Zavarosban halászók - Elektronikai hadviselés a levegőben

A második világháborúban talán a Bomber Command került legélesebben szembe a német radarrendszer fejlettségével és halálos hatékonyságával. Nem véletlen, hogy az angolok vetették rá magukat a legnagyobb vehemenciával a radarelhárítás és az elektronikus zavarás témakörére. Meglehetős sikerrel, hiszen a német légvédelem radarrendszerében nagyon komoly zavarokat okoztak. A pontos méretre vágott fémszálak tömeges ledobása, a híres Window-módszer volt az első, nagy mennyiségben használt radarcsali. Ez a módszer alapjaiban nem is változott, a speciális fémfólia pamacsok a mai napig megmaradtak az egyik sokat alkalmazott zavaróeszköznek. A csalik mellett számos aktív zavaróberendezést is kifejlesztettek, melyeket repülőgépek fedélzetére telepítve használtak a német vadászirányító lokátorok ellen. 1945 után a két, egymásnak feszülő világrendszer természetesen folyamatosan fejlesztette és finomította mind a radarrendszereket, mind az azokra vadászó aktív és passzív radarzavaró eszközöket. Érdekes módon a koreai háborúban közel sem kapott akkora hangsúlyt a radarzavarás és a radarjelek felderítése, mint Németország felett, alig egy évtizeddel korábban.Annál inkább Vietnamban: persze ez számos tényező egybeesésének is köszönhető. Észak-Vietnam légvédelme akkoriban a világ egyik legfejlettebb rendszerének számított. A háború második felében szakértők szerint Hanoit jobban védték, mint Moszkvát. Bár ez kissé erős kijelentés, de az tény: Észak-Vietnam felett az amerikai pilótáknak elképesztő radar- és rakétasürüségen kellett átverekedniük magukat.

Vadmenyétek

A probléma megoldására nem sokat késett a válasz sem: az amerikai légierő Wild Weasel, azaz Vadmenyét repülőgépek első generációjának elképzeléseit már 1965-ben papírra vetették. A kifejezetten a légvédelmi radarok elleni harcra átalakított, kétüléses North American F-100F Super Sabre nem bizonyult megfelelő eszköznek. A gép teljesítménye (tolóerő, maximális sebesség, üzemanyag-mennyiség, sérülésállóság) bizony kevésnek bizonyult a vietnami csatatér felett. Legyen valami nagyobb: jöjjön a valóban impozáns méretekkel büszkélkedő Republic F-105 Thunderchief átalakított változata! A szintén kétüléses, Vietnamban 1966 júniusában megjelenő EF-105F specializált változat már jóval sikeresebb volt, köszönhetően a korai AGM-45 Shrike radarelhárító rakétáknak. A Shrike a müködő radar jeleit célozta meg. Ha a kezelők nem észlelték a közeledő rakétát és a Vadmenyét-legénységnek kis szerencséje volt, a radarkészüléket találat érte.A továbbfejlesztett, elektronikailag modernizált F-105G-t 1967-ben mutatták be. A beépített, továbbfejlesztett Westinghouse AN/ALQ-105-ös elektronikai harci és zavarórendszer mellett a legnagyobb újdonság az AGM-78 Standard radarvadász rakéta volt. Ez már képes volt megjegyezni a radarsugárzás helyét, így volt esély a célba vett radar megsemmisítésére akkor is, ha azt kikapcsolták.A következő generációt már a világ egyik legismertebb és legelterjedtebb vadászbombázója, a McDonnell Douglas F-4 Phantom II-es különleges változatai jelentették. Az EF-4C gépekből 36 darabot alakítottak át, míg a leghíresebb és legtovább rendszerben tartott Wild Weasel gépből, az F-4G-ből 1975 után összesen 116 repült, az F-4E sárkányát és hajtómüveit felhasználva.

