Kamikaze sors

A háború utolsó évében a csendes-óceáni fronton a szövetségesek egyik vereséget a másik után mérték Japánra. Az 1945. augusztusi fegyverletételig azonban Hirohito császár elszánt harcosai sokszor keserítették meg az ellenük küldöttek életét. A most induló sorozat e küzdelmekkel foglalkozik. A japánok végső kétségbeesését legjobban az öngyilkos pilóták által vezetett repülőgépek 1944 októberében megkezdett tömeges bevetése jelképezte. Az elképzelés annyira idegen volt a nyugati kultúrától és gondolkodásmódtól, hogy az egyszerü matróztól a flotta főparancsnokáig mindenkit meglepett. Chester Nimitz tengernagy utóbb megjegyezte: "A hadszíntéren a japánok húzásai kiszámíthatóak voltak. Kivéve a kamikazékat. őket nem lehetett előre látni."

Az utolsó adu1944 második felére a Japán Császári Flottának gyakorlatilag nem maradtak harcedzett repülőgép-vezetői. Midway, Guadalcanal, a Salamon- és a Mariana-szigetek csatáiban szinte valamennyi odaveszett. Onisi Takidzsiro altengernagy, a Fülöp-szigeteken állomásozó tengerészeti repülők főparancsnoka felismerte a helyzet súlyosságát, és úgy gondolta, hogy tapasztalatlan pilóták is lehetnek eredményesek, ha gépeikkel nekirepülnek az ellenséges hajóknak, ahelyett hogy bombákkal vagy torpedókkal próbálnák eltalálni azokat. Addigra ugyanis az amerikai flotta az ilyesféle támadásokkal kísérletezőket rendre visszaverte.

A kamikaze elnevezés arra való emlékeztetés volt, hogy 1247-ben egy égi erők által küldött tájfun, vagyis "isteni szél" - "kamikaze" - Kublaj kán armadájából 200-nál is több hajót elsüllyesztve megmentette Japánt a tatárok inváziójától. Hasonlót vártak majd 700 évvel később az önkéntesektől, akiket az amerikai és brit flották ellen küldtek. Jelmondatuk "Egy ember - egy gép - egy hajó" volt.Tokióban a fegyveres erők hadmüveleti tervezői 1943-ban - Arima Maszafumi ellentengernagynak, a 26. légi flottilla parancsnokának kezdeményezésére - megvitatták az öngyilkos taktikákat, de akkor elvetették az ilyen alakulatok létrehozását. "Magánakciókra" azonban már abban az évben sor került. Májusban például néhány gép Új-Guinea partjainál csapott le az amerikai hajókra, és közülük egyet sikerült komolyan megrongálniuk.

A császári haditengerészet főparancsnoksága 1944 őszén járult hozzá ahhoz, hogy a Fülöp-szigeteken megkezdjék a különleges támadó hadtest megszervezését. Az Onisi felhívására jelentkezett pilóták közül az addig zuhanóbombázóként szolgálatot teljesítő Szeki Jukio sorhajóhadnagyot nevezték ki a 201. vadászezreden belül létrehozott, 33 fős öngyilkos alakulat parancsnokává. Négyszeri halasztás után az első bevetésre a Leyte-öbölnél vívott tengeri csata idején került sor 1944. október 25-én.

Az amerikaiak kisméretü repülőgép-hordozói Samar partjainál cirkáltak azon a reggelen. A japán csatahajókkal megütközők hősies harca azzal végződött, hogy a császári flotta óriásai hirtelen visszafordultak. De a veszély még nem múlt el. Derült égből, villámként csaptak le a kamikazék. A Taffy 1 hívójelü köteléket támadó öt Zeróból egy talált célba. Ez a White Plains elülső liftjére zuhanva 16 tengerészt is megölt. Röviddel ezután egy másik raj támadta meg a Taffy 3 hajóit. A Kitkun Bay és Kalinin Bay hordozó fedélzetébe bombák vagy repülőgépek csapódtak, és füst borította el mindkettőt. Közben a Szeki vezette Zero nagyon alacsonyan, kivédhetetlenül közelítve vágódott a Saint Loˆ hordozóba. A hangárfedélzeten tárolt lőszer felrobbanása megpecsételte sorsát. Fél órán belül 114 tengerészével együtt merült hullámsírba.

