2017. 07. 26. szerda
Anna, Anikó
: 306 Ft   : 263 Ft Benzin: 366 Ft/l   Dízel: 376 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

Csatasorban: A Panavia Tornado gépcsalád

JETfly  |  2015-03-04 13:56:53

Nagy-Britannia, Nyugat-Németország és Olaszország repülőgépiparának 1970-es évekbeli csúcstermékeként született meg a Tornadónak elnevezett, változtatható szárnynyilazású, kétüléses, kéthajtóműves, szuperszonikus vadászbombázó, amelynek első prototípusa 41 évvel ezelőtt emelkedett levegőbe. A partnerek példás együttműködése jóvoltából a típus hadrendbe állítása a szerkezet bonyolultsága ellenére már 1980-ban - immár 35 éve - elkezdődhetett.

Az alapverziónak tekintett IDS jelzésü taktikai csapásmérő idővel gépcsaláddá nőtte ki magát. 1985-re készült el a nagy hatósugarú, minden időjárási körülmények között bevethető ADV-nek rövidített elfogó vadász, ami évtizedekre megoldotta a RAF efféle gondjait. Az IDS-ek folyamatos korszerüsítése mellett kialakították az ECR jelü rádióelektronikai harcra és felderítésre képes verziót Az 1998-ig tartó gyártás folyamán - a prototípusokat is beleszámítva - összesen 989 példány készült. Képességei azonban árában is megmutatkoztak, ezért a partnerországokén kívül csak Szaúd-Arábia légiereje rendszeresítette.

Ennek ellenére a Tornado a II. világháború utáni legsikeresebb európai bombázóprogram, hiszen több mint negyedszázadon át volt a NATO legfontosabb harci gépe. Kifejlesztésére az igény az 1960-as évek közepén jelentkezett, mikor a Varsói Szerződés nyugat felé nyomuló hadseregeinek megállítása földközelben, szuperszonikus sebességgel behatoló, hagyományos vagy nukleáris bombákkal támadó gépekkel látszott megvalósíthatónak. A hidegháborúnak erre az időszakára pedig a változtatható szárnynyilazás kínálkozott ideális megoldásnak arra, hogy a nagy teljesítményü harci gépek manőverezőképessége széles sebességtartományban legyen megfelelő. E kialakítás úttörői az amerikai General Dynamics F-111-es és a szovjet MiG-23-as voltak.

A Panavia Tornado gépcsalád

A TERVEZÉS

Mivel Nagy-Britanniában nemcsak a TSR-2-es stratégiai csapásmérő kifejlesztését törölték, hanem a variaszárnyú F-111K vadászbombázók beszerzését is, a kiöregedő Avro Vulcanok és Blackburn Buccaneerek utódtípusát 1965-től a franciákkal közösen akartak létrehozni. De a RAF első variaszárnyú gépének kifejlesztése akkor a partner 1967-es kilépése miatt kútba esett. 1968-ban új lehetőség nyílt a NATO által létrehozott munkacsoport keretében, amelynek német, holland, belga, olasz és kanadai résztvevői a Lockheed F-104-es Starfighter utódját keresték. A britek rövidesen csatlakoztak is a Multi Role Combat Air­craft (többfeladatú harci gép), rövidítve MRCA programhoz, amelynek az volt a célkitüzése, hogy a különféle küldetések végrehajtását az addigi tucatnyi típus helyett egyetleneggyel oldják meg. Az igények felmérése legalább 1500 példány legyártását valószínüsítette.

Az együttmüködési szerződést 1969-ben azonban már csak négy ország képviselői írták alá. Kanada politikai okból visszakozott, mivel a programban túlhangsúlyozták az európaiságot. A belgák meg azért hátráltak ki, mert a Dassault cég a Mirage 5-öst rendkívül kedvező feltételek mellett adta el nekik. A brit, a német, az olasz és a holland partnerek márciusban egyeztek meg a Panavia Air­craft GmbH többnemzetiségü vállalat létrehozásában, amely kifejleszti és gyártja az MRCA harci gépeket. A program céljaként - a résztvevők igényeit figyelembe véve - egy olyan típus megteremtését jelölték meg, ami képes taktikai csapásmérésre, légvédelemre, felderítésre s partvédelmi küldetések teljesítésére.

