JETfly
Légi ágyúnaszád
Bevetésen az AC-130 Spectre
A méltán híres elnyűhetetlen teherszállító a Lockheed Martin C-130 Hercules változatai közül kiemelkednek a "légi ágyúnaszádok", amelyek az utóbbi közel negyven év háborús konfliktusaiban fontos szerepet játszottak. A speciális feladatokat nagy hatékonysággal, viszonylag olcsón megoldó AC-130-asok érdekes elegyét adják az elavult és a legkorszerűbb technikának, hiszen fedélzeti elektronikájuk mindig az adott kor színvonalán áll, fegyverzetük viszont zömében ősrégi, még a második világháborúból származik.A hagyományos csöves tűzfegyverek mind a mai napig tökéletesen megfelelőek bizonyos feladatokra, amennyiben fennállnak alkalmazásuk feltételei. Már a második világháború idején a gyakorlatban bebizonyosodott, hogy az önmagukban csekély hatású kis kaliberű géppuskák nagy számban koncentráltan alkalmazva elképesztő pusztításra képesek. A Csendes-óceán térségében a japán utánpótlás szállító hajókonvojok ellen bevetették az átalakított B-25 kétmotoros bombázókat, amelyek azonban nem szabadon eső fegyverekkel, hanem orrukban 11 db 12,7 mm-es Browning géppuskával támadták a hajókat. A páncélzat nélküli, zömében a kereskedelmi flottától származó hajók közül többet szabályosan kettévágtak a hosszú sorozatok, több teljes konvoj merült hullámsírba kizárólag a géppuskáknak köszönhetően. Az amerikaiak sikeréhez természetesen az is hozzájárult, hogy a hajók védelme nem volt kielégítő, a támadásokra ott kerítettek sort, ahol a japán hajófedélzeti vadászgépek megjelenésétől nem kellett tartani.
Néhány évvel később Koreában a B-26 Invader gépek orrába már 14 db 12,7 mm-es Browning került, amelyek ezerszámra semmisítették meg a kommunista erők utánpótlását szállító teherautókat. Az előre irányulva fixen beépített géppuskákat azonban csak rácsapásból lehetett alkalmazni, aminek korlátozott volt az ideje, ezért olyan megoldásra volt szükség, amellyel akár folyamatosan is tűz alatt lehetett tartani a célokat. Kézenfekvő volt, hogy ha a fegyvereket a repülőgép hossztengelyére merőlegesen építik be, akkor azok körpályán repülve akár korlátlan ideig irányulhatnak a célra. A kiváló ötlet megvalósítására azonban még sokáig kellett várni.
Legközelebb a hatvanas évek elején vették elő a tervet az USA-ban, de a légierő vezetése nem lelkesedett az új módszerért, hiszen nem volt megoldva a pontos célzás problémája. Érdekes módon a brazíliai "bozótpilóták" egyik napi rutinból végzett tevékenysége adta a bizonyítékot, hogy igenis lehetséges nagyon pontosan egyetlen fix pont körül repülni. Az őserdőben lévő települések közelében nem volt repülőtér, ezért a levelek és kisebb csomagok kézbesítésére különleges módszert használtak. A néhány házból álló település felett a repülőgép alacsonyan és kis sebességgel körözni kezdett, a küldeményeket pedig egy hosszú kötél végén lévő kosárba helyezték. A kiengedett kötél vége így közel egyetlen ponton "állt", és azt el tudták kapni a földön lévők. A küldemények cseréje után a kötelet a kosárral együtt behúzták, és a gép ment a következő helyre.
A módszer "nagybani" kipróbálására 1962-ben átalakítottak egy Convair C-131 "Samaritan" kétmotoros teherszállítót, amelynek leszerelték a szárny mögött bal oldalt lévő rakodó ajtaját. Alumínium szögprofilokból hegesztett állványt készítettek, amelyre egy 7,62 mm-es hatcsövű, nagy tűzgyorsaságú "Minigun" géppuska került. Célzókészülék a tesztprogram elején még nem volt, a pilóta oldalablakára zsírkrétával rajzolták fel a szálkeresztet.
Az oldalra tüzelő "légi ágyúnaszádok"-ra néhány év múlva Vietnamban nagy szükség lett. A kommunista Vietkong erők döntő többségükben páncélozatlan szállító járművekkel és kézifegyverekkel rendelkeztek, így ellenük nagy hatékonysággal lehetett harcolni a levegőből. Hamarosan szolgálatba állt "Paff a bűvös sárkány" vagyis az AC-47, a jó öreg "Dakota" oldalra irányuló három géppuskával felszerelt változata. A pilóta mellett beépítették az A-1 Skyraider célzókészülékét, de az eredményesség kizárólag a gyakorlottságon múlt, mivel elektronikus eszközök nem segítették a célzást.
