A repülés fejlődésében nagy szerepe volt az embernek.Az ember, aki próbálta álmait megvalósítani, aki teljesítette a kíhívásokat, versenyeket és az ember, aki Ikarosztól eljutott az űrrepülőig. Minden nemzet, így az angol is sokat tett a cél eléréséért.
A brit motoros repülés története három versennyel kezdődik. A versenyeket egy londoni napilap, a the Daily Mail szervezte az 1900-as évek elején. A feladat London – Manchester repülés, Brit körrepülés és Nagy-Britannia körülrepülése vízi repülőgépekkel. A brit úttörők sokat köszönhetnek az újság alapítója, Lord Alfred Northcliffe nagylelküségének. Első díját, 10.000 fontot a London – Manchester közötti repülésért (távolsága kevesebb, mint 200 mérföld) ajánlotta fel 1906. novemberében. Az utat 24 órán belül kellett teljesíteni, nem több, mint két út közbeni leszállással. Akkoriban úgy tünt, hogy a pénz annyira biztonságban van, hogy a Puncs szatirikus magazin hasonló összeget ajánlott fel annak az embernek, aki elsőként ússza át az Atlanti-óceánt és az első repülésért a Marsra és vissza egy hét alatt. A technikai fejlődés megállíthatatlan volt. 1910-ben két versenyző, az angol Claude Graham-White, a 6-os számú brit pilótaengedély tulajdonosa és a francia Louis Paulhan, készek voltak megmérkőzni a tetemes díjért.
Claude Graham-WhiteGraham-White próbálkozott először április 23-án. Előzetesen rábeszélte a hatóságokat, hogy minden vasúti csomóponttól 100 yardra északra meszeljék fehérre a vasúti pályát, ami jelzi a helyes irányt Birminghambe. A viharos szél a Trent-völgyben, 100 mérföldre Londontól azonban leszállásra kényszeríttette.Négy nappal később Paulhan is útra kelt. Amikor Graham-White meghallotta ezt, ő is felszállt tartalék repülőgépével még ugyanazon a délutánon. Néhány mérfölddel még mindig le volt maradva, amikor a sötétség miatt le kellett szállnia. Tudván, hogy egyetlen esélye Paulhan utolérésére, aki már jócskán túl volt a félúton Manchesterbe, ha éjszaka is repül és nem elrettenve a nyilvánvaló veszélyektől, hajnali három előtt felszállt. A mezőt mindkét végén kivilágították, és a barátai pedig gyors autókkal indultak útnak, erős fényszórókkal mutatva az utat, a vasútállomásokon pedig hatalmas fáklyákat gyújtottak. Pirkadatra Graham-White majdnem utolérte a franciát. Az egyik akadozó motor és az erős szél azonban ismét leszállásra kényszeríttette gyenge gépét. A tapasztaltabb Paulhan jobban meg tudott birkózni az időjárással – és az ő Farmanja bizonyosan jobb állapotban is volt – és korán reggel leszállt Manchesterben, megnyerve ezzel a 186 mérföld repülésért járó 10.000 fontot.
A második 10.000 fontos díjat egy hónappal később, 1910. májusában ajánlották fel. A szabályok szerint most kb. 1.000 mérföldet kellett megtenni egy hét alatt, az óramutató járásával ellentétes irányban, az Egyesült Királyság körül, London kezdő és végponttal, 11 meghatározott ellenőrzőpontnál történő leszállással. A repülés gyors fejlődését mutatja, hogy 30 versenyző regisztráltatta jelentkezését. A verseny a következő év július 22-én indult. Az első húszmérföldes szakasz után mindössze 17 versenyző maradt. Motor és számos egyéb meghibásodás következtében a versenyzők száma hamarosan kettőre csökkent, akik mindketten franciák voltak. A győzelmet végül egy tengerésztiszt, Jean Conneau hadnagy szerezte meg 22 óra 28 perces repülési idővel, kb. 45 mérföld/h átlagsebességgel.
A harmadik történelmi repülőverseny díja 5.000 font volt. A szabályok szerint ismét az óramutató járásával ellentétes irányban kellett az idővel megküzdeni, de most a szakaszokat tengerparti kikötők között jelölték ki, lévén úszótalpas repülőgépekről volt szó. Volt még másik két fontos feltétel is: a versenyzőknek brit motorral felszerelt, brit repülőgéppel kellett repülniük. Ez azért volt, mert akkoriban a brit repülőgép és motortervezők francia vetélytársaik mögött kullogtak.