A halálrepülők bemutatkozása egyértelmüen sikeres volt: maroknyian a tenger fenekére küldtek egy kísérő hordozót, négyet pedig hónapokra kivontak a csatasorból. Ehhez képest az 1944 októberét megelőző 23 hónap során egyet sem sikerült elsüllyeszteni vagy komolyan megrongálni a japán harci gépeknek. Az eredménytől felbátorodva további támadókat küldtek akcióba. Ekkor csatlakozott a császári hadsereg, az önkénteseket pedig Koreában és Tajvan szigetén képezték ki a "harci ütközés" taktikájára.

Támadók és óvintézkedésekRázuhanni egy objektumra ugyanolyan ügyességet kívánt, mint bombát dobni rá. A különbség a végső fázisban volt. A kamikaze ahelyett, hogy a rakomány kioldását követően felhúzott volna, tovább száguldott a becsapódásig. A gyorsaság a halálrepülők legjobb barátja volt, hiszen minimálisra csökkentette azt az időt, amit a légvédelem golyózáporában ki kellett állniuk a támadás végső másodperceiben. A legtöbb japán géptípus azonban nagy sebességnél vagy irányíthatatlanná vált, vagy szétszakadt a terhelésektől. Az A6M Zero esetében a kormányok 400 km/h környékén kezdtek megkeményedni. Néha annyival nagyobb erőre lett volna szükség kitérítésükhöz, hogy a szinte még gyerek pilóták képteleneknek bizonyultak az utolsó másodpercek irányváltoztatásainak végrehajtására.

A célpont kiválasztása sem volt egyszerü. A repülőgép-hordozók hiába voltak a legcsábítóbbak, katonai szempontból a legfontosabbaknak a csapatszállító hajók számítottak. Az egész kamikaze-hadjáratot ugyanis azért indították, hogy megakadályozzák az anyaország invázióját. Ám az még a rutinos pilótáknak is gondot okozott, hogy egy katonákat szállító hajót megkülönböztessenek egy utánpótlással megrakottól. A zöldfülüek még nagyobbakat is tévedtek: tartályhajókat hordozóknak, rombolókat cirkálóknak néztek. Szigorú parancsuk ellenére pedig a vesszőfutástól sokkos állapotba került fiatalok nem is nagyon válogattak, legtöbbször azt a hadihajót vették célba, ami először a szemük elé került.

A II. világháborús típusok közül a 8 cm-es páncéllal borított fedélzetü brit hordozókon kívül, melyekről egyszerüen lepattantak a kamikazék, a US Navy Essex és Independence osztályú hajói bizonyultak a legjobbaknak ebben a harcban. Mivel gyorsak és erősen felfegyverzettek voltak, közülük sem tudtak egyet sem elsüllyeszteni. Jó párat azonban hosszú hónapokra javítódokkba számüztek, sőt akadt olyan is, amelyiket a háború végéig. Sérülékenységüket fából ácsolt repülőfedélzetük valamint gyúlékony rakományuk - a repülőbenzin, a gázolaj és a lőszerek - okozták. A kamikazék kedvenc célpontjainak a gépek szállítására használt liftek bizonyultak. Nemcsak azért, mert szerkezetileg ott volt a hajó a leggyengébb, hanem azért is, mert egy hordozónak müködésképtelen liftekkel nem sok hasznát vehette az ellenség. Megjavításuk ráadásul hetekig, esetleg hónapokig tartott.