A háború eszkalálódása és a Vietkong egyre nagyobb erőinek bevetése további lépésekre ösztönözte az amerikai fejlesztőket, így hamarosan megjelent a C-119 és a C-123 teherszállító felfegyverzett változata is.
Az igazi áttörést azonban a nagyobb kapacitású C-130 Hercules átalakítása hozta, amelyet már elláttak a célzást segítő korszerű elektronikai eszközökkel is. 1967-ben kezdték meg az első szériapéldány átalakítását, amelyet eredetileg még 1953-ban gyártottak. A törzs bal oldalán hátul felszereltek egy 40 KW-os fényszórót, infravörös kamerarendszert, oldalra néző radart, amelyek adatai alapján egy számítógép (ennek kapacitása kevesebb volt, mint ma egy komolyabb zsebszámológépé) segítette a célzást. A fegyverzetet nyolc tűzfegyver alkotta, négy hatcsövű 7,62 mm-es "Minigun" géppuska és négy 20 mm-es ugyancsak hatcsövű "Vulcan" gépágyú. Utóbbi mind a mai napig az amerikai harci gépek többségének alapvető fegyvere. Minden egyes géppuska és gépágyú percenként hatezer lövés leadására volt képes, de erre az iszonyatos ütemre nem volt szükség, ezért a felére redukálták, vagyis az AC-130A "Spectre" lövés közben minden egyes másodpercben négyszáz lövedéket zúdított a célra. Ennek megfelelően hatalmas lőszerkészletet hordozott a gép, de a fő gondot nem ez okozta, hanem az újra hasznosítható lőszerhüvelyek, amelyeket egy hosszabb sorozat után a lövészeknek szívlapáttal kellett a tároló helyekre rakni.
Az átalakított gép csapatpróbája 1967 júniusában kezdődött a floridai Eglin légibázison, majd rövid idő elteltével bevethetővé nyilvánították, és szeptemberben átrepülték Dél-Vietnamba, a Nha Trang légitámaszpontra. 1967 december 8-ig az AC-130A fedélzetéről 223 ezer 7,62-es és 88 ezer 20 mm-es lövedéket lőttek ki, ezek nagy részét gyakorlás során, kisebb részét pedig harcban, utóbbiak során megsemmisült a Vietkong 38 teherautója, súlyosan megrongálódott további ötven, és több száz katonájuk veszítette életét. Az "éles" csapatpróba tehát sikerrel járt még annak ellenére is, hogy a fedélzeti számítógép többször meghibásodott. Az USAF vezetése a típus nagyobb számban történő rendszeresítése mellett döntött, így azonnal megkezdődött hét JC-130 hasonló módon történő átépítése.
Az 1968 februárjában indított "Tet-offenzíva" azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a Vietkong elfoglalja Dél-Vietnam fővárosát Saigont, ezért bevetették az összes "légi ágyúnaszádot" a támadás elhárítására. Az iszonyatos pusztító erőt jól demonstrálta az elfoglalt Cholon negyed elleni éjszakai támadás, amelyben két AC-47 vett részt, "mindössze" a 7,62-es géppuskákkal. A civil lakosság által kiürített terület reggelre teljesen megsemmisült, az ott lévő Vietkong erőkkel együtt. Csak néhány erősebb téglaépület maradt állva, és az utcák másik oldalán lévő házakban már semmiféle kár nem esett.
A Vietkong az első időben teljesen tehetetlen volt a "légi ágyúnaszádokkal" szemben. A Laosz déli területein húzódó "Ho Shi Minh ösvényen" haladó teherautó konvojok közül egyre több semmisült meg, ezért erőik egy részét kénytelenek voltak légvédelmi eszközök szállítására illetve kezelésére tartalékolni.
Hamarosan megjelentek fegyvereik között az ikercsövű 23 mm-es, és az egycsövű 37 és 57 mm-es légvédelmi gépágyúk, amelyek már komoly fenyegetést jelentettek a lassú és lomha repülőgépekre. Először 1968. szeptember 26-án érte találat az AC-130A gépet, de a sérülések nem voltak veszélyesek, így a feladatot megszakítva vissza tudott térni bázisára.
A hatékonyabb alkalmazás érdekében az USAF október 30-ától újra felállította a 16-ik SOS alakulatot (ez nem a Morse vészjelzésre utal, hanem a Special Operations Squadron, azaz "különleges műveletek százada" rövidítése), amelynek állományába kerültek a következő évtől bővülő számban rendelkezésre álló AC-130-asok. A 16. SOS állomáshelyéül a Thaiföldön lévő Ubon légibázist jelölték ki, ahol a 8. taktikai vadászbombázó ezred F-4 Phantom gépei települtek.
A még mindig egyetlen AC-130-ast 1968. november 18-án visszarendelték az USA-ba, nagyarányú átalakításra. Addig az ideig a gép 151 bevetést teljesített, amelyek során 288 teherautót megsemmisített, 133-at megrongált és ismeretlen számú (sok százra tehető) Vietkong katonát ölt meg.