Blériot repülőgépével
John Alcock és Arthur Whitten „Teddy” BrownA harmadik verseny a brit repülés két hírességét hozta össze, Tomy Sopwithet a repülőgép tervezőt és a férfit, akit pilótájának választott, Hary Hawkert, egy ausztrált. Hawker első, 1913. augusztus 16-i kísérlete balul végződött. Miután elhagyta az indulási pontot, Southampton vizeit, a déli partoknál 240 mérföldet tett meg 240 perc alatt, de mire elérte a keleti partokat, napszúrást kapott. Itt le kellett váltani egy másik ausztrállal, Sydney Picklesszel, ami belefért a szabályokba, ugyanis a verseny a brit technika próbája volt, nem pedig a brit pilótáké. Pickles kísérlete azonban félbeszakadt. Ki kellett kötnie repülőgépét a hatalmas hullámok miatt. Így augusztus 25-én hétfőn reggel 5-kor Hawker ismét megpróbálkozott az úttal, ami során utasként magával vitte szerelőjét.SE5A
Vickers VimyLelkesítésképpen, amit a repülés ezen új tudományága generált, 40.000 ember jelent meg, hogy tanúja legyen Hawker skóciai megérkezésének. Késésben lévén és az erőfeszítéstől kétségtelenül fáradtan, amikor Írország felett jártak, Hawker bakancsának gumi talpa lecsúszott az oldalkormány pedáljáról és a repülőgép kb. 15 méteres magasságból, vezetetlenül, egy tóba zuhant. A gép teljesen összetört, de csodával határos módon Hawker sértetlenül bukkant elő. Szerelője kevésbé volt szerencsés, ő eltörte egyik karját és csúnyán összevagdosták a roncsok. A dicsőséges balsikerek elismerésének régi brit hagyományaként a the Daily Mail nagylelküen 1.000 font vigaszdíjat adott Hawkernek.
A versenyek mellett ne felejtsünk el említést tenni a repülés egy fontos lépésről, Blériot 37 perces Calais és Dover közötti repüléséről 1909. július 25-én.
Azon sok ezer ember között, akik Paulhan leszállását figyelték 1910. április 28-án Manchesterben, volt egy 18 éves mérnökhallgató, John Alcock. A fiatalember 1913-ra pilótaengedélyt szerzett és megnyert egy hétvégi versenyt is a Hendon repülőtéren. Ugyanabban az évben egy újabb kihívás indította meg az emberek fantáziáját. Lord Northcliffe lapja most is egy 10.000 fontos díjat ajánlott fel annak, aki először repüli át az Atlanti-óceánt. Az eredeti szabályok lehetővé tették az út közbeni üzemanyag felvételt és javítást, ami nyilvánvalóan a repülőcsónakoknak kedvezett. De mielőtt bárki is jelentkezhetett volna a versenyre, kitört az I. Világháború. Alcock belépett a Királyi Haditengerészeti Repülő Szolgálathoz, de a háború végéhez közeledve repülőgépét lelőtték, miközben török célpontokat bombázott
Az I. Világháború előtti idők további bizonyítékát adták a franciák korai technikai előnyének Európában. Nagy-Britannia abban is lemaradt, hogy 1911-ben, míg a franciák több mint 200 repülőgépet voltak képesek felvonultatni egy hadmozdulat során, addig a brit hadsereg és haditengerészet mindössze 12-t beleértve a 3 léghajójukat is. Ahogy az I. Világháború kibontakozott, Nagy-Britannia is elkezdte pilótái képességeit világszínvonalú repülőgépeihez, mint a Sopwith Camel és a SE5A illeszteni.
1919-re a háború befejeztével a transz-atlanti repülés díja 13.000 fontra nőtt, de a szabályok is megváltoztak. A repülést most már leszállás nélkül kellett teljesíteni. A hatalmas kihívás a legrövidebb utat jelentette az atlanti-óceán felett, Új-Fundland és Írország között, ami kb. 1880 mérföld. A versenyre rengetegen jelentkeztek, ami számos megszakított kísérletet eredményezett. Alcock és Brown az utolsó indulók között voltak. Repülőgépük, egy Vickers Vimy végül május 26-án 13 faládába csomagolva érkezett Kanadába, 16 nappal azután, hogy Harry Hawkert és navigátorát kimentették, miután kényszerleszállást hajtottak végre az Atlanti-óceán közepén. Két héttel érkezése után a Vimy készen állt a berepülésre, majd azt követően június 14-én Alcock és Brown megkezdte monumentális repülését. A gép erőforrásai Rolls-Royce Eagle motorok voltak. Amikor végre elérték az ír partokat Alcock távíróoszlopokat vett észre Clifdennél egy katonai bázison, és elhatározta, hogy leszáll egy közeli sima, zöld mezőnek látszó területen. Ez tulajdonképpen egy mocsár volt. A földön bámészkodó emberek próbáltak jelezni, de a személyzet félreértette ezt és visszaintegetett. Ahogy a gép földet ért, a kerekei elsüllyedtek, majd átvágódott és súlyosan megrongálódott. Szerencsére mindketten nagyjából sértetlenül másztak elő a gépből. Akkor már 16 órája és 28 perce voltak a levegőben, történelmet teremtve ezzel. Londonban a Királyi Aero Klubban, ahol lovaggá ütötték őket.
Miért voltak fontosak ezek és a többi versenyek az angol repülésben? 20 év repülőgép fejlesztését mindössze 6 évbe sürítette össze valamint a versenyek során megszerzett tapasztalatok hasznosítására, és terveit továbbfejlesztve megszülessen a II. Világháború egyik meghatározó vadászrepülőgépe, a Spitfire.
Folytatjuk
2022. október 28-án került sor Dani Zoltán székely származású nyugalmazott ezredes nagykanizsai előadására a Halis István Városi Könyvtárban. Az F-117-es lelövésének 25. jubileuma alkalmából idézzük most fel a prezentáció anyagát!
Amennyiben feliratkozik alkalmi hírlevelünkre, postafiókjába küldjük a legfrissebb híreket!
E-mail cím:
Megszólítás:
A hírlevél feliratkozáshoz el kell fogadni a feltételeket.