Különféle elképzelések merültek fel, kezdve a fix szárnyú egy hajtómüvestől a két hajtómüves variaszárnyúig. 1970-ben a hollandok váratlanul arra hivatkozva léptek ki, hogy a gép túl bonyolult, túl nehéz, túl drága és nem eléggé manőverképes, ezért sehogy sem illeszthető bele az ország védelmi stratégiájába. Az újabb rossz hírként pedig 1972-ben a németek jelentették be, hogy az eredeti 600 db-os gépigényt 324-re csökkentik.

A Panavia Tornado gépcsalád

A végleges megállapodás szerint Nagy-Britannia és Nyugat-Németország (az NSZK) egyaránt a költségek 42,5%-át viselik, míg Olaszország 15%-ot. A törzs elejét, valamint a farokrészt a British Aircraft Corporation (BAC) - ma British Aerospace System - gyártotta. A törzs közepét a Messerschmitt-Bölkow-Blohm (MBB) - ma EADS - készítette, a szárnyat pedig a FIAT - ma Alenia Aeronautica. A hajtómüvet ugyancsak háromnemzetiségü konzorcium gyártotta. Az RB199-es utánégetős, kétáramú gázturbinás sugárhajtómüvek kifejlesztésére és gyártására 1970 júniusában hozták létre a Turbo Union vállalatot. A Rolls-Royce s a német MTU cég részesedése 40-40% volt, a FIAT-é 20%.

1970 májusára két terv maradt talpon. Az együléses Panavia 100-as elképzelést a Luftwaffe támogatta, a kétüléses Panavia 200-ast a RAF. A típus rövid ideig Panther néven futott, de 1971-ben, mikor a kétüléses fejlesztése mellett döntöttek, a Tornado nevet adták neki. Fedélzeti fegyverzete két kifejezetten a típusra kifejlesztett 27 mm-es IWKA-Mauser BK-27-es gépágyú volt, a törzs két oldalába, alulra építve, 180-180 db-os lőszerkészlettel. A fél­szárnyak és a törzs alatti 7 függesztési ponton gyakorlatilag a NATO valamennyi levegőből indítható fegyverét hordozhatta, 9 t maximális össztömegig - beleértve az önvédelemre rendszeresített AIM-9-es Sidewinder levegő-levegő rakétákat, valamint a brit WE.177-es és az amerikai US B61-es nukleáris töltetü bombákat.

A pilóta és a navigátor, fegyverrendszer-kezelő egymás mögé épített, dupla nullás kategóriájú Martin-Baker Mark 10-es katapultülésben foglalt helyet. A hátsó pozícióból nem lehetett vezetni, leszámítva a kifejezetten pilótakiképzésre készült 138 db (T) kiegészítő jelzésü példányt. A sárkányt úgy tervezték, hogy felfegyverezve 7,5 g terhelésü manővereket is elviseljen. A Tornado repülés közbeni biztonságát a vezérlés megháromszorozott rendszerén kívül olyan akkumulátor is növelte, mely mindkét hajtómü vagy generátor üzemképtelensége esetén 13 percig tudta müködtetni a hidraulikus és üzemanyag-szivattyúkat.

A Panavia Tornado gépcsalád

A kívánalom nagy hatósugarú, minden időjárási viszonyok között bevethető gép volt, ami 60 m-es magasságban berepülve kijátssza az erős légvédelmi rendszer lokátorait, és megsemmisít szárazföldi vagy tengeri célokat. Ehhez viszont a legmodernebb támadó/navigációs rendszer kellett: a Texas Instruments többfunkciós előrenéző térképező terepkövető lokátora, a Ferranti digitális inerciális navigációs rendszere és kombinált radar-térkép kijelzője, a Decca 72-es Doppler-radarrendszere, GEC Ferranti lézeres távmérő-célkeresője és az Alenia rádió-magasságmérője.