1969 elején már négy átalakított Hercules állt rendelkezésre, amelyek közül három azonnal Thaiföldre került, míg a negyedik az Eglin légibázison maradt a személyzet kiképzésére.
Mivel a Vietkong légvédelmi tevékenysége megerősödött, ezért a 16. SOS összehangolt akciót hajtott végre a 8. ezred "Night Owl" (éjszakai bagoly) Phantom századával. A "Ho Shi Minh ösvény" mentén (ez a tévhittel ellentétben nem egyetlen ösvény, hanem egész úthálózat volt, amelyet jól álcáztak) rövid idő alatt 120 db légvédelmi ágyút és kezelő személyzetüket semmisítették meg. Az elpusztított eszközöket azonban szinte azonnal pótolták, így a légvédelem intenzitásának csökkenése csak átmenetinek bizonyult. Az első súlyos veszteség hamarosan be is következett.
1969 május 24-én este 18 órakor szállt fel Ubon-ból a "Carter" hívójelű, 54-1629 számú AC-130A Laosz feletti bevetésre. Alig félórás repülés után elérték a célterületet, ahol még csak alkonyodott. Az előretolt légi irányító (FAC) "forgalomról" számolt be, azaz egy teherautó konvoj haladt délkelet felé. Az AC-130A személyzete saját felderítő eszközeivel öt percen belül meg is találta a célt, pontosan akkor, amikor megérkezett a biztosításukat végző Phantom raj.
A kialakult szokásnak megfelelően az AC-130A nyitott tehertér rámpával repült, ahol hevederrel kikötve hasalt egy megfigyelő. Feladata az volt, hogy a légvédelmi tűzről tájékoztassa a pilótát. Ez volt a legveszélyesebb "munkahely", nemegyszer előfordult, hogy a durva kitérő manőverek miatt a megfigyelő kiesett és a biztosító hevederen lógva jobbra-balra csapódott a gép mögött. Ezúttal is ő húzta a rövidebbet. Pontosan hátulról tíz "izzó golflabda" (ahogy a 37 mm-es lövedékeket szokták nevezni) száguldott az AC-130-as felé. A megfigyelőnek még volt annyi ideje, hogy erről beszámoljon a pilótának, de pillanatokkal később életét veszítette a farokrészbe becsapódó lövedék robbanásának következtében. Egy másik 37 mm-es lövedék a jobb szárnyat találta el a belső hajtómű melletti szakaszon. Az AC-130-as kormányozhatatlanná vált, bedőlve emelkedett. Parancsnoka William Scwelm ezredes és a másodpilóta teljes erővel nyomta előre a kormányoszlopokat, hogy megakadályozzák a gép átesését, végül a trimmekkel és a hajtóművek teljesítmény változtatásával sikerült valamelyest irányításuk alá vonni a sérült Herculest. Visszatértek Thaiföld fölé, ahol a személyzet a gép elhagyására kapott parancsot. Volt azonban egy súlyos sérült a fedélzeten, aki nem tudott ejtőernyővel kiugrani, ezért a parancsnok, a másodpilóta és a fedélzeti technikus nem hagyta sorsára, hanem megkísérelték a kényszerleszállást.
Mivel a hidraulika-rendszerek üzemképtelenné váltak, ezért kézi erővel kellett "kikurblizni" a futóműveket, ami nem sikerült maradéktalanul. A gép fékszárnyak nélkül a szokottnál nagyobb sebességgel ért betont, és miután jobb futóműve berogyott, jobbra lecsúszott a fűre. Ott nekiütközött a fékező drótkötél rögzítő és csévélő berendezésének, ami miatt a jobb szárny leszakadt. A lángba borult gépet a fedélzeti technikus nem tudta elhagyni, de a többiek megmenekültek.
A Thaiföldről bevetett első széria AC-130A gépek elektronikus berendezéseinek megbízhatósága nem érte el a várt szintet, ezért az azonnali továbbfejlesztés főleg erre a területre koncentrált. A kidolgozott "Surprise package" vagyis "meglepetés csomag" nagyságrenddel javította a hatékonyságot. Beépítették az alacsony fényszintű televíziós rendszert, amely éjszaka csillagfénynél is megfelelő minőségű képet biztosított, kibővítették az elektronikai zavaró-rendszert, helyet kapott a "Paveway I" lézeres célmegjelölő és távolságmérő, ezenfelül jelentősen módosult a fegyverzet. A "Minigun" géppuskák csak kis távolságból voltak hatásosak, ezért azokat hamarosan az összes gépből kiszerelték. A szárny mögött lévő két "Vulcan" helyét két nagyobb lőtávolságú Bofors L40/60 gépágyú vette át, amelyek már páncélozott célok megsemmisítésére is alkalmasak voltak. Erre szükség is volt, mivel a Vietkong fegyverei között megjelentek a PT-76-os könnyű kétéltű harckocsik és a lövészpáncélosok.