Az amerikai flotta válasza a BBB rövidítésü Big Blue Blanket (nagy kék takaró) volt, ez nemcsak állandó légi fedezetet jelentett, hanem megelőző csapásokat is a kamikazék felderített repülőterei ellen. A hadjárat során a japánok Kjúsú déli részén öt támaszpontra telepítették a halálrepülőket. Három a flottáé, kettő a hadseregé volt. Így az öngyilkos pilóták - az amerikai hajókötelékek müködési területétől függően - 150-600 km-re találhattak maguknak célpontokat. A US Navy vadászbombázói rendszeresen támadták a területet, de annak ellenére sem lehetett minden kamikazét a földön tartani, hogy még éjjel is bombázták a szóban forgó reptereket.

A halálrepülők hiányos kiképzése miatt csak nappali, tömeges támadások jöhettek szóba. A legeredményesebb kamikazék azonban egyedül csaptak le, hajnalban vagy napnyugtakor. A hordozókon szolgálók megtanulták, hogy a nagyszabású rohamoknál jobban kell félni azoktól a magányos gépektől, melyek a radarfüggöny alatt becsúszva, pontosan a felkelő vagy lenyugvó nap irányából zúdultak a nyakukba.

A radarvédelmet biztosító rombolók, melyek a hordozók külső védőgyürüjét alkották, külön háborút vívtak. Légtérfigyelő repülőgépek hiányában a flottakülönítmények parancsnokai az Okinava köré kiküldött 16 romboló lokátorosaitól várták a riasztást. A császáriak gyorsan felismerték jelentőségüket, és mindent megtettek kiiktatásukra. A megviselt tengerészek végül fehérrel a fedélzetre festették: "Hordozók arra ›". A nyíl hajójuk mögé mutatott. A legtöbbet közülük a Laffey szenvedte. Másfél óra alatt 22 gép támadta, de átvészelte a rohamukat. Hősies harcáról az ARANYSAS februári számában olvashatnak.

A Laffey az 1945 áprilisa és júniusa közötti időszakban indított Kikusui fedőnevü tíz kamikaze-tömegtámadás egyikének útjába esett. Mindegyikben halálrepülők, valamint kísérő vadászok százai vettek részt, és némelyik két-három napig is elhúzódott. A dokumentumok szerint a bevetett 1465 repülőeszköz - 58%-uk volt a császári flottáé - elsüllyesztett 33 hajót, teljesen használhatatlanná tett 14-et, a megrongált 119-ből pedig 27-et hosszabb időre kivont a forgalomból. Az okozott személyi veszteség 2500-nál is több halott és 3000 sebesült volt. A kamikazék Okinava térségén kívül is ténykedtek. Csak áprilisban négy hajó tengerfenékre küldését és 11 súlyos megrongálását írhatták a rovásukra.

Eközben persze a támadók is komoly veszteségeket szenvedtek. Április 6-án például, a Kikusui-rohamok első napján, a hordozók vadászai 275 kamikazét lőttek le. Ezt a mészárlást a későbbiek csak megközelítették. Így április 12-én, a Kikusui 2. kezdetekor, mikor 205 lelövést értek el az 58. flottakülönítmény pilótái vagy négy nappal később, a Kikusui 3-as idején, mikor 163-at. Az Okinaván állomásozó Vought F4U Corsairek is megvámolták a nagy kötelékeket, és nem volt ritka az olyan nap, amikor 30-nál is több gépet lőttek ki közülük.