A pilóta ténykedését szemmagasságú kijelző segítette. Ellenséges légtérben gépe túlélését besugárzásjelző, függeszthető zavarberendezés továbbá infracsapda- és dipólszórók biztosították. A gépet vezető munkaterhelésének jelentős csökkentését a vadonatúj fly-by-wire elektronikus vezérlőrendszertől várták. A hatósugár növelésére légi utántöltő csonkkal is felszerelhették. A brit védelmi miniszter magabiztosan jelentette ki: "A frontvonalbeli alakulatok 2/3-át ezzel a forradalmi típussal fogjuk felfegyverezni."

A Panavia Tornado gépcsalád

A MEGVALÓSÍTÁS

Az első a tíz prototípusból 1974. augusztus 14-én szállt fel a nyugat-németországi Manching reptérről. A gépet vezető Paul Millett így nyilatkozott: "Olyan simán ment minden, olyan kellemesen viselkedett, mintha újabb szimulátoros gyakorlaton, nem pedig élesben szálltam volna fel." A berepülést követő változtatások sorából a legfontosabbak a levegőbeömlők és a törzs átalakítása voltak, ezekre a hibákra a szuperszonikus sebességnél jelentkező rázkódás hívta fel a figyelmet. Az orrfutó kormányzási rendszerén pedig azért kellett módosítani, mert leszálláskor a sugárfordító bekapcsolását követően bizonytalanná vált az iránytartás.

A szárny hátranyilazásának mértékét a 25 és 67 fokos szögtartományon belül a pilóta szabályozta a sebesség függvényében, de az elfogókon a munkaterhelés csökkentésére automatika vette át. A szárny alatti tartópilonok menetirányba fordításáról ugyanakkor speciális mechanizmus gondoskodott. A fejlesztés során kiemelt szempont volt a rövid futópályákról történő üzemeltetés. A szárnymechanizáció, a minimális nyilazás és a sugárfordító jóvoltából 900 m-es nekifutás és 400 m-es kigurulás elegendőnek bizonyult.

A Panavia Tornado gépcsalád

Az utánégetővel egyenként 66, a nélkül 37,7 kN tolóerejü RB199 Mark 101-es hatómüvek földközelben a világ leggyorsabb harci gépévé tették a minimális nyilazással 13,9 m, maximálissal 8,6 m fesztávolságú, 16,7 m hosszú, 5,8 m magas, 30 m2-es szárnyfelületü, 13,6 t szerkezeti tömegü és 27,2 t legnagyobb súlyú Tornadót. Tengerszinten 1482 km/h (1,2 Mach) sebességre gyorsult, nagy magasságban 2340 km/h-ra (2,2 Mach). Csúcsmagassága elérte a 24 000 m-t. Emelkedőképessége figyelemre méltó volt: a kerékfék kioldását követő 152. másodpercben elérte a 9000 m-es magasságot. Hatósugara 3,6 t bombával, magas-alacsony-magas repülési profilt követve megközelítette az 1400 km-t. Átrepülési távolsága négy 1500 l-es póttartállyal csaknem 4000 km-t tett ki. Egy átlagos bevetésen feleannyi kerozint fogyasztott, mint a kortárs két hajtómüves csapásmérők, noha valamivel több fegyvert hordozott.

A megsemmisült három kísérleti példányból kettőét pilótahibából bekövetkezett összeütközés okozta, egyét pedig a gépet vezető által gerjesztett oszcilláció. Utóbbiba belejátszott a gépet vezérlő, akkor még szokatlan elektronikus fly-by-wire rendszer, amelyet Európában elsőként a Tornadóba építettek. Az IDS alacsonytámadók sorozatgyártásának beindításáról 1976. július 29-én állapodtak meg. A RAF számára készült első szériapéldányt 1979. június 6-án adták át, a Luftwaffe első gépét a rá következő napon. Hozzájuk képest az olasz légierő az elsőt elég későn, 1981. szeptember 25-én kapta meg. Ezt megelőzte a Háromnemzetiségü Tornado Kiképző Központ, a TTTE létrehozása, amelynek a RAF Cottesmore légi támaszpontja adott otthont 1981 januárjától 1999 márciusáig.