Egy további érdekes felderítő eszközt is beépítettek az AC-130-asokba, ez volt a "Black Crow", amely a dzsungel lombkoronája alatt haladó teherautók felderítését könnyítette meg. A Vietkong zömében szovjet ZIL típust használt, amely benzinüzemű motorral rendelkezett. Ennek árnyékolatlan gyújtásrendszere elektromágneses impulzusokat gerjesztett, amit a "Black Crow" berendezés érzékelt.
Az első "meglepetés csomaggal" felszerelt AC-130 1969. december 5-én érkezett Ubonba, ahol 1970. január 18-ig tartott az "éles" csapatpróba. Ez nem ment problémák nélkül, ugyanis az elektronikus berendezések változatlanul érzékenynek bizonyultak a trópusi éghajlaton jellemző rendkívül magas páratartalomra. Ennek ellenére a "tesztidőszak" alatt a gép személyzete a felderített 313 teherautó közül megsemmisített 178-at, és megrongált további 63-at. Az új felszereléssel ellátott gép legeredményesebb akciójára 1970 február 14-én került sor, amikor egyetlen bevetésen 43 teherautót semmisítettek meg. A hónap végén ünnepelte a 16. SOS összesítve az ötezredik elpusztított járművet, ezen belül az akkor még egyetlen "meglepetés csomaggal" felszerelt gép egyéni listáján 604 db használhatatlanná tett és 218 db megrongált teherautó volt, a megölt ellenséges katonák száma pedig több ezerre volt tehető.
A tapasztalatok alapján a többi AC-130-ast is átalakították, egyben megkezdődött a nagyobb teljesítményű hajtóművekkel felszerelt, nagyobb teherbírású AC-130E típus rendszeresítése. Az alaptípus is módosult, új hajtóműveik már négyágú légcsavart forgattak.
Az első AC-130E 1970. október 6-án állt szolgálatba. Ez a gép már részben digitális elektronikával rendelkezett, személyzete 11 főről 14-re nőtt, és két órával tovább volt képes a célterület felett őrjáratozni. Kibővített fedélzeti elektronikájának köszönhetően egy teljesen új feladatkörben is bemutatkozott a gép, a fedélzetén lévő lézeres berendezés ugyanis alkalmas volt a felderített célok megjelölésére, és a Phantomok által ledobott lézerbombák rávezetésére. Az új változat bevetése előtt azonban még 1970. április 22-én bekövetkezett az AC-130-asok második vesztesége. Az 54-1625 számú "Warlord" nevű gépet 37 mm-es légvédelmi ágyú találata érte, aminek következtében lángba borult. A zuhanó gépből mindössze egyetlen ember tudott ejtőernyővel kiugrani, a többi életét veszítette. Sok esélye ellenséges területen a túlélőnek sem volt, ha a Vietkong kezébe kerül, akkor biztos halál vár rá, hiszen a rettegett AC-130-asok okozták nekik messze a legsúlyosabb veszteségeket, így joggal éreztek bosszúvágyat. Az amerikai kutató-mentő szolgálat azonban a megszokott magas színvonalon működött, így némi szerencsével sikerült kimenteni az egyetlen túlélőt.
A "légi ágyúnaszádok" tökéletesítése szinte folyamatos volt. A védelem legjobb módja, ha a légvédelmi ágyúk lőtávolságán kívülről támadják a földi célokat, ehhez azonban nem volt megfelelő a fedélzeti fegyverzet. A pusztító erő növelése ugyancsak szükséges volt, így a kettős követelményt egy a repülőgépek fedélzetén merőben szokatlan fegyver alkalmazása teljesítette. A hátsó Bofors helyére beépítették a második világháborúból származó M102 típusú 105 mm-es tarackot. A "Pave Aegis" program kísérletei során több más ágyútípust is kipróbáltak a gép fedélzetéről, de messze a legjobb eredményt az M102 hozta. Ezzel párhuzamosan újra átalakították a gép radarrendszerét, így már rossz időjárási körülmények között is bevethették, mivel a televíziós és infravörös kameráknak nem feltétlen kellett látniuk a célokat. A nagy kaliberű ágyú alkalmazását még indokolttá tette az is, hogy a Vietkong (amely nem titkoltan az észak-vietnami hadsereg reguláris alakulataiból állt) állományában megjelentek a dél felé haladó T-34 és T-54 harckocsik is.
Az 1972 tavaszán indított offenzíva visszaverésében fontos szerepet játszottak az AC-130-asok, de ez nem sikerült áldozatok nélkül. Március 29-én este az 55-0044 számú "Prometheus"-t egy titokban telepített "Dvina" (SA-2) légvédelmi rakétakomplexum támadta meg. A rakéta kétmázsás harci része a repülőgép közelében robbant, aminek következtében azonnal lezuhant teljes személyzetével együtt.