Az F-111 Aadvark változtatható szárnynyilazású vadászbombázóból származott az EF-111 Raven elektronikai felderítő- és zavarógép, mely az 1991-es Sivatagi Vihar hadmüveletben szerzett óriási érdemeket

Vizes lábú barátaink

A radarokkal nem csupán az amerikai légierő pilótáinak, hanem a haditengerészet és a tengerészgyalogság hajózóinak is alaposan meg­gyült a baja. Az alap itt is egy jól bevált igásló, a Grumman A-6 Intruder volt. Az első, speciálisan radarvadász változat az A-6B volt. A haditengerészet 1967 és 1970 között összesen 19 A-6A-t alakított át. Az Iron Hand kódnevet kapott, légvédelem elleni bevetésekre átalakított Intruderek bombázórendszereinek legnagyobb részét eltávolították. Helyükre az ellenséges radarhullámokat észlelő, értékelő és kijelző, valamint a zavarórendszerek kerültek. A fegyverzet is alaposan megváltozott: a gépek szárnyai alá AGM-45 Shrike és AGM-78 Standard radarvadász rakéták kerültek, általában vegyesen függesztve. A gépekből összesen ötöt veszítettek el Vietnamban. A szerencsés túlélőket a konfliktus lezárulta után az A-6E változatnak megfelelően általános támadó repülőgépnek építették át. S végül elérkeztünk a jelenig: az EA-6 Prowler repülőgépig.

EA-6B Prowler

Kétségkívül ennek a változatnak az azonosítása a legegyszerübb, köszönhetően a négy főre növelt pilótafülkének, a speciális, aranyfüst bevonatú "üvegezésnek" és a hátsó függőleges vezérsík tetején trónoló elektronikai zavarókonténernek.Az első EA-6B Prowler már 1968. május 25-én felszállt, míg a pilótát és három elektronikai tisztet cipelő gépek 1971 júniusában álltak hadrendbe. A gép már használhatta a radarok elleni AGM-88 HARM irányított rakétát, mely folyamatos továbbfejlesztésekkel a mai napig gyártásban maradt. A Prowlerek eddigi hosszú életük során számos frissítésen, átépítésen estek át, melyek persze elsősorban a fedélzeti és az elektronikai felderítő-, illetve harci rendszereket érintették. A gép egyes hiányosságai azonban megmaradtak: ilyen például a hangsebesség alatti csúcssebesség. Az üzemeltetésnek az sem tett jót, hogy időközben az A-6E Intrudereket kivonták a hadrendből, helyükre az F/A-18 Hornetek léptek.A lassan nyugdíjaskorba érő EA-6B Prowlereket a mai napig aktívan használja a tengerészgyalogság 4, illetve a haditengerészet 16 százada (századonként 5, illetve 4 géppel). A típust Afganisztánban és Irakban is használják, hiszen az elektronikai hadviselés egészen új formái alakultak ki a két hadszíntéren, melyet jelenleg csak a Prowler képes eredményesen ellátni. A kommunikációs vonalak zavarása, lehallgatása, az improvizált út melletti pokolgépek távirányítású rádiós gyújtórendszereinek semlegesítése folyamatos feladatot ad a gépeknek és fáradt legénységének.

Az új arc

A hosszúra nyúlt bevezetőt követően meg is érkeztünk a lényeghez: a Hornethez. A Hornet remek gép, éppen az Intrudereket is felváltva bizonyította be képességeit 1991 óta számos hadjáratban. Éppen képességei, teljesítménye, kiváló pedigréje keltette fel az illetékes szakemberek figyelmét, amikor a példátlanul sikeres Prowler váltó típusán törték a tengerészkék-fehér tányérsapka alatti kobakjukat.Természetesen az évek múlása a jó öreg McDonnell Douglas F/A-18 Hornet felett sem múlt el nyomtalanul. Ma már a típus harmadik generációját gyártja a Boeing, mely felvásárolta a McDonnell Douglast. A Growler alapját így az alaposan megnőtt és megerősödött Super Hornet kétüléses változata, az F/A-18F adta.