A Panavia Tornado gépcsalád

Az IDS csapásmérő rendszeresítése nem oldotta meg a BAC Lightning és a McDonnell Douglas F4-es Phantom utódját kereső RAF nagy hatósugarú elfogóvadász-igényét. Az védelmi minisztérium ezért 1971-ben elfogadta azt a fejlesztési programot, amelynek eredményeként az IDS kismértékü átalakításával a RAF végül megfelelő teljesítményü és hatósugarú vadászgépekhez jutott. Az 1979-ben első ízben levegőbe emelkedett ADV prototípus sárkánya 80%-ban egyezett meg az IDS változatéval.

Mivel földközeli repülésre tervezték, az RB199-es hajtómü nagy magasságban nem nyújtott olyan jó teljesítményt, de az alacsonyan támadó orosz bombázók elfogásához elegendőnek tartották. A 40 km-es hatótávolságú BAe Skyflash rakéták elhelyezése és a hatósugár növelése szükségessé tették a törzs 1,34 m-rel történő meghosszabbítását. A 7140 l-esre növekedett belső üzemanyagkészlettel és a szárny alatti két 2250 l-es, szuperszonikus sebességre kifejlesztett póttartállyal az őrjáratozás időtartama 2 órás lehetett, de az orr bal oldalába épített légi utántöltést biztosító, behúzható csonkkal tovább nyújthatták. A meghosszabbított orrkúpba került a 185 km-es felderítési távolságú GEC Marconi AI 24-es Foxhunter fedélzeti lokátor, ami 20 cél követésére is képes volt felderítő üzemmódban.

A Panavia Tornado gépcsalád

A korai ADV F.2-es beépített fegyverzete a jobb oldalon meghagyott gépágyú volt, a másik helyét ugyanis a behúzható töltőcsonk foglalta el. A levegő-levegő rakéták közül a közeli célok ellen egy-egy Sidewindert vitt a félszárnyak alatt meghagyott egy-egy pilon speciális elágazásán, míg a látóhatáron túli célmegsemmisítésre tervezett BAe Skyflash rakétákat a törzs alatt, félig besüllyesztve hordozta. Később a Sidewindert az ASRAAM AIM-132-es, a Skyflasht az AMRAAM AIM-120-as váltotta fel.

A 165 db ADV-ből az első 18 volt rövidebb utánégető terü, gyengébb teljesítményü F.2-es. Az F.3-ast már automata szárnynyilazás-állító rendszerrel, módosított utánégetővel 73,5 kN tolóerejü RB199 Mark 104-es hajtómüvekkel szerelték fel, és az átalakított pilonokon már két-két Sidewindert hordozhatott. Mindenben megfelelt a várakozásoknak, hiszen a brit partoktól 1800 km-re is képes volt az elfogásra, ami négyszerese volt a Lightning s duplája a Phantom által elért távolságnak. Sőt, az F.3-as elsők közt a világon képes volt lokátorának és más érzékelőinek adatait megosztani a közeli baráti gépekkel. Fordulóharcban viszont alul maradt az F-15-össel összemérve, de nem is arra tervezték!

Tervezéskor a legkisebb hangsúlyt a Tornado felderítőképessége kapta, mivel egy-két speciális felderítő konténer későbbi rendszeresítése nem látszott gondnak. A RAF kívánságára 1985 végére készült el a GR.1-es csapásmérőből átalakított GR.1A, amelynek gépágyúi és lőszertárolói helyébe került a három BAe infravörös fényképezőgépet, egy Vinten 4000-es infravörös letapogatót és két hőképrögzítő modult tartalmazó "felderítőcsomag".