A gép sorsa úgy tűnik, hogy "meg volt írva" ugyanis néhány hónappal korábban már hajszál híján lezuhant. Akkor a négyes hajtómű áttételházát találta el egy 37 mm-es lövedék, ennek következtében a forgó légcsavar elszabadult és becsapódott a mellette lévő hármas hajtóműbe. Az AC-130 törzse is megsérült, és a bajt tetézte, hogy a két működőképes hajtómű közül az egyes (szerencsére a külső) is nehezen adta le a szükséges teljesítményt. A kényszerleszállás sikeres volt, így a gép javítás után újra bevethetővé vált.
A "Prometheus" elveszítését követő napon az újonnan átalakított "nagyágyús" 69-6571 számú gép semmisült meg, ezúttal 57 mm-es légvédelmi lövedékek találatának következtében. A személyzet azonban ezúttal szerencsésebb volt, még Laosz felett sikerült mindannyiuknak kiugrania az égő gépből. A háború egyik legnagyobb mentőakciója kezdődött több tucat repülőgép és helikopter részvételével, ismét teljes sikerrel, bár ez nem volt könnyű feladat, hiszen több amerikai katona is az ellenséges erők közelében ért földet.
Június 18-án az 55-0043 számú gép járt szerencsétlenül, egy vadonatúj fegyverfajta által. Az észak-vietnami erők szinte elviselhetetlen veszteségeket szenvedtek a délre irányuló utánpótlás és csapatszállítás közben, így önvédelmükhöz megkapták a legújabb szovjet fegyvereket is. Először vetették be a "Sztrela 2" vállról indítható légvédelmi rakétákat, amire az amerikaiak nem voltak felkészülve. A találat következtében az AC-130-as hármas hajtóműve kigyulladt, majd a tűz átforrósította a szárnyban lévő üzemanyagot, amely néhány perc múlva felrobbant. A jobb szárny tőből leszakadt, és a pörögve zuhanó gépből csak hárman tudtak kiugrani.
Azonnali ellenlépésként a gépeket ellátták infrazavaró eszközökkel, a hajtóművek fúvócsövére pedig árnyékoló burkolatot szereltek. A továbbiakban ez eredményesnek bizonyult, bár "Sztrela" találat még több is történt, de ezeket minden esetben "túlélték" a gépek.
A vietnami háború utolsó AC-130 vesztesége 1972. december 21-én történt, amikor az 55-0490 számú "Thor" nevű gépet 37 mm-es légvédelmi ágyú találta el. A személyzetből csak hárman menekültek meg.
Észak-Vietnam ellen 1973. január végén befejeződött a háború, de a déli országrészben, illetve Laoszban és Kambodzsában még hónapokon át, augusztus 15-ig folytak a harcok, amelyekből az AC-130-asok alaposan kivették a részüket.
A 16. SOS gépei összesítve 1427 bevetést teljesítettek, ezek során több mint tízezer teherautót és rakományukat semmisítették meg, de ennek ára 52 fő személyi veszteség volt.
A háborús helyzet még éveken át fennállt Délkelet- Ázsiában, így a 16. SOS változatlanul a thaiföldi állomáshelyén maradt. A gépek részt vettek a kommunista Vörös Khmer (fiatalabb olvasóink kedvéért megjegyezzük, hogy ez a szervezet alapította később a történelem egyik legkegyetlenebb tömeggyilkos diktatúráját) által elfoglalt kambodzsai főváros Phnom Penh kiürítésének fedezésében, és nem sokkal később a Vietkong által mégiscsak elfoglalt Saigon evakuálásában, illetve 1975 augusztusában a "Mayaguez-incidens" rendezésében. A Vörös Khmer erők elfoglaltak egy nemzetközi vizeken haladó amerikai hajót, amelynek személyzetét túszul ejtették. A mentőakcióban főszerepet játszottak az AC-130-asok.
Miután Indokína nagy része tartós kommunista uralom alá került, az amerikaiaknak már nem sok keresnivalója volt a helyszínen, így a 16. SOS alakulatot a többivel együtt hazavezényelték az USA-ba. Az AC-130-asok új állomáshelyét Floridában a Hulburt Field bázison jelölték ki, ahol hamarosan megjelentek a még modernebb "H" változatú gépek is.
Ázsiába legközelebb 1978-ban tért vissza egy AC-130H, a dél-koreai Kwang Ju légibázisról hajtott végre titkos akciókat.