A kamikazék közül az egyik legnevezetesebb haditettet a 721. ezred 22 éves Zero-pilótája, Ogava Kijosi hajtotta végre. A legjobb magánegyetemek egyikének hallgatója ezt írta búcsúlevelében: "Úgy érzem, én vagyok a legszerencsésebb ezen a földön, mert megszolgálhatom a császár és édesapám bizalmát." 1945. május 11-én a Marc Mitscher altengernagy vezette 58.3-as harccsoport Okinavától 120 km-re, keletre járt. Ogava és kísérője a zászlóshajót, a veterán Bunker Hill hordozót vette célba.10 óra 5 perckor a fedélzetiek éppen arra készültek, hogy indítsák a második támadó hullám gépeit, mikor a két japán előbukkant az alacsonyan úszó felhőkből. Túl gyorsan ahhoz, hogy a vadászok el tudják kapni őket. A Zero zuhanás közben ügyesen manőverezett, így a légvédelem nem találta el. Mielőtt becsapódott volna, kioldotta bombáját. Az áttörte a fedélzetet, visszapattant a fedett folyosó padlójáról, és a vízben robbant. A vadászgép a repülőfedélzetbe csapódott, a hátsó, 3-as számú lift mellé, és három várakozó gépet felgyújtva végül a tengerbe zuhant.

Néhány másodpercre rá a másik japán - egy Jokoszuka D4Y "Judy" zuhanóbombázó - szinte függőlegesen érkezett a tat felől. Először is megszabadult a bombájától, mely az egyik eligazítóban megölt 20 vadászpilótát. Maga a gép a parancsnoki híd mellett csapódott a fedélzetbe. A motor leszakadt, és Mitscher irodájába vágódva végzett a tengernagy 14 törzstisztjével. A támadás ennél nem is lehetett volna eredményesebb: két gép, két bomba, négy találat. A fáklyaként égő roncsok azonnal lángba borították a hordozót. Lőszerkészletük sorban robbant, és a tüzvihart a benzinpatakok tovább gerjesztették. 24 óra kellett a lángok elfojtásához, de a hajó megmenekült. A veszteséglistára 389 halott és 264 sebesült került. Az erősen balra dőlt Bunker Hill Ulithibe vánszorgott, ahol a javítása szeptemberig elhúzódott.

Régi és új fegyverekA halálba küldött pilóták között az ilyen eredményességnél sokkal ritkább volt a cél elsüllyesztése. Az 33-ból mindössze egynek sikerült. Kudarcukat csak részben foghatták képzetlenségükre. Abban az is közrejátszott, hogy a kétségbeejtő helyzetben olyan idejétmúlt típusokat szedtek elő, mint például az Aichi D3A1-es Val zuhanóbombázó. A merev futós kétülésesek a háború első 10 hónapjában több szövetséges hajót süllyesztettek el, mint a tengelyhatalmak bármelyik másik harcigép-típusa, 1943-ra azonban már csak kiképzőiskolások repülték. Az egyik újsütetü "növendék" a 21 éves Hamazono Sigejosi tengerészaltiszt volt, aki 1943-ban Zero-pilótaként került a Fülöp-szigetekre. Miután túlélte a harcokat és a visszavonulást, a flotta kiképzőbázisainak egyikére vezényelték, ahol jogosítást szerzett az Aichi vezetésére. Lévén a legrutinosabbak egyike, nem maradhatott ki a kamikazék első tömeges támadásából, a Kikusui 1-ből.

"1945. április 5-én települtünk át 14 Aichi D3A1-essel Kjúsú déli részébe, a Kokubu légi támaszpontra. Navigátorom, egyben fedélzeti lövészem a gyorstalpaló kiképzésről érkezett 19 éves Nakadzsima Kazuo volt. Másnap 14 órakor startoltunk, teli tankkal. A gép hasa alatt egy 250 kg-os bomba volt, a félszárnyak alatt pedig két-két 60 kg-os. A túlterhelt, ütött-kopott zuhanóbombázó a Kagosima-öböl közepéig csak 200 m magasra tudott felvergődni. Háromgépes rajunkból hirtelen kivált a másik kísérő, így a vezérrel kettesben folytattuk tovább.