A kifejezett felderítő ECR-ből a Luftwaffe 40 db-ot rendelt, az olaszok pedig 16 IDS-t alakítottak azzá. A központi számítógép kapacitását kétszeresére növelték, majd a gépeket alkalmassá tették amerikai AGM-88-as HARM lokátorok ellen kifejlesztett rakéták indítására. Ezeket 1990-től fokozatosan korszerübb ALARM-ok váltották fel. A földi lokátorállomások pontos felderítését a Texas Instruments ELS sugárzóforrás-meghatározója segítette. A berendezések kijelzői a személyzet mindkét tagja előtt ott voltak. A felderítőrendszerhez beépített infravörös érzékelő, valamint adatfeldolgozó és -továbbító egységek is tartoztak. Önvédelemre az IDS-ekhez hasonló eszközöket és fegyvereket kaptak, hajtómüveik viszont már utánégetővel 71,5 kN tolóerejü RB199-es Mark 103-asok lettek.

A Panavia Tornado gépcsalád

A Tornadót egyértelmüen a magas ára tette versenyképtelenné. 1970-es években a Mirage III-asai utódját kereső Ausztrália fontolgatta csatlakozását az MRCA programhoz, de végül a McDonnell Douglas F/A-18-as Hornet mellett döntött. Japán az 1980-as években az F/A-18-assal és a General Dynamics F-16-ossal együtt vizsgálta, aztán az utóbbi típus hazai módosítását, a Mi­tsubishi F-2-est választotta. Törökország a győztes F-16-ost licencben gyártja azóta is, Omán pedig 1990-ben pénzügyi nehézségekre hivatkozva lépett vissza. Dél-Korea s Tajvan 1995-ben tárgyalt ECR-ek vásárlásáról, de az üzletből nem lett semmi, akárcsak 2001-ben a javított képességü ECR ausztráliai eladásából. Az egyetlen vevő, Szaúd-Arábia több lépcsőben 96 IDS-t és 24 ADV-t kapott. Az elsőket 1986-ban szállították le, az utolsókat 1998-ban.

25 ÉV HÁBORÚIBAN

A RAF kötelékében összesen 5 vadász- és 11 csapásmérő század repülte a Tonka becenevü Tornadókat. Utóbbiakból 8 állomásozott az NSZK-ban. A tüzkeresztségen - Olaszország és Szaúd-Arábia gépeivel együtt - az 1991-es Öböl-háborúban estek át. A RAF a Granby hadmüvelet során 45 Tornado GR.1-est és 6 GR.1A-t dobott át bahreini s szaúdi légi támaszpontokra. A csapásmérőket és felderítőket azonban megelőzte 1990. augusztus 11-én az a 18 F.3-as, melyeket Ciprusról vezényeltek a térségbe, hogy biztosítsák a RAF felvonulását. Nagy hatótávolságú rakétáik híre elegendőnek bizonyult az iraki harci gépeket vezetők elriasztásához. Légi győzelmet a háború idején sem szereztek, akárcsak a szaúdi F.3-asok pilótái.

A háború kezdetén, 1991. január 17-én, napkelte előtt húsz IDS szállt fel, hasuk alatt két-két JP.233-as konténerrel, melyekkel 60 m-es magasságban áthúzva támadtak. A kiszórt aknák és betonromboló bombák használhatatlanná tették a repülőgép-fedezékek előtti gurulókat, s az iraki harci gépek bent rekedtek. De a földközeli akciókban négy nap alatt hat GR.1-es veszett oda, ezért a RAF áttért a 6000 m-ről történő kioldásra, 454 kg-os hagyományos bombákkal. Lézeres vezérlésüekkel csak a TIALD célmegjelölő konténerek alkalmazására képes Bucca­neerek megérkezése után tudtak támadni.