1979 novemberében négy AC-130H nonstop áttelepült a Csendes-ócánon lévő Guamra, az iráni túszhelyzet miatt. Az amerikabarát iráni sah rendszerét elsöpörte a fundamentalista iszlám forradalom, amelynek vezetői az amerikai nagykövetség megszállására adtak utasítást. Több, mint egy éven keresztül túszként tartották fogva az amerikai diplomatákat, akiknek kiszabadítására egy sikertelen katonai akciót terveztek. Ennek támogatásában részt vettek volna az egyiptomi bázisokról felszálló AC-130-asok, de erre végül nem került sor.
A háborúk sorában 1983-ban Grenada következett. A kis karibi szigetországban szélsőbalos vezetés került hatalomra erős szovjet és kubai támogatással, és hamarosan megkezdődött a belső ellenzék fizikai megsemmisítése. A sziget fővárosában amerikai orvosi egyetem működött, ahol amerikai diákok is tanultak, és akiknek biztonságát nem lehetett szavatolni. Mindez együtt elegendő ürügyet szolgáltatott Reagan elnök számára, hogy elrendelje a katonai beavatkozást, amiben több más karibi állam hadereje (ha csak jelképesen is) részt vett, hiszen a térség közös érdeke volt a stabilitás megteremtése.
Akkoriban a magyar sajtóban természetesen csak azt lehetett olvasni, hogy Grenadában a kubaiak gazdasági segítséget nyújtottak, nem katonáik, hanem "békés építő munkásaik" tartózkodnak ott.
Az amerikai hírszerzésnek azonban ettől eltérő adatai voltak, és nekik volt igazuk, az oroszok és a kubaiak jelentős mennyiségű fegyverzetet szállítottak Grenadába.
1983. október 25-én megindult az "Urgent Fury" hadművelet az amerikai légierő, haditengerészet és hadsereg összehangolt részvételével. Érdekes módon az US ARMY számos harci és szállító helikopterét a repülőgép-hordozók fedélzetén szállították a helyszínre. A harcérintkezést egy AC-130 vette fel elsőként Point Salines közelében, ahol a kubai "építő munkások" légvédelmi tüze a legerősebb volt. A repülőtér betonját járművekkel eltorlaszolták, így a többi Hercules által hozott tengerészgyalogosokat ejtőernyővel dobták le mindössze 250 méter magasságból. Egy félreértett parancs miatt a deszantolásra pont a leghevesebb légvédelmi tűzben került sor, így a két további beérkezett AC-130 fedélzetéről szinte folyamatosan lőtték a földi ütegeket. Az ejtőernyősök közül szerencsére csak a szokásos lábtörések miatt vált harcképtelenné néhány katona, így mindössze két és fél óra alatt felszámolták az ellenállást. Eközben azonban két AC-130 is megsérült, de nem súlyosan. A szigetek teljes elfoglalása négy napig tartott, és a harcok további szakaszában is fontos szerep hárult a "légi ágyúnaszádokra", a többi légvédelmi üteg és a szigeten lévő BTR-60-as lövészpáncélosok megsemmisítésével.
Ugyancsak az amerikai földrészen került sor a legközelebbi jelentősebb fegyveres konfliktusra. 1989 őszén Panamában az USA által is támogatott puccsal akarták eltávolítani az ország vezetőjét, Noriega tábornokot. A hatalomátvételi kísérlet sikertelen maradt, és azt eredményezte, hogy a nagyravágyó és realitásérzéket nélkülöző tábornok hadat üzent az Egyesült Államoknak. A Panama-csatorna feletti ellenőrzés fenntartása miatt az USA-nak érdeke volt , hogy "baráti" és demokratikus vezetése legyen az országnak. Noriega eltávolítása még egy szempontból érdekük volt, ugyanis a tábornok bizonyítottan együttműködött szervezett bűnözői körökkel és része volt az USA-ba irányuló kábítószer szállítmányok szervezésében.
A hadüzenetet természetesen nem vették komolyan, de amikor szaporodni kezdtek a Panamában állomásozó amerikaiak elleni provokációk (ami több kimenőn lévő katona meggyilkolásáig fajult), 1989. december 20-án Bush elnök elrendelte a "Just Cause" hadművelet elindítását. Ennek előkészítéseként már több AC-130 települt át a Panamában lévő, amerikai fennhatóság alatt álló Howard légibázisra, így ezek a gépek a légi utántöltéssel érkező többivel együtt azonnal be tudtak avatkozni a harcokba. A panamai hadsereg Noriega tábornokhoz hű része éjfélkor ellentámadást indított, és az ország egyetlen lövészpáncélos zászlóalját elindították az egyik repülőtér visszafoglalására. Az AC-130-asok számára ideális "munkaterület" adódott. A csak könnyű légvédelmi tüzérségi eszközökkel felszerelt alakulat nem tudott az éj leple alatt észrevétlenül támadni, a nem kevesebb, mint hét AC-130-as hírmondót sem hagyott belőlük, minden egyes harcjármű lángoló roncsként végezte. Az USAF Panamába rendelte még a vietnami háború idejéből származó felszereléssel rendelkező, tartalékállományban lévő régi AC-130A gépeket is, amelyek a még heteken át elszigetelten védekező panamai egységek ellen lettek bevetve. Az amerikaiak elveszítettek két helikoptert és további 41 kisebb-nagyobb mértékben megrongálódott, így abszolút indokolt volt a nagy tűzerejű "légi ágyúnaszádok" folyamatos alkalmazása. Előfordult 15 órás időtartamú bevetés is, amit többszöri légi utántöltéssel hajtottak végre, szokatlan módon részben nappali világosságban. A leghevesebb ellenállási góc a fővárosban lévő főparancsnokságon volt, amelyet végül két AC-130-as szoros kötelékben, egymástól 15 méterre repülve koncentrált tűzzel a porig rombolt, méghozzá úgy, hogy a környező épületek ablakainak betörésén kívül egyéb sérülés nem történt.