Az EF-111A Raven kivonása után a büszke légierő is kénytelen volt a haditengerészethez és az öreg Prowlerekhez fordulni, ha támadó kötelékeinek elektronikai védelméről volt szó. A jelek szerint ez továbbra is megmarad, hiszen az EA-18G Growler csak a haditengerészetnél áll majd hadrendbe. Ez különösebb nehézséget nem jelent (persze a megfelelő gépszám meglé­tét feltételezve), hiszen a Super Hornetek igen jól érzik magukat a szárazföldi üzemeltetés esetén is. Sőt, a hordozófedélzeti durva fizikai hatások, azaz a felszállások katapultálásai, illetve a landolás "becsapódásai" elmaradásával a repülőgép sárkányának élettartama ugrásszerüen megnő.Mint említettem már, a Growler megszületéséhez számos tényezőnek kellett szerencsésen egybeesnie. Ebből az egyik a Hornet-család óriási sikere és elterjedése. Ez jelentős könnyebbséget jelent a Growler üzemeltetésénél, hiszen a gép alkatrészeinek döntő többsége megegyezik a vadászbombázó "őseivel". Talán mondanom sem kellene, hogy ez a rokoni kapcsolat mennyire egyszerüsíti a karbantartást és a logisztikát...Nem lett volna lehetséges a Growler megalkotása az informatika hihetetlen fejlődése nélkül. Az elmúlt két évtized számítástechnikai forradalmának köszönhetően a Growler elektronikai hadviselésért felelős tisztje sokkal többre képes egyedül (azaz számítógépeivel körbevéve), mint a Prowler fedélzetén dolgozó három társa egyszerre.

Van mit átépíteni

Az alap tehát az F/A-18F Super Hornet volt. Sőt, maradt is: az F és a G változatok több mint 90 százaléka megegyezik. Ez persze nem véletlen: a feladatkör változásának megfelelően elsősorban a fedélzeti rendszereket változtatták meg, illetve a speciális feladatnak megfelelő elektronikai felderítő- és zavarórendszereket építettek be a gépbe. Érdekességként megemlítendő, hogy a Growler teljes értékü vadászgép, hiszen az AIM-120C AMRAAM légiharcrakétát képes hordozni és használni. Ez persze az önvédelem területén is óriási előrelépést jelent a vadászfedezet védelmére szoruló EA-6B Prowlerhez képest. Az első AMRAAM-lövészetre 2008. július 23-án került sor. A China Lake támaszpontról felszálló Growler egy távirányítású BQM-74E célrepülőgépet vett célba, miközben a lövészet területén folyamatos zavarást végeztek külső rendszerekkel. A rakéta bőven a megsemmisítési zónán belül haladt el a célgép mellett, így éleslövészet esetén bizony megsemmisült volna.