Az Öböl-háború második részé­ben a Tornadók közül már csak a GR.1A felderítők teljesítették nagy sebességü küldetéseiket mélyrepülésben. Szaddám kuvaiti veresége és kivonulása után fél tucat Tornado maradt a térségben, hogy megakadályozza az Irak északi felében élő kurdok kiirtását. Az 1993 márciusában beindított, 10 éven át tartó MLU- élettartam felénél esedékes modernizációs program során a GR.1-eseket GR.4-es képességüekké alakították. A módosítás tartalmazta a Tornadót a RAF legpontosabb csapásmérőivé tevő TIALD konténer adaptálását s GPS-berendezés beépítését, de a gépek kaptak digitális térképkijelzőt, többfunkciós képernyőt, új Ferranti szemmagasságú kijelzőt és az orr alá, a lézeres célkereső-távolságmérő mellé előrenéző infravörös kamerát. 1998-ban a két verzió példányai együtt vettek részt az iraki légvédelmi komplexumokat megsemmisítő Desert Fox fedőnevü hadmüveletben. A 36 tervezett bevetésből 28-at hajtottak végre, a kijelölt objektumok háromnegyedét elpusztítva.

A Panavia Tornado gépcsalád

A koszovói albánok védelmében 1999-ben indított Allied Force hadmüvelet idején a RAF gépei eleinte a németországi Brüggen bázisról felszállva bombázták a szerb állásokat, később azonban áttelepültek Korzikára. A háborús tapasztalatok értékelése után rendszeresítették a javított Paveway lézervezérlésü bombákat, és elképzelés született az AGM-65-ös Maverick rakéta alkalmazására is. A GR.4-esek aktívan részt vettek a 2003-as Telic hadmüveletben, Irak megszállásában. A polgári áldozatok számának mérséklésére a híres 617. század ekkor alkalmazta először a Storm Shadow precíziós bunkerromboló robotrepülőgépeket. Ez nagy előrelépés volt, hiszen Koszovóban a felhasznált fegyverek 25%-a volt csak precíziós, Irakban viszont már 85.

A RAF 2009-ben vonta ki utolsó Tornadóit Irakból. De csak azért, hogy áttelepüljenek Afganisztánba, ahol a GR.4-esek a Harrier vadászbombázókat váltották fel, és 2014. novemberi hazatérésükig 33 500 légi órát teljesítettek. 2011 márciusában bevetették a líbiai polgárháborúban is. A beavatkozás kezdetekor néhány gép 4800 km-t repült az ország szí­vében kijelölt objektumok megsemmisítése érdekében. Ehhez Paveway bombákon kívül Brimstone páncéltörő rakétákat is alkalmaztak. A Ciprusra áttelepült GR.4-esek 2014 szeptemberétől vesznek részt az Iszlám Állam elleni megtorló akciókban.

A Luftwaffe öt csapásmérő és egy felderítő Tornado-ezredet állított fel, míg a haditengerészeti légierő, a Marineflieger gépeit két ezredbe szervezte. A német Tornadók az említett hadmüveletek többségéből kimaradtak. Az 1999-es a koszovói háború során viszont már 8 ECR, 6 IDS társaságában Piacenzába települt, s HARM rakétákkal szerb lokátorállomásokat tett használhatatlanná. 2007-től 2010-ig hét ECR szolgált Afganisztánban. Ezeket közben korszerüsített érzékelőik már képessé tették rejtett robbanóeszközök felderítésére is. A négy századba szétosztott olasz Tornado IDS-ek első harci körülmények közt bekövetkezett veszteségét 1991-ben, iraki célok támadása közben jegyezték fel. A többi NATO-küldetésben is részt vettek, legutoljára a 2013-as líbiai harcokban, ahol Storm Shadow robotgépekkel és új generációs Paveway bombákkal támadtak.