Noriega azonban időben kereket oldott és a vatikáni nagykövetségen kért menedéket, amit ott "hivatalból" nem utasíthattak vissza. Mivel tartani kellett a tábornok éjszakai szökésétől, ezért az AC-130-asok 24 órás "légi ügyeletet" tartottak, folyamatosan köröztek az épület felett és infravörös kameráikkal figyeltek minden mozgást. Noriega valószínűleg tisztában volt vele, hogy nem menekülhet el, ezért néhány nappal később megadta magát. A "Just Cause" befejezését követően az amerikai erők elhagyták az országot, és az új, demokratizálódás útjára lépett vezetésnek átadták a Panama-csatorna feletti felügyeletet is.
1990. augusztusában Szaddam Husszein hadserege megszállta Kuvaitot, így hamarosan megkezdődött a háborúra történő felkészülés. Szeptember 6-án öt AC-130 non-stop átrepülte az Atlanti-óceánt és Szaúd-Arábiában szállt le, azonnali beavatkozásra készen. A háború azonban csak a következő év januárjában kezdődött, az AC-130-asok az első napokban részt vettek az Irak déli és nyugati területein lévő irányítási központok, elektronikus lehallgató és zavaró állomások lerombolásában. Mivel repült idejük többszöröse volt a vadászbombázókénak, ezért kézenfekvő ötlet volt, hogy részt vegyenek a "Scud" rakéták felkutatásában és megsemmisítésében is. Mivel ezeket az irakiak nagyon jól álcázták, illetve villámgyorsan alkalmazták, nem sok sikerrel jártak az amerikai gépek, és nem tudták megakadályozni az Izrael elleni rakétatámadásokat.
Január végén egy iraki páncélos alakulat betört Szaúd-Arábia északi részére és elfoglalta Khafji kisvárost. A presztízs szempontok miatt mindkét félnek fontos volt a megtartása illetve visszafoglalása, aminek érdekében mindent megtettek. Az AC-130-asok módszeresen megsemmisítették a határt átlépő utánpótlás szállítmányokat, illetve a városban lévő iraki páncélozott járműveket. A január 31-én végrehajtott bevetés azonban sikertelenül végződött. A "Spirit 03" hívójelű 69-6567 számú AC-130-ast "Igla" rakétatalálat érte, aminek következtében lezuhant, a fedélzetén lévő 14 fővel együtt, akik nem élték túl az eseményt. A súlyos veszteség ellenére nem szüntették be a típus bevetéseit, számos mindmáig titkos akcióban vettek részt, még törökországi területről is. Erről csak annyi bizonyosságot tudni, hogy ott is láttak bevetési jelvényekkel díszített AC-130-asokat, amelyekről semmilyen egyéb információt nem lehet tudni.
A "Sivatagi vihar" sikeres befejezését követően Szomáliában vált szükségessé az AC-130-asok bevetése. A "Provide Hope" során az élelmiszersegélyeket szállító gépeket biztosították, illetve a raktárakat fosztogató fegyveres bandákat kellett távol tartaniuk. Kenyai bázisokról felszállva részt vettek a szomáliai "Continue Hope" hadműveletben is, amelynek során 1994. március 14-én a típus elszenvedte első és mindmáig egyetlen baleseti veszteségét. A kenyai partoktól nem messze a tenger felett a tehertérből kidobált ponyvákra, faraklapokra gyakorló lövészetet végeztek, amikor az M102 tarack lövedéke a csőben felrobbant. A gép súlyosan megrongálódott, a személyzet három tagja még ki tudott ugrani ejtőernyővel, de a többiek már nem , mivel a csökkenő magasság ezt nem tette lehetővé. A partot nem tudták elérni, a vízre történő kényszerleszállás közben a gép összeroncsolódott. Az ejtőernyővel menekülők közül egy fő, a vízbe csapódásnál hét fő veszítette életét, a többiek túlélték a balesetet.
