissebbek most

2022. október 28-án került sor Dani Zoltán székely származású nyugalmazott ezredes nagykanizsai előadására a Halis István Városi Könyvtárban. Az F-117-es lelövésének 25. jubileuma alkalmából idézzük most fel a prezentáció anyagát!

  HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Amennyiben feliratkozik alkalmi hírlevelünkre, postafiókjába küldjük a legfrissebb híreket!

E-mail cím:

Megszólítás:


A hírlevél feliratkozáshoz el kell fogadni a feltételeket.

Feliratkozás most

  Háború Művészete magazin