A RAF 229 IDS-e mellé 165 ADV elfogót is rendszeresített. Mivel utóbbi verziót 2011-ben kivonták, ma már csak 125 IDS áll brit szolgálatban, a tervek szerint 2019-ig. Németországban a Luftwaffe 212 IDS-én és 40 ECR-jén kívül a Marine­flieger üzemeltetett 112 IDS-t. Napjainkban már csak a légierő színeit viseli - várhatóan 2020-ig - 121 IDS és 31 ECR, a tengerészet ugyanis 2004-ben leadta partvédő Tornadóit. Az olasz légierő 100 példányából mára 62 IDS és 16 ECR maradt bevethető, a RAF állományából 1995-től 10 évre bérbe vett 24 ADV elfogót 2004-ben visszaadták. Szaúd-Arábia kivonta 24 ADV-jét, és a 96 IDS-ből 82 korszerüsítését a BAe cégre bízta. Az olaszok s a szaúdiak úgy tervezik, hogy gépeik 2025-ben még szolgálatban lesznek, vagyis több mint 50 évvel az első prototípus felszállása után.

Horváth Zoltán

   

Ha tetszett a cikk, kövesse
a JETflyt a Facebookon!

Még több friss hír

2017-07-18 16:35:29
Két turnusban, kilencvenhárom tanuló vett részt a nyár első hónapjaiban a kecskeméti repülőbázison szervezett honvédelmi táborokban. Többen közülük ismerősként üdvözölték a kiképzőiket – ők már tavaly is táboroztak a bázison.
2017-07-14 12:04:36
A napokban látott napvilágot a hír, miszerint Oroszország védelmi minisztériuma 2017. július 5-én szerződést kötött az Oroszország Helikopterei Holdinggal - annak is a kazanyi helikoptergyárával, további 10 darab Ansat-U típusú könnyű kiképző forgószárnyas vásárlásáról.
2017-07-12 16:37:58
2017. július 11-én, kedden, helyi idő szerint 14 óra 30 perc körül lezuhant a Bangladesi Légierő 102-es oldalszámú Jak-130-as kiképző repülőgépe. A gép kétfős személyzete sikeresen katapultált.
   MÁSOK ÍRTÁK
2017. 07. 26., 11:53
Polgári feladatokra is alkalmazhatók a katonai szállítóhelikopterek− mondta a Honvéd Vezérkar főnökhelyettes az M1 aktuális csatornán július 26-án, szerdán.
2017. 07. 25., 10:59

Ejtőernyős ugrás Szolnok felett

Körülbelül háromezer méterről ugrottak ki egy amerikai repülőgépből és egy magyar helikopterből a Black Swan 2017 többnemzeti gyakorlat részeként az MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Ezred katonái. Az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis felett végrehajtott feladat több szempontból is különleges volt.
2017. 07. 24., 09:51
Hetvenöt éve dolgozik a világ legidősebb, 92 éves repülőgépszerelője, akinek esze ágában sincs nyugdíjba vonulni, annyira szereti a szakmáját.
2017. 07. 24., 09:38
A vizes világbajnokság megnyitóját követő napon a főváros XIII. kerületében, a Duna Aréna és környéke légterében megjelentek a Légirendészeti Szolgálat helikopterei.

  Legfrissebbek most

Meg kell tartani és fejleszteni kell a honvédség különböző katonai képességeit, mert ez az ország biztonságának garanciája – mondta dr. Simicskó István honvédelmi miniszter július 25-én, kedden Szolnokon, a négy Mi−17-es helikopter ipari nagyjavítás utáni használatbavétele alkalmából rendezett ünnepségen.

  HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Amennyiben feliratkozik alkalmi hírlevelünkre, postafiókjába küldjük a legfrissebb híreket!

E-mail cím:

Megszólítás:


A hírlevél feliratkozáshoz el kell fogadni a feltételeket.

Feliratkozás most

  Háború Művészete magazin

A sikeresen teljesített Tobruq Legacy 2017 többnemzeti, kis-közeli hatótávolságú légvédelmi rakéta harcászati gyakorlat, valamint az éleslövészet után hazatértek az MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred honvédjei Csehországból.