16 óra 15 perckor 220 km-re Okinavától egy felhőnyiladékon keresztül három ellenséges vadászt pillantottam meg. Figyelmeztetni akartam a vezért, de nem reagált. Fél percet vesztegettem el vele, aztán nyomjelzők csíkjait láttam meg gépeink körül. Balra rántva a botot leborítottam, és zuhanásban kerestem menedéket. A sebesség növelése és a manőverezőképesség javítása érdekében ledobtam a 250 kg-ost. Maradt még 240 kg robbanószer, ezt elégnek gondoltam egy kisebb hajó elsüllyesztéséhez, vagy ahhoz, hogy jókora lyukat üssünk valamelyik hordozó fedélzetébe. Csak az alsó felhőrétegen átzuhanva húztam fel. 4500 m-ről 2500-ra csökkent a magasság. Hátrapillantva egy égő roncsot láttam pörögve lezuhanni. Elintézték a vezért, és tudtam, hogy mi következünk.Mikor Nakadzsima felüvöltött, hogy megjelentek, gyorsan megszabadultam a 60 kg-osoktól is. Aztán előrenyomtam a botot, és elhatároztam, hogy a vízfelszín közelében repülve megnehezítem a dolgukat. 120 m-rel az óceán hullámaitól hoztam egyenesbe. Csak akkor láttam meg, hogy egy Corsair-raj vett üldözőbe. Legalább 200 km/h-val voltak gyorsabbak, és hat-hat 12,7 mm-es nehéz géppuskájukkal szemben nekem két előretüzelő 7,7 mm-es fegyverem volt, Nakadzsimának pedig egyetlen forgatható. Nagyon rövid harcnak néztünk elébe. Az amerikai vezér már ott is volt és lőtt. A torkolattüzektől szinte lángolt sirályszárnyának belépőéle. Balra csürtem, és jobbal belépve megcsúsztattam a gépet. A nyomjelzők mellettem húztak el. Erre felkapta madarát, és ismét támadott, ezúttal kissé balról. Válaszul jobbra csúsztattam, és sorozata újból a hullámokat érte. Így szórakoztunk: mikor jobbról jött, balra csúsztattam, mikor balról, akkor jobbra.

Végre észbe kapott Nakadzsima, és tüzelni kezdett az amerikaira. Harc közben igyekeztem tartani az észak-északnyugati irányt hazafelé. Az utolsó manőverrel kissé elkéstem, és lövedékek csapódtak a fülkébe. Az egyik bal lábam előtt ütötte át a padlót. A kabint benzinszag árasztotta el, és azt vettem észre, hogy jobb karomból csöpög a vér. A fegyverek ropogását viszont csend váltotta fel. A vezér a felül őrködő géppárral együtt készült a végső rohamra.

A legrosszabbra számítva vártuk a támadást. Helyette azonban egymás után kifordultak, és eltüntek délkelet felé. Vagy kifogyott a lőszerük, vagy úgy látták, hogy szitává lőtt gépünkkel úgyse jutunk haza. Sajnos csak rövid időre lélegezhettem fel, mert a benzinóra majdnem üres tankot jelzett. Tengerbe fulladni kamikazéhoz méltatlan halál lett volna, ezért a legszegényebb keverékkel és a leggazdaságosabb sebességgel Kjúsú irányába repültem. Szürkület után értünk a hadsereg tengerparti repteréhez. A sötétben későn vettem észre, hogy fák közé ereszkedtem. Aztán csak egy nagy csattanásra emlékszem. A közeli kórházban tértem magamhoz. A másik ágyon Nakadzsima feküdt. Mielőtt újra repültünk volna, kihirdették a tüzszünetet."