A fejlesztés kezdetén a tervezők szeme előtt egy olyan repülőgép lebegett, amely akár mélyrepülésben, akár gazdaságos utazómagasságon képes követni a támadó köteléket. Képes emellett elektronikai hírszerzésre, jelmegfigyelésre, -azonosításra is, szintén akár bokormagasságban. S természetesen egy személyben kell képesnek lennie az ellenséges célokat felderíteni és megsemmisíteni. Kemény követelmények, melyek nem csupán a repülőgép szerkezetétől, hajtómüveitől, de a fedélzeti informatikai rendszerektől is csúcsteljesítményt követelnek.A fenti követelményrendszer felől megvizsgálva az eddig alkalmazott és jelenleg is hadrendben álló típusokat, azok számos hiányossággal küzdenek. A már sokszor emlegetett Prowler csak szubszonikus repülési sebességre képes, s korából és kihasználtsági fokából eredően üzemeltetése is igen sokba kerül. További hátránya, hogy mivel a zavarókonténereket a fegyverzet felfüggesztésére szolgáló pilonokon hordozza, így a csapásmérő képessége is erősen korlátozott.Az EC-130H Compass Call, az elektronikai hadviselés nagy testü képviselője még lassabb, mint a Prowler és nem éppen a mélyrepülés bajnoka. Igaz, fedélzetén számos munkaállomás elhelyezésére van mód, s bőségesen elférnek a gépben a legkülönbözőbb elektronikai felderítő és zavarórendszerek. A géppel általában biztonságos távolságból végzik az ellenséges kommunikációs és parancsnoki rendszer zavarását, természetesen illő vadászfedezettel.A Growler "megörökölte" a vadászbombázók AN/APG-79-es fázisvezérelt fedélzeti radarrendszerét. Ez a radar, az AIM-120C AMRAAM közepes hatótávolságú légiharcrakéták kiszolgálása mellett képes lesz az irányított elektronikus zavarásra, illetve passzív üzemmódban jelgyüjtésre is. Ez elsősorban szoftverkérdés, fizikailag nem sok változás történt az APG-79-esen.Megmaradt a felfüggesztett fegyverzetkiszol­gáló rendszer is: az AN/AYK-22-es rendszer felel a rakéták, bombák, speciális konténerek kezeléséért. S ha már a fegyverzetnél tartunk, azt is meg kell jegyezni, hogy búcsút inthettünk az M-61 Vulcan gépágyúnak. A Growler orr-részében a sikeres hatcsövü helyett további elektronikai zavarórendszerek kaptak helyet. Hiába a mikroelektronika minden fejlődése, az összes rendszert nem sikerült belezsúfolni a gép testébe. Ennek megfelelően számos konténerrel is találkozunk a Growler szárnyain és pilonjain. Ami mindig megfigyelhető a gépen, az a két szárnyvégi konténer, melyet egy külön, 7 millió dolláros fejlesztéssel alakítottak ki megfelelően időjárás- és sérülésállóvá. Ezekben kap helyet az ALQ-218 (v)2-es felderítő- és zavarórendszer. A szárnyak alá és a törzs középső tartópilonjára ALQ-99-es zavarókonténerek függeszthetők, tovább szélesítve a figyelt rádióspektrumot.A külső függesztésü konténerek ugyanakkor hátrányt is jelentenek. A nagyobb légellenállás miatt lecsökken a repülőgép hatósugara, így a Growler póttartályokra szorul. Hozzá kell tenni, hogy a gép hatótávolsága légi utántöltés és külső függesztmény nélkül is kisebb, mint az EA-6B Prowleré.A konténerek, a póttartályok és a szárnyvég speciális kialakítása egyben a hordozható fegyverzet mennyiségét is erősen korlátozza. Szakértők szerint a típus jellemzően két AIM-120C AMRAAM légiharcrakétát hordoz majd a törzs két oldalához illesztve, míg a két külső pilonon egy-egy AGM-88E AARGM továbbfejlesztett radarok elleni rakétát vihet magával. Így egy bevetésen két lokátor megsemmisítése oldható meg - persze némi szerencsével.

Radarvadász rakéta

Ez utóbbi fegyverről talán érdemes egy kicsit többet beszélni. Az eredeti AGM-88 HARM (High-speed Antiradiation Missile), bár igen sikeres rendszernek nevezhető, mégis elmarad már a 21. század támasztotta követelményektől. Már az 1999-es balkáni légi hadmüveletek idején is kiderült, hogy a rakéta elektronikai célra vezető rendszere nem képes felvenni a harcot a hadszíntéren használt radarrendszerekkel. Ehhez persze kellett a szerb légvédelem leleményessége is, de az amerikai hadvezetés előtt nyilvánvalóvá vált, hogy itt az ideje egy kombinált célfelderítő és rávezető rendszerekkel felszerelt radarvadász rakéta kifejlesztésének. Nem volt titok az sem, hogy a Prowlereket leváltó repülőgépek fő fegyverzete ez lesz, de emellett a "hagyományos" vadászbombázóknak is kell tudniuk használni a rakétát.