Az 1994-es év jelentős változást hozott az AC-130-asok történetében. Elkészült a legkorszerűbb AC-130U változat, amelyet rögtön "U-Boat"-ként kezdtek el becézni (a tengeralattjárók elterjedt megnevezése) A fegyverzet tovább egyszerűsödött, a két Vulcan ágyú helyére egyetlen GAU-12 ötcsövű 25 mm-es fegyver került, míg a többi változatlan maradt. A fegyverzet csökkentését a célzás pontosságának nagyságrendi javulása tette lehetővé, feleslegessé vált az addigi "tűzeső", inkább kevesebb, de nagyon pontos lövéssel semmisítik meg a célokat. Az F-15E Strike Eagle gépeknél alkalmazott rendkívül korszerű, szintetikus apertúra üzemmóddal is rendelkező, speciálisan átalakított radart építették be, a legújabb infravörös érzékelőkkel együtt. A tűzvezető tiszt egyidejűleg több cél megsemmisítéséről is dönthet, a hidraulikával mozgatott hátsó ágyúk egymástól függetlenül irányozhatók. A 13 db AC-130U fokozatos szolgálatba állítása közben kivonásra kerültek a legrégebbi "A" gépek, közülük a "First Lady" az Eglin légibázison légierő fegyverzet múzeumában kapott helyet.
Az AC-130-asok kisebb , de nem elhanyagolható szerepet játszottak Boszniában és néhány évvel később 1999-ben Koszovóban, olaszországi bázisokról felszállva pusztították a szerb erők nehézfegyverzetét.
A "légi ágyúnaszádok" leginkább eredményesen az "aszimmetrikus" hadviselés során alkalmazhatók, amire ideális példának bizonyult Afganisztán. 2001 végétől az al-kaida és a tálib erők ellen vetették be az új AC-130U típust, mégpedig rendkívül eredményesen. Az évtizedek során mindig csak utólagos szóbeli beszámolók alapján alkothattunk képet az AC-130-asok valódi képességeiről. A támadásaikat túlélő kevesek nem kerültek olyan helyzetbe, hogy beszámolhassanak az égből záporozó ezernyi "izzó vasdarab" hatásáról, az afganisztáni háború befejezése után azonban amerikai részről nyilvánosságra hoztak egy hétperces videofelvételt, amelyen a típus egyik "szokványos" akciója látható. Egy tálib katonai bázis teljes megsemmisítését követhetjük végig a felvételen, amely szinte sajnálatot kelt a tehetetlenül rohangáló, a földi pokollal szembenéző iszlám harcosok iránt, akikről nem szabad elfelejteni, hogy fanatizált, gondolkodás nélküli gyilkológépek voltak. A felderített épületkomplexum körül körözö AC-130 fedélzetéről először a harcjárműveket lőtték szét. Néhányba beült a vezetője és így próbált menekülni, teljesen reménytelenül, mert a Bofors illetve a 105 mm-es tarack maximum két lövésből telibe találta. Jól látszott, hogy a tűzvezetés egyidejűleg két célra vonatkozik, de csak a nagy kaliberű ágyúkkal, a 25 mm-essel ezúttal nem lőttek. Ennek valószínű oka az lehetett, hogy a gép a vállról indítható légvédelmi rakéták hatómagassága felett körözött, és ebből a magasságból a 25 mm-es gépágyú pusztító ereje már csekély. A járművek módszeres szétlövése után következett az embervadászat, a kiváló minőségű infravörös felvételen jól látszott, hogy a fedezéket kereső, szerteszét szaladó tálibokat egyenként "kivégzik" a 40 mm-es robbanó lövedékek. Mindez talán "sportszerűtlennek" tűnhet, de a hadi jog nem tiltja a technológiai fölény alkalmazását háborúban.
A Mazari Sharif melletti fogolytáborban történt lázadás leverésében is szerepet játszottak az AC-130-asok, ami ugyancsak egyoldalú küzdelem volt. 2003 tavaszán vetették be utoljára (eddig) a "légi ágyúnaszádokat", de ezekről az akcióikról érdekes módon csak nagyon kevés konkrét adat került nyilvánosságra. Noha mindösszesen 43 db AC-130 készült, számarányuknál jóval nagyobb mértékben befolyásolták több háború eredményét, illetve lefolyását. Ez a jövőben sem lesz másképp, ugyanis a fejlesztés továbbra is halad, a következő lépcsőfok az "irányított energiájú" fegyverek rendszeresítése lesz a gépek fedélzetén. A szárny előtti részen építik majd be a mikrohullámú sugárzással minden elektromos és elektronikus eszközt használhatatlanná tevő berendezést, míg a hátul lévő fegyverek helyére kerül a "lézerágyú", amely nagy távolságból csendben és láthatatlanul pusztíthatja majd a földi ellenséget.
|
|
|
|