1945 tavaszán egy újfajta öngyilkos fegyver jelent meg. A rakétahajtású Jokoszuka MXY-7-es Oka (Cseresznyevirág) nevü szerkezet orrába 1,2 tonnás robbanófejet szereltek, és kiderült, hogy indítását követően elfoghatatlan. A hordozó repülőgép 8000 m-ről, a céltól legfeljebb 30 km-rel oldotta le, az Oka pedig 450 km/h sebességü siklással közelítette meg az ellenséges flottát. A pilóta a célt kiválasztva gyújtotta be a 8-10 másodpercig müködő rakétahajtómüvet, ez 1000 km/h-s végsebességet biztosított. Sebezhető addig volt, amíg a lomha és sérülékeny Mitsubishi G4M2-es Betty bombavető hasa alatt várt a sorára. Mivel olyan légtérben kellett a megfelelő távolságba vinni, ami hemzsegett az amerikai vadászoktól, a legyártott 755 db-ból mindössze 76-ot sikerült indítani. Első áldozatuk április 12-én a Mannert L. Abele romboló volt, mely kettészakadt, három percen belül elmerült, és 79 tengerészt vitt magával a mélybe. A háború végéig még öt rombolót találtak el, de azokból egy sem süllyedt el.

Miért tették?Hazafiak vagy áldozatok? Fanatikusok vagy mártírok? A japán és az amerikai nézőpont ezekben a kérdésekben sokat változott az elmúlt hat és fél évtized során. A legdermesztőbb a nyugatiak számára az volt, hogy a speciális támadó hadtest önkéntesekből állt. Az idők során azonban bebizonyosodott, hogy nem mindenki állt közéjük saját akaratából. A hadseregnél például olyan leveleket küldözgettek a repülőalakulatokhoz, melyekben "komolyan óhajtották" vagy kerek perec "megparancsolták" a pilóták jelentkezését.

A hátrahagyott búcsúlevelek íróit elsősorban hazájuk sorsa foglalkoztatta vagy az, hogy családjuk büszke legyen rájuk, nem pedig a szent küldetés, amelyben feláldozzák magukat az isteni császár védelmében. Nyilvánvalóan tisztában voltak a hadi helyzettel is, hiszen egyikük sem beszélt győzelemről. Inkább csak abban bíztak, hogy olyan súlyos veszteséget tudnak okozni az ellenségnek, ami kedvezőbb feltételekkel történő békekötést eredményez.

Az utolsó kamikazebevetést Ugaki hajtotta végre 1945. augusztus 15-én, azon a napon, mikor Japán megadását rádióbeszédben tudatta népével Hirohito. A Judy zuhanóbombázóval levegőbe emelkedő altengernagy 10 kísérőjével Okinava felé tünt el. Hasonlóan végezte, mint az értelmi szerző Arima, aki előző októberben, szintén kamikazeköteléket vezetve halt repülőhalált. Onisi - a "kamikazék atyja" - a fegyverletétel hallatán végzett magával. A különleges alakulat 10 hónapos létezése máig élő legendát teremtett. Jóllehet a japánok robbanóanyaggal megrakott öngyilkos motorcsónakokat és tengeralattjárókat is bevetettek, de rájuk már alig emlékszik valaki. A kamikaze szó hallatán viszont mindenki előtt rögtön egy magányos gép képe jelenik meg, mely megpróbál áttörni a légvédelem tüzfüggönyén, hogy teljesítse végzetes küldetését.

A források eltérő számokat adnak meg, de legvalószínübb az, hogy az 1321 önmagát feláldozó kamikaze 3253 haditengerész halálát okozta. Összesen 38 hadihajót süllyesztettek el, köztük 3 kísérő hordozót és 17 rombolót. A 474 általuk megrongáltból 36 volt a repülőgép-hordozók száma, 30 a csatahajóké vagy cirkálóké és 87 a rombolóké. Javítás helyett sokra a szétbontás várt. Mitscher tengernagy valamennyi amerikai nevében beszélt, mikor ezt mondta: "A hajóim felé zuhanó kamikazék rendszerint megijesztettek, de maga az elképzelés sosem. Mindig is annak láttam, ami valójában volt: egy harcias nép utolsó, kétségbeesett próbálkozásának, mellyel vezetői elhitették, hogy a kiirtással néz szembe."