A követelményekre válaszul született meg az AGM-88E AARGM (Advanced Anti-Radiation Guided Missile), mely az AGM-88-as egyenes ági leszármazottja. A modernizáció elsősorban a célkereső és rávezető rendszert érintette. A digitális passzív jelkövető és rávezető fej mellé "elfért" még egy GPS-vevő, illetve egy minden külső jeltől független inerciális navigációs rendszer is. Sőt, a közvetlen célkiválasztást és rávezetést egy milliméteres hullámsávban dolgozó radar végzi el. A befogott radarjelek visszakövetése, a GPS müholdas navigációs rendszer és a végfázisban az aktív radar együtt megtöbbszörözte a találat esélyét.A fegyver legutolsó tesztlövészetét ez év augusztus 11-én hajtották végre a híres China Lake kísérleti lőtéren. A forgatókönyv szerint a célpontot jelentő radar a rakéta indítását követően kikapcsolt, így a rakétának a saját navigációs rendszerét és radarját kellett használnia.Az első AARGM-ek 2009-ben kerülnek ki az alakulatokhoz. Első körben az F/A-18 C/D Hornet, az F/A-18 E/F Super Hornet, az EA-18G Growler és a Tornado IDS/ECR repülőgépek használhatják majd, de gyorsan elvégezhető az integráció a közkedvelt F-16 Fighting Falcon vadászbombázó gépekhez is.Az amerikai haditengerészet és a tengerészgyalogság 175 darabot rendelt, melyet az olasz légierő 250 darabos tétele egészít ki eddig.

Hosszú szolgálat lesz

Nem egyszerü feladat lépést tartani a radar- és hírközlő rendszerekkel, nem is beszélve az Irakban és Afganisztánban "beeső" feladatokkal. A Growler az alacsony és a magas frekvenciákat az ALQ-99-es taktikai zavarókonténerekkel tartja szemmel. A modulrendszerü konténerekben könnyü elhelyezni az éppen aktuális feladathoz hangolt antennaegységeket, konténerenként kettőt. A konténer az 1990-es évek vége óta több frissítésen is átesett. A Growler alapvető zavaróeszköze lesz ugyan az ALQ-99-es, de már megkezdődött az utódrendszer fejlesztése. Ez annál is inkább aktuális, mert mint kiderült, az F-35 Lightning II-es jelenlegi formájában nem lesz alkalmas az elektronikai felderítő és harci feladatkörre. Ez a probléma már a Boeing fejlesztőmérnökei előtt is ismert volt a Growler fejlesztése idején. Ennek megfelelően egy olyan repülőgépet igyekeztek kialakítani, amely egyrészt képes lesz elviselni a fokozott igénybevételt, a folyamatos repültetést, másrészt a modulrendszerü kialakításnak köszönhetően egyszerüen továbbfejleszthető. Erre a már emlegetett ALQ-99-es konténerek mellett a hordozható fegyverzet területén kerülhet sor. A hírek szerint a következő lépés a müholdas vezérlésü JDAM bombacsalád integrálása lesz.S ha már a fejlesztéseknél tartunk, egy igazi különlegességet szabadjon megjegyeznem: a program az eredeti költségvetés pénzügyi határain belül maradt. Ezt nem véletlenül emeltem ki, hiszen az ilyen összetettségü, alapvetően a fejlett informatikára épülő fejlesztéseknél gyakorlatilag nagyítóval kell keresni az olyan programokat, ahol nincs jelentős határidőcsúszás és/vagy költségtúllépés. A Boeing (sokak őszinte csodálatára) ez idáig képes volt a Growler-projekt ötéves fejlesztését az előre megállapított 979 millió dolláros határ alatt tartani. Ebben persze szerepe volt a már jól ismert Super Hornet-apaságnak, de a komplex elektronikai rendszerek integrá­ciója mindig tartogathat meglepetéseket.

Az első, akkor még EA-18 Airborne Electronic Attack (AEA) névre hallgató, a 134. legyártott F/A-18F-ből átalakított gép 2001. november 15-én szállt fel először, szárnyai alatt már az ALQ-99-es rendszerrel. A legelső, már eleve EA-18G változatnak épített gép gyártását október 22-én kezdték meg, majd a nyilvános bemutatóra 2006. augusztus 3-ig kellett várni. Az EA-1-es azonosító jelet kapott gép St. Louis betonját alig két hét múlva, augusztus 15-én hagyta el. A Growler végül szeptember 22-én érkezett meg a Patuxent River légi támaszpontra, a VX-23 Salty Dogs kísérleti repülőszázad állományába, ahol a különleges, elsősorban az elektromágneses sugárzással összefüggő földi teszteléseket kezdték meg vele.

Az EA-2-es jelü második prototípus 2006. november 10-én emelkedett a levegőbe, és november 29-én már szintén Patuxent River betonját koptatta. A géppel a repülési viselkedést fürkésző teszteket végeztek, majd a China Lake légi támaszpontra áthelyezve már következett a "valódi meló", azaz az elektronikai felderítési és zavarórendszerek repülés és müködés közbeni vizsgálata. A program ütemezésének megfelelően 2008 őszére már hat Growlers végzi a szükséges tesztfeladatokat. Ha minden jól megy, 2009 közepén a VAQ-129-es oktatópilótái megkezdik a leendő Growler-legénységek képzését.Mivel a két prototípust a 134. és a 135. F/A-18 F Super Hornetből alakították át, és nem eleve Growlernek épültek, így azok a haditengerészet szerint NEA-18G típusként ismeretesek. A két gép valószínüleg a VX-23 állományában maradnak, és a leendő fejlesztések kísérleti alanyaként repülnek még évtizedeken át.Az eredeti elképzelések szerint a típus részleges hadrafoghatóságát 2009 őszére lehet majd elérni, s addigra felállhat az első Growler-század is a Whidbey Island légi támaszponton - épp ott, ahol a haditengerészet EA-6B Prowler-századai dolgoznak. Az első sorozatgyártott gépet június 4-én már át is vette a haditengerészet VAQ-129 Vikings elektronikai harci százada a Whidbey Islands légi támaszponton.A jelenlegi elképzelések szerint 10 harci századba összesen 85 gépet osztanak el, figyelembe véve persze a kiképzés gépigényeit is. A 2007-es védelmi költségvetésbe a kért 12 helyett csak 8 gép költsége fért bele, 1,02 milliárd dollár értékben (ebből 645,2 millió dollár a gyártási költség, míg 372,3 millió dollár a kutatásra és a fejlesztésre jutott). A 2008-as költségvetésben a tervek szerint már 18 EA-18G legyártása is beleférhet 1,59 milliárd dollárért (a gyártási költség 1,32 milliárd, a fejlesztés 272,7 millió dollár).Az első exportlehetőség Ausztrália felé nyílt meg: az ausztrál kormány hat darab EA-18G Growlert vásárolna meg, kiegészítve az F-35 Lightning II-esek csúszása miatt beszerzett 24 darab F/A-18F Super Hornet-flottát.

Külszolgálat

A Growlerek a lehető leghamarabb megjelennek majd a két, jelenleg legfontosabb és legforróbb hadszíntéren, Irak és Afganisztán felett. A most ott szolgálatot teljesítő Prowlerek nemcsak elektronikus jelfelderítést végeznek (a terroristacsoportok és a hozzájuk kapcsolódó személyek rádió- és telefonbeszélgetéseit fürkészve), hanem nagyon sokszor egy-egy fontos menetoszlop védelmét is ellátják, az út mentén elhelyezett bombák gyújtószerkezetének indítására alkalmas frekvenciákat zavarva. Ez azonban meglehetősen drága mulatság, hiszen mind az öregedő Prowlerek, mind a helyükre kerülő Growlerek üzemeltetése meglehetősen költséges. A pilóta nélküli repülőgépek jelenleg is használt generációja ugyanakkor nem képes maradéktalanul átvenni a Prowlerek (sem az U-2/TR-1-esek) feladatkörét.Éppen ezért próbálja az amerikai légierő más módszerekkel megoldani az elektronikai felderítés és védelem feladatát - elsősorban a költséghatékonyságra ügyelve.A Project Liberty program keretein belül háromszázadnyi Beechcraft King Air 350-es turbóprop repülőgépet alakítanak át a feladatnak megfelelően. Megjegyzendő, hogy a King Air-család korábbi változatait C-12 Huron néven a haditengerészet és a hadsereg nem csupán személy- és könnyü teherszállításra, hanem különböző RC-12-es alváltozatokként elektronikai felderítésre is használta és használja. Ezt az utat követi a nagyobb teljesítményü King Air 350-esből átalakítandó új RC-12-es változat is, melyet az elektronikus jelgyüjtő és -értékelő számítógépes rendszerek mellett nagy teljesítményü kamerákkal is ellátnak. Jelenleg a valós idejü felderítés során a videofelvételek készítésére és a földi erőknek átsugárzásra nagy teljesítményü és drágán üzemeltethető vadászbombázó gépeket, illetve azok célfelderítő és -követő konténereit használják. Erre a feladatra a Growler sem lesz alkalmas, bár a további fejlesztési tervek között szerepel az ilyen, alapvetően a precíziós bombafegyverzet alkalmazásához tervezett célzókonténerek integrálása.A statisztikák szerint a két hadszíntér felett repülő gépek idejük 90 százalékában nem földi célpontokat támadnak, hanem "egyszerü" felderítést végeznek. Az így keletkező repült óraszám azonban folyamatosan eszi a gépek még kirepülhető üzemidejét.Afganisztán és Irak fölött még így is sokkal nagyobb a videofelderítési igény, mint amit a légierő és a haditengerészet vadászbombázói képesek kielégíteni. Éppen ezért még az év vége előtt megkezdi Key Fieldben a Légi Nemzeti Gárda 186. légi utántöltő ezrede az új RC-12-esek pilótáinak és szenzoroperátorainak kiképzését. Ehhez az alakulat hét új repülőgépet kap, míg a hadszínterek fölött 2009 közepén jelennek majd meg az új felderítő King Air 350-esek. A program meglehetősen feszített, hiszen a 37 (7 átképző és 30 müveleti) gépes állományt 2009 vége előtt le kell szállítani.

Optimális megoldás

A szakértők szerint a jövőben is várható az olyan "csúcstechnika-költséghatékony technika" vegyes párosok alkalmazása, mint amilyen a Growler és az RC-12-es közötti munkamegosztás. A recept aránylag egyszerü: az alacsony fenyegetettségi szintü müveletekhez elegendő az olcsón üzemeltethető, a polgári piacról megvásárolható repülőgép, míg a kínai, iráni vagy más érintettségü müveletekhez már az EA-18G Growlert használják fel. Ezzel nem csupán a beszerzési és az üzemeltetési költségeket csökkentik, hanem növelik a földi alakulatok támogatását is. A Project Liberty alig több mint 100 millió dollárért jelent 37 repülőgépet, míg a modern vadászbombázó vagy éppen elektronikai zavaró repülőgépek ára a csillagos eget verdesi. Az új RC-12-esek egy Wescam MX-15 elektrooptikai/infravörös kamerarendszerrel figyelik a környezetet, melynek képeit valós időben képes továbbsugározni a földön dolgozó alakulatoknak vagy a parancsnokságoknak. A gépre emellett elektronikai jelfelderítő rendszereket, fejlett önvédelmi csomagot, Blue Force saját-ellenség azonosító rendszert és fedélzeti videorögzítő alrendszert is beépítettek. A legénység négy főből áll, a két pilótát két rendszeroperátor egészíti ki.

Hasonlóképp figyelhető meg a turbóprop gépek reneszánsza a könnyü támadó és közeli légi támogatást nyújtó, illetve a kis hatótávolságú szállítógépek területén is. Az első esetben az AT-6B Texan II-es felfegyverezhető és különböző felderítő és célzórendszerekkel ellátott repülőgép rendszeresítése képzelhető el. Az amerikai különleges erők parancsnoksága pedig a Pilatus PC-12-es repülőgép számos példányát használja bevetéseihez, a hírek szerint igen nagy elégedettséggel.Igaz, a szemléletváltozáshoz kellett két, folyamatosan zajló háború, amely megmutatta a korántsem végtelen amerikai védelmi költségvetés korlátait is. Az EA-18G Growler egyszerüen túl értékes, túl okos és túl kevés van belőle ahhoz, hogy az úton elrejtett bombákat keresgélje egy sokadrangú iraki földút felett repülve...